KULTURA ÉS TUDOMÁNY
TOLSZTOJ
ÍRTA STEPHAN ZWEIG
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
[Illustration: TOLSZTOJ
_Ilja E. Repin festménye után._]
TOLSZTOJ
ÍRTA
STEPHAN ZWEIG
FORDÍTOTTA
SAJÓ ALADÁR
«Semmi nincs, aminek akkora a hatása és minden embert ugyanabba a
hangulatba kényszerít, mint egy élet munkája és végül egy emberélet.»
_Napló._ 1894 március 23.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
ELŐHANG.
«Nem az erkölcsi tökéletesség a fontos, amit az ember elér, hanem maga a
tökéletesedés processzusa.»
_Öregkori napló._
«Egy ember élt Uz földjén. Nagyon istenfélő volt és kerülte a gonoszt és
marháinak száma hétezer juh, háromezer teve, ötszáz szamárkanca volt és
nagy cselédség. És dicsőbb volt mindenkinél, aki Kelet felé lakott.»
Így kezdődik Jób története, aki megelégedéssel volt megáldva addig az
óráig, amíg Isten kezét emelte rá és bélpoklossággal verte meg, hogy
fölébredjen egyforma jóérzéséből, lelkét mardossa és pörbe szálljon
Vele. Így kezdődik Tolsztoj Nikolajevics Leo lelki története is, aki
szintén dicsőbb volt, mint bárki az ő hazájában és az ő idejében. Ő is,
aki ősi házában gazdagon és kényelmesen lakott, a föld hatalmasai közt
«legfelül ült». Teste egészségtől és erőtől duzzadt, hazavihette
feleségnek a leányt, akire szeretve vágyott és ez tizenhárom gyermeket
szült neki. Kezének és lelkének műve halhatatlanná nőtt és átvilágít
minden időkön: alázattal meghajolnak Jasznaja-Poljana parasztjai, ha a
hatalmas bojár elrugtat mellettük, alázattal meghajol a föld kereksége
diadalmas híre előtt. Miként Jób a megpróbáltatás előtt, Tolsztoj sem
kívánhat magának már semmit és egyszer egyik levelében ezt a
legmerészebb emberi szót írja le: «teljesen és tökéletesen boldog
vagyok».
És hirtelenül, egy éjjelen át, mindez elveszti értelmét, értékét. A
munkás ember undorodik a munkától, elidegenedik a feleségtől, nem
törődik a gyermekekkel. Éjjel fölkel összegyűrt ágyából, mint a beteg
nyugtalanul járkál ide-oda, nappal tétlen kézzel és merev szemmel
bódultan ül íróasztalánál. Egyszer gyorsan fölsiet a lépcsőn és elzárja
a szekrénybe vadászfegyverét, hogy maga ellen ne fordítsa a fegyvert;
néha nyög, mintha megrepedne a keble, néha zokog, mint a gyermek a sötét
szobában. Levelet nem olvas el többé, barátot nem fogad; fiai ijedten,
felesége kétségbeesve nézik az egyszerre komorrá lett embert.
Mi e hirtelen változás oka? Betegség rágódik titokban az életén,
bélpoklosság támadta meg testét, szerencsétlenség érte kívülről? Mi
történt vele, Tolsztoj Nikolajevics Leóval, hogy mindenek közt a
leghatalmasabb egyszerre örömben ily szegénnyé válik és az orosz föld
legerősebbje ily tragikusan elkomorul?
És a felelet a legborzasztóbb: semmi sem!
Semmi sem történt vele, vagy helyesebben – még borzasztóbb – a Semmi.
Tolsztoj a dolgok mögött megpillantotta a Semmit. Lelkében valami
elszakadt, befelé rés támadt, keskeny fekete rés és a megrendült szem
kényszerülten mered bele az ürességbe, ebbe a névtelen Semmibe, ebbe a
Nihilbe és élettelenségbe, ebbe a más, idegen, hideg, sötét és
megfoghatatlan valamibe, ami a mi meleg, vérrel átitatott életünk mögött
van, a röpke lét mögött levő örök Semmibe.
Aki egyszer bepillantott ebbe a megnevezhetetlen mélységbe, tekintetét
nem tudja többé róla elvonni, lényét elárasztja ez a homályosság,
kialszik számára az élet fénye és színe. Megfagy a mosoly az ajkán, nem
foghat meg semmit, hogy ujja hegyétől egészen megborzongó szívéig ezt a
hideget ne érezze; nem láthat többé semmit, hogy eszébe ne jusson ez a
másik, a Nihil, a Semmi. A még imént meleg érzésből elfonnyadva és
érzéktelenül hull ki minden; a dicsőség hiúság versenye, a művészet
bohóckodás, a pénz sárga salak és a lélekző, vasegészséges test férgek
tanyája lesz; minden értéknek nedvét és édességét kiszívja ez a feketén
láthatatlan ajak. A világ megfagy, ha egyszer a teremtmény minden ősi
aggodalmával érvényesülni kezd ez a szívó, fekete, fölfaló Semmi, Allan
Edgar Poe mindent magával ragadó Mael-áramlata, a «gouffre», Pascal
örvénye, amelynek mélysége mélyebb a lélek minden nagyságánál.
Ez ellen nem használ semmi leplezgetés és bújósdi. Nem használ, ha ezt a
sötét szívást azután Istennek nevezzük és szentnek mondjuk. Nem használ,
ha az evangélium lapjaival ragasztjuk be a fekete lyukat; ez a
sötétségek sötétsége áthatol minden pergamenten és eloltja a templom
gyertyáit, a világegyetem sarkainak e fagyasztó hidegét nem lehet a szó
langyos lehelletével megmelegíteni. Nem használ, ha e halálosan ránk
nehezedő csöndbe életet adandók, hangosan prédikálni kezdünk, mint
ahogyan a gyermek, aki az erdőben fél, énekel: a feketén hallgató Semmi
legyűr minden éber öntudatot. Akit egyszer megrémített, annak elszorult
szívébe semmi akarat, semmi bölcseség nem csöpögtethet többé derűt.
Tolsztoj világraható életének ötvennegyedik évében pillantott először a
nagy Semminek, mint emberi végzetének a szemébe. És e pillanattól kezdve
egészen halála pillanatáig ebbe a fekete lyukba, a saját léte mögött
levő e megfoghatatlan belső valamibe mered a tekintete. De egy Tolsztoj
Leo látása, amelyhez fogható legtöbbet tudó és legszellemibb látása nem
volt egy embernek sem, aki a mi időnkben élt, még a Semminek
nekifordulva is élesen tiszta volt. Soha férfi oly óriási erővel nem
szállt harcba a megnevezhetetlennel, a teremtmény ősi aggodalmával,
senki határozottabban nem állította szembe az ember sorsának kérdését az
emberiség sorsának kérdésével. Senki borzasztóbban nem érezte a túlnan
levőnek ezt az üres és a lelket kikezdő tekintetét, senki nagyszerűbben
el nem viselte, mert itt a férfiúi lelkiismeret e fekete pupilla sötét
alattomosságával szembeszegezte a művész tiszta, bátor és elszántan
megfigyelő tekintetét. Tolsztoj Leo a lét tragikuma előtt gyáván soha,
egy pillanatra sem fordította el vagy zárta le szemét, újabb művészetünk
e legéberebb, legigazabb és legkevésbbé megvesztegethető szemét: ezért
nincs nagyszerűbb e hősies kísérletnél, amely még az érthetetlennek is
valami képletes értelmet és az elháríthatatlannak igazát akarja megadni.
