művész is már a maga képe után vágyakozik és huszonhárom éves korában –
példátlan a világirodalomban! – háromkötetes önéletrajzba fog bele. Az
ifjú még nem tapasztalt az életből semmit, tehát huszonhárom éves
korában az egyetlen élményt, a maga gyermekségét választja tárgyul.
Éppen olyan naiv módon, ahogyan a tizenkét éves Dürer fogja kézbe az
ezüst irónt, hogy leányosan keskeny, a tapasztalattól még nem ráncos
gyermekarcát valami kezeügyébe eső lapra lerajzolja, a pelyhedző bajuszú
akkori Tolsztoj hadnagy, aki mint tüzér egy kaukázusi erődbe vetődött,
játékos kíváncsiságból megkísérli, hogy magamagának elbeszélje
«gyermekkorát», «gyermekéveit» és «ifjúságát.» Nem gondol akkor arra,
hogy kinek írja és legkevésbbé gondol irodalomra, újságra,
nyilvánosságra. Ösztönszerűen annak az unszolásnak engedelmeskedik,
amely azt kívánja, hogy a az önábrázolása útján tisztába jöjjön magával
és ezt a homályos kényszerűséget még nem világosítja meg semmi
céltudatosság és még kevésbbé – mint később követeli – «az erkölcsi
kívánalom fénye.» A kis tiszt ott a Kaukázusban föltétlenül
ösztönszerűen cselekszik, kíváncsiságból és unalomból mint
szeretetteljes műkedvelő festi le magának szülőföldjének és
gyermekségének képeit, nem tud még semmit a később Tolsztojnál
megnyilvánuló üdvhadseregféle magatartásról, a «jóra» megtérés
«gyónásáról», abban sem fárad, hogy «fiatalkorának förtelmeit» rikítóan
figyelmeztetve kiplakátozza, hogy másoknak hasznára legyen – nem,
senkinek a hasznára, egyesegyedül a még félig gyermeknek naiv játékos
ösztönéből, aki nem élt még át mást, mint azt, «hogyan siklott át
észrevétlenül a kisgyermekből ifjúvá», írja le a huszonhárom éves
maroknyi létét, első benyomásait, apját, anyját, a rokonokat, a
nevelőket, embert, állatot és természetet és hála ama fönséges
nyíltságnak, amely mindig csak a szándéktalant ismeri, sikerült is neki.
Mily csillagtávolságnyira van még ez a gondtalan mesélés Tolsztoj Leo
tudatos írónak komoly és mélyreható boncolgatásától, aki a maga
állásának kedvéért kötelezettnek fogja magát érezni, hogy a világ előtt
mint vezeklő, a művészek előtt mint művész, az Isten előtt mint bűnös és
önmaga előtt mint saját alázatosságának példája jelenjék meg; aki itt
most mesél, csak vidám fiatal nemes, aki nem akarja minden éjjelét a
kártyaasztalnál eltölteni és aki az idegenek közepette az otthon meleg
környezetére, régen eltűnt alakok jóságára vágyakozik. Amikor azután
bekövetkezik a nem várt dolog és az a minden cél nélkül írott önéletrajz
ismertté teszi a nevét, Tolsztoj Leo azonnal abbahagyja a folytatást, a
«férfiéveket»; a neves író sohasem találja meg többé a névtelennek
hangját, soha nem is sikerült többé az érett mesternek ily tisztán
képszerű önarckép. Mert bármennyit kap is minden művész a
nyilvánosságtól, valami pótolhatatlant mégis elvesz tőle, a
magáhozbeszélésnek, a megnemlesettségnek és szándéktalanságnak
elfogulatlanságát, bizonyos naiv igazmondást, amely csak a névtelenség
homályában lehetséges. Az irodalomnak még egészen rabszolgájává nem lett
