életének koporsó után következő részéről, mint ahogy általában szokták.
Az ő hite az volt, hogy örökös változásra vagyunk kárhoztatva;
örökkétartó munka lesz osztályrészünk. Átmegyünk a régibb planétákra;
nagyobb napokon fogunk müködni.
De ilyen felsőbbrendü pályafutáshoz tökéletesebb lényre van szükség.
Közülünk nem alkalmas egyetlen egy se; vitatta, – hogy eljövendő létet
alkosson magának. Az volt az eszméje, hogy közülünk kettő, három- vagy
négy – belső értékünk szerint – elvegyül, hogy uj, fontosabb lényt
alkosson, magasabb lét számára alkalmasat. Hisz az ember maga, –
erősitette, – különböző állatfajták keveréke. – Ön, meg én – szokta
mondani, előbb az én mellemre ütve, aztán a magáéra – mibennünk meg van
más minden; – a majom, a tigris, a disznó, az anyás tyuk, a pulykakas, a
derék kacsa; az mind mi vagyunk, egyetlen egybe gyömöszölve. Igy a
jövendő embere is sok mindenféle emberből alkotódik majd össze –
bátorsága az egyiknek, bölcsesége a másiknak, jósága a harmadiknak.
– Vegyünk csak városi embert; – szokta folytatni; – vegyük például a
Lord Mayort; tegyünk hozzá poétát, mondjuk Swinburne-t; keverjük össze
őket vallásos rajongóval, mondjuk Booth generálissal. Akkor megkapjuk a
fensőbb életre alkalmas embert.
Garibaldi és Bismarck, állitotta, kitünő keverék lett volna; egyik a
másikat kiegésziti, javitja. Ha szükségesnek mutatkozik, csillapitóul
egy kivonat Ibsen. Azt mondta, hogy ir politikusokat remekül lehetne
keverni skót halhatatlanokkal; oxfordi tudósok kitünően mennek
hölgy-irókkal. Meg volt róla győződve, hogy Tolstoj gróf, pár
Gaiety-szinházbeli „Johnnie“ („keverék“-nek hittük őket akkoriban)
valamely humoristával együtt – itten volt szives és engem értett –
rendkivül válogatott példányt eredményezne. Erzsébet angol királyné,
képzelte majd valamikor, reméljük, jó messzi jövőben – Ouidával fog
alkalmasan vegyülni. Kalandos elmélet, a mint igy a saját szavaimmal
adom elő, nem az ő előadásában. De olyan komolyan állitotta mindezt az
öreg, hogy eszébe se jutott egyikünknek se, hogy nevessünk, ha erről
csevegett. Sőt különösen erős csillagfényü éjszakákon voltak pillanatok,
hogy a hivatalból hazafelé tartva, megálltunk a Waterloo hidon, élvezni
az Embankment vonal varázslatos lámpasorát. Ahogy hallgattam őt,
ilyenkor majdnem hittem az álmai valószinüségében.
De még ha a való világot vesszük is, sokszor csak nyereség lehet, nem
veszteség, ha összekevernének közülünk féltucatot; fölforralnának, vagy
aszerint bánnának velünk, a milyen a kivánt processzus. Ilyenképen lám
hoznának ki belőlünk valamit.
Sohse gondoltál rá, bájos olvasónőm, hogy például micsoda remek férj
válnék Tom egy bizonyos alkotóeleméből, ha hozzáadnók Harrynak, Dicknek
valamely tulajdonságát? Tom mindig olyan derüs, jókedvü; de érzed, hogy
az élet komoly perceiben „könnyü.“ Aranyos fickó, ha jókedvü az ember,
az igaz; de nem mennél hozzá vigasztalásért, erőért, ha bánatod van;
ugye nem? Nem; a szomoruság óráiban csak az jó, ha a komoly, szomoru
Harry van melletted. Az „derék ember“; a Harry. Talán egészbenvéve a
legtöbbet ér hármunk közül; – szolid, megbizható, hü. Milyen kár, hogy
kicsit közönséges; hogy hiányzik belőle a becsvágy. A barátnőid – nem
ismerik rejtett, aranyat érő jótulajdonságait – nem igen irigyelnének
érte; és olyan férj, ki miatt más lány nem irigyel, – Istenem, az mégse
az igazi, nem ugy van? Dick; ó, az okos, sziporkázó. Meg is csinálja
majd jól a maga dolgát. Eljön a nap, meg vagy róla győződve, mikor
büszke lesz az asszony, ki a nevét viselheti. De csak ne forogna mindig
saját maga körül; csak lenne kicsit rokonszenvesebb.
