nyomkodják, s véletlenül, vagy akarattal épp lefelé van abban a percben,
mikor kinyilik. Ha elég közel vagy ahoz, hogy a vállán keresztül
pillants, láthatod, hogy arany, ezüst egymásrahányva feküdt benne. Benső
szentélyben, mit másik ruganyos gomb őriz, a rézpénzt őrzi egy
bélyeggel, meg egy fizetőcédulával együtt. A cédula kilenc hónapos;
tizenegy pence három farthingről szól.
Emlékszem egy öreg omnibusz-kalauz felháborodására. Benn a kocsiban
kilenc nő ült és két férfi. Én ültem az ajtó mellett; ennélfogva az
észrevételeit énhozzám intézte. Időbe került, mig a pénzeket
összeszedte, de azt hiszem, jobban sikerül, ha kevesebbet morog;
megzavarta, idegessétette az utasokat.
– Ezt nézze itten; – mondja s egy átellenben ülő hölgyre hivja fel a
figyelmem. Szokott módon kutatott az erszénye után. A pénzükön ülnek;
ilyenek az asszonyok. Ahol ni; hogy halászik utána.
Végre a hölgy kihuz maga alól egy rendkivül kövér erszényt.
– No, most képzelje el, hogy szorongó, rázós omnibuszba ilyen vacakon
ül; – folytatja. – Micsoda erős hátsórészük lehet. Bizalmas kezdett
lenni: „Láttam egy asszonyt“ – mondja, – az kiszedett maga alul először
egy nagy, nehéz kapukulcsot, egy kis doboz szardiniát, hatalmas
erszényt, egy csomó hajtüt, egy üveg illatszert. Én megbolondulnék, ha
csak egy kis ajtókulcson ülnék, ezek az asszonyok meg igy szaladgálnak
egész nap. Ugy hiszem, hozzá vannak szokva. Tegye aztán az ember őket
pehelypárnára; biztosan sikitanak. Amig egy twopencet kihozunk belőlük;
a szivem szakad bele. Először megpróbálják egyik oldalon; aztán
megpróbálják a másikon. Aztán felállnak; rázzák magukat, mig a kocsi
vissza nem löki őket; ott állnak; vigasztalan ruharakás. Ha tőlem
függne, asszony-kutatókalauzt tartanék a kocsin; hamarosan átkeresgélné
őket, oszt elvenné a pénzt. Hogy ezeknél mit keressen szegény
zsebmetsző. Csak azt mondom, mig szegény férfi rátalál asszonyi zsebre
manapság – no az legalább megérdemli, amit ott lel.
Komolyabb természetü dolgokra gondoltam, mikor igy az asszonyok tulontul
gondos voltáról elmélkedtem. Az az elméletem – lehet, hogy hamis; ilyen
véleményt is hallottam – hogy tulságosan sok aggodalommal tesszük meg
életünk rövid kis utját. Folyton a földre pillantunk. Lehet, hogy
elkerülünk egy-két kisiklást, meglátjuk a követ egyszer-kétszer, miben
megbotlottunk volna – de elmulasztjuk az ég kékjét; a domboldal dicső
zöldjét. Mindig bosszantott a sok könyv, mit jó emberek irtak, hol
elmondják, hogy az élet „sikere“ abban van, ha eldobjuk fiatalságunkat,
elpocsékoljuk férfikorunkat csak azért, hogy nyolcvanéves korunkban
„derüs öregség“-ről beszélhessünk. Egész életünket arra a bizonyos
„légvár“-ra épitjük; nem vesszük észre, hogy mig épitünk, tervezünk,
közönségesek, szükkeblüek, kemények lettünk. A rózsaszüretet hagyjuk
csak holnapra; ma munka napja van; üzlet, hajsza. Istenem; holnap lett;
de a rózsák elhervadtak. Nem is törődünk már rózsákkal; olcsó vásári
áru; inkább tekintünk kelkáposzta felé, mire az a bizonyos holnap
ránkvirradt.
Az életet élni kell, nem eltölteni; szembe kell szállni vele, nem
elrendezni. Nem sakkjáték az élet; nem a legtöbbet tudó győzelme;
kártyajáték; ügyes kéz többet nyerhet. Az a legbölcsebb talán, kinek
mindig a legtöbb sikere volt? Én nem hinném. A legszerencsésebb
whist-játékos, akivel az életben találkoztam, sohse volt biztos abban,
hogy mi a tromf; a leggyakoribb kiszólása volt játékközben: „Ejnye;
bocsánatot kérek“; olyan megjegyzés, mire a partner csak ilyet
felelhetett: „Sohse kérjen. Minden jó, ha a vége jó.“
Egy olyan ember pedig, aki szememláttára lett nagyon gazdaggá, egy
birminghami külvárosi épitkező volt; a nevét nem tudta leirni; életének
harminc esztendején keresztül egyetlen egyszer józanon ágyba nem került.