minden emberben a hírnévvel együtt fokozott lelki szégyenérzet támad
föl; a magándolognak álarc mögé kell rejtőzködnie, hogy elkerülhetetlen
színészkedés vagy hazudozás el ne torzítsa azt az igazlelkűséget,
amelyet csupán az ismeretlen, a világ kíváncsiságától még meg nem
sebzett ember ismer. És félszázadig tart, – Tolsztojnál minden szám nagy
lesz, mint az orosz föld – míg a tökéletesen rendszeres önábrázolásnak
az ifjú által játékosan fölkapott ama gondolata a művészt újra
foglalkoztatja. De a vallásos irányba fordulása következtében azután
mennyire megváltozott a föladat, az emberiséget illető erkölcsi
pedagógiai föladat lett arra rendelve, hogy ne csupán magát megismerje,
hanem hogy ezzel az önarcképpel egyszersmind egy világ tanítását és
megtérítését szolgálja. «Minden ember életének lehetőleg igaz leírása
nagyértékű és kell, hogy nagy hasznára legyen az embereknek.» Így tehát
nyomatékosan bejelenti azután föladatát és a nyolcvan éves körülményesen
nekikészülődik ennek a döntő igazolásnak, de alighogy belefogott, abba
is hagyja, ámbátor még mindig «hasznosabbnak tart ilyen teljesen
igazmondó önéletrajzot… mint mindazt a művészi fecsegést, amely tizenkét
kötetemet tölti meg és amelynek a mai emberek egyáltalán meg nem
érdemelt jelentőséget tulajdonítanak.» Mert az igazlelkűség mértéke nála
saját léte fölismerésével évről-évre nagyobb lett, megismerte minden
igaznak sokértelmű, feneketlen és alakítható formáját és ahol a
huszonhárom éves gondtalanul végigsuhan korcsolyáján miként tükörsíma
fölületen, ott a felelősséget érző, a tudatosan igazságot kereső
elcsüggedve visszaretten. Aggódik «a fogyatékosságok, a becstelenségek
miatt, amelyek óhatatlanul belopódzkodnak minden önéletírásba», attól
fél, hogy «ha nem is lenne határozott hazugság, az ilyen önéletrajz
mégis hazugsággá válnék hamis megvilágítás által, a jónak tudatosan
szebb fényben föltüntetésével és a gonosznak elhomályosításával.» És
nyíltan bevallja: «Azután meg, mikor elhatároztam, hogy megírom a
meztelen igazságot és életem semmi rosszaságát nem titkolom el,
megijedtem attól a hatástól, amelyet az ilyen önéletrajznak gyakorolnia
kell.» Minél állhatatosabban vizsgálgatja a későbbi moralista Tolsztoj a
veszedelmeket, ő, aki már csak másokkal, a «hatással» törődik, annál
világosabban látja, hogy «az önszeretet Charybdisze és a túlnagy
őszinteség Scyllája közt» ép és őszinte lélekkel nem tud
keresztülhaladni és éppen az abszolut igazmondás tisztelete okából marad
el ez az erkölcsös, «a jó és a gonosz álláspontjából» tervezett
önábrázolás, amely tartózkodás nélkül föl akarta tárni életének «egész
alávalóságát és gyalázatosságát.» De ne sirassuk meg túlságosan ezt a
veszteséget, mert amaz időkben született irataiból, például a
«Gyónás»-ból határozottan tudjuk, hogy ama vallási válság óta Tolsztoj
számára az igazságérzet mindinkább a maga lealacsonyításává, a maga
megkínzásán érzett fanatikus és flagellánsi örömmé vált és amaz évek
