mert mi lehet nehezebb a valóságnál, mi fáradságosabb a világosságnál?
Az eredeti írás bizonyítja, hogy Tolsztoj Leo egyátalán nem volt
könnyűséggel megajándékozva, hanem a legnemesebb, legtürelmesebb,
legszorgalmasabb munkások egyike volt és a világról készített rengeteg
freskója millió és millió aprólékos megfigyelés számtalan, sokszínű,
egymáshoz illesztett apró kövecskéjének művészi és fáradalmas mozaikja.
A fáradság nélkül való tisztavonalúság látszatja mögött egy
nemábrándozónak, a türelem óvatos és tárgyilagos mesterének
legpepecselőbb kézimunkája rejtőzködik, aki, mint a régi német festők,
először mindig gondosan megcsinálta az alapot, okosan kimérte a
területet, óvatosan beleillesztette a körvonalakat és csak azután tett
egyik színt a másik mellé, mielőtt epikus mesélésének tudatos
reflexeivel és árnyékolásával végérvényesen az élet fényhatását adta
meg. A «Háború és béke» óriási, kétezer oldalas eposzát hétszer írta le,
a hozzávaló vázlatok és jegyzetek nagy szekrényeket töltöttek meg.
Minden történeti apróság, az élet minden részlete gondosan dokumentálva
van: hogy tárgyi pontosságot adhasson a borodinói csata leírásának
Tolsztoj a vezérkari térképpel két napon át belovagolja a csatateret,
mérföldeket utazik vonaton, hogy valamelyik a háborúban résztvett még
élő embertől apró, szépítő részletet tudhasson meg. Nemcsak átszánt
minden könyvet, nemcsak a könyvtárakat kutatja keresztül, hanem hogy még
egy parányi valósághoz juthasson, nemesi családoktól és irattárakból
régen elfeledett okiratokat és magánleveleket kér. Az évek hosszú
folyama alatt így tízezer, százezer apró megfigyelésnek kicsiny
higanygolyócskái gyűlnek össze, míg kerek, tiszta, tökéletes formában
lassan-lassan teljesen egymásba olvadnak. És most, miután a harc az
igazságért befejeződött, kezdődik még csak a küzdelem a világosságért.
Ahogyan Baudelaire, a lírikus artista, költeményének minden sorát
pallérozza és tisztítja és fényezi, Tolsztoj a csalhatatlan művész
buzgóságával éppen úgy kalapálja és olajozza és simítgatja a prózáját.
Egyetlen fölöslegesnek látszó mondat, egyetlen nem egészen helytálló
jelző a kétezer oldalas műben annyira nyugtalanítani tudja őt, hogy a
már elküldött korrektura után ijedten azt táviratozza Moszkvába a
nyomdásznak, állítsa meg a nyomógépet, hogy még megváltoztathassa annak
a nem megfelelő szónak a hanglejtését. Ezt az első fogalmazást azután
újra visszadobja a szellemi retortába, még egyszer beolvasztja, még
egyszer megformázza – nem, ha valamely művészet, akkor éppen ez a szemre
legtermészetesebb nem volt fáradság nélkül. Tolsztoj két éven keresztül
naponta nyolc órát, tíz órát dolgozik, nem csoda tehát, hogy még ez a
legegészségesebb idegzetű ember is pszichikailag összeroppan minden nagy
regénye után; a gyomor hirtelen fölmondja a szolgálatot, az érzékek
zavarosan tántorognak, mindjárt a nagyszerű mű befejezése után mint
súlyos melankólia mindannyiszor az az érzés nehezedik reá, hogy
tökéletlent alkotott és az abszolut magányt kell keresnie, messzi minden
kultúrától, a basikoknál a sivatagban, hogy ott kunyhóban lakjék és
kumisz-kúrával hódítsa ismét vissza lelki egyensúlyát. Éppen ebben a
homéroszi epikusban, ebben a legtermészetesebb, víztisztaságú, csaknem
népszerűen egyszerű elbeszélőben mérhetetlenül elégedetlen és gyötrődő
művész (más is van?) rejtőzik. De minden kegyek kegyessége – a levés
fáradalma nem látható a mű befejezett létén. Mintha öröktől fogva lenne,
mint a természet, eredet nélkül, kor nélkül levőnek tűnik föl a mi időnk