Ennek a háromnak a vegyülete – vagyis hát inkább a három ember
jótulajdonságai – a Tommy jókedve, Harry gyöngéd ereje s Dick brilliáns
fensőbbsége: ez volna az ember, ki érdemes rád.
Az asszony, kire Copperfield Dávidnak volt szüksége, az Ágnes és Dóra
keveréke lett volna. Igy egyiket a másik után kellett vennie; pedig ez
már nem olyan kedves. Aztán igazán szerette is az a Copperfield Ágnest,
Mr. Dickens, vagy csak ugy érezte, hogy szeretnie kell? Bocsásson meg,
de kételyeim vannak Copperfield eme második házasságát illetőleg. Nézzük
csak; szigoruan köztünk szólva, Mr. Dickens a derék Dávid, kedves egy
ember! nem bosszankodott itt-ott a makulátlan Ágnesen? Remek feleség
vált belőle, az biztos. Az ugyan nem rendelt hordószámra felbontatlan
osztrigát. Akármelyik napon meghivhattad ebédre Traddles-t; biz Isten,
Sophie és az egész „Rózsakert“ elkisérhette volna őt; Ágnest az mind
készen találja. Az ebéd biztosan remekbe főtt; a kiszolgálás elsőrendü;
Ágnes édes mosolya egész ebéd fölött világit. De ebéd után, mikor Dávid
és Traddles ott ülnek egyedül pipázgatva – a szalónból klasszikus zene
hangjai ömölnek le, magasröptü zene; Ágnes, a szent, játszik ott fönn –
titokban nem pillantanak az üres székre? Nevető arcot látnak ott:
göndörfürtü asszonyi fejet; egy végtelenül bolondos asszony fejét –
olyan bolondos kis nő, a kiért bölcs férfiu hálát ád az Uristennek, hogy
teremtette. Ugyan nem kivánjátok, bár lenne az az árnyék husból, vérből
való?
Bolondos bölcsek, kik az emberi természetet akarjátok ujra mintázni! Nem
látjátok, mekkora a munka, a mi gyermekivé vált kezetekbe kerül? Azt
hiszitek, hogy kitünő háztartás, magasröptü társalgás az, a mi átgyurja
a férfit? Dóra, a bolondos, kit a jó, okos Természet büvészmester
alkotott, tudja, hogy a gyöngeség, tehetetlenség az a talizmán, mely
erőt, gyöngédséget vált ki a férfiből. Ne törődjetek ti se, kis nők
olyan sokat azokkal az osztrigákkal; kicsit keményrefőtt hussal. Évi
husz fontért derék, jó szakácsnők gondoskodnak ilyesmiről, ha pedig
itt-ott vihar ér bennünket, együtt ebédelünk valamely szerény kis
vendéglőben, hol még jobban csinálják ezeket a dolgokat. A te dolgod,
édes, az, hogy gyöngédségre, jóságra tanits bennünket. Csak göndöritsed
a fürteid, gyermekem. Hisz olyanoktól tanuljuk a bölcsességet, mint te.
Bolond bölcs népség rádförmed; bolond bölcs nép összeszedi a haszontalan
lim-lomot, a semmirevaló rózsát és kihordja a kertből; a helyére
egészséges, hasznos kalarábét, kelt ültet. De a nagy Kertész, ki jobban
tud minden dolgokat, csacska, rövidéletü virágot is fakaszt; a bolondos,
bölcs népség kérdi, mire.
Tudja, Mr Dickens, mire gondolok mindig, mikor Ágnesről van szó? Nem
bánja? – Azokra az asszonyokra, kikről ugy olvas az ember. Őszintén
szólva, nem hiszek bennük. Nem épp Ágnest magát gondolom. Csak a nőt,
kinek ő a typusa. A hibátlan nőt, kiről annyit olvasunk. A nőknek ezer
hibájuk van, de hálistennek, egy erényük is; és egy sincs köztük
hibátlan.