Tolsztoj harminc évig, a huszadiktól ötvenedik évéig alkotva,
gondtalanul és szabadon élt. Harminc évig, az ötvenediktől élete
fogytáig, már csak az élet értelmének és fölismerésének él, az
érthetetlenért küzdve, el nem érhetőhöz láncolva. Könnyű volt a sora
addig, míg azt a mérhetetlen föladatot nem vállalta, hogy az igazságért
való küzdésével ne csak magát mentse meg, hanem az egész emberiséget.
Hogy erre vállalkozott, hőssé, csaknem szentté avatja. Hogy alul maradt,
a legemberibb emberré valamennyiünk közt.
KÉPMÁS.
«Az arcom olyan volt, mint egy közönséges paraszté.»
Az arc mint az őserdő: több a sűrűség mint a tisztás, mintha el akarna
hárítani minden belső vizsgálódást. A hullámzó patriárka-szakáll
szélesen és a szélben lobogva magasra fölkapaszkodik az arcba,
elárasztja évtizedekre az élveteg ajkat és elfödi a bőr barnán göröngyös
fakérgét. A homlok előtt fagyökérként össze-vissza fonódva,
ujjvastagságú szemöldök sűrűsödik, a fejen habszürke tengeráradat, a
sűrűn összezilált hajfonatok tajtékja: mindenütt tropikus bujaságban
fonódik össze és burjánzik az ijesztően szétáramló haj ez ősvilági
termése. Mint Michelangelo Mózesén, a legférfiasabb férfi képén,
Tolsztoj arcán sem látunk eleinte mást, csak az óriási atyaisten-szakáll
fehérhabos hullámát.
Az ember tehát megpróbálja, hogy a lelkével ismerje föl azt, ami az így
fölöltöztetett arcban a meztelen és a lényeges, vonásairól a
szakállrengeteget kiirtsa (és a fiatalkori képek, a szakálltalanok,
nagyon segítik a plasztikus leleplezést) Megtesszük és megijedünk. Mert
félreismerhetetlen, tagadhatatlan: ennek a nemes szellemembernek arca
alapjában gorombán ácsolt és nem más, mint egy paraszté. A Géniusz itt
alacsony gunyhót, kormosat és füstöset, igazi orosz kibitkát választott
magának lakóhelyül és műhelyül, nem görög demiurg, hanyag falusi
asztalos kalapálta össze ennek a nagy léleknek a lakását. Apró
szemablakok fölött durván gyalultak, mint a hasított fa, öregszemcséjűek
a homlok alacsony keresztgerendái, a bőr csak föld és agyag, zsíros és
fénytelen. A semmitmondó arc közepén nagy, nyílt állati orrlyukakkal
széles és puha orr, mintha ökölcsapás lapította volna oda, borzas haj
mögött formátlan nagylebernyegű fül, behúzódó arcüregek közt vastagajkú,
mogorva száj: teljesen muzsátlan formák, durva és csaknem közönséges
mindennapiság.
Árnyék és sötétség, komorság és gond ül mindenütt ezen a tragikus
mesteremberarcon, sehol egy föltörekvő nekilendülés, áradó fény, merész
szellemi emelkedés, mint Dosztojevszki homlokának ama márványkupolája. S
nem szűrődik be sehol világosság, nem sugárzik föl fényesség, – aki
tagadja, szépít, hazudik: nem, ez menthetetlenül alacsonyrendű, fagyos
arc marad, nem temploma, hanem fogháza a gondolatoknak, fénytelen és
dohos, szomorú és csúnya és a fiatal Tolsztoj maga már korán ismerte
veszendő fiziognomiáját. Minden célzás a külsejére «kellemetlen neki»,
kétségbeejti, hogy vajjon «földi boldogság érheti-e azt az embert,
akinek ily széles orra, ily vastag ajka és kicsi szürke szeme van».
Ezeket a gyűlölt vonásokat a fiatal ember ezért rejti már korán a
feketés szakáll sűrű álarca mögé, amelyet csak későn, nagyon későn
ezüstözött meg a kor és tett tiszteletreméltóvá. Csak az utolsó évtized
oszlatja szét a komor felhőzetet, csak az ősz alkonyatán hull a szépség
kárpótló sugara erre a tragikus tájképre.
Az örökké vándorló Géniusz alsóbbrendű, komor tanyán szállt meg
Tolsztojban, orosz mindennapi arcban, amely mögött minden sejthető, csak
a szellem embere, költő, alkotó nem. Mint gyermek, mint ifjú, mint
férfi, sőt mint aggastyán, mindig úgy hat Tolsztoj, mint bárki sok
közül. Minden kabát, minden sipka ráillik: ilyen névtelen nagyorosz
arccal éppen úgy lehet a miniszteri asztalnál elnökölni, mint részegen
csavargók csapszékében lopni a napot, a piacon fehérkenyeret árulni,
vagy selyem miseruhában a metropolita keresztjét emelni a térdeplő tömeg
fölé: sehol, semmiféle foglalkozásban, semmiféle ruhában, semmiféle
orosz helyen sem tűnnék föl ez az arc félreismerhetetlennek. Mint diák
semmiben sem különbözik más diáktól, mint tiszt akárcsak bármely másik
kardcsörtető, mint falusi nemesember akárcsak más hétszilvafás. Ha
kocsin ül a fehérszakállú cseléd mellett, nagyon alaposan meg kell
vizsgálni a fényképet, hogy megtudjuk, melyik tulajdonképpen a bakon ülő
két öreg közül a gróf és melyik a kocsis; ha képen látjuk őt, amint a
parasztokkal beszélget és nem tudnánk róla semmit, senki el nem találná,
hogy ez a Lew itt a kupaktanács közepette gróf és azonkívül még
milliószor több, mint körülötte a Grigorok és Ivánok és Ilják és
Pjotrok. Mintha ez az egy ember valamennyi lenne, mintha ezúttal nem egy
külön ember álarcát vette volna magára a Géniusz, hanem az egész népnek
öltözött volna, annyira teljesen névtelen, annyira általánosan oroszos
az arca. Éppen mert benne van egész Oroszország, azért nincs Tolsztojnak
saját arca, hanem csak orosz arca van.