közepette és egyszersmind minden időn túl ez a művészetként már
egyátalán nem érezhető próza. Meghatározott korszaknak fölismerhető
jellemvonása sehol nincs rajta; ha valakinek a kezébe először jutna
alkotójuk neve nélkül nehány novellája, senki nem merészelné
meghatározni, mely évtizedben, sőt évszázadban születtek, annyira
abszolut, időtől független elbeszélést jelentenek. A «Három
aggastyán»-ról szóló néplegenda vagy «Mennyi földre van az embernek
szüksége» akár Ruthtal és Jóbbal egyidőben, egy évezreddel a
könyvnyomtatás föltalálása előtt és az írás kezdetén születhetett volna
meg, Ilics Iván haláltusája vagy pedig «Polikeit» éppen annyira a
tizenkilencedik, mint a huszadik századé, mert itt nem a kortárs-lélek
talál a kor lelkének megfelelő kifejezést, mint Stendhalnál,
Rousseaunál, Dosztojevszkinél, hanem a primitív, mindig meglevő, semmi
változásnak alá nem vetett, a földi szellem, az ősérzés, az ember
ősaggodalma, ősmagárahagyottsága a végtelenséggel szemben. És mint az
emberiség abszolut térségén belül, éppen úgy az ő teremtésének relatív
térségén belül kiküszöböli az időt egyértelmű és egyforma anyagú
mesterisége. Tolsztojnak elbeszélő művészetét sohasem kellett
megtanulnia és sohasem felejtette el, természetszerű lángesze nem ismer
sem növekedést, sem hervadást, sem haladást, sem elmaradást. Ahogyan a
tizennégy éves a «Kozákok»-ban tájképet ír le és a «Föltámadás» ama
tündöklően felejthetetlen husvéti reggele, amelyet hatvan évvel, egy
mozgalmas emberélettel későbben írt, egyikből mint a másikból a
természetnek ugyanaz a közvetetlen, minden ideggel érezhető frissesége,
az anorganikus-organikus világnak ugyanaz a plasztikus, az ujjunkkal
megfogható érzékbelisége áramlik ki. Tolsztoj művészetében nincs
tanulás, sem feledés, nincs fokozás és csökkenés, nincs vég, sem
átmenet, hanem félszázadon keresztül egyforma tárgyi tökéletesség; mint
Isten előtt a szikla kitart komolyan és maradandóan, mereven és minden
vonalában változhatatlanul, úgy állnak az ő művei a simulékony és
változó időben.
De hála éppen ennek az arányos és ezért semmiképpen sem
emberien-személyi tökéletességnek, műalkotásaiban alig érzi az ember a
művésznek együttlélekző ottlétét; nem kitalált történések költőjeként
tűnik föl, hanem mint mesteri beszámoló közvetetlen valóságról. Valóban,
néha szinte nem meri az ember Tolsztojt költőnek mondani, poète, mert ez
a szárnyaló szó, költő, önkéntelenül valami másként alkotottat, az
emberinek fokozott formáját jelenti, mithosszal, varázslattal
titokzatosan összekötöttet, a magánkívüllevőt, akiből látnoki
ittasságában pythiai szavakkal megfoghatatlan fölismerés bugyog, a
mindentsejtőt, aki melódiával váltja meg a ki nem mondhatót, lelkével a
meg nem foghatót, a szimbolumot. Tolsztoj ellenben egyáltalán nem
«fölsőbb» típusú ember, hanem teljesen erre az oldalra való, nem
földfölötti, hanem minden földiségnek egybefoglalata. Sehol nem lépi túl
a fölfoghatónak, a tisztán érthetőnek, a kézzelfoghatónak szűk zónáját,
de mekkora tökéletesség e mértéken belül! Nincsen más, nincs múzsai és
mágusi tulajdonsága a közönségesen fölül, ez azonban hihetetlenül
megerősödött: csak lelkileg funkcionál, világosabban, tisztábban,
messzibbrehatóan, tudóbban lát, hall, szagol, érez, mint a közönséges
ember, tovább és logikusabban tud visszaemlékezni, gyorsabban,
következtetőbben és pontosabban gondolkodik, szóval: szervezetének
páratlanul tökéletes készülékében megszázszorosodottabb intenzitással
képződik ki minden emberi tulajdonság, mint más közönséges természetben.