A történetek hősnői! uristen; azok az erényeknek valóságos sárkányai. Ég
óvjon bennünket, szegény férfiakat, akármilyen érdemetlenek vagyunk is,
valami regénybeli hősnőtől! Csupa lélek; csupa sziv és értelem, nincs
benne egy szemernyi természetes emberi, aminél meg lehetne fogni. A
szépsége kábitó; aggodalmasan leirhatatlan. Honnét jön, hová mén; mért
nem találkozunk soha fajtájabelivel? Jó csomó nőt ismerek; keresem
köztük a mintáját; nem találom. Bájos, szép valamennyi, kit ismerek. Nem
volna helyes, hölgyeim, ha mind elmondanám a tiszteletet, imádatot,
amellyel önökre tekintek. Önök volnának az elsők, kik pirulva tartanák
velem vissza hevemet. De még az én szemeimen át tekintve is – meg se
közelitik azokat a hölgyeket, kikről olvastam. Ha népiesen szabad magam
kifejeznem, egyikük se való az ő utcájukba. A szépségüket jól látom,
mégse hagy el a józan eszem, – akármi hasznát is látom a józanságomnak.
A társalgásuk, bevallom, meglepően okos, kellemes, néha brilliáns;
tudásuk sokoldalu, sokféle; müveltségük egész „boston“-i; mégse
ragyognak – nem tudom, hogy fejezzem ki magam, – olyan tizenhat
telihold-erővel, mint a történetek hősnői. Önök nem akarnak meggyőzni
arról – s hálás is vagyok érte – hogy önök az egyetlen asszony a
világon. Önöknek – még önöknek is! – meg vannak a hangulataik,
szeszélyeik; szinte azt tartom, hogy öltözékeik érdeklik önöket. Még
afelől se vagyok biztos, vajjon a „sajátmaguk hajá“-ból (tudják, mit
értek alatta) nem kevernek e kicsit ahhoz a hajhoz, ami a fejükön nő. Az
önök vérmérsékletében van valamelyes hiuság; egy gondolatnyi önzés, egy
csipetnyi lustaság. Láttam már, mikor picit oktalanok; kicsit másokra
való tekintet nélkül valók; könnyedén tulzók. Nem ugy, mint a regebeli
hősnő; önökben bizonyos mennyiségü emberi étvágyak és ösztönök lakoznak;
– emberi csacskaságok, talán emberi hiba is akad egy vagy mondjuk,
kettő… Röviden, hölgyeim, önök is valamennyien, mint mi férfiak,
Ádámnak, Évának gyermekei. Ugyan mondják meg, hol találhatom meg azt a
természetfölötti testvért; azt a nőt, akiről az ember olvas. Ki nem
várat meg senkit, mig a kontyát tüzi fel; nem haragszik a házban
mindenkire, amiért nem találja meg a saját cipőjét, sohse veszekedik a
cselédekkel; sohse goromba a gyerekekkel; sohse csapkodja az ajtókat;
sohse féltékeny a hugára; sohse áll a keritésnél más „unokafivér“-rel,
csak az igazival.
Istenem, hol tartják őket; ezeket a csodanőket, kikről az ember olvas?
Valahol ott, ahol a müvészi festmények „szép lányai“-t. Láttál, kedves
olvasóm, elég ilyen szép „müvészi“ képet? Lovastul ugrat keresztül a
szép hölgy hatszoros akadályon és még arra is van ráérő ideje, hogy
annak a kómikus fiatalembernek a háta mögött mosolygó megjegyzést
tegyen, ki fejjel áll ott a bokorban. Dieppeben viharos reggeleken
gyönyörködteti a szemet. A fürdőzőnő – a ruhája finom chiffon és
point-lace – soha egy tenyérnyi mozdulatot el nem hibáz. A körülötte
fürdőző idősebb hölgyek mind vizesek, fáradtak. A ruhájuk hozzáragad
testükhöz. Csak a festett szép lány merül a vizbe; és a hajának még egy
bodra se kerül rendetlenségbe. Könnyed lábujjhegyen áll a müvészet eme
szép lánya és a feje fölött tizméteres magasságba röpiti a
tenniszlapdát. Ugyanez a szép lány egyenesen, erősen nyujtja előre a
fejét viharban, szélben; neki sohse csurog a viz a ruhájáról; az ő
lapdaverője sohse akad a sárba; magasszáru francia cipőben csinál a
jégen negyvenötfokos szögeket; két keze a karmantyuban. Ő soha le nem ül
nehézkesen, szétrakva a lábát; nem mondja soha: „Hhő.“ A müvészi szép
lány tandemen röpül keresztül Piccadillyn a szezónban; tizennyolc
mértföldet tesz óránkint. Vásár idején száguld keresztül kerékpáron a
városban; tojással teli kosár van nála; mindehhez jobbra-balra mosolyog.