Ezért az arca első pillanatra csaknem mindenkit kiábrándít, aki először
látja. Sok mérföldnyiről jöttek vonaton és azután Tulából kocsin,
tiszteletteljesen várják a Mestert a fogadóteremben; mindenki a belsejét
megrendítő jelenséget vár és a lélek már előre hatalmas, fönséges
férfiúnak formálja meg hullámzó atyaisten-szakállal, magasnak és
büszkének, egy alakban óriásnak és lángésznek. Már mindenkit összelapít
a várakozás borzongása, a szem már önkéntelenül meghunyászkodik a
patriárka óriási alakja előtt, amelyre a következő pillanatban rá fog
tekinteni. Ekkor végre kinyílik az ajtó és íme: csaknem futó lépésekkel,
hogy a szakálla lebeg, alacsony tömzsi emberke jön be, megpihen és
barátságosan mosolyogva áll a meglepett vendég előtt. Vidáman, gyors
beszéddel szól hozzá, szívesen kezet fog mindenkivel. És szíve legmélyén
megijedve fogadja el mindenki a kezét: hogyan? ez a barátságosan kedves
emberke, ez «a fürge atyuska a hóban», ez lenne valóban Leo Nikolajevics
Tolsztoj? Elröpül a fenségesség iránt érzett borzongás, a kíváncsiság
kissé nekibátorodva fölmerészkedik az arcához.
De a föltekintőknek hirtelen megfagy a vérük. A szemöldök bokros
dzsungelje mögül párducként szürke pillantás ugrott rájuk, Tolsztojnak
ama hallatlan pillantása, amelyet semmi festett kép el nem árul és
amelyről mégis mindenki beszél, aki valaha a hatalmasnak arcába nézett.
Mint acélkemény és szikrázó késdöfés, minden embert leszögez ez a
pillantás. Lehetetlen a megmozdulás, a szabadulás, mindenkinek
hipnótikus lekötöttséggel tűrnie kell, hogy ez a pillantás kíváncsian és
fájdalmasan, mint a szonda, a legbelsejéig hatoljon. E pillantás elől
semmit nem lehet elrejteni: mint a golyó, átüti az alakoskodás minden
páncélját, mint a gyémánt, minden tükröt szétvág. Senki – Turgenyev,
Gorkij és száz más a tanu – nem tud hazudni Tolsztoj ez áthatóan kutató
tekintete előtt.
Ez a szem azonban csak egy pillantig szúr ily keményen és vizsgálódva.
Azután ismét olvadozni kezd a szivárványhártya, szürkén fénylik,
leplezett mosollyal csillog, vagy lágy, jóleső fényességgé jóságosodik.
Ezeken a mágikus és nyugtalan pupillákon, mint a felhő árnyéka a vizen,
az érzés minden változata visszatükröződik. Harag egyetlen hideg
villámmal megcikáztatja, bosszankodás jégtiszta kristállyá fagyasztja,
jóság meleg derűvel vonja be, szenvedelem tűzre gyujtja. Belső fénytől
mosolyogni tudnak ezek a titokzatos csillagok, anélkül, hogy a kemény
száj megmozdulna és mint valami parasztasszonynak, «patakokban omolhat a
könnyük», ha zene olvasztja meg őket. Fényre derülhetnek a szellemi
megelégedettségből és hirtelen mélabúval beárnyékolva, szomorúan
elsötétedhetnek és magukba zárkózhatnak és áthatolhatatlanokká lesznek.
Hidegen és kegyetlenül figyelni tudnak, vágnak, mint a boncoló kés és
átvilágítanak mindent, mint a röntgentűz és utána azonnal játékos
kíváncsiság csillogó visszfénye csörgedezik bennük, – az érzés minden
nyelvén beszélnek ezek «a legbeszédesebb szemek», amelyek valaha ember
homlokából kivilágítottak. És mint mindig, Gorkij találja meg a
legjellemzőbb szavakat: «Tolsztojnak száz szeme volt a szemében.»
Ebben a szemben, és külön köszönet érette, van Tolsztoj arcának
lángesze. Ennek a pillantásembernek minden fényereje a szem
ezerféleségében van maradék nélkül összegyüjtve, mint ahogyan
Dosztojevszkinek, a gondolatembernek szépsége homlokának márvány
boltozatában. Minden más Tolsztoj arcán, szakáll és szőrbokrozat, csak
burkolata, védőtere és hüvelye e mágikus mágneses fénykövek
besüllyesztett drágaságának, amely világot vonz magába és világot
sugároz ki magából, a mindenség legtökéletesebb spektruma, amelyet
évszázadunk ismert. Semmi oly apró nem élősködhetik, hogy ez a lencse
láthatóvá ne tudná tenni: mint a héja mérhetetlen magasságból
nyílgyorsan a menekülő egérre, le tud csapni minden részletre és
ugyanakkor a világegyetem egész nagyságát panorámaszerűen körülöleli.
Föl tud lángolni a szellem magasságába és mégis mindentlátóan portyázik
a lélek mélyén, akárcsak a fölső világban. Elegendő tüze és tisztasága
van e szikrakristálynak arra, hogy elragadtatásában Istenhez pillantson
föl és megvan a bátorsága, hogy vizsgálódva megkövesülő arcába nézzen
még a meduzai Semminek is. Ennek a szemnek nem lehetetlen semmi, talán
csak egy: hogy tétlen legyen, bóbiskoljon, szundikáljon, az álomnak
tiszta pihenő öröme, boldogsága és kegye. Mert alighogy a szemhéj
fölébred, kényszerűen zsákmányt kell keresnie ennek a szemnek,
kegyetlenül ébren, kérlelhetetlenül illuziómentesen. Minden tévelygést
áttör, minden hazugságot leleplez, minden hitet szétrombol: ez igazlátó
szem mindent levetkőztet. Rettenetes tehát, ha egyszer maga ellen
irányzódik ez az acélszürke tőr: éle akkor gyilkoló erővel a szív
legbelsejébe nyomul.
Akinek ilyen szeme van, az igazat látja, övé a világ és minden tudás. De
ilyen örökké igaz, örökké éber szem nem teszi az embert boldoggá.
ÉLETERŐ ÉS VISSZAHATÁSA.
«Sokáig, nagyon sokáig szeretnék élni és a halál gondolata gyermeteg
poétikus félelemmel tölt el.»
_Fiatalkori levél._
Őserejű egészség. A test egy évszázadra ácsolt. erős, velővel telített
csontok, kemény izmok, igazi medveerő: a fiatal Tolsztoj a földön fekve
egy nehéz katonát félkézzel föl tud lökni a levegőbe. Rugalmas inak:
nekifutás nélkül könnyen átugorja a legmagasabb zsinórt, úgy úszik mint
a hal, úgy lovagol mint a kozák, kaszál mint a paraszt, ez a
vasegészségű test csak elméletben ismeri a fáradtságot. Minden ideg
feszült, de mégis a legnagyobb mozgékonyságú, hajlékony és egyszersmind
kemény toledói penge, minden érzék tiszta és fürge. Az életerő
körgátjában sehol rés, hiány, hézag, fogyatékosság, rongálódás és ezért
az erősen megépített testbe sohasem tud komoly betegség behatolni:
Tolsztoj hihetetlen szervezete el van sáncolva minden gyöngeség, el van
falazva az öregség ellen.