minden vallomása saját lényének erőszakos és görcsös szidalmazásába
csapott át. Hiszen az utolsó éveknek ez a Tolsztoja már nem is akarta
magát bemutatni, hanem meg akarta magát alázni az emberek előtt; «olyan
dolgokat mondani, amelyeket szégyelt magamagának bevallani» és így ez a
végérvényes önábrázolás állítólagos «alávalóságának» és bűnének
erőszakos pellengérre állításával alighanem a valóság eltorzítása lett
volna. Ezenfelül teljesen el lehetünk nélküle, mert hiszen amúgy is van
Tolsztojnak egy másik és pedig egész életére kiterjedő nagyidőt magába
foglaló önábrázolása, a legtökéletesebb talán, amelyet Goethe
kivételével költő magáról adott, persze éppen úgy mint Goethe, nem egy
műben, hanem műveinek, leveleinek és naplóinak hézag nélkül, hiány
nélkül egybeformálódó gazdagságában, műveinek összeségében. Ez a mindig
a maga énjével foglalatoskodó művész legkülönbözőbb korszakaiban,
regényeiben és novelláiban aligha mutatta be magát ritkábban, mindig más
és mindannyiszor fölismerhető képen, mint Rembrandt; egész rengeteg
életének nincsen olyan jelentékeny külső mozzanata, belső létének
nincsen olyan válsága, hogy igazi költő módjára valamelyik fölismerhető
hasonmásában meg ne testesítette volna. A «Kozákok» kis nemes hadnagya,
Olenin, aki a moszkvai búskomorságból és tétlenségből a hivatásába és a
természetbe menekül, hogy ott magára találjon, ruhájának minden száláig,
arcának minden ráncáig pontosan a fiatal Tolsztoj tüzérkapitány; a
«Háború és béke» tépelődő, sűrűvérű Pierre Besuchovja és későbbi
testvére, Levin, «Anna Karenina» istenkereső, a lét értelmét lázasan
kutató falusi nemese félreismerhetetlenül Tolsztoj, válságának
előestéjén. Senki sem fogja félreismerni, hogy «Szergiusz páter»
csuhájában a híres ember küzd szentségért, hogy az «Ördög»-ben az
öregedő Tolsztoj áll ellent egy érzéki kalandnak és hogy Nechludov
hercegben, valamennyi alakjának e legkülönösebbjében (egész művén
átvonul), az ő lényének rejtetten óhajtott alakját, az Ideáltolsztojt,
akire minden szándékát és tettét rárakja, lelkiismeretének e teremtő
tükrét látjuk meg. Sőt «A mécses világít a sötétben» ama Saryzinja oly
vékony álarcot visel és oly tökéletesen elárulja Tolsztoj családi
tragédiájának minden jelenetét, hogy még ma is minden színész róla vesz
mintát. Olyan nagy lélek, mint Tolsztoj, kényszerülve volt arra, hogy
magát egész sereg alakba ossza szét; csak művének nagy időközeiben egyik
lapot a másik után összekeresve, ismerjük meg közösségükből ezt az
egyet, de akkor azután teljesen és minden titokzatosság nélkül. Ezért
annak, aki Tolsztoj költői műveit figyelmesen és vigyázva tudja olvasni,
tulajdonképpen fölösleges minden életrajz és adatszerű jellemzés. Mert
nincs idegen megfigyelő, hogy filológiai világosságra nézve fölülmúlná
ezt a magátmegfigyelőt. Levezet bennünket legveszedelmesebb
összeütközéseibe, leleplezi legrejtettebb érzelmeit, mint Goethe verse,
Tolsztoj prózája sem jelent mást, mint egyetlen, egész életen keresztül
folytatott, egyik képpel a másik után bővülő vallomást.
