mintha túlozna. De sajnos, ő maga az, aki térítgető buzgalmában oly
megbotránkoztatóan túloz, aki hogy átjuthasson érveinek ingadozó
talaján, erőszakosan belehajszolja magát ebbe a képrombolásba. Mily
szép, mily világos, mily megcáfolhatatlan az ő életalapelve, az
erőszaknélküliség evangéliuma: Tolsztoj mindannyiunktól engedékenységet,
lelki alázatosságot kíván. Arra figyelmeztet bennünket, hogy a szociális
rétegek egyre növekedő egyenlőtlensége közt elkerülhetetlen összeütközés
elhárítása végett _előzzük meg az alulról támadó forradalmat azzal, hogy
önként fölülről kezdjük meg_ és idejében való őskeresztény
engedékenységgel kikapcsoljuk az erőszakot. A gazdag mondjon le
gazdagságáról, az értelmiség mondjon le fönnhéjázásáról, a művészek
hagyják ott elefántcsont tornyukat és megértéssel közeledjenek a néphez,
fékezzük meg szenvedelmeinket, «állati személyiségünket» és a vevés
vágya helyett fejlesszük ki magunkban az adás szentebb képességét.
Bizony fönséges követelések, a világ minden evangéliuma által ősrégen
megkívántak, örök követelések, mert az emberiség fejlődése érdekében
örökké újra kívánni kell. De Tolsztoj mértéktelen türelmetlensége nem
éri be, mint ama jámbor teremtések azzal, hogy az egyes ember legnagyobb
erkölcsi teljesítményeként követelje, hanem ő, a zsarnokian türelmetlen,
ezt a szelídséget haragosan azonnal és mindenkitől megkívánja. Hogy csak
minél hevesebben rábeszéljen bennünket, a türelmetlen ember a
legőrültebb túlzásokba lovalja bele magát, azt kívánja, hogy az ő
vallási vezényszavára azonnal mondjunk le mindenről, adjunk oda mindent,
amivel érzelmileg össze vagyunk kötve, ő (a hatvanéves) a fiatal
emberektől önmegtartóztatást követel (amit maga mint férfi soha nem
gyakorolt), a szellemi foglalkozásúaktól azt kívánja, hogy ne műveljék,
sőt vessék meg a művészetet és intellektualitást (amelynek maga egész
életét szentelte) és hogy minél gyorsabban, egészen villámgyorsan
meggyőzzön bennünket arról, mily haszontalanság a kultúránk, dühös
ökölcsapásokkal lerombolja egész szellemi világunkat. Csakhogy
csábítóbbá tegye részünkre a teljes lemondást, egész mostani
kultúránkat, művészeinket, költőinket, technikánkat és tudományunkat
legyalázza, a legvaskosabb túlzással, emeletes valótlanságokkal él és
pedig mindig a maga szidásával és lealacsonyításával kezdi, hogy a mások
megrohanásához szabad nekifutása legyen. Így kompromittálja a
legnemesebb etikai szándékot vad okvetetlenkedéssel, amelynek semmi
túlzás nem elég mértéktelen, semmi megtévesztés nem elég vaskos. Vagy
talán igazán elhiszi valaki, hogy Tolsztoj Leo, akit a háziorvosa
naponta megvizsgált és kísérgetett, az orvostudományt és az orvosokat
valóban «fölösleges dolognak», az életet «bűnnek», a tisztaságot
«fölösleges fényűzésnek» tekinti? Ő, aki egész könyvtárra valót írt
össze, valóban mint «haszontalan élősködő», mint «levelész» töltötte el
életét, valóban olyan gúnyolódva túlzott módon, ahogyan maga a
következőképpen írja le? «Eszem, fecsegek, hallgatom, amit más beszél,
újra eszem, írok és olvasok, azaz beszélek és megint hallgatom a más
beszédét, azután ismét eszem, játszom, eszem és újra beszélek, azután
még egyszer eszem és bebújok az ágyba.» A «Háború és béke» és «Anna
Karenina» valóban ilyen módon született meg? Neki, aki könnyre fakad,
mihelyt valaki Chopin szonátáit játssza, a zene mint a korlátolt eszű
kvekkereknek, igazán csak az ördög dudája? Beethovent valóban
«érzékiségre elcsábítónak», Shakespeare drámáit «kétségtelen
ostobaságnak», Nietzsche művét «darabos, értelmetlenül föllengző
fecsegésnek» tartja? Vagy Puskin műveit csak «arra tartja jónak, hogy
cigarettapapirosul szolgáljon a népnek»? A művészet, amit nagyszerűbben
szolgált, mint bárki más, az ő szemében tényleg csak «henye emberek
fényűzése» és Grischa szabó és Pjotr cipész neki igazán előbbrevaló
esztétikai bíró, mint Turgenyev vagy Dosztojevszki ítélete? Komolyan