Példátlan életerő: az újkor valamennyi művésze asszonynak vagy elpuhult
teremtésnek tűnik föl e dússzakálluan bibliai, e parasztosan barbár
férfiasság mellett. Még azoknak is, akik hasonlítottak hozzá abban, hogy
alkotni tudtak egészen a patriárkák koráig, még azoknak is fáradtan
megöregszik a testük a vadászi kedvvel egyre új alkotáson dolgozó
szellemtől. Goethe (aki a horoszkop szerint közel áll hozzá, mert
ugyanazon a napon, augusztus 28-án született és szintén egészen
nyolcvanharmadik életévéig alkotott), Goethe hatvan éves korában, amikor
már régóta fél a hidegtől és elhízott, aggodalmasan elzárt ablak mögött
ül, a csupa csont Voltaire, aki már inkább kiélt gonosz madár, semmint
ember, az íróállványon egyik lapot a másik után firkálja össze, Kant,
mint valami gépies mumia, megmerevedve és nagynehezen kopogtatja végig
az ő königsbergi fasorát, amikor amaz, Tolsztoj, az egészségtől duzzadó
aggastyán vörösre fagyott testét prüszkölve még belemártogatja a jeges
vízbe, a kertben robotol és tennisz közben fürgén ugrik a labda után.
Hatvanhét éves korában ráviszi a kíváncsiság, hogy megtanuljon
kerékpározni, hetven évvel korcsolyával a talpán elrohan a tükrös pálya
fölött, nyolcvannal tornagyakorlattal feszíti meg nap-nap után izmait és
nyolcvankét éves korában, hüvelyknyire halála előtt, még lesujt a
korbáccsal a kancájára, ha ez húsz versztnyi gyors vágtatás után megáll
vagy kirúg. Nem, ne tegyünk összehasonlítást: hasonló őserejű életerőnek
nincs párja a tizenkilencedik században.
A fasudár már belenyúlik a patriárkaévek egébe és ennek a legutolsó
rostjáig nedvvel átitatott orosz tölgyóriásnak egyetlen gyökere sem
lazult még meg. Halála órájáig éles a szem: a kíváncsi tekintet lóhátról
meglátja a fakéreg alól kimászó legkisebb bogarat is, messzilátó nélkül
a röpülő sólymot. Jól hall a füle, a széles, csak nem állati orrlyukak
csak úgy szívják a levegőt: a vándorló fehérszakállút még mindig szinte
részegség fogja el tavasszal, ha hirtelen megcsapja a fölengedő földdel
kevert éles trágya szaga és pontosan visszaemlékezve megérez nyolcvan
elmúlt tavaszt, mindeniket a maga külön duzzadásával, az egyetlen
illatrohamban a maga első kiáramló lendületével; oly – erősen, annyira
megrendülve érzi, hogy hirtelen könnybe lábad a szeme. Az aggastyán erős
vadászlába súlyos parasztcsizmában keresztül-kasul topog a nedves
földön, az öregség reszketése soha meg nem gyöngíti a kezét, búcsúzó
levelének írása csak olyan, mint a gyermekévek nagy gyermeteg betűi. És
szelleme, miként izma és idegei, fönségesen megrendíthetetlen marad:
sziporkázó társalgása még mindig elnémít minden más beszédet, szinte
ijesztően pontos emlékezete minden elveszett részletre vissza tud
emlékezni. Ebből az emlékezetből semmi el nem vész, az évek kemény
reszelőjén nem csiszolódik le egyetlen részlet sem, minden ellenmondás
még haragot gyujt az aggastyán szemében, ajka még hangos nevetésre
gömbölyödik, még képletessé alakul a beszéde, a vére még tolulva
áramlik. Mikor valaki a Kreutzer-szonátáról vitatkozva szemére veti a
hetvenévesnek, hogy az ő korában könnyű az érzékiséget megtagadni, a
kemény aggastyán szeme büszkén és haragosan csillámlik: ez nem áll, «a
hús még hatalmas, még harcolnom és küzdenem kell.»
Csak ilyen megrendíthetetlen életerő magyarázza meg ezt a ki nem fáradó,
el nem hervadó teremtenitudást: világraszóló munkájának hatvan évre
terjedő ideje alatt egyetlenegy parlag év sincs üresen. Mert ez a
szellem soha nem pihen, ez a pompásan éber és fogékony lélek soha nem
alszik vagy nem szundikál kényelmesen. Igazi betegséget öregségéig nem
ismer Tolsztoj, a tíz órán át dolgozót soha elfáradás komolyan meg nem
támadja; mindig munkára kész érzékeinek buzdításra soha nincs szükségük.
Izgatószerrel, borral vagy kávéval nem kell őket ösztönözni; soha
fűszerekkel vagy hússal nem fűti magát – ellenkezőleg: ezek a
teremtőerővel teli érzékek oly egészségesen, oly rohamkészen, oly
rugalmasan megfeszítve, oly tökéletesen duzzadnak, hogy már a leghalkabb
érintés is rezgésbe hozza őket, már egy csöpptől is túláradnak. E vaskos
egészsége ellenére Tolsztoj egyszersmind «vékonybőrű» – hogyan is
lehetne különben művész e legnagyobbfokú ingerlékenység nélkül! –
tökéletesen egészséges idegzetének billentyűzetéhez csak óvatosan szabad
hozzányúlni, mert éppen visszaütésének hevessége veszedelemmé tesz
minden emóciót. Ezért fél (éppen úgy, mint Goethe, mint Plato) a
zenétől, mert túlságos mozgásba hozza érzelmének titokzatosan mély
hullámát, nagyon is hevesen támadja meg szenvedelmének életerővel
átitatott idegét. «A zene borzasztóan hat reám», mondja és valóban, míg
családja kényelmesen csoportosulva ül a zongora körül, szívesen
hallgatva a zenét, az ő orrlyuka körül baljóslatú reszketés vehető
észre; szemöldöke védekezően összehúzódik, a «torkában különös
szorítást» érez – és hirtelen komoran elfordul és kimegy az ajtón, mert
könny árasztja el a szemét «Que me _veut_ cette musique», mondta egyszer
saját ellágyulásától egészen megijedve. Igen, érzi, hogy _akar_ tőle
valamit, azzal fenyegetőzik, hogy kicsikar tőle valamit, amit sohasem
akar odaadni; valamit, amit az érzelmek titkos fiókjának legfenekén tart
rejtve és íme ez most hatalmas erjedéssel forrni kezd és elárasztással
fenyegeti a gátakat. Mozdulni kezd valami túlhatalmas, amelynek erejétől
és szertelenségétől fél, érzi, hogy akarata ellenére a legbelsejében,
egészen mélyen az érzékiség hulláma önti el és feneketlen áramlatba
ragadja. Ő azonban, valószínűleg csak előtte ismert szertelensége miatt,
gyűlöli az érzékiséget vagy fél tőle: hiszen ezért üldözi «az» asszonyt
is egészséges emberre nézve természetellenes, anachoretai gyűlölettel.