Sohse csuszik le a keze a tartóról; sohse megy neki tehénnek. Vakitóan
süt a nap, mikor halászni mén; harmatos ibolyacsokor a hajában;
valahányszor könnyedén felveti a horgot, lazac csüng rajt. Croquet-et
játszik az egyik kezével; és ugy fest, mintha élvezné a játékot. Pompás,
derék nő; tetőtől talpig sportlady ez a müvészetben előforduló hölgy.
Egyetlen dolog, ami ellene hangol, az, hogy elégedetlenné teszi az
embert azokkal a lányokkal szemben, kik a képen kivül vannak; – azokkal,
kik evezőscsolnakot pörgettyüvel tévesztenek össze, hogy ugy érsz
partot, mintha a biszkájai öblöt szelted volna keresztül; azokkal, kik
minden lehető alkalommal képen, vagy mellen teremtenek a lapdaverővel;
azzal, ki nem korcsolyázik karmantyuba rakott kézzel, hanem inkább
feldobja a karmantyut, kijelentvén „Na én megyek“ s gondja van rá, hogy
velemenj; azzal, ki – ha lepottyant a kocsiról és vigasztalni igyekszel
őt, haragosan felel, hogy a ló nagyot kanyarodott a saroknál és nem
látta meg a mértföldkövet; azzal, kinek a haját a tenger viz nem teszi
szebbé.
Ugy látszik, ott tartják a regények hősnőit is, ahol a „müvészi“ szép
lány készül.
Szerző urak; nem fáj nektek, hogy mennyire megbántotok bennünket? Ilyen
nők! Venus, Szent Cecilia és Fry Erzsébet keverékei! mint irjátok le
őket izzó oldalakon keresztül? Bizony Isten nem szép tőletek, mikor jól
tudjátok, – hisz tudnotok kell, – milyenek azok a nők, akikkel nekünk
van dolgunk.
Nem volnánk boldogabbak, mi nők és férfiak, ha kevésbbé eszményitenők
egymást? Kedves ifju hölgyem; nem lehet semmi panaszod a sors ellen.
Tedd le csinos kezeid az arcodról; jőjj elő onnan az ablak mögül, hol
bevilágit az alkonyat. Jack jó gyerek; olyan gyerek, amilyet érdemelsz;
ne keseregj annyit. Galahad lovag – messzi országokba jár, valahol
napnyugta mögött. Nagyon messze esik attól a hangos kis világtól, miben
mi élünk; hol te meg én annyi sok időt töltünk csevegéssel, gagyogással;
flirteléssel, finom ruhák hordásával; mulatságba járással. Aztán arra is
emlékezz: agglegény volt ez a Sir Galahad; okosan is tette, mint
idealista. A te Jacked bizony nem olyan rossz fajtájabeli lovag; ha
lovagok azok, kik ebben a mi, idyll-nélküli világunkban járnak manapság.
Van benne elég szolid becsületesség; nem pózol. Nem valami különleges
lény; azt elhiszem neked; de mondd csak, kedvesem, próbálkoztál már
különleges lénnyel? Igaz; nagyon elegáns a szalónban; nagyon érdekes
olvasni róla a társasági hetilapokban; a legtöbb jótulajdonságát azonban
ezekben találod. Fogadd meg a tanácsom; ne nézd meg nagyon közelről.
Elégedj meg Jack-kel és adj hálát az Istennek, hogy nem rosszabb. Nem
vagyunk szentek, mi férfiak – egyikünk se az. A szép gondolatokat,
félek, kiirjuk versben és csakis ott; nem cselekedetben. A Fehér Lovag,
ifju hölgyem, fehér volt a lelke s hősi a szive; életét nemes
igyekezetek töltötték be; nem igen sok példányban szaladgál idelenn.