De Tolsztoj sohasem lépi át – (és ezért merik oly kevesen, a
Dosztojevszkivel szemben oly magától értetődő «lángész» szóval illetni)
– a normalitás korlátját, sohasem a légbeli, misztikus, prófétai világé,
ama földfölötti területeké, amelyekből egy-egy repedésen és résen át
néha tüzes üzenet lángja csap le égetőn a mámorban élő emberre, az
ábrándozóra, Tolsztoj költészete sohasem látszik a démontól, az
érthetetlentől megelevenítettnek. Innen világossága, általánosan
érthetősége, mert ez a földhözkötött fantázia «a tárgyi emlékezeten» túl
sohasem találhat ki olyat, ami a közösemberin kívül már nem léteznék,
ezért művészete mindig szakszerű, tárgyilagos, világos, emberi marad, a
nappal világosságát kibíró művészet, hatványozott valóság.
Tolsztoj tehát nem költ, csupán valóságokat ír meg, ezért amikor
elbeszél, azt hiszi az ember, hogy nem a művésznek, hanem magának a
dolognak beszédét hallja. Emberek és állatok az ő világából, mint a
maguk meleg tanyájáról, mozdulatuk természetes ritmusában állanak elénk,
érezzük, hogy nem szenvedelmes költő van a nyomukban, aki űzi és
izzasztja őket, mint ahogyan például Dosztojevszki gyötri az alakjait
mindig lázkorbáccsal, hogy tüzesen és kiáltva szenvedelmeik arénájába
zuhanjanak. Ha Tolsztoj elbeszél, nem halljuk a lélekzetét. Elbeszéli,
bányászok mint kapaszkodnak föl egy magaslatra: lassan, egyenletesen,
fokról-fokra, lépésről-lépésre, ugrás nélkül, türelmetlenség nélkül,
elfáradás nélkül, gyöngeség nélkül és szíve dobbanása soha nem érezhető
a hangjában; ez magyarázza meg, hogy oly hallatlanul nyugodtak vagyunk,
ha vele megyünk. Tolsztoj nem rántja föl az embert villámgyorsan, mint
Dosztojevszki, az elragadtatás kápráztató ormaira, nem löki le hirtelen
a szakadék zúgó szédületébe, nem röpül vele fantasztikus álmok
szféráiba: Tolsztoj művészete, mint a tudomány, teljesen ébren tartja az
embert. Nem ingadozunk, nem kételkedünk, nem fáradunk el, érckezén
lépésről-lépésre megyünk fölfelé eposzainak nagy kőtömbjein és a
kitáguló szemhatárral fokról-fokra nő áttekintésünk. Az események csak
lassan tárulnak elénk, csak fokozatosan világosodik meg a tájék, de
mindez azzal az elmaradhatatlan ősi biztossággal történik, mint ahogyan
reggeli napkeltekor a vidék mélyéből apránként kapaszkodik föl a fény.