hiszi ő, aki maga «fiatalságában fáradhatatlanul paráználkodott és
azután házasságban még tizenhárom gyermeket nemzett, hogy most egyszerre
az ő szavára minden fiatalember belép a szkopcok szektájába és
kioperáltatja magából a nemi ösztönt? Látjuk: ő, Tolsztoj túloz, mintha
megőrült volna és logikai rossz lelkiismerete túloz, nehogy észrevegyék,
mily könnyűnek gondolta a dolgot a «bizonyítékaival.» Néha úgy látszik,
mintha az a sejtelem, hogy ezt a lármás értelmetlenséget éppen
mértéktelensége végzi ki, halványan ott derengett volna tudatának
kritikus mélyén – «kevés a remény arra, hogy bizonyítékaimat elfogadják
vagy akár csak komolyan megvitatják», írja egyszer és ijesztő módon
igaza van, mert amily kevéssé lehetett vitatkozni ezzel az állítólag
engedékeny emberrel, amíg élt – «Tolsztoj Leót nem lehet meggyőzni»,
sóhajtja a felesége és «önszeretete sohasem engedi meg, hogy valami
hibát beismerjen», írja legjobb barátnője – éppen olyan esztelenség
lenne, ha Beethovent, Shakespearet Tolsztojjal szemben komolyan
védelmezni akarnók: aki Tolsztojt szereti, legjobb, ha ott fordul el
tőle, ahol az öreg ember nagyon is nyilvánvalóan leplezi le logikai
fogyatékosságát. Egyetlen komolyan vehető ember sem gondolt egy
pillanatig sem arra, hogy Tolsztoj e teológiai támadásaira valóban
hirtelenül, mint a gázcsapot, lecsavarja az élet átszellemesítéseért
folyó kétezer éves harcot és legszentebb értékeinket a szemétdombra
vesse. Mert ez a mi Európánk, amely éppen az imént szülte Nietzschét
mint gondolkodót, amelynek számára egyesegyedül a szellemi öröm teszi
lakályossá nehéz földünket, ennek az Európának, Isten tudja, nem volt
kedve, hogy egy erkölcsi vezényszóra rögtön engedje magát
elparasztosítani, leegyszerűsíteni és elmongolosítani, engedelmesen a
kibitkába másszék és egy fönséges szellemi multat mint «bűnös» tévedést
megtagadjon. Mindig elég tisztelettudó volt és lesz, hogy a példás
ethikus Tolsztojt, a lelkiismeret hősies ügyvédjét össze ne tévessze
azzal a kétségbeesett kísérlettel, amely az idegválságot
világszemléletnek, a félelmet a klimaktériumtól nemzetgazdaságnak akarja
föltüntetni; mindig meg fogjuk tudni különböztetni a nagyszerű erkölcsi
ösztönzéseket, e művész hősi lelkéből sarjadzottakat és az elméletbe
menekült aggastyán parasztian dühös kultúrexorcizmusát. Tolsztoj
komolysága és tárgyilagossága páratlan módon elmélyítette nemzedékünk
lelkiismeretét, depresszív elméletei azonban merénylet a lét öröme
ellen, kultúránknak szerzetesien aszkétai visszalökniakarása egy már nem
rekonstruálható ős kereszténységbe, amit egy már nem-keresztény és ezért
túlkeresztény ember eszelt ki. Nem, mi nem hisszük, hogy «a
megtartóztatás dönti el egész életünket», hogy a síron inneni
világszenvedelmünk vérét ki kell csapolnunk az erekből és csakis
kötelességgel meg bibliai kinyilatkoztatásokkal kell magunkat
megterhelnünk: nem bízunk abban a magyarázgatóban, aki nem ismeri az
öröm teremtő, erőtadó hatalmát, mert tudatosan szegénnyé teszi és
elhomályosítja érzékeink szabad játékát és a legmagasztosabbat és
legboldogítóbbat: a művészetet. Nem akarunk megint lemondani a szellem
és a technika vívmányairól, nyugati örökségünkből nem akarunk semmit sem
odaadni, semmit, nem könyveinket, képeinket, városainkat, tudományunkat,
egy szemernyi érzékelhető, látható valóságot sem bármilyen
bölcselkedésért és legkevésbbé maradiért, depresszívért, amely
pusztaságba és szellemi butaságba kerget vissza bennünket. Mai létünk
gazdag sokoldalúságát semmiféle égi boldogság kedvéért sem cseréljük el
valami sovány egyszerűséggel: inkább szemtelenül «bűnösek» akarunk
lenni, mint primitívek, inkább szenvedelmesek, mint ostobán és
bibliaszerűen jók. Európa ezért a szociológiai Tolsztoj-elméletek egész
batyuját az irodalmi aktaszekrénybe tette, teljes tisztelettel az ő
példás ethikai akarata iránt, de mégis félretette mára és mindörökre.