[Illustration: TOLSZTOJ NEGYVENÖTÉVES KORÁBAN
_Kramszkoj festménye után._]
[Illustration: TOLSZTOJ JASZNÁJA-POLJÁNAI BIRTOKÁN]
Éppen ez a folytonosság és csakis ez emeli Tolsztoj életművét az
önábrázolás legfölsőbb rangjába, amelyet prózaművésztől egyáltalán
ismerünk. Össze nem hasonlítható egy Casanova csupán egyszeri vagy
Stendhal töredék leírásával: mint az árnyék a testet, Tolsztoj az
alakjaiban állandóan követi magát. Ezt a módszert, sőt ezt a kényszert,
hogy magamagát adja mint költői képet, alapjában véve minden művész
ismeri. Hiszen a költő, mint a túltelített, többféle sorssal túlterhelt
ember, akit minden esemény megtermékenyít, mindig alkotásaiban adja
tovább úgy elragadtatását, amely hevíti, mint a válságait. Míg azonban a
legtöbb, mint Stendhal «Fabricio»-jában, Gottfried Keller a «Zöld
Henrik»-ben,
Joyce «Stefan Dädalus»-ban egyszeri, tartós álarcban lép az ember elé,
addig Tolsztoj ama hallatlan és folytonos változásának megfelelően
minden évtizedben új alakban formázza meg a maga képét és ezért nem
egyszerinek és meg nem változónak ismerjük és látjuk őt, hanem mint
gyermeket és ifjút, mint gondtalan hadnagyot, mint boldog férjet, mint
Istenválságának Saulusát és Paulusát, mint harcost és félig szentet,
mint tisztánlátó és magától megnyugtatott aggastyánt, mindig más és
mindig ugyanaz, szinte kinematografikus arckép, folyó és továbbfejlődő,
egyszeri és merev önéletrajz helyett. De a költő képeinek e sorát
nagyszerűen kiegészíti még a gondolkodónak észbeli magaellenőrzése, a
napló, a levelek, amelyek napról-napra, óráról-órára egészen halála
órájáig kísérik a figyelőt, úgy hogy e sokoldalú lelki világon belül
alig akad egyetlen üres, át nem kutatott hely, terra incognita;
meghányvet minden társadalmi, minden családi, minden epikai, csakúgy
mint irodalmi, időleges mint metafizikai kérdést; Goethe óta halandó
költőnek szellemerkölcsi tevékenységét ennyire hiánytalanul és
kimerítően nem ismertük meg. És mert Tolsztoj e rendkívüliségen, e
látszólag emberfölötti emberiségen belül, éppen úgy mint Goethe, mégis
csak normális, egészséges, teljesen kiegyensúlyozott, semmi tekintetben
sem félrekalandozó vagy patológikus ember, a fajta tökéletes példánya, a
lelki és testi egyensúly jelképe, egyben és mindig az örök Én és az
általános Mi, ezért – újra csak mint Goethénél – kicsiben magát az
emberiséget látjuk meg ebben a dokumentumszerűvé lett létben.
VÁLSÁG ÉS ÁTALAKULÁS.
«Az ember életében az a legfontosabb pillanat, amikor énjének tudatára
ébred; ennek az eseménynek következményei a legjótékonyabbak vagy a
legrettenetesebbek lehetnek.»
1898 november.
Az alkotásban keggyé lesz minden veszedelem, segítséggé és ösztönzéssé
minden akadály, mert ismeretlen erőket állít talpra és újít meg. Ha egy
élet hatni akar a világra, akkor nem szabad pihennie, mert nem kevésbbé
mint minden fizikai, a szellemileg teremtő erő is változásból és
átalakulásból nő; költői exisztenciára nézve semmi sem veszedelmesebb,
mint a megelégedés, a mechanikai munka és a síma pálya. Tolsztoj
pályafutása csak egyetlenegyszer ismeri ezt a magáról megfeledkező
pihenést, az ember e boldogságát, a művész e veszedelmét. A magához való
zarándoklat közepette elégedetlen lelke csak egyszer ajándékoz magának
pihenőt, tizenhat évet nyolcvanhárom életévén belül; csakis a
házasságkötésétől egészen a «Háború és béke» és «Anna Karenina» regények
befejezéséig terjedő időben élt Tolsztoj békében magával és művével.
