szemhatáráról tisztán és élesen válik ki minden körvonal és a megsárgult
erdők felől hervadás és elmúlás keserű szaga nyomul felénk. Álmodozó
mosolygással nem vonul el felhő a tájék fölött, nem látjuk a napot és
alig sejthetjük, ezért nem sugároz Tolsztojnak ama hidegtiszta
világossága sem igazi melegen a szívünkbe és egészen másként hat ez a
közömbös fény mint a tavaszé, amelyet lelkileg mindig a virágok és a
szívek közeli kinyílásának forró reménye kísér. Tolsztoj tájképén mindig
őszieset érzünk: nemsokára tél lesz, nemsokára meghal a természet,
nemsokára minden ember és éppen így bennünk az örök ember, kiélte magát.
Világ álom nélkül, ábránd nélkül, hazugság nélkül, ijesztően üres világ,
de sőt világ Isten nélkül – ezt Tolsztoj csak később életérdekből eszeli
ki, mint Kant államérdekből, a maga világegyetemébe – nincs más
világossága, csak kérlelhetetlen igazsága, nincs egyebe, csak szintén
kérlelhetetlen tisztasága. Lehet, hogy Dosztojevszkinél eleinte még
komorabban, feketébben és tragikusabban nehezedik reánk a lélek világa,
mint ez az egyforma hidegvilágosság, de Dosztojevszki az éjszakát olykor
mámoros elragadtatás villámaival hasítja át, legalább pillanatokra
megálmodott egekbe emelkednek a szívek. Tolsztoj művészete ellenben nem
ismer ittasságot és nem vigaszt, mindig csupán szent-józan, átlátszó és
mint a víz, nem mámorosító – hála csodálatos átlátszóságának, minden
mélységébe leláthatunk, de ez a fölismerés sohasem itatja meg a lelket
teljes elragadtatással és elbájolással. Aki, miként Tolsztoj, sohasem
tud álmodni, sohasem tudja az embert a jelen dolgában megtéveszteni, aki
nem ismeri az elragadtatást, amelyet a földtől megszabadult szépség ad,
– az igazság mellett ez fölöslegesnek tűnik föl neki – az csak
nagyszerűen azt tudja velük megsejtetni, hogy a természet foglya
vagyunk, hogy kötve vagyunk a magunk meleg testéhez, megsejteti velünk a
ránk mért túlontúl földi sorsot, de nem érezteti a szabadságot, amelynek
segítségével a lélek kimenekül a maga komorságából. Komollyá tesz és
elgondolkodóvá, mint a tudomány a maga megkövesült fényével, mélyreható
tárgyilagosságával, ám boldoggá nem tesz Tolsztoj művészete.
De mennyire érezte ő maga, valamennyi közt a legtöbbet tudó, szigorú
szemével e kegyetlenségét és józanságát, kijózanító hatását művészetének
az álom jóságos aranyfénye nélkül, a jókedv megszabadító szárnya nélkül,
a zene kegyessége nélkül! És lelke legmélyén sohasem szerette, mert se
neki, se másnak nem tudott életüknek boldogító, igenlő értelmet adni.
Mert mily ijesztően reménytelen az egész lét e kegyetlen pupilla előtt:
a lélek vonagló kis testmechanizmus a halál mindent körülvevő csöndjének
közepette, a történet véletlen események értelmetlen káosza, a húsból
való ember vándorló csontváz, amely csak rövid időre van az élet meleg
köpenyébe öltöztetve és ez az egész megmagyarázhatatlanul rendszertelen
gépezet céltalan, mint a futó víz vagy a hervadó lomb. Soha, egy
pillanatra sem hallható zene a mindennapiság e borongó egymásutánjában,
soha fölemelkedés ebből a tehersúlyos nihilizmusból, soha egy mosoly a
különös gépezet valami röpke bájosságán, mindig csak ennek a komorságnak
szívtelen, kegyetlenül józan megmutatása, ennek az őrületnek szakadatlan
boncolása, mindig csak ez a költés szorosan zárt keserű ajakkal,
szigorúan és tépelődve őrködő szemmel, amely nem akarja magát valami
vigasztaló ábránddal meghazudtoltatni. Ilyen körülmények közt valóban
annyira érthetetlen, hogy Tolsztoj harminc évi árnyékrajzolás után
hirtelenül elfordul művészetétől, hogy ezt a férfit elfogja az a
legemberibb vágy, hogy az emberiséggel ne mindig csak földi léte
céltalanságát értesse meg kegyetlenül és nyomasztóan, hogy lényének
olyan megnyilvánulására vágyik, amely inkább megszabadítja bilincsétől
azt a nyomasztóságot és másoknak megkönnyíti az életet, hogy olyan
művészetre áhítozik, «amely jobb és magasabbrendű érzelmeket ébreszt az
emberben»? Hogy ő is hozzá akar egyszer nyúlni a reménység ezüst
lantjához, amely már a legcsekélyebb érintésre hittel telve hangot ad az
emberiség keblében, hogy hazavágyódik ahhoz a művészethez, amely
megszabadít, megvált minden földiesség tompa nyomásától? De hasztalan!