Mert ami maradi és reakcionárius, az még a legfőbb vallási formában sem,
még oly fönséges szellem apasága esetén sem lehet teremtő erejű, és ami
a lélek személyi kuszáltságából származik, soha a világszellemet meg nem
fejtheti. Tehát újra és végérvényesen: korunk legerősebb kritikus
fölszántója, Tolsztoj egyetlen búzaszemmel sem lett európai jövőnk
magvetője és ebben egészen orosz, egészen géniusza fajának és
nemzedékének.
Mert az utolsó orosz évszázadnak bizonyára az az értelme és küldetése,
hogy szent nyugtalansággal és kíméletlen szenvedésvággyal fölkavarjon
minden erkölcsi mélységet, kiásson és levetkőztessen egészen a gyökeréig
minden szociális problémát és lángeszű művészei kollektív szellemi
teljesítménye előtt tiszteletünk végtelenül mélyen meghajol. Ha nem egy
dolgot mélyebben átérzünk, ha sok mindent határozottabban ismerünk föl,
ha az idő problémái és az ember örök problémái szigorúbb, tragikusabb és
kegyetlenebb tekintettel néznek reánk, mint azelőtt, akkor ezt
Oroszországnak és az orosz irodalomnak köszönhetjük, ennek egyszersmind
azt a teremtő nyugtalanságot a régi igazságon át az új igazhoz. Az egész
orosz gondolkodás a szellem erjedése, tágító, fölpattantó erő, de nem a
szellem fölvilágítása, mint aminő Spinozáé, Montaigneé és néhány német
emberé; nagyszerűen segít a világ lelki kitágításában és az újkor
egyetlen művésze sem szántotta és kavarta föl annyira a lelkünket, mint
Tolsztoj és Dosztojevszkij. De új rendet teremteni egyikük sem segített
nekünk és ahol saját, lelkileg feneketlen káoszukat világfölfogásként
próbálják föltüntetni, ott magukra hagyjuk őket az ő magyarázkodásukkal.
Mert mindkettő, Tolsztoj és Dosztojevszkij megrettenve a fölidézett,
áthidalhatatlan nihilizmustól, az ősaggodalomból vallási reakcióba menti
át magát, mindkettő, hogy a maga belső szakadékába ne zuhanjon,
rabszolgamódra a keresztény keresztbe kapaszkodik és az orosz világot
felhőkbe burkolja ugyanakkor, amikor Nietzsche tisztító villáma
szétzúzza a régi aggodalmaskodó egeket és mint valami szent kalapácsot
az európai ember kezébe adja a hitet a hatalomban és a szabadságban.
Fantasztikus látvány: Tolsztoj és Dosztojevszkij hazájának ez a két
leghatalmasabb embere, rejtelmes borzongástól megragadva mindkettő
hirtelen fölriad munkájából és mindkettő ugyanazt az orosz keresztet
emeli föl, mindkettő Krisztushoz fohászkodik és mindenik egy másikhoz,
mint a sülyedő világ megmentőjéhez és megváltójához. Mint két őrjöngő
középkori szerzetes áll mindenik a maga szószékén, szellemben és az
életben ellenségesen egymással szemben – Dosztojevszkij, cégéres
reakcionárius és az autokrácia védelmezője, háborút és erőszakot
prédikálva, őrjöngve a fölfokozott erő hatalmi mámorában, szolgája a
cárnak, aki őt börtönbe vettette, egy imperialista, világhódító üdvözítő
imádója. És vele szemben Tolsztoj mindent, mit a másik dícsér, éppen
olyan fanatikusan kigúnyolva, éppen oly misztikusan anarchista, mint
amaz misztikusan szolgai, a cárt gyilkosként, az egyházat, az államot
tolvajként kipellengérezve, elátkozva a háborút, de szintén Krisztussal
az ajkán és kezében az evangéliummal – de mindkettő a megrendült lélek
valami titokzatos kényszerűsége folytán maradian alázatosságba és
butaságba kergetve vissza a világot. Valami prófétai sejtésnek kellett
lakoznia mindkettőben, hogy rejtelmes aggodalmukkal oly hangosan
elárasztották népüket, a világ elpusztulása és az ítéletnap sejtésének,
valami látnoki tudásnak, hogy lábuk alatt az orosz föld a
legirtózatosabb megrendüléssel volt terhes – mert mi más, ha nem az adja
meg a költői hivatást és küldetést, hogy az idők tüzét és a felhők
dörgését prófétai módon előre megérzi, hogy minden idegét megfeszíti és
meggyötri az átváltozás vajudása? Mindkettő bűnbánatra hívó, haragos és
szeretetdühös próféta, tragikus fényben a világ elpusztulásának
kapujában állva még egyszer megkísérli, hogy elhárítsa a
rettenetességet, amely már a levegőben röpköd, ótestamentumi gigászi
alakok, minőt századunk többé nem látott.