Egy-kettő megkisérelte, hogy olyan legyen, de a nagyvilág – te és én – a
nagyvilág belőled s belőlem áll. Ez a nagyvilág rendesen éhhalállal,
számkivetéssel fizetett nekik. Nem is maradt sok belőlük; azt hiszed, jó
volna ilyennek lenni a felesége? Ha talántán mégis akadna egy részedre,
szeretnél két butorozott szobában lakni véle Clerkenwellben; vele halni
meg szék-ágyon? Egy század mulva majd szobrot állitanak neki; téged majd
ünnepelnek, mint a feleségét, ki megosztotta véle nyomorát,
szenvedéseit. Véled, hogy eléggé nagy nő vagy ehhez? Ha nem, akkor
köszönd a szerencsecsillagodnak, hogy saját külön használatodra
magunkfajta nem rendkivüli embert találtál, ki nem ért többhöz, csak
ahhoz, hogy imádjon téged. Magad nem vagy rendkivüli.
S bennünk, közönséges férfiakban is van némi jó. Csak meg kell keresni;
ennyi az egész. Nem vagyunk olyan közönségesek, mindennapiak, amilyennek
vélsz. Még a te Jack-ed is, bár szereti a jó ebédet és társalgása a
sport körül forog csupán – hisz belátom, nem érdekes, mikor ott horkol a
karosszékben – de hidd el nekem, Jackban megvan minden kellék arra, hogy
hőssé váljék, ha a Sors jó hozzá és kiragadja kényelméből.
Dr. Jekyll a mellénye mögött nem két „ego“, hanem három, – nemcsak Hyde,
hanem azontul még valaki más is; valami nagyobb még, mint dr. Jekyll –
ember, ki oly közel áll az angyalhoz, mint Hyde a démonokhoz. Ezek a jól
táplált City-fiuk, ezek a Gaiety-Johnniek – hivatalnokok, gyógyszerészek
– nagy tolvajok! – mindenikük mögött ott rejtőzik a hős. Ha a Fátum, a
szobrász, használatbavenné vésőjét, kifaragná belőlük. Dolgunk volt
itt-ott az udvar végiben; sokszor láttunk ott egy közönséges kis
utcalányt, nem volt rajta semmi különös. Nem volt igen tiszta;
alkalomadtán jó vastag, durvabeszédü – amolyan valóságos kis utcai
veréb: vigyázni kell, nehogy a gyerekek ruhája hozzáérjen.
Egy reggel aztán a kerületi hullavizsgáló – személyére nézve nem poéta,
csak épp szakértő abban, hogy költészetet fedezzen fel ott, hol
rongycsomó fedi az életet – többet mond el róla. Hat shillinget keresett
a kicsi hetenkint; eltartotta rajta ágyhozkötött öreg anyját és három
kisebb testvérét. Háziasszony, dada, anya és kenyérkereső volt –
egybekeverve. Lám: vannak a regényen kivül is hősnők.
Az együgyü Tom megnyerte a Victoria-keresztet; golyózápor elől futva
menekült meg a zászlóval. Ki hitte volna az együgyü Tomról? Ugy
tetszett, mintha a falusi korcsma volna álmainak netovábbja. Tomból a
véletlen kiváltotta a hősi tulajdonságokat. Harryhoz nem volt ilyen
jóságos a sors. Semmirevaló volt ez a Harry; ivott, verte a feleségét,
azt mondják. Eltemetjük, örülünk, hogy megszabadultunk tőle; hisz ugy se
volt jó semmire. De biztos az, hogy semmire?
Valljuk be, hogy bünösök vagyunk. Tudjuk jól, kik meg merjük vizsgálni
saját magunkat, hogy nagyon aljas dolgokra vagyunk kaphatók; minden
rosszra a nap alatt. A körülmények, véletlenek – meg az éberen vigyázó
rendőr, – teszik, hogy bűnre való lehetőségeinket csak magunk ismerjük.