Tolsztoj kegyetlenül tiszta, éber és túléber szeme az életet, amint van,
nem tudja másként látni, csak a halállal beárnyékoltnak, homályosnak és
kivezető út nélkül; maga ez a művészet, amely nem tud hazudni és nem
akar hazudni, sohasem tud igazi lelki vigaszt adni. Így ébredhetett az
öregedő emberben az a vágy, hogy mert az igazi reális életet nem tudta
másként látni és ábrázolni, csak tragikusan, _magát az életet
változtassa meg_, jobbá tegye az embereket, _erkölcsi ideállal vigaszt
adjon nekik_, a lélek mennyországát építse komor, mechanikailag
megkötött testiségük fölé. És második korszakában Tolsztoj, a művész
valóban már nem éri be azzal, hogy egyszerűen bemutassa az életet, hanem
tudatosan _értelmet, etikai föladatot keres a művészetének_, amennyiben
a lélek megnemesítésének és fölmagasztalásának szolgálatába állítja.
Regényei, novellái ezentúl a világot már nemcsak a maga valósága szerint
megalkotni, hanem ujjáalkotni is akarják azzal, hogy a műben a helyes
cselekvés, az új és szükséges emberiesség mintaképeit tisztán
észrevehetően elkülönítik a méltatlan, az igazságnak még tudatára nem
ébredt alakoktól és így «nevelően» hatnak; ebben a korszakban Tolsztoj
egész külön fajtájú műremekekbe fog bele, amelyek nem érik be csupán
azzal, hogy szórakoztatnak és alakítanak, hanem hódítani is óhajtanak,
azaz az olvasót példákkal a rossztól óvni, mintaképekkel a jóban
megerősíteni akarják: a későbbi Tolsztoj az élet puszta írójából az élet
bírójává emelkedik föl.
Ez a célzatosan oktató irányzat már észrevehető az «Anna Karenina»-ban,
az erkölcsös és az erkölcstelen már itt, de még önkéntelenül és kevésbbé
világosan, elválasztódik egymástól a sorsban. Vronszkit és Annát, az
érzékembereket, a hitetleneket, a szenvedelmükben önzőket büntetés éri,
a lelki nyugtalanság tisztítótüzébe zuhannak, ellenben Kitty és Levin
fölemelkedik a megtisztulásba; az eddig megvesztegethetetlen leíró most
először próbál a maga teremtményei mellett és ellen állást foglalni, az
erkölcsi és ezt az állástfoglaló célzatot iskolakönyvszerűen aláhúzza, a
főhitelveket mintegy fölkiáltójelekkel és idézőjelekkel megsűrűsíti; ez
az oktató mellékszándék egyre türelmetlenebbül nyomul előre. A
«Kreutzer-szonáta»-ban, a «Föltámadás»-ban végül már csak vékony költői
ruha leplezi a morál-teológiát és a legendák már teljesen a
prédikátornak szolgálnak. A művészet lassanként már nem végcél, öncél
lesz Tolsztoj számára, hanem «a szép hazugságot» már csak akkor tudja
szeretni, ha az «igazságnak» szolgál, de már nem mint azelőtt, a
valódinak, az érzéki-lelki realitás igazságának, hanem mint ő hiszi,
felsőbb, szellemi, vallási igazságnak, amely válságában nyilvánult meg
előtte. Tolsztoj ettől kezdve nem a tökéletesen kialakított, az
emberiségnek nagyszerűen elgondolt és lángeszű könyveit mondja «jó»
könyveknek, hanem tekintet nélkül művészi értékükre, egyesegyedül
azokat, amelyek «a jót» segítik, az embert türelmesebbé. szelídebbé,
keresztényebbé, érzőbbé, szeretőbbé, szociálisabbá segítenek alakítani,
úgy hogy a derék és banális Auerbach Bertoldot fontosabbnak tartja, mint
azt az «ártó» Shakespearet. A mérték a művész Tolsztoj kezéből egyre
jobban az erkölcsi oktatóéba csúszik át: az emberiség leírója, a
páratlan, tudatosan és tisztelettel visszavonul az emberiség
megjavítója, a moralista elől, akinek a művészet csak szerszám új
vallásosság fölépítéséhez és nem már maga is szent küldetés e földön.
