alkalmazása nélkül? Nem másra, mint magára az abszolut erőszakra, rejtse
bár el izmait a közgazdaság, nemzeti jólét, nemzeti törekvés és gyarmati
terjeszkedés nagyhangú öltözetébe, az ember uralomvágyát és vérvágyát
hamisítsa át bár még oly ügyesen filozófikus és hazafias ideálokká – ne
engedjük magunkat megtéveszteni: az erőszakosság még a legcsábítóbb
megfinomításában is az emberiség testvérisülése helyett mindig csupán
egy csoport fokozott érvényesülését szolgálja és ezzel örökössé teszi a
világ egyenlőtlenségét. És mert az erőszak birtokra, tulajdonra és
többtulajdonra törekszik, ezért Tolsztoj számára minden egyenlőtlenség a
tulajdonnál kezdődik. A fiatal nemes Brüsszelben nem hiába töltött
órákat Proudhonnal: Tolsztoj, mint akkor valamennyi szocialista
legradikálisabbja, még Marx előtt ezt a tételt hangoztatja: «Minden
bajnak és szenvedésnek gyökere a tulajdon és az összeütközés veszedelme
azok közt van. akik bőségesen rendelkeznek tulajdonnal és akiknek
semmijük sincs.» Mert a tulajdonnak, hogy megállhasson, szükségszerűen
védekeznie, sőt támadnia kell. Az erőszak szükséges, hogy tulajdont
összeragadjanak, szükséges, hogy a birtokot megnagyobbítsák, szükséges,
hogy megvédjék. A tulajdon a maga védelmére megteremti az államot, az
állam viszont fönállása végett a hatalmi erőszak szervezett formáit, a
hadsereget, az igazságszolgáltatást, «az egész kényszerrendszert, amely
csak arra szolgál, hogy a tulajdont megvédje», és aki beleilleszkedik az
államba és elismeri, lelkével ettől a hatalmi elvtől függ. Tolsztoj
szerint a modern államban, anélkül hogy sejtenék, még a látszólag
független, a szellemi emberek is csakis nehány kevés ember tulajdonának
megtartását szolgálják, «sőt Krisztus egyháza, amely valódi
jelentőségében állammegszüntető volt», legsajátosabb kötelességétől
«hazug tanokkal» elfordul, megáldja a fegyvert, a jelenlegi világrend
igazságtalansága mellett érvel és ezért formulákban megmerevedik,
szokássá, konvencióvá lesz. A művészek pedig, ezek a lelkiismeretnek
szabadonszületett, hivatott ügyvédei, az emberi jog védői elefántcsont
tornyocskáikat faricskálják és «elaltatják a lelkiismeretet». A
szocializmus a gyógyíthatatlanok orvoslását kísérli meg, a
forradalmárok, az egyedüliek, kik helyes fölismeréssel alapjában akarják
fölrobbantani a hamis világrendet, hibásan maguk is ellenfeleik gyilkoló
eszközét használják és megörökítik az igazságtalanságot, amikor
érintetlenül hagyják a «gonosz» elvét, sőt még meg is szentelik: az
erőszakot.
Ez anarchista követelések értelme szerint tehát az állam és az emberek
mostani földi vonatkozásainak alapja hamis és korhadt: ezért Tolsztoj
mint haszontalant és elégtelent hevesen visszautasítja a kormányforma
minden demokratikus, filantropikus, pacifista és forradalmi
megjavítását. Mert se duma, se parlament és legkevésbbé forradalom nem
szabadítja meg a nemzetet az erőszak «gonoszságától»: ingatag alapon
épült házat nem lehet megtámasztani, hanem ott kell hagyni és másikat
kell építeni. Már pedig a modern állam a hatalmi gondolaton nyugszik,
nem a testvériségen: tehát Tolsztoj szemében óhatatlanul összedőlésre
van ítélve és minden szociális és liberális foltozgatás csak
meghosszabbítja haláltusáját. Nem a nép és a kormány állampolgári
viszonyát, hanem _magát az embert kell megváltoztatni:_ az államhatalom
által való erőszakos összepréselés helyett testvériség szülte benső
lelki összetartozásnak kell megszilárdítania minden népközösséget.