Tolsztoj hangsúlytalanul egyszerűen beszél el, mint ahogyan egykor a
legelső idők amaz epikusai, a rapszódisták és pszalmisták és krónikások
elbeszéltek, amikor a türelmetlenség még nem volt az emberek közt, a
természet még nem vált el teremtményeitől, embert és állatot, növényt és
követ fönnhéjázón még nem különböztetett meg egymástól semmiféle emberi
rangsorozás, hanem egyforma tiszteletet és istenséget adott a
legkisebbnek és a leghatalmasabbnak. Mert ő a mindenség távlatából néz
mindent, tehát teljesen antropomorf és jóllehet erkölcsi tekintetben a
leggörögtelenebb valamennyi ember közt, mint művész, mint tökéletes
panteista csakis rémüléssel érez. Számára nincs különbség a döglődő
kutya vonító rángása és a rendjelekkel díszített tábornok halála vagy a
széltől kettétört, elhaló fa pusztulása közt. Szépet és csúnyát, állatot
és növényt, tisztát és tisztátalant, mágikust és emberit, mindezt
ugyanazzal a festői és mégis a lélekbe ható tekintettel látja – a
szavakkal játszanánk, hogy egy és ugyanazt kétféleképpen fejezzük ki, ha
meg akarnánk különböztetni, vajjon az embert természetesítette-e, vagy a
természetet emberesítette. A földin belül nem marad előtte ezért elzárva
semmi, érzése a csecsemő rózsás testéből az elcsigázott ló lötyögő
bőrébe, a falusi asszony kartonszoknyájából a legfönségesebb hadvezér
formaruhájába bújik, minden testben, minden lélekben egyformán tud
mindent és otthon van a legtitkosabb, a legtestibb meglátás érthetetlen
biztosságával. Asszonyok gyakran kérdezték megijedve, hogyan tudta ez a
férfi legtitkoltabb és tőle át nem élt testi érzéseiket szinte a bőr
alól leírni, anyáknál a duzzadó tej nyomó húzását a mellben, vagy a
jólesően végigpermetező hidegséget az először bálban lévő fiatal leány
meztelen karján. És ha az állatnak hang adatott volna, hogy bámulatát
szóba önthesse, megkérdezné, mely ijesztő intuiciónak köszönheti, hogy
eltalálhatta a vadászkutya kínzó örömét, mikor megérzi a szalonka szagát
vagy a telivér csődörnek a start előtt csak mozdulatba öltözött
ösztöngondolatait – tessék elolvasni «Anna Karenina»-ban ama vadászat
leírását – oly intuitív pontosságú megfigyelések, amelyek Buffontól
Fabre-ig a zoológusok és entomológusok valamennyi kísérletét megelőzték.
Tolsztoj pontossága a megfigyelésben a földin belül semmi különbséghez
nincs hozzákötve: szeretetében nincs előszeretet. E meg nem
vesztegethető tekintet előtt Napoleon nem több ember, mint legutolsó
katonája és ez a legutolsó megint nem fontosabb és lényegesebb, mint a
kutya, amelyik utána fut és ismét a kő, amelyre a kutya rálép. A
földinek körében minden, ember és tömeg, növény és állat, férfi és nő,
agg és gyermek, hadvezér és paraszt, mint érzékbeli rezgés ugyanegy
kristályos fényegyformasággal áramlik szerveibe, hogy belőlük éppen oly
rendszeresen áramoljék ki. Ez a megvesztegethetetlen természet
arányosságából ad valamit a művészetének és epikájának azt a
tengerszerűen egyhangú és mégis nagyszerű ritmust adja, amely állandóan
Homer nevét idézi föl.