De a művészet, amely türelmetlen és féltékeny, mint minden isteni,
megbosszulja magát azon, aki megtagadja. Ahol szolgálnia kellene, rabul
alá kellene magát rendelnie egy állítólagos felsőbb hatalomnak, hevesen
megtagadja a segítségét még a legjobban szeretett mestertől is és éppen
azokon a helyeken bágyad el és halványodik azonnal Tolsztoj figuráinak
elemi érzékiessége, ahol már nem szándéktalanul, hanem oktatva alakít; a
józanság szürke, hideg sugara hatol be ködszerűen, az ember logikai
terjengősségen csetlik-botlik és nagynehezen tapogatódzva tud belőle
kijutni. Habár később «Gyermekkori emlékek», «Háború és béke» műveit,
mesternovelláit erkölcsi fanatizmusból megvetően «rossz, haszontalan,
közömbös könyv»-nek mondja, mert csak esztétikai, tehát «alsóbbrendű
élvezetet» – halljad Apolló! – elégítenek ki, valójában mégis ezek a
mesterművei és a céltudatosan erkölcsiek a törékenyek. Mert minél inkább
átengedi magát Tolsztoj «erkölcsi deszpotizmusának», lángeszének
őselemétől, az érzékvalóságtól minél jobban eltávolodik a dialektikai
légvárakba, mint művész annál egyenetlenebbé válik: minden ereje, mint
Anteusznak, a földből van. Ahol Tolsztoj pompás, gyémántéles szemével az
érzékelhetőbe tekint, ott zseniális marad késő aggkoráig, ahol a
felhősben, a metafizikaiban tapogatódzik, mértéke ijesztő módon csökken
és szinte megrendítő annak látása, mily erőszakosan akar mindenáron a
szellemiben lebegni és röpülni az a művész, akinek a sors azt rendelte,
hogy súlyos léptekkel kemény földünkön járjon, azt szántsa, boronálja,
megismerje és leírja, mint korunkban senki más.
Tragikus meghasonlás ez, örökké megismétlődő minden műben és minden
időben: ami a művet értékesebbé akarja tenni, a meggyőződéses és a
meggyőzni akaró lelkület többnyire értéktelenebbé teszi a művészt. Az
igazi művészet önző, nem akar mást, csak magát és tökéletességét és az
igazi művész csak a művével törődhetik, nem az emberiséggel, amelynek
szánja. Így Tolsztoj is addig legnagyobb, ameddig közömbösen,
könyörtelenül, megvesztegethetetlenül, szánalomtól meg nem zavarva és
félre nem vezetve alakítja az érzékvilágot. Mihelyt szánakozóvá válik,
művével segíteni, javítani, vezetni és tanítani akar, művészete veszít
megható erejéből és sorsa valamennyi alakjánál megrendítőbb alakká teszi
őt magát.
ÖNÁBRÁZOLÁS.
«Életünk megismerése annyi, mint minmagunk megismerése.»
_Russanovhoz_ 1903.