Ameddig azonban ez a vallási, ez az ethikai testvériség még nem foglalja
el a kényszerpolgár mostani formájának helyét, mindaddig Tolsztoj
kijelentése szerint, igazi erkölcsiség csak az államon kívül, a pártokon
kívül, az egyéni lelkiismeret láthatatlan titokterületén lehetséges.
Mivel az állam az erőszakkal azonosítja magát, ethikai ember nem
azonosíthatja magát az állammal. _Vallási forradalomra_ van szükség,
arra, hogy minden lelkiismeretes ember mondja föl a barátságot minden
erőszakközösségnek. Ezért maga Tolsztoj elszánt nekirúgtatással minden
államformán kívül helyezi magát és kijelenti, hogy lelkiismerete
kivételével minden kötelességparancstól független. Megtagad «bármely
néphez és államhoz való kizárólagos hozzátartozást vagy bármely kormány
alá tartozást», önként kitaszítja magát az ortodox egyházból, elvből
lemond arról, hogy az igazságszolgaltatáshoz vagy a mostani társadalom
valamely más rendszeresített intézményéhez forduljon segítségért, csak
azért, hogy meg ne kelljen fognia az erőszakállam ördögének ujját.
Testvériséget prédikálásának evangéliumi szelidsége, keresztényien
alázatos beszédformával való átszínezése, az evangéliumra való
hivatkozás ne tévesszen meg bennünket szociálpolitikájának tökéletes
államellenessége, ama céltudatos energia és elszántság tekintetében,
amellyel Tolsztoj, a század legvakmerőbb heretikusa mint radikális
anarchista nyíltan hadat üzen a cár uralmának, az egyháznak és minden
jóváhagyott állami közösségnek. Az ő államtana a legelkeseredettebb
államellenes tan és Luther óta egyes embernek legtökéletesebb szakítása
az új pápistasággal, a tulajdon csalatkozhatatlan gondolatával.
Elméletileg még Trockij és Lenin sem ment egy lépéssel sem tovább
Tolsztoj «Mindent meg kell változtatni»-jánál és ahogyan Jean Jacques
Rousseau, az «ami des hommes» írásaival a francia forradalom számára
vájta ki az aknajáratokat, ugyanúgy orosz ember hevesebben meg nem
rendítette a cári, a kapitalista rend alapjait és tette a megrohanásra
éretté, mint ez a radikális forradalmár, akit nálunk, megtévesztve
patriarkális szakállától és tanításának bizonyos símaságától,
rendszerint jámbor apostolnak szoktak tekinteni. Igaz, hogy mint
Rousseaut a sansculottok, Tolsztojt is kétségtelenül fölháborította a
bolsevizmus módszere, mert pártokat gyűlölt – «akármelyik párt győz,
hatalmának megtarthatása végett nemcsak minden meglevő erőszakossággal
élnie kellene, hanem még újat is ki kellene találnia», jósolja irataiban
– de az őszinte történetíró valamikor bizonyítani fogja, hogy ő volt
legjobb útcsinálója és valamennyi forradalmár valamennyi bombája nem
aknázott alá. Oroszországban mindent annyira és nem rendítette meg
annyira a tekintélyt, mint ennek az egyetlen és legnagyobb embernek
szembeszállása hazájának látszólag legyőzhetetlen hatalmaival: a cárral,
az egyházzal és a birtokkal. Mióta a diagnosztikusok e legzseniálisabbja
fölfedezte civilizációnk szerkezetének földalatti építéshibáját,
nevezetesen, hogy a mi államépületünk nem emberszereteten, emberi
közösségen, hanem brutalitáson, emberi zsarnokságon nyugszik – egész
dialektikai súlyát, rengeteg ethikai lökőerejét harminc éven át az orosz
világrend ellen egyre megújított rohamozásra használta, a forradalomnak
Winkelriedje, a nélkül, hogy ezt akarta volna, szociális dinamit,