Aki annyit és oly tökéletesen lát, annak nem kell kitalálnia, aki
ennyire költői módon figyel meg, annak nem kell költenie. Tolsztoj egy
életen át csak az érzékekkel látott és az így látottat öntötte formába:
az álmodozást a realitást meg nem látva, nem ismeri. Az ő művészete nem
fölülről jön, befelé megy, mint Nötzel egyszer kitűnően mondja,
mélyépítő művészet, nem magas architektura. Mint Dosztojevszkivel, az
ábrándozóval ellentétes éberművésznek nem kell seholsem átlépnie a
valóságosnak küszöbét, hogy eljusson a rendkívülihez, nem földöntúli
képzeletvilágból hozza elő a történéseket, hanem bátor és merész témáit
a közönséges földbe, a mindennapi emberbe ássa bele. Az emberiben
viszont megkímélheti magát Tolsztoj attól, hogy tévúton járó és
patológikus természeteket vizsgálgasson, vagy hogy éppen ezeken fölül,
mint Shakespeare és Dosztojevszki, az ember és az állat közt
titokzatosan új közbenső fokokat, Arieleket és Aljosakat, Kalibanokat és
Karamazovokat varázsoljon elő. Abban a csak általa elért mélységben már
a legközönségesebb, legbanálisabb parasztlegény is titokká válik: hogy
leszálljon gazdag lelkének tárnáiba, elég neki már egy egyszerű paraszt,
egy katona, egy részeges fickó, egy kutya, egy ló, akármi, valami
ismeretlen dolog a rendesnek és mindennapinak keretében, bizonyos
tekintetben a legközönségesebb, leggyakoribb emberanyag, nem drága
szubtilis lélek: ezeket a tökéletesen átlagalakokat lelkileg hallatlan
dolgokra kényszeríti és pedig nem úgy, hogy megszépíti, hanem úgy, hogy
elmélyíti őket. Nem ismer más technikát, csak ezt az igazlátást,
egyesegyedül az igazságnak meztelen, metszően éles eszközét használja,
ezt a kemény fúrót azonban olyan kíméletlen erővel csavarja bele minden
eseménybe, minden tárgyba, hogy az ember a földi világon belül
meglepetve új világot fedez föl, olyan lélekréteget, aminőhöz eddig
bányász nem jutott el. Alkotó erejét valóságok izgatják és nem álmok,
mint a plasztikus csak földből, kőből és agyagból tud formázni, sohasem
mint a muzsikus pusztán szárnyaló levegőből – nem véletlen tehát, hogy
Tolsztoj soha egyetlen verset nem írt, ennek a cégéres realistának
természetesen ellenlábasa kell hogy legyen minden poétikus. Az ő
műremeke a valóságnak csak ezen az egy nyelvén beszél, – ez az ő határa
– ezen azonban tökéletesebben, mint eddig bármely költő – ez a nagysága.
Tolsztojra nézve a szépség és az igazság egy és ugyanaz.
Ő ilyenformán – hogy még egyszer és a legérthetőbben kimondjuk –
valamennyi művész közt a leglátóbb, de nem látnok, a valóságot leírók
közt a legtökéletesebb, de nem találékony költő. Hallatlan tágas és
sokoldalú világalkotásában nem segíti más, csak az érzékeny öt érzék
fizikai és földi segítsége, ezek az ijesztően éber, szubtilis, gyors és
pontos, de mégis valamiképpen testimechanikai szerszámok. Nem az
idegekkel, mint Dosztojevszki, nem látomásokból, mint Hölderlin vagy
Shelley, szerzi meg magának Tolsztoj legfinomabb tapasztalatait, hanem
csupán mint a fény, sugárszerűen szétáramló érzékeinek egymás mellé
rendelt működésével. Állandóan kirajzanak, mint a méhek, hogy elhozzák
neki a megfigyelésnek mindig új, színes porát, amely azután szenvedelmes
tárgyilagosságban megerjesztve, a műremek színaranyává változik. Csak az
ő csodálatosan engedelmes, tisztánlátó, tisztánhalló, erősidegzetű és
mégis finomtapintatú, az ő mérlegelő, éber, macskamódon egészen az ember
legsötétebb belsejébe lopódzkodó, túlérzékeny és mindent csaknem
állatian megneszelő érzékei szerzik meg neki minden földi jelenségből
azt az érzékbeli példátlan anyagot, amelyet azután ennek a szárnyatlan
művésznek titokzatos kémiája éppen oly lassan lélekké változtat, mint
ahogyan egy vegyész maga türelmesen desztillálja a növények és virágok
illó anyagát. Az elbeszélő Tolsztoj mesés egyszerűsége mindig miriád
egyes megfigyelés rengeteg és meg sem számolható sokféleségének