Ez a szigorú tekintet kérlelhetetlenül nézi a világot, kérlelhetetlenül
magamagát is. Tolsztoj természete nem tűr meg sem befelé, sem kifelé a
földi világban semmi homályt, semmi ködöset, semmi beárnyékoltat: aki
tehát mint művész ahhoz van hozzászokva, hogy akarva nemakarva a
legkifogástalanabbul lássa meg egy fa pontos körvonalát vagy egy
fölijesztett kutya vonagló mozdulatát, az magamagát sem szívelheti el
valami homályos és érthetetlen keverékként. Ezért elemi kutatásvágya
ellenállhatatlanul és kezdettől fogva szüntelenül magamagát vizsgálja:
«Alaposan meg akarom magam ismerni», írja a naplójába a tizenkilenc éves
és ettől a pillanattól egészen nyolcvanhárom éves koráig nem némul el
többé a maga lelki alakulásának éles, figyelő, bizalmatlankodóan éber
vizsgálata. Szánalom nélkül, mint mindenki iránt, a maga megfigyelésének
klinikai kése alá teszi Tolsztoj minden érzelmének idegét, minden még
egészen friss gondolatát; ez az óriási életerejű ember éppen olyan
pontosan akarja magát ismerni, mint amily hevesen érez. Az igazságnak
akkora fanatikusa, mint Tolsztoj, nem is lehet más, csak szenvedélyes
autobiográf.
De az önábrázolás feszültsége, ellentétben a világábrázolással, sohasem
lazul a művészi alkotásban való egyszeri teljesítménnyel. Az alkotó az
idegen, kitalált vagy látott alakot lezártan teljessé tudja tenni azzal,
hogy alkotásába belefoglalja: a köldökzsinórt a születés után letépi és
most már elválasztva éli létét, gondolatban a kitalált alak. El van
távolítva, mint a gyermek anyja vérkeringéséből, önálló és önhatalmú; a
művész azzal, hogy kialakítja, megszabadítja magát tőle. A saját én
ellenben egyszeri leírással tökéletesen sohasem hasítható le, mert
egyszeri vizsgálódás nem végezhet az állandóan változó énnel. Ezért azok
a nagy magukatadók egész életükön keresztül megismétlik a maguk képét, a
tükör előtt kezdik ők, Dürer, Rembrandt, Tizian legelső ifjúkori
műveiket is csak kimerült kezükből ejtik ki, mert a maguk fizikai
alakjában éppen úgy izgatja őket a szilárdan-állandó, mint az átváltozás
folytonossága és az idők folyásában minden korábbi kép újra és újra
magamagát árasztja el. A nagy valóságrajzoló Tolsztoj szintígy sohasem
ér partot az önábrázolással. Alighogy bemutatta magát, mint hiszi,
végleges alakban, akár mint Nechludoff, Besuchoff vagy Pierre vagy
Levin, a befejezett műben már nem ismeri meg saját arculatát és hogy a
megújult formát elfogja, újra kell kezdenie. Amily fáradhatatlanul
iparkodik Tolsztoj, a művész a maga lélekárnyékát megragadni, éppen
annyira mindig meszebbre menekül lelki valója, mindig új és el nem
végezhető föladatot adva, amelynek megoldására állandóan csábítva érzi
magát ez az akaratóriás. Így azután a titáni munkának e hatvan éve alatt
nem születik meg mű, amelyben valamiféle formában ne lenne meg Tolsztoj
körvonala, de egy sincs, mely egymagában tudná megmutatni ennek az
embernek a nagyságát; csak valamennyi regénye, novellája, naplója és
levele egybefoglalva adja az ő önábrázolását, egyszersmind azonban a
legsokoldalúbb, legátdolgozottabb, legélesebb és legállandóbb önarcképet
is, amelyet a mi századunkban ember hátrahagyott.
Mert ez a nemkitaláló, aki mindig csak átélt és kitapasztalt dologról
tud beszámolni, sohasem tudja szemhatárából magamagát, az élőt, az
észrevevőt kikapcsolni. Amilyen egocentrikus a saját kétségbeeséseig,
még az elragadtatás pillanataiban sem veszti el a maga én-érzését,
boncolgató ébersége soha, még szenvedelemben sem húnyja be szemét.