Ám csak sejteni tudják a jövendőt, de a világ forgását nem tudják
megváltoztatni. Dosztojevszkij kigúnyolja a forradalmat és temetése
nyomában fölrobban a bomba, amely darabokra tépi a cárt. Tolsztoj a
háborút ostorozza és a földi szeretetet követeli: koporsója fölött még
négyszer sem zöldelt ki a fű és a legirtózatosabb testvérgyilkosság
becsteleníti meg a világot. Művészetének alakjai, amelyeket maga
leszólt, túlélik az időt, de tanítását az első lehelet és szél
szétfújja. Isten birodalmának összeroppanását szeretettanának teljes
kudarcát már nem élte meg, de bizonyára megsejtette még, mert életének
utolsó évében nyugodtan ül baráti körében, a szolga levelet hoz neki,
amelyet fölbont és olvassa:
«Nem, Nikolajevics Leo, nem lehetek önnel egy véleményen, hogy
egymagában a szeretet megtudja javítani az emberek viszonyát. Ezt csak
jólnevelt, mindig jóllakott ember mondhatja. De mivel akar előhozakodni
azokkal szemben, akik gyermekségük óta éheznek és egész életükön át
zsarnokok jármában nyögnek? Ezek küzdeni fognak és azon lesznek, hogy
kiszabaduljanak a rabszolgaságból, És én halálának előestéjén azt mondom
önnek, Nikolajevics Leo, hogy a világ még vérbe fog fulladni és többször
mint egyszer agyon fogják verni és darabokra fogják tépni, tekintet
nélkül nemükre, nemcsak az urakat, hanem gyermekeiket is, hogy ezek
részéről se kelljen a földnek valami gonosztól tartania. Sajnálom, hogy
ön ezt az időt már nem éli meg, legalább szemtanúja lehetne tévedésének.
Békés halált kívánok önnek.»
Nem tudja senki, ki írta ezt a jövőbe bevilágító levelet. Trocki volt,
Lenin vagy valamely névtelen forradalmár, aki a Schlüsselburgban
elsenyved: sohasem fogjuk megtudni. De Tolsztoj ebben a pillanatban
talán már tudta, hogy az ő tana a valósággal szemben pára volt és
hiábavalóság, hogy az emberek kavargó és vad szenvedelme mindenkoron
hatalmasabb lesz a testvéri jóságnál. Ebben a pillanatban – a tanuk
mondják – elkomorult az arca. Fogta a levelet és elgondolkozva a
szobájába ment vele, öregedő feje körül a sejtés hűvös szárnycsapását
érezve.
A HARC A MEGVALÓSÍTÁSÉRT.
«Könnyebb tíz kötetnyi filozófiát írni, mint a gyakorlatban egyetlenegy
alapelvet megvalósítani.»
_Napló_, 1847.
Tolsztoj, aki azokban az években oly kitartással lapozgatta az
evangéliumot, aligha olvasta megrendülés nélkül a prófétai szavakat:
«Aki vihart vet, vihart arat», mert ez a sors teljesedik be az ő
életében. Egyetlen ember és hozzá még hatalmas ember, a maga szellemi
nyugtalanságát bűnhődés nélkül sohasem dobja bele a világba: a forrongás
visszahatásától ezerszeresen dagad a keble. Ma, amikor a vita már régen
lehiggadt, nem tudjuk már megmérni, hogy Tolsztoj üzenetének első
elhangzása mily fanatikus várakozást gyujtott föl az orosz és azon túl
az egész világon: a lelkek forrongásának kellett lennie, egy egész nép
lelkiismerete erőszakos fölébresztésének. A kormány, megrettenve e
fölforgató hatástól, hiába tiltja be hamarosan Tolsztoj vitázó iratait,
gépírásos másolatai kézről-kézre vándorolnak, külföldi kiadások révén
becsempészik őket és minél vakmerőbben támadja meg Tolsztoj az eddigi
rend elemeit, az államot, a cárt, az egyházat, minél lángolóbban kíván
új világrendet embertársai számára, az emberiségnek minden üdvötígérés
iránt fogékony szíve annál áradozóbban fordul feléje. Mert a mi erkölcsi
világunk a vasút, a rádió és távíró ellenére, mikroszkop és minden
műszaki csoda ellenére, megőrizte a fölsőbb erkölcsi állapotnak ugyanazt
a messiási várását, mint amely megvolt Krisztus, Mohammed vagy Buddha
napjaiban, a csoda iránt örökké fogékony tömeglélekben kiirthatatlanul
él és reszket az egyre megújuló vágyódás a vezető, a tanító után. Ezért
valahányszor egyes ember ígérettel fordul az emberiséghez, annak a
hinnióhajtásnak az idegét érinti meg és hihetetlenül összetorlódott
áldozatkészség ajánlkozik föl mindenkinek, aki elég bátor, hogy kiáll és
kimondja a legjelentőségteljesebb szót: «Én tudom, mi az igaz.»