De ha felismertük a gonoszt magunkban, ismerjük fel azt is, hogy
nagyságra is képesek vagyunk. A mártirok, kik halált, kinzatást rebbenés
nélkül viseltek el lelkiismeretbeli dolgok miatt, csakolyan férfiak, nők
voltak, mint jó magunk. Meg voltak nekik is a rossz oldalaik. A
mindennapi élet apró megpróbáltatásai elbuktatták őket, csakugy, mint
bennünket. Nem voltak az emberiség csucspontja. Sok közülük talán
tolvaj, gyilkos, gonoszéletü volt. De meg volt a nemesség, nagyszerüség
is bennük – szunnyadt bennük, felvirradt az ő napjuk. Voltak köztük
bizonyára olyan emberek, kik megcsalták szomszédaikat; hamisan árultak;
férfiak, kik kegyetlenek voltak a feleségükhöz, gyermekükhöz; önző,
botrányoséletü asszonyok. Könyebb időkben erényeiket talán nem ismeri
fel senki; csak Alkotójuk.
Minden időben, minden századokban, amikor a sors nőt, férfit szólitott,
hogy igaz férfiakká, nőkké váljanak: az emberi természet mindig megtette
a magáét. Ugyan nyomoruságos banda lehetett a sok arisztokrata, kikkel a
terror végzett: gyáva, önző és mohó lehetett az életük. De mégis kell,
hogy valami jó lett légyen még őbennük is. Mikor azokat a csekély kis
dolgokat, miket szük látkörü életükben óriási fontosságunak tartottak,
elvették tőlük – mikor a valóságokkal szemtől-szembe találták magukat –
akkor még belőlük is előkerülközött az igazi ember. Szegény
kártyavár-gondolkodásu első Károly csupa gyöngeség, csupa balgaság:
mégis, mélyen elrejtve benne, felleljük az igazi nagyurat.
Szeretem, mikor nagy emberek kicsiny voltáról hallok történeteket.
Szivesen hallom, hogy Shakespeare nem vetette meg az itókát. Még a Ben
Jonson barátjával elkövetett utolsó, csunya orgiában való hithez is
ragaszkodom. Esetleg nem igaz a történet; de remélem, hogy az. Szivesen
hallok felőle, mint gonoszról, falurosszáról; kit a helyi iskolamester
kicsapott; ki ellen még a korabeli pap is prédikált. Szivesen képzelem,
hogy Cromwellnek hatalmas bibircsók ékeskedett az orrán; igy jobban meg
vagyok elégedve saját vonásaimmal. Jól esik hallani, hogy édességeket
rakott a székekre, hogy lássa, mint rontják el ruháikat nagyszerüen
öltözött hölgyek; örülök rajta, hogy dülöngött a kacajtól ez együgyü
tréfán, akárcsak valami East-End Arry a vasárnap délutáni
szennyesviz-fecskendőjén. Olyan szivesen olvasom, hogy Carlyle szalonnát
vágott a feleségéhez s alkalomadtán apró bosszuságok miatt óriásilag
nevetségessé tette magát, rendes észjárásu ember mosolygott volna
olyasmin. Elgondolom azt a negyven-ötven bolond dolgot, mit én követek
el hetenkint; elmondhatom magamnak olyankor: No lám, én is irodalmi
ember vagyok.
Szivesen gondolok arra is, hogy még Judásban is megvoltak a nagyszerüség
pillanatai; jó órái; mikor az életét szivesen adja oda Mesteréért.
Elérkezett talán hozzá is – utja végén – valamely hangnak az emléke:
„Megbocsáttatnak néked a te büneid“. Mert kell, hogy még Judásban is
lett légyen valami jó.
Olyan az erény, mint a rejtett arany az ércben; nem igen sok van belőle;
sok fáradság kell ahhoz, hogy kihozza az ember. De a természet
ugylátszik, mégis érdemesnek találja, hogy ilyen nagy, ormótlan köveket
alkosson, ha elrejtheti bennük drága fémjét. Tán az emberi természetben
is keveset törődik az iszappal, kővel, hacsak tisztitás, surolás által
előcsillog a nemes fém, ez elég arra hogy megjutalmazza nagy munkájáért,
mellyel virágokat alkot. Csodálkozunk, hogy mért fárasztja magát avval,
hogy a kőtömböt létrehozza. Mért nem fekhetik az arany a vizszinen;
aranytömbökben. De hát titok előttünk az ő valamennyi módszere. Talán
van értelme a sok kvarcnak. Tán oka van a rossznak, balgaságnak –
gondtalan szem előtt láthatatlanul, ott kuszik át rajt mindenütt az
erény finom szála.