Sohasem tudja magát Tolsztoj – és mit adna érte, ha saját énje nem
árnyékolna be ily komoran! – sohasem tudja magát ez a minden érzékében
öntudatos ember csak egy pillanatra is megszabadítani a maga
testiségétől, sohasem tud magáról megfeledkezni még ősi elemével, a
természettel szemben sem. «Én szeretem a természetet, ha mindenfelől
körülvesz engemet (figyeljük meg: «engemet» és «én»), de nekem benne
kell lennem. Szeretem, ha a meleg fuvallatok körülcirógatnak és azután
végtelen messziségbe vonulnak, ha a gyönge fűszálak, amelyeket ültömben
összenyomok, zöld színüket odakölcsönzik a téres mezőnek.» Még a
legboldogítóbb tájékot is, hiszen látjuk, csak mint sugarat és
körkerületet érzi, amelynek középpontjába lekötve ott reked az én,
minden mozgás elmozdíthatatlan súlypontja és az egész szellemi világ
éppen így gömbölyödik csakis az ő testszellemi személye köré. Nem mintha
aljas értelemben hiú lenne Tolsztoj, fennhéjázó, gőgös, magával eltelt,
mintha ő lenne a világ közepe, – ellenkezőleg, minden önérzete mellett
sokkal bizalmatlanabb volt a maga erkölcsi értékével szemben, mint bárki
– de sohasem tud megfeledkezni a maga óriási testéről, magátmegérzése
börtönéről, nem tudja magát elvonatkoztatni, a szárnyatlantól teljesen
megtagadta a sors azt a kegyet, hogy magamagától valami álomba, valami
ábrándba, valami földfölöttibe menekülhessen. Szüntelenül, kényszerítve,
gyakran akarata ellenére a kimerülésig vizsgálgatnia, megfigyelnie,
magyarázgatnia kell magát, éjjel-nappal őrt kell állania a maga életén.
Ilyenformán egy pillanatig sem pihen meg autobiográfiai dühe, akárcsak a
vér ereiben, a szívkamra a keblében, a gondolatok a homloka mögött: a
költés neki mindig magáról ítélés és jelentés. Nincs is az
önábrázolásnak olyan formája, amelyet Tolsztoj ne gyakorolt volna, az
egyszerű elbeszélés naiv formája, az emlékezés tisztára mechanikus
tényreviziója, a pedagógiai, az erkölcsi ellenőrzés, az erkölcsi vád és
a lelki gyónás, az önábrázolás mint önfékezés és magatüzelés, önéletrajz
mint esztétikai és mint vallási aktus, – nem, az ember sohasem készül el
mindezeknek a formuláknak, motívumoknak, e meztelen és álarcszerű
önábrázolások teljes kábító sokféleségének egyenként való leírásával; de
bizonyosnak látszik az, hogy Tolsztoj, amint a leggyakrabban
lefényképezett, azonképpen a legjobban dokumentált embere is az új
kornak. A tizenkét évest nem kevésbbé ismerjük a naplójából, mint a
nyolcvan évest, ismerjük ifjúkori szenvedelmeit, házassági tragédiáját,
legmeghittebb gondolatait éppen oly okiratszerűen pontosan, mint
legbanálisabb és legbotorabb cselekedeteit, mert itt is, teljes
ellentétben Dosztojevszkivel, aki «zárt ajakkal» élt, Tolsztoj «tárt
ajtóknál és ablakoknál» szeretett élni. E fanatikus
magalemeztelenítésnek köszönhetjük minden mozdulatának és lépésének,
nyolcvan éve minden legröpkébb és jelentőség nélkül való epizódjának
ismeretét, éppen úgy, mint ahogyan fizikai képét ismerjük számtalan
reprodukcióból, ahogyan a cipőjét foltozza és a parasztokkal beszélget,
lóháton és szántás közben, az íróasztal mellett és lawn-tennis közben, a
feleségével, barátaival, unokájával, sőt alva és a halálban. És ezt a
páratlanul testszellemi bemutatást és magadokumentálást azonfölül még
szinte ellenjegyzi egész környezetének, feleségének és leányának,
titkároknak és riportereknek és esetleges látogatóknak visszaemlékezése
és följegyzése: azt hiszem, hogy a Tolsztojról szóló megemlékezések
papirosára fölhasznált faanyagból még egyszer föllehetne építeni
Jasznaja Poljana erdőségeit. Soha költő ily nyíltan nem élt, ritkán volt
egy is közlékenyebb az emberekkel. Goethe óta nem ismerünk belső és
külső megfigyeléssel annyira maradék nélkül dokumentált alakot. mint az
övé.