A század végén tehát, alighogy apostoli üzenetét kihirdeti, egész
Oroszországból sok millió lélek tekintete fordul Tolsztoj felé. A
«Gyónás», nekünk már régóta inkább csak pszichológiai dokumentum, mint
valami igekihirdetés, mámorossá teszi a hívő ifjúságot. Végre, így
ujjonganak, egy hatalmas és szabad ember és ezenfelül Oroszország
legnagyobb költője követelésként állott elő azzal, amit eddig a
kitagadottak elpanaszoltak, a félig rabszolgák titkon suttogtak: hogy a
világ mostani rendje igazságtalan, erkölcstelen és ezért tarthatatlan és
új, jobb formát kell találni. Az elégedetlenek mindannyian váratlan
ösztönzést kaptak és pedig nem a haladásról hivatásszerűen szónokolók
egyikétől, hanem független és meg nem vesztegethető szellemtől, akinek
tekintélyét és becsületességét senki sem meri kétségbevonni. Ez az
ember, így hallják, a maga életével, a nyilvánosság előtt álló létének
minden tettével példaként akar előlhaladni, mint gróf kiváltságairól,
mint gazdag ember vagyonáról akar lemondani és a vagyonosok és nagyok
közül elsőnek akarja magát alázatosan besorozni a testi munkát végző nép
egyforma munkaközösségébe, hogy végre az állami zsarnokság helyett a
vallási testvériség, a cárság erőszakossága helyett a szeretet
istenországa kezdődjék meg. A kitagadottak új üdvözítőjének híre eljut a
műveletlenekhez, a parasztokhoz és írástudatlanokhoz, már csoportosulni
kezdenek első tanítványai, a tolsztojánusok szektája teljes hittel
megkezdi tanítója szavának teljesítését és mögöttük az elnyomottak
végeláthatatlan tömege várja és vigyázza, vajjon ez az őszinte ember
megtalálta-e végre számukra, az annyiszor csalódottaknak, a segítséget,
a reményt. És így sok millió szó, sok millió szem lángol az igehirdető
Tolsztoj felé és vágyakozva figyeli világhíressé vált életének minden
mozdulatát, minden tettét. «Mert ő tanult, tanítani fog bennünket».
De különös, Tolsztoj mintha eredetileg nem is venné észre, hogy a
felelősség mekkora terhét vállalja magára, amikor magánéletéhez
kapcsolja millióknak ennyire váratlan és meglepő kiséretét.
Természetesen elég tisztán lát annak megérzésére, hogy az ilyen élettant
nem elég hideg betűvel papiroson hirdetni, hanem a maga életében
példaadóan meg kell valósítani. De – és ez kezdésének a tévedése – azt
hiszi, hogy eleget tett már azzal, ha szociális és ethikai életelveinek
megvalósítását a maga személyén csak jelképesen mutatja meg és hébe-hóba
az elvi készség jelét adja. Parasztmódra öltözik tehát, hogy
láthatatlanná tegye úr és szolga közt a külső különbséget, ekével és
kaszával a mezőn dolgozik és eközben lefesteti magát Rjepinnel, hogy
mindenki láthassa: a mezei munkát, nehéz, becsületes munkát a kenyérért
nem röstellem és senkinek nem kell szégyelnie, mert íme, én magam,
Tolsztoj Leo, aki mint mindannyian tudjátok, erre nincs rászorulva és
akit szellemi működése teljesen fölmentene alóla, örömmel vállalom ezt a
munkát. Hogy a tulajdon «bűne» ne szennyezze be a lelkét továbbra is,
tulajdonát, ingó és ingatlan vagyonát (már akkor több félmillió
rubelnél) átadja feleségének és családjának és műveiért nem akar többé
pénzt vagy pénzértéket elfogadni. Alamizsnálkodik, látogatással és
levelezéssel föláldozza az idejét a legidegenebb és legalsóbbrendű
embernek, aki megszólítja, testvériesen segítő szeretettel pártját fogja
mindenkinek, akit jogtalanság és igazságtalanság ér. De nemsokára mégis
föl kell ismernie, hogy még többet kívánnak tőle, mert a hívőknek nagy,
durva tömege, éppen az a «nép», akit ő lelke teljességével keres, nem
éri be az alázatosság ama szellemileg elgondolt szimbolumaival, hanem
többet kíván Tolsztoj Leótól: a teljes lemondást, a tökéletes
fölemésztődést nyomorában és szerencsétlenségében. Igazán hívőket és
meggyőzötteket mindig csak a vértanucselekedet teremt – és azért minden
vallás születésénél mindig ott van a tökéletes odaadás embere – de
sohasem a célozgató, az igérgető magatartás. És minden, amit eddig tett
Tolsztoj, hogy tanának megvalósíthatását megerősítse, sohasem volt több,
mint a megalázkodásnak csupán gesztusa, vallásosan alázatos jelképes
cselekedet, összehasonlítható körülbelül azzal, amelyet a katolikus
egyház ró a pápára vagy a vallásos császárokra, hogy zöldcsütörtökön,
tehát egyszer egy esztendőben, tizenkét aggastyánnak megmossák a lábát.