szétrobbantó, pusztító elemi őserő és ezzel együtt öntudatlanul orosz
küldetésének képviselője. Mert minden orosz gondolkodónak, hogy
építhessen, előbb szükségszerűen radikálisan és gyökeresen rombolnia
kell – nem véletlen, hogy valamennyi művésze előbb lezuhan a
legsötétebb, legúttalanabb nihilizmus legfeketébb aknáiba, hogy azután
égető, elragadtatott kétségbeesésében áhítatosan ismét új hivést
kényszerítsen ki magának; az orosz gondolkodó, az orosz költő, az orosz
tettember, nem mint mi európaiak, bátortalan javítgatással, kegyeletes
óvatossággal, hanem vadul, mint a favágó, a veszedelmes kísérletek igazi
romboló bátorságával megy neki a problémáknak. Egy Rosztopsin a győzelem
kedvéért nem habozik Moszkvát, ezt a mirabilium mundi-t, egészen a házak
küszöbéig leégetni és éppen ily kevéssé habozik Tolsztoj – ebben
hasonlít Savonarolához – az emberiség minden kultúrjavát, művészetet,
tudományt máglyára száműzni, csupán hogy ezzel egy új és jobb elmélet
igazolva legyen. Lehet hogy Tolsztoj, a vallási álmodozó talán soha nem
gondolt támadásának gyakorlati következményeire, alighanem soha nem
merte mérlegelni, hogy ily égnagyságú világépület hirtelen összedőlése
hány földi exisztenciát rántana magával – minden lelki erejével és
meggyőződésének minden makacsságával csak tovább rázta a szociális
államépület oszlopait. És ha ilyen Sámson az öklével döngetni kezd, a
legóriásibb tető is meggörbül és hajladozik. Ezért azzal a meztelen
ténnyel szemben, hogy az orosz forradalmat szellemileg semmi sem
segítette annyira előre, mint Tolsztoj fanatikus bűnbánó prédikációi a
gazdagság és a tulajdon ellen, brosüráinak petárdái, pamfletjeinek
bombái, fölösleges minden utólagos vita arról, mennyiben helyeselte vagy
ellenezte volna Tolsztoj a bolsevista fölforgatást. Semmi idő kritikája,
Nietzscheé sem, aki mint német ember mégis mindig a képzettekhez szólt
és már költői magábólkikelt előadásával elzárt maga elől minden
tömeghatást, nem hatott a széles néptömegekre ennyire lélekkorbácsolóan
és hitrombolóan: és Tolsztoj kőpillérre helyezett szobra, kívánsága és
akarata ellenére, örök időkre ott van a nagy forradalmárok, a
hatalomdöntők és világot megváltoztatók láthatatlan panteonjában.
Kívánsága és akarata ellenére: az ő keresztényien-egyéni forradalmát, az
ő államanarchizmusát világosan elkülönítette minden aktív és erőszakos
forradalomtól. Az «Érett kalászok»-ban ezt írja: «Ha forradalmárokkal
találkozunk, gyakran megcsalódunk abban a véleményünkben, hogy ők és mi
egy nézeten vagyunk. Ők és mi is hirdetjük: ne legyen állam, ne legyen
tulajdon, ne legyen egyenlőtlenség és sok mást. De mégis nagy a
különbség: a kereszténynek nincs állam – ők ellenben meg akarják
semmisíteni az államot. A kereszténynek nincs tulajdon – ők meg akarják
szüntetni. A kereszténynek egyforma mindenki, ők az egyenlőtlenséget
szét akarják rombolni. A forradalmárok kívülről harcolnak a kormánnyal,
a kereszténység azonban _egyáltalán nem harcol_, belülről rombolja szét
az állam alapjait.» Amint látható, Tolsztoj nem akarta, hogy az államot
erőszak semmisítse meg, hanem azzal, hogy egyik kis rész a másik után,
egyik egyén a másik után kivonja magát, az állami szervezet
elerőtlenedés következtében maga oszoljék föl. A végső eredmény mégis
