kiáltása, amelyet a válság karma tép ki forró szívéből. És ez a kiáltás
harminc éven át hallatszik, míg ajka el nem némul. A jóhírt, amit
érzékei adtak, már nem hiszi, a művészet nem ad vigaszt, vége a
gondtalanságnak, kegyetlenül kijózanodott a fiatalság forró ittassága,
az elmúlás mélyéből, a halál láthatatlan területéből, amely az életet
körülfogja, mindenünnen hidegség áramlik. Hogyan menthetem meg magamat?
Mindig sóvárgóbb lesz a kiáltás, hiszen nem lehet, hogy ennek az
értelmetlenségnek ne legyen mégis valami értelme, persze olyan, hogy nem
lehet kézzel kitapogatni, szemmel meglátni, tudással kiszámítani, olyan
értelem, amely minden igazságon fölül lakozik. Mert az ész egymagában
csak az élőt tudja, de nem a halált, azért, így érzi az eddigi
nihilista, valami más lelkierőre van szükség, hogy megfogjuk a
megfoghatatlant. És mert ezt magában, a hitetlenben, az érzékemberben
nem találja meg, ez a fékezhetetlen, rémülettől széttépett, aggodalomtól
összemorzsolt, media in vita, útja közepén hirtelenül alázatosan térdre
borul Isten előtt, világi tudását, amely ötven éven át végtelenül
boldogította, megvetéssel eldobja magától és hevesen hitért könyörög:
«Ajándékozd nekem, Uram és engedd, hogy megtalálni másokat segítsek.»
A MESTERSÉGES KERESZTÉNY.
«Istenem, mily nehéz élni csak Isten előtt – úgy élni, ahogyan azok az
emberek éltek, akik bennrekedtek a tárnában és akik tudták, hogy soha ki
nem jutnak és senki nem fogja megtudni, hogyan éltek ott. De így kell,
így kell élnünk, mert csak az ilyen élet élet. Segíts Uram!»
_Napló_, 1900 november.
«Ajándékozz nekem hitet, Uram» kiáltja Tolsztoj kétségbeesetten eddig
megtagadott Istenéhez. De úgy látszik, ez az Isten nem nyilatkozik meg
azoknak, akik túlságosan türelmetlenül vágynak utána ahelyett, hogy
alázatosan megvárnák, míg akarata megnyilatkozik nekik. Mert Tolsztoj a
főbűnét, a fékezhetetlen türelmetlenséget a hitében sem tagadja meg. Nem
elég, hogy hitet kér, nem, ezt azonnal meg kell kapnia, egy éjszakán
készen és kezelhetően kell megkapnia, mint a fejszét, hogy kiirtsa vele
kételkedésének egész sűrűjét, mert a nemes ember, aki megszokta, hogy
szolgái fürgén kiszolgálják, akit a tisztánlátás, tisztánhallás is
elkényeztetett, amit a világ tudományai szempillantás gyorsaságával
közvetítenek neki, ez a korlátlanul uralkodó, szeszélyes, makacs ember
nem akar türelmesen várni. Nem akar szerzetes módjára, állhatatosan
figyelve a fölső fény fokozatos átszűrődését várni – nem, azonnal legyen
nappali világosság az elsötétült lélekben. Heves, minden akadályon
átrohanó szelleme egyetlen ugrással, egyetlen nekilendüléssel akar «az
élet értelméhez» előrevágtatni, «Istent tudni», «Istent elgondolni»,
ahogyan csaknem káromolva merészli mondani. Azt reméli, hogy a hitet, a
kereszténnyélevést és alázatosságot, az istenbenlakást éppen olyan
gyorsan és könnyen megtanulhatja, mint ahogyan most ősz hajjal megtanul
görögül és héberül, hat hónapon belül, legföljebb egy gyors év alatt
egyszerre pedagógus, teológus vagy szociológus.