Ezzel azt hirdetik és mutatják meg a népnek, hogy még a legalsóbbrendű
cselekedet sem alázza meg a föld leghatalmasabbjait sem. De amily
kevéssé veszi el hatalmát és teszi igazán fürdőszolgává a pápát vagy
Ausztria és Spanyolország uralkodóját a megalázkodásnak ez egyszer egy
évben megismétlődő cselekedete, a nagy költőt és nemes urat az egy óra
árral és kaptafával éppen olyan kevéssé teszi már cipésszé, a kétórás
mezei munka már paraszttá és vagyonának átruházása családtagjaira igazi
koldussá. Tolsztoj elsőnek mutatta meg tanának csak a
_megvalósíthatását_, de nem valósítja meg. A nép azonban, amelyet
szimbolumok (mély ösztöne sugallatára) nem elégítenek ki és csak a
teljes áldozat tudja meggyőzni, éppen ezt várta Tolsztojtól, mert a
mester tanítását a követők mindig sokkal szigorúbban és sokkal inkább
szószerint magyarázták, mint maga a mester. Innen az alapos csalódás,
amikor az önkéntes szegénység prófétájához zarándokolva azt kell
látniok, hogy amint a többi nemesi birtokon, Jasznaja Poljana parasztjai
továbbra is nyomorban sínylődnek, ő azonban, Tolsztoj Leo éppen úgy,
mint annakelőtte, kastélyban gróf módjára pompával fogadja a vendégeket
és így még mindig «az emberek amaz osztályá»-ba tartozik, akik
«mindenféle mesterkedéssel elrabolják» a néptől, amire szükségük van.
Azt a nagyhangon bejelentett vagyonátruházást nem fogadják el valóságos
lemondásnak, semmivel nem rendelkezését szegénységnek, hiszen azt
látják, hogy a költő továbbra is teljes mértékben élvezi régi kényelmét
és még az az egyórás szántás és cipészkedés sem tudja őket egyáltalán
meggyőzni. «Micsoda ember az, aki vizet prédikál és bort iszik?»
mormogja fölháborodva egy öreg paraszt és erről a kétértelmű
ingadozásról a tanítás meg a cselekedet közt még keményebben
nyilatkoznak a diákok és igazi kommunisták. Felemás magatartása miatt
lassanként éppen elméletének legmeggyőződésesebb követőit fogja el a
csalódás, levelek és gyakran durva támadások egyre hevesebben
figyelmeztetik, hogy vagy hazudtolja meg magát, vagy pedig a tanát végre
szószerint és nem csupán jelképes alkalmi játszadozással valósítsa meg.
E felszólítástól fölijedve végre Tolsztoj maga is látja, mily óriási
követelésnek adott jogosultságot és hogy nem diktum, hanem csak faktum,
nem agitátori példa, hanem csak létének tökéletes átformázása adhat
életet annak, amit hirdetett. Aki nyilvános szószékről, a
tizenkilencedik század legmagasabbjáról, a dicsőség éles fényszórójának
világításában, sok millió szempár ellenőrzésével beszél és ígérget,
annak végképpen le kell mondania az egész magán és konciliáns életről,
annak nem szabad lelkületét csupán alkalmilag jelképekkel megmutogatni,
hanem érvényes tanuként igazi áldozatra van szüksége: «hogy az emberek
meghallgassanak, szenvedéssel, még jobb: halállal kell az igazságot
megbizonyítani.» Tolsztoj személyi élete számára tehát oly kötelezettség
kezd mindegyre előbbrenyomulni, aminőről a nyilvánosan szónokolónak soha
sejtelme sem volt. Borzongással, szétdúltan, nem bízva erejében,
aggodalmaskodva lelke legmélyéig veszi magára Tolsztoj a keresztet, amit
tanításával faragott magának, azt tudniillik, hogy ezentúl léte minden
tettével csakis meggyőződését fogja szemléltetni és a gúnyolódó és
fecsegő világ közepette vallási meggyőződésének szent szolgája lesz.