Tizenhárom évre (1865–1878) megnémul a napló is, lelkiismeretének e
bakója, Tolsztoj a boldog, a művébe betemetkezett már nem magát figyeli,
hanem csakis a világot. Nem kérdez, mert teremt, hét gyermeket és két
leghatalmasabb epikai művét: akkor és csakis akkor él Tolsztoj, mint
minden más gondtalan ember, a család polgáriasan tisztességes
egoizmusában, boldogan, megelégedetten, mert megszabadulva «az irtózatos
kérdéstől a miért után.» «Nem tépelődöm már a helyzetemen (vége minden
tépelődésnek) és nem vájkálok érzelmeimben, családomhoz való
viszonyomban csak érzek és nem elmélkedem. Ez az állapot rendkívül sok
szellemi szabadságot ad nekem.» A magávalfoglalkozás nem gátolja a belső
alakítást, a kérlelhetetlen őrszem az erkölcsi én előtt álmosan
visszavonul és a művésznek szabad mozgást, teljes érzékbeli játékot
enged. Ezekben az években Tolsztoj Leo híressé válik, négyszeresére
szaporítja vagyonát, fölneveli gyermekeit és megnagyobbítja a házát, de
hogy a boldogság kielégítse, jóllakjék a dicsőséggel, a gazdagságon
meghízzék, az nem adatott meg hosszú időre ennek az erkölcsi lángésznek.
Minden alakítástól visszatér a tökéletes magaalakításnak saját ősi
művéhez és mert semmi Isten nem bocsát rá nyomorúságot, maga megy elébe.
Mivel kívülről nem ajándékoznak neki valami végzetet, belülről akarja a
tragikumát megteremteni. Mert az élet – és hozzá még ily hatalmas! –
mindig függőben akar maradni. Ha kívülről, a világ felől megszűnik a
végzet beáramlása, a lélek belülről új bugyogó forrást ad magának, hogy
el ne apadjon a lét körforgása. Ami Tolsztojjal kortársainak
megmagyarázhatatlan meglepetésére az ötvenedik évéhez közeledve
történik, hirtelen távolodása a művészettől, a valláshoz való fordulása,
ezt a jelenséget egyáltalán ne lássuk rendkívülinek, e legegészségesebb
ember fejlődésében hiába keresünk valami rendellenességet. Rendkívüli
módon, mint Tolsztojnál mindig, csak érzésének hevessége nyilatkozik
meg. Mert az az átkapcsolódás, amit Tolsztoj ötvenedik évében végez, nem
szemléltet semmi mást, mint azt, ami a legtöbb férfinál, nála a
csekélyebb intenzitásnak, láthatatlan marad: a testszellemi szervezet
alkalmazkodását a közeledő öregséghez, _a művész klimaktériumát_.
«Megállt az élet és nyugtalanító lett», így formulázza meg ő maga lelki
válságának kezdetét. Az ötvenéves ahhoz a válságos holtponthoz érkezett,
ahol a plazma plasztikus formaereje csökkenni kezd és a lélek
megmerevedéssel fenyegetődzik. Az érzékek már-már nem hatolnak be oly
alakítóan a teremtő cellák engedékeny formázóanyagába, a benyomások
színének ereje, mint fokozatosan megszürkült hajáé, meghalványul,
megkezdődik az a második, szintén Goethe révén ismert korszak, amikor az
érzékek meleg játéka a fogalmak sotujává és átlátszó kategóriájává
magasztosul, a tárgy jelenséggé, a kép szimbolummá lesz, a sokszínű
teremtőkedv a gondolatok kristályos rendjévé. Mint a szellem minden
alapos átváltozását, itt is elsőbben a test gyönge rosszulléte, valami