eredménye. Mert hogy valamely ember gondolatait és érzéseit megismerje,
Tolsztojnak előbb meg kellett figyelnie annak fizikai létét minden
részletében, minden redőjében és átalakíthatóságában. Mint az orvos,
általános szemlével, minden testi tulajdonság számbavételével kezdi az
egyes emberen, mielőtt az epikai desztilláló eljárást regényeinek egész
világára alkalmazza. «El sem képzelheti», írja egyszer egyik barátjának,
«mily nehezemre esik ez az előkészítő munka, az a szükségesség, hogy
előbb fölszántsam a földet, amelybe vetni akarok. Borzasztó nehéz az
elgondolása és mindig újra átgondolása annak, hogy mi minden történhetik
a tervezett, nagyon terjedelmes mű még csak megteremtődő valamennyi
személyével. Borzasztó nehéz ennyi akciónak a lehetőségét megfontolni,
hogy belőlük egy milliomodrésznyit kiválasszunk.» És mivel ez az inkább
mechanikai, mint látnoki folyamat, a részletek gazdagságából állandóan
visszahaladva egészen az egységbe sűrűsödésig minden egyes személynél
megismétlődik, tessék kiszámítani, mennyi porszemet kell e
türelemmalomban állandóan szétmorzsolni és újjá összegyúrni, míg a forma
kialakul. Hogy regényt alkosson, Tolsztojnak ezer helyzet és alak közt
kell választania, az egyes alakokat ismét megszámlálhatatlan kis
megfigyelésekből előbb fizikailag kell összeállítania, mielőtt helyesen
megszabja lelkiségük vonalát, mert Tolsztojnál mindig csak számtalan
testi jel összeadásából alakul ki az egyes arculat. Minden egység,
minden ember ezer részletből alakul, minden részlet további véghetetlen
sokból, mert a nagyítólencse hideg és meg nem téveszthető igazságával
minden jellemző megnyilvánulást átvizsgál. Holbein modorában,
vonalról-vonalra megalakít például egy szájat, a felsőajkat az alsótól
minden egyéni rendellenességükkel elhatárolja, pontosan följegyzi, hogy
bizonyos lelki indulatban miként rándul meg a szája szöglete, rajzolva
megméri a mosoly módját és a harag ráncát, csak azután festi rá lassan
ennek az ajaknak a színét, láthatatlan ujjal kitapogatja húsosságát vagy
keménységét, tudva megvonja a beárnyékoló bajusz kis sötétjének határát,
– mindez azonban még csak a nyers forma, az ajaknak puszta testi
alakulata és most kiegészíti jellemző funkciója, a beszéd ritmikája, a
hang tipikus kifejezése, amit mint különlegeset odailleszt e különleges
szájhoz. És ahogyan itt egymagában ezt az egyetlen ajkat, előadásának
anatómiai atlaszában csaknem félelmetes pontossággal éppen így határozza
meg az orrot, arcot, állat és hajat, egyik részletet a másikhoz a
legkifogástalanabbul hozzáfűzi és azután mindezeket a megfigyeléseket,
az akusztikaiakat, fonetikaiakat, optikaiakat és motorikusokat egymással
szemben még egyszer mérlegeli és összehangolja, hiszen hogy az ember
egységes volta megnyilatkozásainak minden formájában egységesen
nyilvánuljon meg, szükséges, hogy az ajak kifejezése a szemének, a szemé
ismét a nevetésnek, a nevetésé matematikai pontossággal a szó bizonyos
hanghordozásának feleljen meg. A részletmegfigyelések e fantasztikus
számából azután a rendező művész gyököt von, a kábító tömeget
keresztülnyomja az átvizsgáló választás szitáján, amely mindent, ami
mellékes, elkülönít és csak a jellemzőt tartja vissza – a pazarló
megfigyeléssel ilyenformán a tulajdonságok nagyon takarékos értékesítése
áll szemben, ezeket a keveseket és összegyüjtötteket azonban egy egész
könyv mindvégig nyomatékosan megismétli mindaddig, míg szuggesztív módon
minden alakkal összekapcsoljuk jellemiségük azonnal elénktóluló
látomását. Qualis artifex! – mily tudó mester rejtőzik előadásának
látszólagos véletlensége és céltudattalansága mögött: valóban, egész
könyvre lenne szükség, hogy a részletekig követhessük ennek a
processzusnak a mechanikáját és bebizonyíthassuk, hogy éppen
Tolsztojnál, a látszólag művészietlennél alakjainak nyilvánvaló
egységessége a megfigyelések szövevényes gazdagságából sűrűsödik össze.