Ámde hogyan lehet ily rohamosan hívő az, akiben nincs egy szemernyi
hinnitudás? Hogyan lehet az ember egy éjjelen át szánakozóvá, jóvá,
alázatossá, szelíd ferencessé, ha ötven éven keresztül a figyelő
kíméletlen szemével, mint tudatos, ősorosz nihilista értékelte a világot
és benne egyesegyedül magát látta fontosnak és lényegesnek? Hogyan lehet
ilyen kőkeménységű akaratot egyetlen fogással engedékeny emberszeretetté
áthajlítani, kitől lehet tanulni, kitől lehet megtanulni a hívést, a
fölolvadást egy felsőbb és földfölötti hatalomban? Természetesen
azoktól, akik már hisznek, vagy legalább azt állítják, hogy hisznek,
mondja Tolsztoj: a mater orthodoxtól, az egyháztól, hiszen Krisztus
pecsétgyűrűje már kétezer év óta a kezében van. Azonnal (mert a
türelmetlen ember nem vár) térdre borul Tolsztoj Leo az ikonok előtt,
bőjtöl, kolostorokba zarándokol, püspökökkel és pópákkal vitatkozik és
agyonforgatja az evangéliumot. Három éven át fárad abban, hogy hívő
lehessen: de a templom levegője üres tömjént és fagyosságot fú már fázó
lelkébe, nemsokára csalódottan mindörökre becsapja az ajtót maga és az
igazhitű tanítás közt; nem, az egyházban nincs meg az igazi hit, így
látja, vagy inkább: az élet vizét elapadni engedte, elprédálta,
meghamisította. Tovább keres tehát: talán a filozófusok, a gondolkodni
tanítók többet tudnak erről a nyugtalanító «élet értelméről». És
Tolsztoj, akinek mindeddig soha nem jutott eszébe az érzékfölötti, harci
dühvel és lázasan azonnal összevissza olvasni kezdi minden idők
filozófusait (sokkal gyorsabban, semhogy megemészthetné, megérthetné
őket), elsőnek Schopenhauert, minden lelki komorság örök hálótársát,
azután Szokrateszt és Platót, Mohammedet, Konfuciust és Laocét, a
misztikusokat, a sztoikusokat, a szkeptikusokat és Nietschet. De
csakhamar becsapja a könyveket. Hiszen ezek is, mint ő, csak túléles,
fájdalmasan néző eszükkel látják a világot, ők is inkább kérdezők,
semmint tudók, ők is csak türelmetlenül Istenhez iparkodnak és nem
pihennek meg Istenben. A szellem számára rendszereket teremtenek, de nem
nyugalmat a zaklatott léleknek, tudást adnak, de nem vigaszt.
És miként a kínlódó beteg, akin a tudomány nem tudott segíteni,
nyavalyájával a kuruzsló asszonyokhoz és a falusi borbélyokhoz megy,
Tolsztoj is, Oroszország legszellemibb embere életének ötvenedik évében
elmegy a paraszthoz, a «néphez», hogy tőle, a tanulatlantól tanuljon
végre igaz hitet, bölcseséget a tudatlantól. Igen, nekik, a
tanulatlanoknak, akiket az írás nem zavart meg, nekik, a szegényeknek és
megkínzottaknak, akik panasz nélkül robotolnak, némán, mint az állat,
lefeküsznek valami kuckóban, ha a halál kerülgeti őket, nekik, akik nem
kételkednek, mert nem gondolkodnak, sancta simplicitas, szent
együgyűség, nekik mégis kell, hogy valami titkuk legyen, különben nem
hajthatnák homlokukat annyi megadással és minden föllázadás nélkül
szegénységük vasigájába. A maguk butaságában kell valamit tudniok, amit
a bölcseség és az éles elme nem tud és aminek ők, az értelemben
elmaradottak azt köszönhetik, hogy lelkükkel megelőznek bennünket. «Mi
hamisan élünk, ők élnek helyesen», az ő türelmes létükből ezért
láthatóan kiemelkedik az Isten, ellenben a szellem, a tudás szomjúsága
«haszontalan, kéjelgő vágyódásával» eltávolít a szív igazi
fényforrásától. Ha nem volna valami vigaszuk, valami belső mágikus
gyógyítófűjük, nyomorult életüket nem tudnák oly vidáman, oly
gondtalanul, oly játszi könnyűséggel elviselni: kell, hogy valami hitet
rejtegessenek, valamit, ami keresztülsegíti őket létük ólomsúlyán és a
szellemembert vágyakozás, a fékezhetetlen férfit türelmetlenség fogja
el, hogy ezt az arkánumot ellesse tőlük. Tőlük, csakis tőlük, akarja
Tolsztoj magával elhitetni, az «istennéptől», az egyszerűktől, az
eltompultaktól, dolgozó alázatosságukban állatként együgyűen
munkálkodóktól, lehet az «igaz» életet megtanulni, a nagy türelmességet
és a belenyugvást a kemény létbe és a még keményebb halálba.