közeledő idegen és ismeretlen dolognak bizalmatlan érzése vezeti be ezt
az átszületést. A nyugtalan lelken hirtelenül szellemi hidegaggodalom,
irtóztató elszegényedésfélelem borzong végig és a test finom idegzetű
szeizmográfja azonnal följegyzi a közeledő megrázkódtatást (Goethe
misztikus betegsége minden átváltozáskor!). Azonban – és itt még alig
megvilágított területre lépünk – míg a lélek ezt a homályból jövő
támadást még nem tudja mire magyarázni és csak megreszket az érthetetlen
veszedelem nyugtalanító megérzésétől, a szervezetben az ember tudta
nélkül, akarata nélkül, a természet kikémlelhetetlen gondoskodásából már
magától megindult a védekezés, a pszicho-fizikai átcsoportosítás. Mert
ahogyan az állat testére még jóval a hideg beköszöntése előtt hirtelen
meleg téliszőr simul, éppen úgy új szellemi védőruhát, sűrű, defenzív
takarót kap az öregség első megnyilvánulásakor, mikor csak éppen hogy
átlépte a zenitet, az emberi lélek is, hogy meg ne fagyjon az
elsatnyulás napban szegény korszakában. Ez a gyökeres átcsoportosítás az
érzékiből a szellemibe, amely talán a mirigyek sejtszövetéből indul ki
és továbbrezdül a teremtő alkotás legutolsó lengéseig, ez a
klimaktériumi időszak, amelyet antipubertásnak neveznék el, éppen oly
szükségszerűen és válságszerűen, mint maga a pubertás, lelki
megrázkódtatásokkal jár, bárha – ehhez szóljatok hozzá ti
pszichoanalitikusok és pszichológusok! – ezt a testi alapnyomokban még
nem figyelték meg, annál kevésbbé lesték meg lelkiekben. A nőknél,
akiknél a nemi visszafejlődés jelensége csaknem megfogható alakban
durvábban és klinikaiabban nyilvánul meg, az asszonyoknál bizonyára
gyüjtöttek már egyes megfigyeléseket, de a férfi átkapcsolódásának és ez
átkapcsolódás lelki következményének inkább szellemi, tökéletesen
ismeretlen jelensége még pszichológiai vizsgálódásra vár. Mert a férfi
klimaktériuma csaknem kivétel nélkül a nagy konverzióknak, a vallási, a
költői és az értelmi meghiggadásnak kedvelt ideje, valamennyi védőruha a
vérrel gyöngébben átitatott lét körül, szellemi pótléka a csökkent
érzékiségnek, megerősödött világérzés az elhaló önérzés helyett, elapadó
életerő. Mivel teljesen hasonló a pubertáshoz, éppen olyan
halálveszedelmű a veszedelemben forgóra, éppen olyan heves a hevesnél,
éppen olyan teremtő a teremtő embernél, a férfi klimaktériuma
ilyenformán másszínezetű teremtő lelki korszakot vezet be, új szellemi
másodvirágzást a fölemelkedés és a lesülyedés közt. Minden jelentékeny
költőnél megtaláljuk ezt az elháríthatatlan válságpillanatot, persze
senkinél sem oly mindent fölforgató, vulkánikus és csaknem megsemmisítő
hevességgel, mint Tolsztojnál. Az életcsökkenéstől való amaz általánosan
emberi aggodalmat, a teremtő erő ellankadásától való borzalmat senki nem
tette oly láthatóvá, mint ez a teljesen vitális és normális művész, mert
Tolsztoj, éppen mivel eddig gondtalanul élt egészséges érzékekkel és
csakis ezek túlságának és teljének köszönhette alkotásait, már a
legcsekélyebb csökkenést is végzetként, sőt megsemmisülésként érzi.