ugyanaz: minden tekintély szétrombolása és Tolsztoj egy életen keresztül
ezt a fáradozást szolgálta teljes odaadással. Persze egyszersmind új
rendet, az állammal szemben államegyházat, a gyakorlati-szociális
egybetartozással szemben vallási összetartozást akart teremteni,
emberiesebb, testvéribb életvallást, a régi-új és őskeresztény, a
tolsztoj-keresztényi evangéliumot akarta megalapítani. De ha építő
szellemi tevékenységét értékeljük, – első az őszinteség – késsel el kell
vágnunk a lángeszű kultúrkritikust, a földi szemzsení Tolsztojt az
elmosódott, fogyatékos, szeszélyes, következetlen moralistától, a
gondolkodó Tolsztojtól, aki pedagógiai rohamában már nem, mint a
hatvanas években, csak Jasznaja Poljana parasztgyerekeit akarja az
iskolába kergetni, hanem a filozófiai könnyelműség ijesztő mértékével
egész Európába bele akarja verni az egyedüli «helyes» élet nagy abc-jét,
«az» igazságot. Semmiféle tisztelet nem hajol meg elég mélyen Tolsztoj
előtt, ameddig ő, a szárnyatlanul született, megmarad gondolatvilágában
és zseniális szerveivel szétszedi az emberiség szerkezetét; de mihelyt
szabadon röpülve metafizikai térbe iparkodik, ahol érzékei már nem
tudnak megfogni, látni és szívni, ahol mindezek a finom ujjak céltalanul
tapogatódznak az ürességben, szinte megijeszti az embert szellemi
gyámoltalansága. Nem, nem lehet a határt eléggé élesen megvonni:
Tolsztoj mint elméleti, mint szisztematikus filozófus éppen oly
sajnálatos módon ámította magát, ahogyan Nietzsche, a vele ellentétes
lángész, mint komponista. Amiként Nietzsche zeneisége, amely a
beszédmelodikán belül pompásan produktív, önálló hangszférában, tehát
amikor komponál, csaknem szánalmasan fölmondja a szolgálatot, Tolsztoj
kiváló esze is így azonnal megreked, mihelyt az érzékelhetően kritikus
szférából az elméletibe, az elvontba merészkedik. Ezt a határvonalat és
érintkezést egyes műveiben is ki lehet tapogatni; «Mit tegyünk» című
szociális pamfletjének első része például Moszkva nyomortanyáit
szemléltetően, tapasztalathűen, olyan mesteri módon írja le, hogy eláll
az ember lélekzete. Földi dologról soha vagy aligha valamikor mondtak
zseniálisabban szociális bírálatot, mint ama nyomorlakások és elveszett
emberek leírásával: de alighogy az utopista Tolsztoj a második részben a
baj megállapításától áttér a gyógyításra és indítványokkal akar előállni
a javításra nézve, minden fogalma azonnal ködös, a körrajz elmosódott
lesz, a gondolatok nagy sietésükben egymás sarkát tapossák le. És ez a
zavarodottság az egyik problémától a másikig annál jobban fokozódik,
minél vakmerőbben merészkedik Tolsztoj előre. És bizony Isten, nagyon is
előre merészkedik! Minden filozófiai iskolázottság nélkül, ijesztő
tiszteletlenséggel nyúl hozzá értekezéseiben mindazokhoz az örökké
megoldhatatlan kérdésekhez, amelyek csillagláncokon az elérhetetlenben
csüngtek és mint a zselatint hígra «föloldja». Mert ahogyan válsága
idején mint valami bundát, hamar új «vallást» akart magára vetni a
türelmetlen ember, egy éjjel alatt kereszténnyé és alázatossá akart
válni, úgy ezekben a világnevelő írásokban «egy kézmozdulattal erdőt
növeszt», és aki 1878-ban még maga kétségbeesve kiáltotta: «egész földi
életünk értelmetlenség», három évvel későbben már elkészítette számunkra
általános érvényű teológiáját, amely megold minden világtitkot.