El tehát hozzájuk, be életük kellő közepébe, hogy ellessük az
istentitkot! Le a nemesi kabáttal és föl a muzsikzubbonnyal, el a
nyalánksággal teli asztaltól és fölösleges könyvektől: ezentúl csak
ártatlan fű és az állat enyhe teje táplálja a testet, csak az
alázatosság, az eltompultság a tépelődően vájkáló szellemet. Tolsztoj
Nikolajevics Leo, Jasznaja-Poljana ura, sőt mi több: szellemére nézve
milliók ura, életének ötvenedik évében tehát maga fogja meg az eke
szarvát, széles medvehátán cipeli a kútból a vizes puttonyt és
parasztjai közepette fáradhatatlan muszka daccal kaszálja a gabonát. A
kéz, amely «Anna Karenina»-t és «Háború és béke»-t írta, most magaszabta
cipőtalpba a szurkos fonalat fűzi be, kisöpri a szobát és maga varrja a
ruháját. Csak jó közel, csak gyorsan, csak egészen szorosan a
«testvérekhez». Tolsztoj azt reméli, hogy így egyetlen nekilódulással
«nép» és ezzel «istenfélő keresztény» lehet. Elmegy a faluba a még félig
rabszolgákhoz (közeledtére zavartan forgatják a sipkájukat), a házába
szólítja őket, ahol a fényes parketten oly esetlenül topognak a nehéz
csizmában, mintha üvegen járnának és föllélegzenek, hogy a «barin», a
nagyságos úr nincs rossz szándékkal irántuk, nem emeli föl újra, a mitől
féltek, a kamatot és a bért, hanem – különös: zavartan csóválják a
fejüket – éppen Istenről akar velük beszélni, mindig csak Istenről.
Jasznaja-Poljana derék parasztjainak eszébe jut, hogy egyszer már
csinált ilyesmit, akkor az iskolával volt baja a gróf úrnak és egy éven
át (akkor azután megúnta) maga tanította a gyerekeket. De mit akar most?
Bizalmatlanul hallgatják, mert valóban kém módjára tolakodik az álruhába
öltözött nihilista a «néphez», hogy kikémlelje belőlük az Istenhez vívő
hadjáratához szükséges sztratégiát, az alázatosság titkát, a vallás
használatát.