Kényelmes tárgyilagossággal, reális szemmel tekintve a dolgot,
Tolsztojjal ötvenéves korában nem történik más, mint ami a korral jár:
érzi az öregedést. Ez minden, ez egész élménye. Néhány foga kihull,
emlékezőtehetsége meggyöngül, néha bágyadtság árnyékolja be gondolatait:
ötvenéves embernél mindennapi jelenség. De Tolsztoj, ez a teljes értékű
ember, ez a túláramló természet már az első őszi fuvalomra azonnal
fonnyadtnak és a halálra érettnek érzi magát. Azt hiszi, hogy «nem lehet
tovább élni, ha meg nem ittasul az ember az élettől», a túlegészséges
férfit mindjárt a vitális kihűlés és gyöngeség első jelére neuraszténiás
lehangoltság, tanácstalan zavarodottság fogja el, azonnal leteszi a
fegyvert és kapitulál. Nem tud írni, nem tud gondolkozni – «Szellemileg
alszom és nem tudok fölébredni, rosszul vagyok, csüggeteg» – mint valami
láncot cipeli «az unalmas és lapos Anna Kareninát» a befejezésig, a haja
hirtelenül megőszül, ráncok szántják végig homlokát, a gyomra föllázad,
csuklói meggyöngülnek. Bódultan elmereng és azt mondja, «hogy nem örül
már semminek, hogy az élettől már nem várhat semmit, hogy nemsokára
meghal», «minden erejével szabadulni akar az élettől» és szoros
egymásutánban följegyzi a napló a két fájó írást «Halálfélelem» és
nehány nappal később «Il faudra mourir seul.» A halál azonban – amit
megpróbáltam bebizonyítani életerejének leírásában – ennek az
életóriásnak az ijesztő gondolatok legijesztőbbje, ezért mindjárt
összeborzong, mihelyt erejének rengeteg batyuján nehány varrás
fölfesleni látszik.
A magát diagnosztizáló lángeszű ember nem téved teljesen, amikor
elmúlást szimatol, mert ebben a válságban valóban végképpen meghal
valami Tolsztojban, nem az életerős férfi, hanem csak az a szabad,
fölületes költő, aki a világot tárgyilag változhatatlan adottságnak
fogadta el, mely éppen úgy az övé, mint a teste. Tolsztoj eleddig
sohasem törődött a világ metafizikai jelentőségével, csak úgy nézte,
mint a művész a modelljét és a gyermek természetes örömével engedve
magához a jelenségeket; engedelmesen állottak meg előtte, ha lerajzolta
és engedték, hogy a teremtő kéz megcirógassa és megfogja őket. De ez a
tisztára művésznézés, az életnek ez a pusztán lemásoló szemlélése a
bizalmatlankodónak egyszerre csak lehetetlenné válik, a naív közösség
szétbomlik, a világ és az én közt hirtelenül poshadó és hideg szakadék
tátong. A dolgok már nem közelednek feléje bizalmasan, nem adják magukat
egészen oda, érzi, hogy valamit rejtegetnek előtte, valami árnyékot,
valami kérdést, valami sötétet és veszedelmeset és megnevezhetetlent, a
tisztánlátó ember most először érzi titoknak a létet, sejt valami
értelmet, amit a csupán külső érzékekkel nem tud fölfogni, – most
először érti meg Tolsztoj, hogy ennek a háttérben settenkedőnek
megértésére új eszközre, többet tudó, öntudatosabb szemre,
gondolatszemre lenne szüksége. Minden egyes dolog más színben
mutatkozik, de sőt nincs is már egyes, elkülönített dolog. Mindez valami
titokzatos vonatkozásban van egy neki még ismeretlen közösséggel,
akarva-nemakarva minden jelenségnek erkölcsi értelmét kell keresnie, a
legidegenebbet is mint a maga sorsát kell megértenie. Ezt a belső
átváltozást nehány példa érthetőbbé fogja tenni. Tolsztoj a háborúban
sok százszor látott embert meghalni és nem törődve az ölés jogosságával
vagy jogtalanságával, mint festő, mint költő, csakis mint visszatükröző
pupilla, mint formaérzékeny recehártya, leírta elvérzésüket. Most
Franciaországban látja, amikor a nyaktiló lemetszi egy gonosztevő fejét