Szent: kimondatott a szó, minden mosolygó gúnyolódás bosszúságára. Mert
a mi józan korunkban a szent bizonyára teljesen fonáknak és
lehetetlennek tűnik föl, az eltűnt középkor anachronizmusa. De minden
lelki típusnak csak a külső képe és burka a mulandóságé, ellenben minden
típus maga, ha egyszer elmerült a földi dolgok körforgásában,
következetesen és kényszerűen állandóan visszatér a hasonlóságok
beláthatatlan játékában, amit mi történelemnek nevezünk. Mindig és
minden korszakban lesznek emberek, akiknek iparkodniok kell, hogy a
szentség látszatában éljenek, mert az emberiség vallásos érzése mindig
újra megkívánja és megteremti ezt a legfölsőbb lélekformát, csak éppen
hogy az idő változásával meg kell változnia külső megvalósulásának.
Annak a fogalomnak, amely bennünk él a létnek vallásos áhítattal való
megszenteléséről, semmi közössége nincs a legenda aurea fafaragású
figuráival és a pusztai remeték oszlopszerű merevségével, mert mi a
szentnek alakját régen elválasztottuk teológiai tanácskozások és pápai
konklávék döntvényeitől, – mi szentnek manap csakis azt tartjuk, aki
hősiesen valamely vallásilag átitatott eszmének szenteli tökéletesen az
életét. Az intellektuális elragadtatást, a Sils-Mária remetéjének
világot megtagadó elvonultságát vagy az amszterdami gyémántcsiszoló
megható igénytelenségét egy szemernyivel sem értékeljük kevesebbre, mint
a magát tövissel megkínzó fanatikusnak elragadtatását; minden csodatett
világán innen, írógép és villamos világítás mellett, a mi fénnyel teli,
emberekkel kavargó városainkban is még ma is lehetséges a szellemszent,
mint a lelkiismeret vértanuja, csakhogy nincs többé szükségünk arra,
hogy ezeket a csodálatosakat és ritkákat minden földi gyarlóságon túl
mint istenien hibátlanokat lássuk, sőt ellenkezőleg, ezeket a nagyszerű
megpróbálkozókat, ezeket a veszedelmes megkísértetteket éppen
válságukban és harcaikban és legjobban nem gyarlóságuk ellenére, hanem
éppen gyarlóságukkal szeretjük. Mert a mi nemzedékünk nem mint
földfölötti túlvilág istenküldötteit akarja tisztelni szentjeit, hanem
éppen mint a legemberibbeket az emberek közt.
Ezért Tolsztoj óriási kísérletében, hogy életének mintaszerű alakot
adjon, éppen ingadozását és szükségszerű kudarcát megrendítőbben látjuk,
mint aminő minden szentsége lett volna. Bár hitetlenül állunk
tanításával szemben, az, amit e tanért szenvedett, szándékának
nemességéről győz meg bennünket. Abban a pillanatban, amelyben Tolsztoj
arra a hősies föladatra vállalkozik, hogy elhagyja az időleges
konvencionális életformákat és csakis lelkiismeretének időhöz nem kötött
életformáit valósítja meg, élete szükségképpen tragikus színjátékká
lesz, nagyobb, mint akármelyik, minőt Nietzsche Frigyes föllázadása és
pusztulása óta láttunk. Mert a családhoz, a nemességhez, a tulajdonhoz,
a kor törvényeihez való minden szilárd viszonyt nem lehet ily erőszakos
módon elszakítani anélkül, hogy ezerágú idegszövedéket ronggyá ne
tépjen, hogy magát és a hozzá legközelebb állókat a legfájdalmasabban
meg ne sebezze. De Tolsztoj nem érzi a fájdalmat, sőt ellenkezőleg, mint
igazi orosz és azért túlzó ember nemcsak készségesen átengedi magát
minden megpróbáltatásnak, hanem mint igazlelkűségének látható
bizonyítékára, szinte szomjazik az igazi kínra. Régen megúnta életének
kényelmét, undorodik az egyforma családi boldogságtól, műveinek
dicsőségétől, embertársai tiszteletétől – benne a teremtő ember
önkéntelenül feszültebb, sokoldalúbb sorsra, az emberiség őserejével
való mélyebb elegyedésre, szegénységre, bajra és azokra a szenvedésekre
vágyik, amelyeknek teremtő értelmét a válsága óta először ismeri föl.