Ez az erőszakos tudakozódás azonban csak a művészetnek és a művésznek
válik hasznára, – legszebb legendáit falusi mesemondóknak köszöni
Tolsztoj és nyelvezetét pompásan gazdagítja és megérzékíti a naivan
képletes parasztszó – de az együgyűség titkát nem lehet megtanulni. A
tisztánlátó Dosztojevszki még a patetikus válság előtt, már «Anna
Karenina» megjelenésekor azt mondta Tolsztoj hasonmásáról, Levinről: «Az
olyan ember, minő Levin, akármeddig is él a néppel, sohasem lesz nép:
önteltség és akaraterő, bármily szeszélyes, nem elég ahhoz, hogy
megragadja és megvalósítsa a néphez való leszállás kívánságát.» A
lángeszű léleklátó pszichológiai telitalálattal a Tolsztoj-féle
akaratelváltozás közepébe lő, leleplezve az erőszakosságot, egy
kétségbeesett ember mesterséges kereszténységét, Tolsztojnak nem
veleszületett, vérszerű szeretetből, hanem lelki szükségből megkezdett
testvérisülését a néppel. Mert ha még oly elszántsággal komoran és
paraszti módon viselkedik, az intellektuell Tolsztoj széleskörű és a
világot átölelő fölfogásába sohasem plántálhat át sivár muzsiklelket, az
ő igazságot szomjazó lelke sohasem kényszerítheti magát teljesen bele
ilyen kúsza szénégetőhitbe. Nem elég, hogy az ember, mint Verlaine,
egyszerre csak térdre borul a cellájában és így imádkozik: «Mon Dieu,
donne moi de la simplicité» és már kivirágzik a kebelben az alázatosság
ezüst hajtása, először mindig annak kell _lennie_ és azzá kell _válnia_
az embernek, amit vall: sem az összekapcsolódást a néppel az együttérzés
misztériumával, sem a lelkiismeret megnyugtatását buzgó vallásossággal
nem lehet a lélekben villamos kapcsolás módjára egyetlen csavarással
fölgyujtani. Parasztgúnyát fölölteni, kvaszt inni, a mezőn kaszálni, az
egyenlőség e külső formái játszi könnyedséggel, sőt játszian kettős
értelemben, megvalósíthatók, – ellenben a szellem nem tompítható le, az
ember ébersége önkényesen sohasem csavarható le, mint a gázláng. A
szellem világítóereje és ébersége minden ember veleszületett, meg nem
változtatható mértéke, szépsége és sorsa, hatalmasabb az akaratánál és
ezért akaratunk határán kívül esik, sőt még csak annál hevesebben és
nyugtalanabbul lángol föl, minél inkább veszedelemben érzi figyelő
tisztánlátásának szuverén kötelességét. Mert amily kevéssé tornászhatjuk
át magunkat spiritiszta játékkal több tudáshoz a fölismerés
velünkszületett mértékén túl csak egy fokkal is, hirtelenül érvényesülő
akaratmegmozdulás következtében éppen oly kevéssé tehet az értelmi erő
csak egyetlen lépést is visszafelé az együgyűségbe.
Lehetetlen, hogy Tolsztoj, ez a tudó és messzirelátó szellem hamarosan
ne látta volna be, hogy még oly rengeteg akarat, mint az övé, sem képes
az ő szellemi komplikáltságát nagyhirtelen nicsevo-egyszerűséggé
tompítani és éppen ő mondta (igaz, hogy későbben) a csodálatos szót: «A
szellem ellen erőszakkal föllépni annyi, mint befogni a napsugarat;
akármivel is takarja be az ember, mindig künn van a takaró tetején». Nem
lehetett sokáig kétségben, hogy az ő rideg, harcos, zsarnoki
úrintellektusa képtelen tartós buta alázatosságra: a parasztok nem is
tekintették őt sohasem közéjük valónak, csak azért, mert az ő ruhájukat
vette magára és külsőleg utánozta a szokásaikat, eljárását a világ
mindig csak álruhának tekintette, de éppenséggel nem tökéletes
átváltozásnak. Éppen akik legközelebb állottak hozzá, felesége,
gyermekei, a babuska, igazi barátai (nem a hivatásos tolsztojánusok)
kezdettől fogva bizalmatlankodva és bosszankodva figyelik «az orosz nép
nagy költőjének» (így szólítja őt föl halálos ágyán írt levelében
Turgenyev, hogy térjen vissza a prédikátorságtól a költészethez)
görcsös, erőszakos lefelé törekvését egy, az ő természetével ellenkező
szellemtelen szférába. Saját felesége, lelki tusakodásának tragikus