Ugy ám; a kő az uralkodó elem; de ott van az arany is. Értékelni
akarjuk. Nem mondhatja meg emberi nyelv, menyi rossz lakozhatik
emberben. Gonoszak vagyunk a gonoszak között; egészben gonosz kis nép.
De nagyok is vagyunk. Épitsed fel büneink oszlopát, mig teteje az eget
veri s bosszuért kiált – mégis; nagyok vagyunk; nagyságunk, erényünk
akkora, hogy a kisértés nélkül való angyal azt soha el nem érheti. Az
emberi fajta irott története egyetlen hosszu vonala a kegyetlenségeknek,
gonoszságoknak, elnyomatásnak. Azt hiszed, hogy a világ ma is futna még
a nap körül, ha minden csak az irott történet volna? Isten megkimélte
volna Sodomát, ha falai közt csak tiz igaz ember találtatik. A világot
igaz emberei mentik meg. A történelem nem látja őket; az csak megtörtént
dolgok leirója; ujság. Abból itélnéd az emberi életet? Akkor azt kellene
hinned, hogy Hymen igazi temploma a választóbiróság; hogy az emberiség
két részre oszlik: tolvajra, rendőrre, hogy minden nemes emberi gondolat
mézesmadzag csak a politikus szájában. A történelem csak a pusztitó
viharokat látja; az édes tüzhelyre nincs gondja. A történelem a gonoszat
jegyzi fel; a türelmes szenvedést, a hősies igyekezetet, mely
ujraéleszt, beköti a sebet, – oly lassan, oly csöndben, ahogy a
Természet ruházza fel ujra a szenvedésverte tájat – nem látja meg. Az
elnyomatás, kegyetlenség napjaiban – s nem a multé még e két fogalom,
attól félünk – nagyszivü férfiak, nők éltek; szelidséggel, rokonszenvvel
gyógyitották a sebeket, miken elvérzett volna a világ. A rabló pattogó
lova, kardja után szamáron érkezik az irgalmas szamaritánus. A világ
gonoszságának piramidja – Isten legyen velünk! – nagyon magas; majdnem
eltakarja a napot. De az emberek jó tetteinek jutalma ott áll megirva a
gyermekek kacajában; szerelmesek szemeinek csillogásában, ifju emberek
álmaiban – s nem lesz soha a feledésé. Az üldözés lángjai hatalmas
fáklyák voltak, melyek megmutatták az égnek, mekkora hősiességre képes
az ember. A zsarnokság posványaiból fakad az önfeláldozás: az Igazsághoz
való merészség. Kegyetlenség! miegyéb, hacsak nem a közönséges trágya,
mi megtermékenyiti a földet, melyen gyöngédség, szánalom virágai nőnek?
Gyülölet, harag kiált egymásra századokon keresztül; de a Szerelem a
Vigasz hangja is erős; bár halk, suttogó ajak sugja a fülnek.
Sok rosszat cselekedtünk: Ég rá a tanunk; de cselekedtünk jót is.
Igazságot akarunk. Az életünket adtuk barátainkért: emberben nincsen
ennél nagyobb szerelem. Küzdöttünk az Igazságért. Meghaltunk érte; nemes
cselekedeteket vittünk végbe; nemes életeket éltünk le; vigasztaltuk a
szánalomraszorulót; segitettük a gyöngét. Tévedtünk, elbuktunk;
vakságunkban sokszor kerültünk tévutra; de küzdöttünk. A derék, igaz
emberek csapatának kedvéért – türelmes, szerető asszonyok miriádjai
végett – annak a Jónak kedvéért, mely elrejtve él bennünk – kimélj
bennünket, Uram.
Anyai érzés férfiakban.
Darabka törött üveg. Alakjáról, szinéről itélve, boldogabb időkben,
olcsó illatszeres-üvegcse lehetett. Egymagában feküdt ott a füvön; kora
reggeli nap tüzött rá; igazán jól festett. Megfogta a szemet.
A madár megforgatta a fejét; jobbszemével kacsintott rá. Aztán a másik
oldalra billegett; a balszemét is rászánta. Mindkét látóalkalmatosság
előtt egyformán kivánatosnak látszott.