Hogy alázatosságra törekvésének tisztaságát szemlátomást
bebizonyíthassa, a legalacsonyabb sorsú ember életét akarná élni, ház
nélkül, pénz nélkül, család nélkül, szennyesen, tetvesen, megvetve,
üldözve az államtól, kiközösítve az egyházból. A maga húsán és csontján
és velőjén akarná megélni azt, amit könyvében mint az igaz ember
legfontosabb és egyetlen csupalélek formájának írt le: a hontalant, a
szegényt, akit a sors szele mint az őszi falevelet kerget maga előtt,
Tolsztoj – és itt a nagy művész, a történelem megint zseniális és
irónikus ellentéteinek egyikét építi föl – legbensőbb akarattal
tulajdonképpen éppen azt a sorsot kívánja magának, amely ellentétére,
Dosztojevszkijre, erre azonban akarata ellenére, méretett. Mert
Dosztojevszkijre lesujt mindaz a baj, a sors kegyetlensége és gyűlölete,
amit Tolsztoj pedagógiai elvből, vértanuságvágyódásból erővel átélni
akarna. Dosztojevszkijhez, mint Nesszusz-ing hozzátapad az igazi, kínzó,
égető, örömölő szegénység, hontalanul végigvonszolja magát a
földkerekség minden országán, testét betegség hasogatja, a cár katonái
bitófához hurcolják és Szibéria börtöneibe vetik – minden, amiről
Tolsztoj azt véli, hogy szüksége van rá tanának bebizonyítása, szociális
eszméjének megvalósítása végett, pazarul ráméretett amarra, míg a külső,
látható szenvedésre szomjuhozó Tolsztojnak egy csöpp sem jutott.
Mert Tolsztojnak sohasem sikerül, hogy szenvedniakarását külsőleg
érvényesítse és láthatóvá tegye. A gúnyolódó és csúfolódó sors mindenütt
elzárja martíromságának útját. Szegény szeretne lenni, vagyonát az
emberiségnek akarná szétosztani, írásai és művei révén sohasem óhajt
többé pénzt kapni, de családja nem engedi meg neki, hogy szegény legyen,
a nagy vagyon családja gondozásában akarata ellenére állandóan
növekedik. Magára szeretne maradni, de hírneve elárasztja a házát
riporterekkel és kíváncsiskodókkal. Azt óhajtja, hogy megvessék, de
minél inkább szidalmazza és lealacsonyítja magát, minél epésebben
leszólja a művét és meggyanusítja őszinteségét, az emberek annál nagyobb
tisztelettel csüggnek rajta. A paraszt életét szeretné élni, alacsony
füstös gunyhóban, ismeretlenül és zavartalanul, vagy mint zarándok és
koldus szeretne kóborolni, a családja ellenben ápolással veszi körül és
a technika kényelmességeit, amelyeket nyilvánosan helytelenít, kínjára
egészen a szobájába tolja előre. szeretné, ha üldöznék, bezárnák és
megkancsukázzák – «kín nekem a szabadon élés» – de a hatóságok
bársonysimasággal kitérnek előle és beérik azzal, hogy csak követőit
korbácsolják meg és küldik Szibériába. Ekkor azután a végsőhöz nyúl és a
cárt szidalmazza, hogy végre megbüntessék, száműzzék, elítéljék, végre a
nyilvánosság előtt meglakoljon meggyőződésének föllázadásáért, de II.
Miklós a panaszkodó miniszternek ezt feleli: «Kérem, ne nyúljanak hozzá
Tolsztoj Leóhoz, nem óhajtok belőle vértanut csinálni.» De ez, éppen ez,
vértanu akart lenni Tolsztoj az utolsó években, hogy az embereknek
megmutassa tanításának komolyságát és becsületességét és éppen ezt nem
engedi meg neki a sors, sőt éppen rosszakaratú gondoskodást tanusít
ezzel a szenvednióhajtóval szemben, hogy semmi baja ne essék. Mint az
őrült, aki gummicellájában dühöng, úgy csapkod dicsőségének láthatatlan
fogságában, meggyalázza saját nevét, haragosan kicsúfol államot,
egyházat és minden hatalmat – de udvariasan, hajadonfővel meghallgatjak
és mint előkelő származású és ártalmatlan bolondot megkímélik. A látható
tett, a végérvényes bizonyíték, a büntető vértanuság sohasem sikerül
neki. Őszinteségetakarása és a valóság közé az ördög odatette a
hírnevét, amely fölfogja a sors minden csapását és nem engedi, hogy baj
érje.