áldozata, akkor ezt a legmeggyőzőbb kérdést intézte hozzá: «Azelőtt azt
mondtad, azért vagy nyugtalan, mert nincs hited. Mért nem vagy boldog
most, hiszen azt mondod, hogy van hited?» – egészen egyszerű és meg nem
cáfolható érv. Mert a népistenhez megtérése után semmi sem mutatja, hogy
Tolsztoj ebben a hitében lelki nyugalmat, Istenben megpihenést,
kielégülést talált volna, ellenkezőleg, mindig úgy érezzük, hogy
valahányszor a tanárol beszél, a lélek bátortalanságát heves támadásba,
a meggyőződés bizonytalanságát lármás bizonyosságba menti át. Éppen a
megtérés amaz idejében kellemetlen kiáltó hang, valami tüntetés,
erőszakosság, civakodás, vakbuzgóság nyilvánul meg Tolsztoj minden
tettében és szavában. Kereszténysége hangos, mint a harsona,
alázatossága mint a sátorozó páva és akinek finomabb a füle, éppen
magalealázásának túlzásából kiérez valamit a régi Tolsztoj-büszkeségből,
csakhogy most megfordítva az új alázatosságra való büszkeséggé változott
át. Tessék csak elolvasni gyónásának ama híres részletét, amellyel
megtérését «be akarja bizonyítani» úgy hogy korábbi életét leköpi és
megrágalmazza: «A háborúban embert öltem, párbajt vívtam, elkártyáztam a
parasztoktól kizsarolt vagyont és kegyetlenül megfenyítettem őket,
könnyelmű nőkkel paráználkodtam és megcsaltam a férjeket. Hazudtam,
raboltam, házasságtörő voltam, a részegség és erőszakosság minden
fajtáját, minden gyalázatosságot megtettem, nem volt egyetlen bűn, hogy
el ne követtem volna.» És hogy ezeket az állítólagos gazságokat senki ne
mentegesse az ő művészvoltával, lármás nyilvános gyónását így folytatja:
«Ebben az időben hiúságból, haszonlesésből és fönnhéjázásból irogatni
kezdtem. Hogy a hírnevet és a gazdagságot kierőszakoljam, kénytelen
voltam magamban a jót elnyomni és magamat a bűnhöz lealacsonyítani.»
Igaz, rettenetesen beismerő szavak és erkölcsi pátoszukban megrendítők.
De mégis, tegyük a kezünket a szívünkre, volt-e valaki valaha, aki
Tolsztojt, mert a háborúban kötelességszerűen végezte föladatát az
ütegénél, vagy mert mint nagy életerejű ember ifjú legénykorában nemileg
kiélte magát, ez önvádak alapján «mint alávaló és bűnös embert» valóban
megvetette, mint valami «tetűt», ahogyan fanatikus lealacsonyító
kedvében magát nevezi? Nem inkább a túlságos hangosság kellemetlen
hatása tólul előre, az a gyanú, hogy itt a túlizgatott lelkiismeret a
bűnbánat kicsapongásával, az alázatosság fönnhéjázásával minden áron
bűnt talál ki, hogy itt – miként Raszkolnikovban a háziszolga minden
gyilkosságot kitalál magára – a vallomásra éhes lélek nem is létező
gonosztetteket «keresztként magára akar venni», hogy kereszténynek,
alázatosnak «bizonyuljon»? Vajjon Tolsztojnak ez a magáról mindent
bebizonyítani akarása, ez a görcsös, patetikus, vásárian lármás
magalealacsonyítása nem éppen azt bizonyítja-e, hogy ebben a megrendült
lélekben nincsen vagy még nincsen nyugodt, arányosan lélekző
alázatosság, de sőt talán veszedelmesen eltolódott megfordított hiúság
van benne? A megalázkodásnak ez az «új» Tolsztoja nem ugyanaz, csakhogy
átfordítva, mint aki egykor a legkívánatosabb célnak «az emberek előtt
való hírességet» tekintette? Az bizonyos: ez az alázatosság nem
mutatkozik _alázatosan_, ellenkezőleg, nem lehet semmi indulatosabbat
elképzelni, mint ezt az aszkétai harcot az indulatosság ellen; a hitnek
alig kicsiny, még bizonytalan szikrájával a lelkében, a türelmetlen
ember azonnal föl akarja vele gyujtani az egész emberiséget, hasonlóan
ama germán barbár fejedelmekhez, akik alighogy a keresztvíz fejüket
érintette, mindjárt fejszét fogtak, hogy addig szent tölgyeiket kivágják
és tűzzel és gyilkolással támadják meg a még meg nem tért szomszédos
népeket. Irtózatos ugrásokkal, titáni akarattal rohan Tolsztoj a hit
elébe, de nem bizonyítja semmi, hogy valóban elérte és meghódította.