Csak miután minden érzékelhető szinte mértani pontossággal szilárdan meg
van állapítva, a testi külső kész, csak akkor kezd a Golem, a láthatóan
megszerkesztett ember beszélni, lélekzeni, élni. Tolsztojnál a lelket, a
pszichét, az isteni pillangót mindig pókhálóvékonyságú megfigyelések
ezerszemű hálója, bőr, izmok és idegek szövedéke tartja fogva.
Dosztojevszki, az ő lángeszű ellenlábasa, éppen ellenkezőleg, a lélekkel
kezdi meg az egyénesítést. Ott a lélek az elsődleges, önhatalmúlag
alakítja a sorsát és a test csak lazán és könnyen, mint valami lenge
rovarszárny simul átvilágító, tüzes magja köré. Sőt a legboldogabb
pillanatokban át tudja égetni és fölemelkedik, fölröpül az érzelem
légkörébe, a tiszta elragadottságba. Tolsztojnál, a világosanlátónál, az
éberművésznél azonban a lélek sohasem tud röpülni, sőt még csak
lélekzeni sem tud szabadon, a test kemény burokként és súlyosan a
lélekre nehezedik és kegyetlenül mindig levonszolja a nehézkedés
törvényébe. Ezért nem tudnak még legszárnyalóbb teremtményei sem sohasem
Istenhez, sohasem tudnak a földből egészen ki- és fölrepülni, hanem
mintha csak a hátukon cipelnék a saját testüket, teherhordó módjára
lépésről-lépésre, fokról-fokra a súlyos teher és a földiesség alatt
egyre és egyre kimerülve kapaszkodnak fáradságosan a fölmagasztaláshoz
és a megtisztuláshoz. A psziche, Isten pillangója sohasem talál vissza
egyenesen platói birodalmába, legföljebb begubózhatja magát és küzdelmes
tisztulással és fáradalmas megkönnyebbüléssel átváltozhatik, de sohasem
szabadulhat meg teljesen a földi test nehézségi erejétől, amelyhez kötve
van minden ember, mint valami ősvilági, eredeti bűnhöz. Tolsztoj
tragikus komolyságának egy része valószínűleg ebben az elsőségben, a
testinek a lelkin való ez uralomban keresendő, mert ez a szárnyatlan,
humortalan művész tréfásan mindig arra emlékeztet, hogy ezen a földön
élünk és a halál körülfog bennünket, hogy nem menekülhetünk és nem
szökhetünk meg testiségünk ránkszegezett súlya elől, hogy media in vita
körülvesz minket a ránkrohanó Semmi, hogy a valósághoz kötöttek és
kivezető út nélkül vagyunk. «Több lelki szabadságot kívánok önnek», írta
egyszer Turgenyev látnoki módon Tolsztojnak. Éppen ugyanezt kívánjuk az
ő embereinek, valamivel több lelki szabadságot, valamivel több lelki
röpülőerőt, eltávoznitudást a tárgyiból és testiből a derültségbe vagy
jókedvűségbe vagy gondatlanságba, vagy legalább is azt, hogy álmodni
tudjunk ezekről a tisztább, fényesebb világokról.