Természetes, hogy ilyen elsietett alkotásokat illető minden ellenmondás
zavarja a gyorsgondolkodót, Tolsztoj ezért állandóan bedugott füllel
tanít, minden ellentmondáson átgázolva és gyanús gyorsasággal elismerve
magáról, hogy sikerült a teljes megoldás. Mily bizonytalan hit, amely
szünetlenül bizonyításra érzi magát kötelezve, mily logikátlan, ingadozó
gondolkodás, amelynek mihelyt hiányzik az érv, kellő időben mindig mint
utolsó és kizárólagos cáfolhatatlanság, valami bibliai idézet jut az
eszébe. Nem, nem, nem – nem lehet eléggé határozottan kijelenteni:
Tolsztoj oktató értekezései (nehány elkerülhetetlen zseniális részlet
ellenére is) – corraggio, corraggio! – a világirodalom legkellemetlenebb
vakbuzgó értekezései közé tartoznak, elsietetten zavart, fönnhéjázóan
makacs, de sőt – ami Tolsztojnál, az igazság emberénél egyenesen
megdöbbentő – nem becsületes gondolkodás bosszantó példái.
Mert a legigazmondóbb művész, a nemes és példás ethikus Tolsztoj, ez a
nagy és szinte szent ember mint elméleti gondolkodó valóban rossz és
becstelen játékot űz. Hogy az egész szellemvégtelen világot
begyömöszölhesse filozófiai zsákjába, durva szemfényvesztő mutatvánnyal
kezdi és pedig: elsőbben minden problémát annyira leegyszerűsít, hogy
vékonyak és kezelhetők lesznek, mint a kártyalap. Mindenekelőtt tehát a
legegyszerűbb módon meghatározza mi «az» ember, azután mi «a» jó, «a»
gonosz, «a» bűn, «az» érzékiség, «a» testvériség, «a» hit. Azután fürgén
összekeveri a kártyákat, «a» szeretetet kihúzza mint tromfot és íme,
nyert. A jasznaja-poljanai íróasztalon egy világórácska alatt megoldódik
az egész világjáték, a végtelen és megoldhatatlan, a millió
nemzedékektől keresett és az öreg ember meglepetten néz, szeme gyermeki
módon csillog, öreg ajka boldogan mosolyog, bámulja és bámulja, hogy
«milyen egyszerű is mindez.» Igazán megfoghatatlan, hogy valamennyi
filozófus, valamennyi szellem, aki ezer év óta ezer koporsóban ezer
országban fekszik, annyi gyötrődéssel törte az eszét és nem vette észre,
hogy hiszen «az» egész igazság már régóta, fényesen, mint a nap, benne
volt az evangéliumban, de persze az kellett hozzá, hogy az ember, mint
ő, Nikolajevics Leo az Úrnak 1878. évében «elsőnek értse meg helyesen
ezernyolcszáz év óta» és végre megtisztítsa az «átmázolástól» az isteni
üzenetet. (Valóban, szóról-szóra ezeket a káromló szavakat mondja!) No
de most vége van minden fáradalomnak és kínlódásnak – most már föl kell
ismerniök az embereknek, mily szörnyen egyszerűen lehet leélni az
életet: ami zavarja az embert, azt egyszerűen az asztal alá kell dobni,
az államot, a vallást, a művészetet, a művelődést, a tulajdont, a
házasságot szó nélkül meg kell szüntetni, ezzel azután
egyszersmindenkorra végeztek «a» gonosszal és «a» bűnnel és ha most
mindenki maga szántja a földet és süti a kenyeret és csinálja a
csizmáját, akkor nincs többé állam és nincsenek többé vallások, csak
Isten igazi birodalma van a földön. Akkor «Isten a szeretet és a
szeretet az élet célja». El tehát a könyvekkel, nem kell többé
gondolkodni, nem kell szellemi munkát végezni, elegendő «a» szeretet és
mindezt már holnap meg lehet valósítani, «ha csak akarnák az emberek».