«Ártalmatlannak» csak akkor látja a nőt, «ameddig az anyaság föladatai
foglalják le a szerény félrevonulás állapotában vagy az öregség
tiszteletreméltóságában», tehát a nemiségen túl, amit «egész életében a
test súlyos adójaként érzett». A nő, csakúgy mint a zene, ennek az
antigörögnek, ennek a mesterséges kereszténynek, ennek a hatalmaskodó
szerzetesnek általában a gonoszat jelenti, mert érzékiséggel eltérít
bennünket «a bátorság, az elszántság, az okosság, az igazságérzet velünk
született tulajdonságaitól», mert, mint Tolsztoj páter később prédikálni
fogja, «a testiség bűnéhez» visz bennünket. Ezek is «akarnak tőle
valamit», amit vonakodik odaadni; ezek is valami veszedelmeset érintenek
meg, aminek fölébredésétől fél – és hogy mi ez, annak kitalálásához nem
kell sok ész: a maga rengeteg érzékisége, amelyet éveken át kitartó
erővel folytatott küzdelemmel legyűrt, a nélkül, hogy egészen megölhette
volna és amely meglapulva, rabbá téve, agyonkorbácsolva, reszkető
karokkal fekszik lényének egy láthatatlan sarkában, készen arra, hogy
minden őrizetlen pillanatban előrerohanjon. Zene – és már lazul az
akarat köteléke: az «állat» már nyujtózkodik. Nők – már ordít a falka
vérszomjas üvöltése és megrázza a vas rácsrudakat. Csak Tolsztoj iszonyú
szerzetesaggodalmából, még az egészségesen-derült
szertelenül-természetes érzékiségtől is való buzgó borzadályából
sejthető a benne levő titkoltan ijesztő hímség, ez állatemberüzekedés,
amely fiatalságában még szabadon a legvadabb kihágásokban tombolta ki
magát, – Csehovval szemben «fáradhatatlan kurafinak» mondja magát – hogy
azután ötven éven keresztül erőszakkal pinceboltozatokban legyen
elfalazva, elfalazva, de nem eltemetve; hogy ez a túlegészséges
érzékiség élete fogytáig szerfeletti volt, szigorúan erkölcsös művében
csak egy dolog árulta el: éppen ez az ő félelme, ez a remeteszerű,
keresztényfölötti, a szemét erőszakkal elfordító, berzenkedő félelem «a
nőtől», a kísértőtől, a valóságban azonban a maga és szemre mértéktelen
testi megkívánásától.
Mindig és mindenütt érzi ezt az ember: semmitől sem fél Tolsztoj
annyira, mint magától medveerejétől. A túlságos egészségén érzett olykor
részegítő boldogságot föl nem tartóztathatóan beárnyékolja az irtózás az
érzékek állatiasanfékezhetetlenségétől. Igaz, hogy megfékezte, mint
senki más, de tudja: büntetlenül nem lehet az ember orosz, a
szerfelettiség népembere, a kicsapongás fanatikusa, a szélsőségek
rabszolgája. Okos akarata ezért fárasztja ki a maga testét, ezért
foglalkoztatja állandóan érzékeit, szabadjára engedi őket, nem
veszedelmes játékot ad nekik, levegőtakarmányt és örömabrakot. Kaszával
és ekével való dühös erőfeszítéssel elcsigázza izmait, kifárasztja
tornajátékkal, úszással és lovaglással; hogy elvegye mérgüket,
ártalmatlanná tegye őket, magánéletéből ki a természetbe kényszeríti
erőveszedelmét és ott azután szertelenül kiáramlik, amit az akarat az
otthoni életben energikusan elnyom. Szenvedelmeinek szenvedelme ezért a
vadászat volt: ebben kitobzódhatják magukat az érzékek mind, a tiszták,
mint a zavarosak. Különben lefojtott vérében moszkovita és talán tatár
ősök, harciasan vad, nomád lovasnemzedékek ősi ösztönei ilyenkor démoni
éberségre kelnek: az ijesztő érzékiség megint fölemeli lobogó fejét. Az
apostoli Tolsztoj megittasul a lovak izzadásos szagától, a vakmerő
lovaglás izgalmától, az idegfeszítő hajtástól és célzástól, de sőt
(érthetetlen a későbbi szánalomfanatikusoknak) a földre rántott, véres,
megtört szemmel merevedő vad kínjától. «Valóságos kéjérzést ad nekem a
kimúló állat szenvedése», vallja amikor hatalmas botütésekkel bezúzza
egy farkas koponyáját és csak a vérözön e diadalmaskodó fölhevülése
sejteti mindazt a brutális ösztönt, amit ő egy életen át (a fiatalság
eszeveszett éveinek kivételével) magában elnyomott. Még abban az időben
is, amikor erkölcsi meggyőződésből régen lemondott a vadászásról,
lövésre vágyva önkéntelenül is megrándul a keze, ha nyulat lát a mezőn
fölugrani; a vérállat, az ösztönlény azonnal megrázza láncát. De mint
minden más vágyát, állhatatosan ezt is legyőzi; a testiségen való érzéki
öröme végre már beéri az élőnek puszta látásával és utánzásával, de még
mindig mily heves és tudatos öröm! Játékoskedvű érzékei, alighogy
kiviszi őket a szabad természetbe, mennyire vándorolni, áramlani, éledni
kezdenek, mennyire föllelkesíti és fölgyujtja őket már csekélység is!
Jóízű nevetés szélesre nyitja a száját, valahányszor szép lovat lát;
szinte kéjelegve veregeti és simogatja meleg selymes szügyét és a
lüktető állati meleget egészen átengedi ujjaiba: minden tisztán állati
föllelkesíti. Fiatal lányok táncát csupán a ringatódzó testek kedvéért
órákhosszáig tudja elragadtatva nézni és ha szép férfivel, szép nővel
találkozik, megáll, abbahagyja a beszédet, csak hogy megbámulja őket és
föllelkesedve mondhassa: «Milyen csodálatos dolog mégis, ha az ember
szép!» Mert a testet mint az eleven élet edényét szereti, mint a fény
érző fölületét, mint a fűszeres, ezerszeres forrásból beáramló levegő
belélegző szervét, mint a forrón áramló vér burkát, teljes melegen
hullámzó testiségével szereti, mint az élet értelmét és lelkét.
Igen, mint az irodalom legszenvedelmesebben érzéki embere úgy szereti a
testet, mint a művész a hangszerét; a testet mint az ember
legtermészetszerűbb formáját szereti és magát elemi testében jobban,
mint törékeny és alakoskodó lelkében. Szereti minden formában és időben,
kezdetétől végéig és első öntudatos jelentése erről az autoerotikus
szenvedelemről visszanyúlik – ez nem íráshiba – életének második évébe!
Életének második évébe – ezt nyomatékosan hangoztatom, hogy mindenki
megérthesse, az idők árjában is mily tisztán és élesen megmarad
Tolsztojban minden visszaemlékezés. Míg Goethe és Stendhal alig tud hét
vagy nyolc éves koráig világosan visszaemlékezni, Tolsztoj már második
évében éppen olyan tökéletesen és egészen annyira koncentrikusan
egybegyüjtött solkodalúságggal használja érzékeit, mint a későbbi
művész. Íme, teste első megérzésének ez a látása: «Fafürdőkádban ülök,
egészen beburkolózva nekem új, de nem kellemetlen szagába valami
folyadéknak, amellyel testemet dörzsölik. Alighanem korpalé volt, amit
valószínűleg kaptam; hat rám a benyomás ujsága és jólesőn most először
veszem észre kis testemet elől, a mellen látható bordákkal és síma sötét
arcomat, ápolónőm föltűrt ruhaujját és a meleg, gőzölgő korpalét is
szagával, a legerősebben azonban annak a símaságnak az érzését, amelyet
a kád ad nekem, valahányszor kis kezemet végighúzom rajta.»