Mert ha a hit Istenben megnyugvást jelent és keresztényi élet tűrő
szelid életet, akkor ez a türelmetlen ember sohasem volt hívő, ez az
izzó és elégedetlen lélek sohasem volt keresztény: ez az istenkereső, ez
az örökkön nyugtalankodó csak akkor számítható a hívők közé, ha a
mértéktelen vágyódást a jámborság után már jámborságnak, a forró
sóvárgást Isten után már keresztényiességnek mondjuk.
De Tolsztoj válsága éppen azért, mert csak félig és bizonytalanul
sikerült egy meggyőződéshez eljutnia, túlnő az egyéni élmény keretén,
örökké emlékezetes példájakánt annak, hogy még a legerősebb akaratú
embernek sem adatott meg természete ősi formájának visszafelé
változtatása, sajátos lényének erőszakosan az ellenkezőre fordítása.
Életünk számunkra rendelt formája eltűr javítást, lecsiszolást,
kihegyeződést és etikai odaadást, tudatos és szívós munkával bizonyára
fokozni tudja erényünket és erkölcsünket, de sohasem tudja egyszerűen
eltörölni jellemünk alapvonalait és nem tudja testünket és lelkünket más
építészeti rend szerint fölépíteni. Ha Tolsztoj azt hiszi, hogy «az
önzésről éppen úgy leszokhatik az ember, mint a dohányzásról», vagy hogy
a szeretetet «meghódíthatja», a hitet «kierőszakolhatja» az ember, akkor
nála irtózatos és csaknem kóros erőködéssel szemben nagyon is szerény az
eredmény. Mert semmi sem vall arra, hogy Tolsztoj, az akaratóriás, az
erőszakos, szánalmat nem ismerő és teljesen nihilista megfigyelő, a
dühember, akinek villámlott a szeme, ha csak bátortalanul is
ellentmondtak neki, erőszakos megtérésével akkor rögtön jóságos, szelid,
szerető, szociális kereszténnyé, «Isten szolgájává», testvéreinek
«testvérévé» vált volna. Igaz, hogy nézetét, véleményét, szavait
megváltoztatta «átváltozása», de nem legbelsőbb természetét – «törvény
szerint, mellyel jövél, kell élned, olyan maradsz, tőle nem
szabadulhatsz» (Goethe) – nyugtalan lelkére a «fölébredés» előtt és után
ugyanaz a szomorúság és gyötrődés vet árnyékot: Tolsztoj nem született
arra, hogy megelégedett legyen. Éppen türelmetlensége miatt nem
«ajándékozta» meg Isten azonnal a hittel, még harminc évig, élete utolsó
órájáig szüntelenül küzdenie kell. Tolsztojt elhaló lélekzetéig nem
elégíti ki semmi válasz, nem nyugtatja meg semmi hit és az életet
titoknak érzi utolsó pillanatáig.