Tolsztoj magamegfigyelésének e kényszere annyira nyúlik vissza, mint
maga az öntudata. Már jóval mielőtt beszél, a rózsás, esetlenül
bukdácsoló gyermektestben kezdődik és csak nyolcvanharmadik évében a
halottaságyon ér véget, amikor a kikívánkozó szó már nem tud megbirkózni
a beszéddel és az elhaló ajak már csak érthetetlen lehelettel susog az
ürességbe. Ez óriási távolságon belül azonban, a kezdet hallgatásától a
vér hallgatásáig nincs egyetlen pillanat beszéd és írás nélkül. Már
tizenkilenc éves korában, alighogy kikerült az iskolából, a diák naplót
vásárol. «Sohasem írtam naplót», írja mindjárt az első lapra, «mert nem
láttam, mi haszna ennek, most azonban, amikor képességeim
kifejlesztésével vagyok elfoglalva, a napló nyomán követni tudom majd
fejlődésem menetét; a naplóba életszabályokat írok és a naplóban föl
kell jegyezve lenniök jövő cselekedeteimnek is.» A még tejfelesszájú
legényben már ott rejtőzködik a jövőbeli világpedagógus Tolsztoj, aki
kezdettől fogva az életet «komoly üzletnek» tekinti, amelyet
tárgyilagosan és kellő ellenőrzéssel kell vezetni. Tisztára kereskedő
módjára először is kötelességeinek kontóját, eltökélt szándékainak és
teljesítményének tartozik és követel lapját készíti el. Személyének
tőkeértékével a tizenkilenc éves már teljesen tisztában van. Mindjárt az
első leltárkészítéskor konstatálja, hogy ő «különleges ember», akire
«különleges» föladat vár: de ugyanekkor a még félig gyermek már
könyörtelenül megállapítja, mily rengeteg akaraterőre lesz még szüksége,
hogy tunyaságra, szeszélyességre, türelmetlenségre és érzékiségre hajló
természetétől valóban erkölcsös életművet csikarjon ki. A koraérett
pszichológus mágikusan tudó ösztönével már fölismeri a leggonoszabb
veszedelmét – a túlbecsülés, az erőpazarlás, az időpocsékolás, a
zabolátlanság tipikusan orosz veszedelmét. Hogy egyetlen napot se
veszítsen el kihasználatlanul, ilyen módon maga csinálja meg magának
minden napi teljesítmény ellenőrző készülékét, a napló tehát elsősorban
ösztönzésül szolgál arra, hogy magát pedagógiailag serkentse, alaposan
megismerje és – egyre meg kell ismételni Tolsztoj szavát – «a maga
életén őrködjék.» Teljes kíméletlenséggel foglalja például össze a fiú
egy nap eredményét: «12-től 2-ig Bigicsevvel nagyon is nyíltan
beszéltem, hiú, önámító. 2-től 4-ig testgyakorlat: kevés állhatatosság
és türelem. 4-től 6-ig ebédeltem és fölösleges bevásárlást tettem.
Otthon nem írtam: lustaság; nem tudtam magamat elhatározni, vajjon
elutazzam-e Wolkonszkijhoz; ott keveset beszéltem: gyávaság. Rosszul
viseltem magamat: gyávaság, hiúság, meggondolatlanság, gyöngeség,
lustaság.» Már a gyermek keze ily korán, ily kíméletlenül keményen
ragadja magát torkon és ez a kemény megmarkolás hatvan éven át nem
enyhül; mint a tizenkilenc éves, éppen úgy még a nyolcvankét éves
Tolsztoj is készen tartja maga számára a korbácsot, öregkori naplójában
éppen úgy illeti magát a «gyáva, rossz, lusta» szitokkal, ha a kifáradt
test nem engedelmeskedik teljesen az akarat spártai fegyelmének.
Tolsztoj az első pillanattól az utolsóig őrt áll a maga élete előtt,
mint a maganevelés szorosan kemény, kötelességdühös őrmestere, aki
korholással, fenyegetődzéssel és fájó puskatuslökésekkel fölzavarja
magát minden nyugalomból és tunyaságból a tökéletesedés felé.