Nos, ezt elolvasván, érzéki zónái szerint bontsuk szét és rendezzük
ezeket a gyermekkori emlékeket, hogy helyesen megbámulhassuk az
érzékeknek amaz általános éberségét, amellyel Tolsztoj már mint kétéves
apró pondró észreveszi az őt környező világot: _látja_ az ápolónőt,
_szagolja_ a korpát, már _megkülönbözteti_ az újszerű benyomást, _érzi_
a víz melegét, _hallja_ a zajt, _végigtapogatja_ a fafal símaságát és a
különböző idegzsinóroknak ugyanegy időben nyert mindemez impressziói a
testnek, mint minden életérzés egyetlen érzékeny fölületének
egyértelműen «jóleső» szemlélgetésében egyesülnek. Látható, mily korán
kapaszkodtak már a léthez az érzékek szívócsészéi, mily hatalmasan és
kifogástalan tudatossággal határolódik el világos impressziókba már a
gyermekben is a világ sokféle benyomása és most elgondolhatjuk, hogyan
fogja a fölnőtt, akinek érzékei velővel és izommal teltek, akinek
megfigyeléseit az öntudat élesebbé teszi, akinek idegeit életerős
kíváncsiság feszíti, hogyan fogja még ez az éberré nőtt szervezet
megfinomítani és másrészről fokozni a benyomásokat. A szűk kádban a maga
kis testén érzett játékos-gyermeki gyönyör szükségszerűen a létben való
vad és csaknem dühös örömmé fog bővülni, amely éppen úgy, mint a
gyermek, egyetlen zsolozsmás mámorérzéssé keveri össze a külsőt és a
belsőt, a világot és az ént, a természetet és az életet. És a
mindenséggel való azonosságnak ez a mámora olykor valóban mint nagy
részegség fogja el a teljesen felnőttet; olvassuk csak el, miként
emelkedik föl néha és megy ki az erdőbe a vaskos ember, hogy megtekintse
a világot, amely milliók közül őt szemelte ki arra, hogy hatalmasabban
és többettudóan érezze, mint bárki más, hirtelen mily elragadtatással
feszíti ki a mellét és veti szét a karját, mintha a zúgó levegőben
megfoghatná a végtelent, ami belülről meghatja; vagy nem kevésbbé
megrendítve a legparányibbtól éppen úgy, mint a természet kozmikus
bőségétől, miként hajol le, hogy egyetlen széttaposott bogáncsot
szeretettel egyenesre simítson, vagy egy szitakötő csillámló játékát
figyelje, majd, mert barátai megfigyelik, gyorsan oldalt forduljon, hogy
el ne árulja a könnyet, amely szemét elárasztja. A jelenkor egyetlen
költője sem, Walt Whitmann sem, érezte oly erősen a földi, a testi
szervek fizikai örömét, senki az örökkélevőből nem szívott magába minden
részletet oly figyelve, tapogatózva és egyszersmind érezve, mint ez az
orosz ember az ő Pán-szerű érzéki hevességével és egy antik isten nagy
mindenüttlevőségével. És megértjük az ő büszke, fennhéjázó szavait: «Én
magam vagyok a Természet.»
Ez az orosz hatalmas ember tehát, maga egy mindenség a mindenségben,
megingathatatlanul gyökerezik az ő moszkvita földjében: ezért semmi sem
tudná, így gondoljuk, hatalmas világiasságát megingatni. De még a föld
is meginog néha, ha földrengés rázza és így, media in vita, néha
Tolsztoj is föltámolyog a maga biztosságából. Egyszerre csak merev lesz
a szeme, érzékei ingadoznak és elveszti lába alól a talajt. Mert
tekintetének körébe jutott valami, amit érzékeivel nem tud fölfogni,
valami, ami a test és az élet meleg teljességén kívül marad, valami,
amit nem ért meg, bármennyire is megfeszíti idegeit – neki, az
érzékembernek érthetetlen, mert nem e föld dolga, anyag, amelyet nem
szívhat ki és nem amalgámozhat, valami, ami a sok örömet adó és
érzékinérthető mögül idegenül betolja árnyékát, valami, ami megtagadja,
hogy megérintsék, megmérjék és a mindenkoron szomjas világérzésbe
besorozzák. Mert hogyan lehet megérteni azt az ijesztő gondolatot, amely
a jelenség kerek terét hirtelen szétvágja, hogyan lehet azt elképzelni,
hogy ezek a duzzadó, lélekző érzékek egyszer megnémulhatnának és siketek
lehetnének, a megsoványodott kéz nem érezne, hogy ez a meztelen jó test,
melyet most még a vér árja melegít, férgek tápláléka lehetne és hideg
csontváz? Mi lenne, ha ma vagy holnap őt is megrohanná ez a Semmi, ez a
feketeség, ez a settenkedő, ez az el nem hárítható, sehol világosan meg
nem érthető, ha ez az érzékkel föl nem foghatóan jelenlevő megrohanná
őt, aki még duzzad a nedvtől és erőtől? Tolsztojnak megfagy a vére,
valahányszor hatalmába keríti a mulandóság gondolata. Először mint
gyermek találkozott vele: anyjának holttestéhez vezetik, valami hideg és
merev fekszik ott, ami tegnap még élt. Nyolcvan éven át nem tudja
elfelejteni ezt a látványt, amelyet akkor érzéssel és gondolattal még
nem tudott magának megmagyarázni. De az ötéves fiú kiáltást hallat,
rémült, éles kiáltást és az aggodalom valamennyi Erynniájával maga
mögött őrült ijedelemmel menekül a szobából. A halál gondolata mindig
ily hirtelen, ily fojtogatóan rohanja meg, amikor meghal a fivére, az
apja, a nénje: mindig hideg futotta át a nyakszirtjét e jeges kéztől,
amely áttépte idegeit.
1869-ben, még a válság előtt, de csak éppen hogy előtte, leírja egy
ilyen roham fehér rémületét, la blanche terreur. «Megpróbáltam
lefeküdni, de alighogy kinyujtózkodtam, valami irtózat megint
fölkényszerített. Aggodalom ez, olyan aggodalom, aminő a hányást előzi
meg, valami darabokra tépi létemet, a nélkül azonban, hogy egészen
széttépné. Megkísérlem, hogy még egyszer aludjam, de a félelem
megmaradt, vörösen, fehéren, valami szétszakad bennem és mégis
egybetart.» A rettenetesség megtörtént: még mielőtt csak egy ujjával is
hozzányúlt volna a halál Tolsztojhoz, negyven évvel igazi halála előtt
az előérzete már behatolt az élőnek a lelkébe, ahonnan többé sohasem
lehetett teljesen kiűzni. Éjjel nagy aggodalom ül az ágya szélén,
életörömének máját rágja, ott kuksol könyvének lapjai között és
szétmarcangolja a rothadt fekete gondolatokat.
Látható: mint életereje, éppen olyan emberfölötti Tolsztoj halálfélelme.