Tolsztoj tehát nem kap választ az «élet értelmét» kutató kérdésére,
vallási nyugtalansága nem kap hitbeli megnyugvást: mohón erőszakos
nekirohanása Istenhez kudarcot vallott. Ámde művésznek, ha valami
meghasonlásnak nem tud ura lenni, minden időben megadatott a menekvés –
a maga baját odadobja az emberiségnek és a maga lelki tusáját a világ
tusájává változtatja és így válságának önző rémkiáltását «Mi lesz
belőlem?», Tolsztoj is a hatalmasabb «Mi lesz belőlünk?» kiáltássá
fokozza. Mivel a maga makacs lelkét nem tudja meggyőzni, a többiét
akarja befolyásolni. Mivel magát nem tudja megváltoztatni, megkísérli az
emberiség megváltoztatását. Így született meg minden idők minden
vallása, minden világjavítás (Nietzsche, a legélesebb szemű tudja)
egyetlenegy, lelkében fenyegetett ember «maga elől való meneküléséből»
alakult ki, aki hogy a végzetes kérdést eltérítse a maga keblétől, a
lénynyugtalanságot világnyugtalansággá változtatva, visszadobja
mindenkire. Ez a nagyszerűen szenvedelmes ember meg nem csalható
szemével, a kételkedés kemény és forró szívével sohasem lett jámbor és
ferences kereszténnyé, de éppen a hitetlenség kínját ismerve, újkorunk
legfanatikusabb kísérletébe fogott bele, abba, hogy kimentse a világot
nihilista bajából, hívőbbé tegye, mint aminő maga valaha is volt. «Az
élet kétségbeeséséből egyetlen menekülés az ember énjének kivitele a
világba» és Tolsztojnak ez a meggyötört, tudásra szomjas énje mint
figyelmeztetést és tanulságot odadobja az egész emberiségnek a
rettenetes kérdést, amely őt megrohanta.
TANA ÉS ENNEK TARTHATATLANSÁGA.
«Nagy eszme foglalkoztat, amelynek megvalósítására föl tudnám áldozni
egész életemet. Ez az eszme egy új vallásnak, Krisztus vallásának
megalapítása, de megszabadítva a hittételektől és csodáktól.»
_Ifjúkori napló_, 1855 márc. 5.
Tanának, az «emberiséghez intézett üzenetének» alapkövéül Tolsztoj az
evangélium szavát választja: «Ne álljatok ellent a gonosznak» és így
magyarázza: «Ne álljatok ellent a gonosznak erőszakkal».
Ebben a mondatban benne rejtőzködik az egész Tosztoj-féle ethika: a nagy
harcos e parittyakövét fájdalommal telített lelkiismeretének egész
szónoki és ethikai hevességével akkora erővel hajította az évszázad
falára, hogy a megrázkódtatás még ma is érezhető a megrepedt
gerendázatban. E dobás lelki hatását nem lehet a maga egész
jelentőségében megmérni: az oroszok önkéntes fegyverletétele
Breszt-Litovszk után, Gandhi non-resistanceja, Rolland pacifista
kiáltványa a háború kellő közepén, számtalan egyes névtelen embernek
hősies ellenállása a lelkiismeret gúzsbakötésével szemben, a harc a
halálbüntetés ellen – az új évszázadnak mindeme különálló és szemre
összefüggéstelen aktusa Tolsztoj Leo üzenetének köszöni az energikus
ösztönzést. Ahol ma megtagadják az erőszakot, akár mint eszközt, mint
fegyvert, mint jogot vagy állítólag isteni berendezkedést, amelynek az a
rendeltetése, hogy bármit bármily ürüggyel megvédjen, nemzetet, vallást,
fajt, tulajdont, mindenütt a világon, ahol az emberiesen érző erkölcs
ellenszegül annak, hogy vért ontson, helyeselje a háborús bűnt és
visszasülyedve a középkori ököljogba istenítéletnek ismerjen el katonai
győzelmet, minden erkölcsi forradalmár még ma is mindenütt Tolsztoj
tekintélyétől és áhítatától kap testvériesen támogatott erőt. Mindenütt,
ahol az egyház megmerevedett formulái, az állam uralkodásra vágyó
követelése, a berozsdásodott és kaptafaszerűen működő
igazságszolgáltatás helyett a végső döntést csak az emberiség testvéries
együttérzésére, mint az egyetlen erkölcsi hatóságra bízza a független
lelkiismeret, Tolsztoj példás Luther-tettére hivatkozhatik, amely a
csalatkozhatatlan állami hatalom modern pápaságától elszántan megtagad
minden jogot az egyes ember lelkére és az embert emberi érzésére
figyelmezteti, hogy mindenki minden esetben csak «a szívével» ítéljen.