és erkölcsi érzéke azonnal föllázad az egész emberiség ellen. Ő, az úr,
a barin, a gróf ezerszer elrugtatott falusi parasztjai mellett és míg
vágtató lova porral keverte be a ruhájukat, közömbösen, mint magától
értetődő dolgot fogadta alázatos, rabszolgai köszönésüket. Most veszi
először észre mezítlábasságukat, szegénységüket, megrettent jogtalan
létüket és most először hányja-veti meg azt a kérdést, vajjon van-e
ahhoz joga, hogy ő szegénységük és nyomorúságuk láttára gondtalan
legyen. A szánja Moszkvában akárhányszor végigsiklott reszkető koldusok
során, a nélkül, hogy a legkevésbbé is törődött volna velük; szegénység,
nyomor, elnyomás, katonaság, fogság, Szibéria olyan természetes tény
volt neki, mint télen a hó vagy a víz a hordóban; most egy
népszámláláskor egyszerre, mint vádat a maga bősége ellen, észreveszi a
fölébredt ember a proletariátus irtózatos helyzetét. Mióta az emberi
dolgokat nem csupán anyagnak érzi, amit «tanulmányozni és megfigyelni»
kell, hanem figyelmeztetésnek testvéri kötelességére, amióta az a
halálintés arra emlékeztette, hogy maga is oda van láncolva az
általánosan emberi, az elmúlással beárnyékolt sorshoz, azóta a
lelkiismeret földlökésétől aláaknázva, összeomlik lelkében a lét
nyugodt, festői rendje; már nem tudja az életet hűvös alkotó szemmel
nézni, hanem minden történésnek értelmét és értelmetlenségét, jogosságát
és jogtalanságát kell szünetlenül kutatnia, minden emberit már nem
magából, egocentrikusan vagy introvert módon, hanem szociálisan,
testvériesen, extrovert módon érez, a közösség tudata mindenkivel és
mindennel, «megtámadta», mint a betegség. «Nem kell azt hinni, hogy
nagyon fájdalmas», sóhajtozza. De amióta a lelkiismeret e szeme kinyílt,
azóta változhatatlanul a legsajátosabb ügye lesz az emberiség
szenvedése, a világ őskínja. Éppen a Semmitől való misztikus félelemből
emelkedik ki egy új teremtő borzongás a Mindenség előtt, csak teljes
önzetlensége rója a művészre azt a föladatot, hogy még egyszer és most
erkölcsi mértékkel építse föl a maga világát. Ahol halált sejt, ott az
újraszületés csodája uralkodik: az a Tolsztoj támadt föl, akit nem
csupán mint művészt, hanem mint a legemberibb embert tisztel az
emberiség.
[Illustration: TOLSZTOJ ÉS FELESÉGE]
[Illustration: TOLSZTOJ SÍRJA JASZNÁJA-POLJÁNÁN]
Akkor azonban, az összeroppanás ama lesujtó órájában, ama bizonytalan
pillanatban a «fölébredés» előtt (ahogyan később Tolsztoj
megvigasztalódva nevezi nyugtalan állapotát), a meglepett ember az
elváltozásban még nem sejti az átmenetelt. Mielőtt a lelkiismeretnek ez
a másik új szeme kinyílik benne, teljesen vaknak érzi magát, körös-körül
csak káosz és úttalan éjszaka. Összeomlott a világa, a félelemtől félig
megfulladva, értelmetlen sötétségbe bámul. «Minek élünk, ha az élet ily
rettenetes?», kérdi Ekklesiastes örök kérdését. Minek fáradjunk, ha csak
a halálnak szántunk? Kétségbeesetten tapogatja végig az elsötétült
világboltozat falait, hogy valahol kijárást találjon, menekülést,
szikrányi világosságot, csillagfényű reménységet. És csak amikor látja,
hogy kívülről nem hoz neki senki megmentést és fölvilágosítást, ás maga
magának tervszerűen és rendszeresen, fokról fokra alagutat. 1879-ben a
következő «ismeretlen kérdéseket» veti papirosra:
«_a)_ Minek élünk?
_b)_ Mi az oka létezésemnek és minden más ember létezésének?
_c)_ Mi a célja létemnek és minden más létnek?
_d)_ Mit jelent a jó és a gonosz, amit magamban érzek és mire való?
_e)_ Hogyan éljek?
_f)_ Mi a halál, – hogyan menthetem meg magamat?»