Ezt már nem mernők idegfélelemnek mondani, amely talán Allan Edgar Poe
neuraszténiás iszonyával, egy Novalisz misztikus kéjborzongásával, Lenau
melankólikus szorongásával hasonlítható össze, – nem, itt egészen
állatias-meztelen, barbár terror tör elő, durva rémülete,
aggodalomorkánja, pánikja a fölriasztott életérzéknek. Nem úgy ijed meg
Tolsztoj a haláltól, mint egy gondolkodó ember, mint egy férfiasan-hősi
lélek, hanem mintha vörösen izzó vassal bélyegezték volna meg és most
örökké rabja lenne ennek az iszonynak, hangosan kiáltva, magán nem
uralkodva rándul össze: aggodalma mint teljesen baromi, gyáván reszkető
félelemkitörés, mint roham – minden teremtménynek emberrélett
ősaggodalma, egész nemzedékek vadul fölkiáltó iszonyata tör magának
utat. Nem akarja, hogy ezek a gondolatok hatalmukba kerítsék, nem
akarja, vonakodik és az iszonyat kegyetlenül eltöri csuklóit, mert ne
feledjük, hogy Tolsztojt teljesen váratlanul, mérhetetlen biztossága
közepette érte a támadás, ennek a moszkovita medvének hiányzik minden
áthidalás a halál és az élet közt, a halál tökéletesen idegen anyag
ennek az elemien egészséges embernek, holott a közönséges ember számára
egyébként rendesen ott ívelődik a halál és az élet közt gyakran járt
híd: a betegség. A többiek, az átlagötvenévesek mindannyian vagy a
legtöbben rejtve már magukban hordanak egy darab halált, létezése nekik
már teljesen külső valami, nem meglepetés többé: ezért első energikus
szorításától, magukat annyira egészen elhagyva, nem borzadnak meg. Egy
Dosztojevszki például, aki bekötött szemmel a sortüzet várva ott állott
a cölöphöz kötözve és epileptikus görcsben minden héten összeesik, mint
aki hozzászokott a szenvedéshez, nyugodtabban néz a halálgondolat
szemébe, mint a teljesen sejtelemnélküli, a duzzadó egészségű: tehát ama
tökéletesen szabadjára eresztett, csaknem szégyenletes félelemnek teljes
árnyéka sem esik oly jegesen a vérére, mint Tolsztojéra, aki a halálnak
puszta szólehelletére, a halál gondolatának neszezésére már reszketni
kezd. Neki, aki az életet csak a maga énje bőségében, az «életre való
megittasultságban» érzi teljesértékűnek, az életerő legcsekélyebb
kevesbedése szinte betegséget jelent (harminchat éves korában «öreg
embernek» mondja magát). Ezért ez az új érzés át- meg átjárja, mint a
lövés. Csak aki ily életerővel érzi a létet, tud abszolut
tökéletességgel ily hatásosan félni a nemléttől, csak az egészségnek ily
irtózatos mértéke rémül meg ennyire örjöngően erőszakosan a halál még
hatalmasabb valóságától. De éppen azért, mert itt valóban démoni életerő
száll szembe éppen oly démoni halálfélelemmel, születik meg Tolsztojban
a lenni és nemlenni közt ily gigantomachia, a legnagyobb talán a
világirodalomban. Mert csak óriási lélek fejt ki óriási ellenállást:
zsarnoki természet, akaratatléta, aminő Tolsztoj, nem adja be a derekát
csak úgy egy szóra a Semminek, vagy gyáva menedéket keres a templomajtó
mögött, mindjárt az első rohamra összeszedi magát, izmait megfeszíti,
hogy legyőzze a hirtelen fölugrott ellenséget: nem, olyan tökéletes
életerő, mint az övé, harc nélkül nem adja meg magát. Alighogy az első
ijedtségtől magához tért, bölcselkedés mögé sáncolja el magát, fölvonja
a hidat és hogy a láthatatlan ellenséget elűzze, logikájának
arzenáljából vett lövedékekkel árasztja el. Első védekezése a megvetés:
«A halál iránt nem érdeklődhetem, főként abból az okból, mert ameddig én
élek, a halál nem létezik.» Elmondja «hitelre nem méltónak», fennhéjázva
azt állítja, hogy «nem a haláltól fél, hanem csak a halálfélelemtől»,
szüntelenül (harminc éven át!) hangoztatja, hogy nem fél tőle, nem
gondol rá aggodalommal, ennek azonban nagyon is szembetűnően ellentmond
az a tény, hogy ötvenedik évétől kezdve kényszerűen és állandóan csakis
a halálproblémával foglalkozik és pedig nem csupán fölületesen, hanem «a
lélek egész erejével.» De senkit nem téveszt meg, legkevésbbé magamagát.
Semmi kétség: a lelkiérzéki biztosság sáncát a félelem első rohama
áttörte, minden ideg és gondolat támadásának szabad prédája és Tolsztoj
ötvenedik évétől kezdve már csak egykori életerős önbizalmának romjain
küzd. És minél elkeseredettebben akar szabadulni ettől a
kényszerképzettől, annál inkább érzi átkarolását, amelytől nem
menekülhet. Lépésről-lépésre hátrálva be kell ismernie, hogy a halál nem
csupán «kísértet», «madárijesztő», hanem nagyon tiszteletreméltó
ellenfél, akit puszta szóval nem lehet megfélemlíteni. És így Tolsztoj
megkísérli, nem lehetne-e az elkerülhetetlen elmúláson belül is még
tovább létezni és – mivel a halál ellen harcolva nem lehet élni: vele
élni.
Csak e fölismerésnek köszönhető az a második és termékeny korszak, amely
Tolsztojnak viszonyában a halálhoz kezdődik. Már «nem berzenkedik» léte
ellen, már nem áltatja magát azzal, hogy szofizmákkal távoltarthatja
vagy akaratának erejével kikapcsolhatja gondolatvilágából, megkísérli
tehát, hogy besorozza életrendjébe, életérzésével összeforrassza,
megedződjék az elháríthatatlan iránt, hozzászokjék. A halál
legyőzhetetlen, ezt be kell ismernie az életóriásnak, de nem a félelem a
haláltól: tehát most minden erejével ama félelem ellen fordul. Ahogyan a
spanyol trappisták minden éjjel koporsóban alszanak, hogy megöljék
magukban minden félelmetességét, Tolsztoj is az akarat makacs mindennapi
gyakorlásával magát szuggerálva, szüntelen memento mori-ra szoktatja
magát; arra kényszeríti magát, hogy a halálra gondoljon, a nélkül, hogy
féljen tőle. Minden naplóföljegyzése titokzatos, három betűvel kezdődik:
H. m. é. («Ha még élek»), éveken keresztül minden hónap ezzel a
magáragondolással: «Közeledem a halálhoz.» Megszokja, hogy a szemébe
nézzen, a megszokás pedig végez az idegenséggel, legyőzi a félelmet, így
azután harmincévi tusakodás a halállal a kívüllevőből belüllevőt csinál,
az ellenségből szinte barátot. Magához vonzza, magába húzza, életének
lelki alkotórészévé teszi a halált és ezzel megsemmisíti az eredeti
aggodalmat, csöndesen, sőt szívesen néz a megfehéredett és bölcs ember
az egykori rémkép szemébe, «nem kell rajta töprengenünk, de mindig
szemünk előtt kell látnunk. Akkor az egész élet ünnepiesebb, fontosabb
lesz és valóban termékenyebb és örömteljesebb.» A szükségből erény lett,
Tolsztoj (a művész örök megmenekülése!) legyőzte aggodalmát, úgy hogy
objektiválta; magától messzire eltávolította a halált és a halálfélelmet
azzal, hogy más teremtmények, a maga teremtményei alakjába burkolta. Ami
kezdetben megsemmisítőnek látszott, így csak az élet elmélyítésévé lesz
és a legnagyobb meglepetésre művészetének legnagyobbszerű fokozásává;
mert amióta érzi, hogy sorsa a halál, tisztában van vele: hála
aggodalmas tanulmányozásának, képzeletben való ezerszeres meghalásának,
éppen ez a legszenvedelmesebb vitalista a halál legtudóbb leírójává
lesz, mesterévé mindazoknak, akik valaha megformálták a halált. Hiszen
az aggodalom, a valóságot megelőző, minden lehetőséget nyugtalanul
átkémlelő, a képzelet szárnyán röpülő, minden idegtől átszellemesített
aggodalom mindig több teremtő erővel gazdag, mint a tompa és elernyedt
egészséglét, hát még az ilyen borzongó, páni, évtizedeken át éber
ősaggodalom, egy hatalmasnak szent horrorja és stuporja! Ennek
köszönheti ismeretét a testi kialvás minden jelenségének, minden
vonásának, minden jelének, amelyet Thanatosz vésője az elmúló húsba
berajzol, ennek az elmerülő lélek minden borzadalmáét és félelméét: a
művész érzi, hogy a maga tudás hívja őt segítségül. Iván Ilics
haldoklása a maga iszonyatosan üvöltő «Nem akarok», «Nem akarok»-jával,
Lewn testvérének szánalmas kialvása, a «Három halál» regény sokféle
életmegszabadulása, az öntudat legszélsőbb peremén át kutató mindez a
fülelés, Tolsztoj legnagyobb pszichológiai teljesítménye,
elképzelhetetlen lenne ama katasztrofális megrendültség, a magán átélt
irtózat e földúltsága, ez új, figyelve-bizalmatlankodó, földöntúli
borzadály nélkül; csak abban az ellentétben, amely a kimeríthetetlen
fényforrás és a letompított egészség közt van, rajzolódhatott meg ily
élesen az átmenetel legfinomabb gondolatárnyéka, a legcsekélyebb fizikai
elváltozás, csak a rémülettől minden porcikájáig példátlanul széttört
erő tudott még minden részletében annyira remegni az ébrenmaradás
akaratától. Az együttérzés mindig föltételezi az érzést, Tolsztojnak
tehát, hogy ezt a száz halált leírhassa, szétdúlt lelkében százszor
előre megélnie, utánélnie, együttélnie kellett. Éppen a hirtelen
lételsötétülés látszólagos értelmetlensége gyujt tehát a művész
Tolsztojban új értelmet, mert csak az előresejtő aggodalom hajtotta
művészetét a fölszínestől, a realitás puszta látásától és lefestésétől a
tudás mélyébe; rubensérzékiségű valóságteltség után csak ez mutatta meg
neki a tragikus beárnyékolás közepette belülről előretörő, mintegy
metafizikai Rembrandt-fényt. Csakis azért elevenítette meg Tolsztoj úgy,
mint senki más, valamennyiünk számára a halált, mert mindenkinél
hevesebben élte át az élet közepette.
Minden válság ajándék, amelyet a sors a teremtő embernek ad: így miként
Tolsztoj művészetében, végül a világi dolgokhoz való ragaszkodásában is
új és nagyobb értékű kiegyenlítődés teremtődik meg. Az ellentétek
áthatják egymást, az életkedvnek borzasztó harca tragikus ellenfelével
bölcs és harmonikus megértésnek ad helyet: a lassan kialvó élet és az
árnyával közeledő halál öreg éveinek hősi alkonyatában szépen és
alkotva, hullám-hullámra, folyik le. A végre megnyugodott érzés,
teljesen Spinoza tanítása szerint, tiszta lebegéssel pihen az utolsó óra
félelme és reménye közt: «Nem jó a haláltól félni; nem jó a halált
kívánni. Úgy kell a mérleget beállítani, hogy a mutatója egyenesen
álljon és egyik serpenyő se húzza le a másikat; ez az élet legjobb
föltétele.»
A tragikus disszonancia végre összhanggá lett Az agg Tolsztoj már nem
gyűlöli a halált és nem. türelmetlen vele szemben, nem menekül már
előle, nem gyűlöli többé: csak álmodozik róla csöndes elmélkedéssel,
mint ahogyan a művész láthatatlanul már meglevő művén sejtve tervezget.
És éppen a legutolsó, régen rettegett óra ajándékoz ezért neki tökéletes
kegyelmet: halála nagy, mint az élete, műveinek műve.
A MŰVÉSZ.
«Nincs más igazi gyönyörűség, csupán az, amely a teremtésből fakad.
Lehet ceruzát, csizmát, kenyeret és gyermeket, azaz embert teremteni,
teremtés nélkül nincs igazi gyönyörűség, nincs, amely aggodalommal
szenvedéssel, lelkiismeretfurdalással és szégyenérzettel ne lenne
összekötve.»
_Levél._
Minden műalkotás csak akkor éri el legnagyobb fokát, ha művészi voltát
elfeledjük és mint meztelen valóságot, csak létét érezzük. Ez a fönséges
megtévesztés Tolsztojnál gyakran tökéletes. Annyira érzékien valódian
hatnak reánk, hogy sohasem merjük gyanítani, mintha elbeszélései
költöttek, alakjai kitaláltak lennének. Ha őt olvassuk, azt hisszük, nem
tettünk egyebet, csak nyitott ablakon keresztül a reális életbe néztünk
bele.
Ha tehát csak Tolsztoj-fajtájú művészek lennének, könnyen azt
gondolhatná az ember, hogy a művészet rendkívül egyszerű, az élethűség
magától értetődő dolog, a költés nem más, mint a valóság pontos
elbeszélése, másolás minden nagyobb szellemi fáradozás nélkül és nem
kell hozzá más, az ő saját szava szerint, csak «egy negatív tulajdonság:
nem kell hazudni». Mert ez a mű aztán meggyőző magától-érthetőséggel,
egy vidék naív természetességével, még egyszer természetté válva, oly
valódian, mint a másik, mámorítóan és gazdagon áll a szemünk előtt.
Tolsztoj epikájában fölöslegesnek és hiányzónak látszik a furornak, a
szülés forró odaadásának, a foszforeszkáló vizióknak, a merész és
gyakran logikátlan kitalálásnak minden titokzatos hatalma, a teremtő
költő ez őselemei: azt hiszi az ember, hogy nem megittasult démon, hanem
józan, tisztafejű férfi csupán tárgyilagos vizsgálódással, figyelmes
lerajzolással, megerőtetés nélkül a valóság másolatát készítette el.