Nem azt mondom, hogy a whist-játszók azon igyekezzenek, hogy a tromfokat
elfelejtsék. Az épitőmesterem talán még eredményesebb sikert tudott
volna elérni, ha le birja irni a nevét; ha alkalmilag, – nem tulságos
gyakran – egy-egy józan estét enged meg magának. Amit evvel ki akarok
fejezni, annyi, hogy nem az erény a sikerhez vezető ut – ugy, ahogy mi
értelmezzük. Más okokat kell találnunk, hogy erényesek akarjunk maradni;
lehet, hogy vannak ilyenek is. Az igazság az, hogy az élet egyszerü
játék, tiszta munka; azok a szabályok, a miket siker elérésére
lefektetünk, olyasfélék, mint a megtéveszthetetlen, okvetlenül győző
módszerek, mikkel évenkint a bolondok egy bizonyos válfaja
felfegyverkezik s lemén Monte-Carloba szerencsét próbálni. Eljátszhatjuk
a játékot hidegvérrel, éles itélőképességgel; elhatározhatjuk, mikor van
ideje a fejjelugrásnak, mikor a lassu lépésnek; de hogy a bölcsesség
legyen a zsinórmérték, annyit tesz, mintha azt képzelnők, hogy
felfedeztük a véletlenek törvényszerüségét. Játsszuk végig az
életjátékot, mint igazi sportsman; győzelmeinket mosollyal vágjuk
zsebre; veszteségeinken vállat vonunk. Tán azért vettünk részt a zöld
asztalnál a játékban; tán azért próbáltunk szerencsét kártyán, hogy
megtanuljuk a jó játékos néhány erényét; önfegyelmet; veszteségnek
bátorsággal való elviselését; szerénységet akkor, ha a szerencse kereke
tulsokáig fordul felénk; erőt, ügyességet; a sorssal szemben való nagy
közönyösséget. Jó lecke valamennyi. Ha egyikét-másikát megtanuljuk, nem
volt hiábavaló a zöld asztalnál való időzésünk. De ha ugy kelünk föl az
asztal mellől, hogy bosszuságot viszünk csak el; ha magunkat szánjuk
egyedül, akkor biz attól félek, hiábavaló volt.
A mogorva Portás ugyis beszól az ajtón: „Ötszáz billió Huszonnyolcas;
vár a kocsi, sir.“
Ejha! Már itt az ideje? Gyorsan összeszedjük a játékpénzt. De minek is
kell az? Benn a városban, a folyó másik partján, nincs értéke. Az arany
vérvörös szine, a szerelem világoszöldje – hová vágjuk? Ehun valami
szegény koldus; játszani szeretne; adjuk oda neki; a mint kilépünk.
Szegény ördög! Majd mulattatja a játék – darabig.
Tartsd a lőport szárazon, aztán bizzál a Gondviselésben; a bölcs
jelszava ennyi. Nedves lőpornak sehol a világon nem veszed semmi
hasznát. Száraznak talán; a Gondviselés segitségével. Nevezzük
Gondviselésnek; csinosabb név, mint véletlen; tán igazabb is.
Másik hiba, a mit elkövetünk, mikor az életünkből ki akarunk okoskodni,
ez: ugy okoskodunk, mintha értelmes teremtmények volnának adva a
számfejtés alapjául. Nagy hiba. Jóakaratu hölgyek és urak gyakran esnek
bele, mikor felállitják ideális világukat. Ha megjavitják a házasság
intézményét, megoldják a szociális problémát, ha szegénységet, háborut
egy akarattal küszöbölnek majd ki – ha a bünt, a szomoruságot, a nyomort
nagy parlamenti többség leszavazza! Ó; akkor érdemes világ lesz ez
itten! De nem kell várni olyan sokáig, uraim és hölgyeim. Nincs szükség
szociális forradalomra; a nép lassu nevelésére. Mindez megvolna már
holnap, ha csak értelmes lények lennénk.
Képzeld el értelmes lények világát! A Tizparancsolatra akkor nem volna
szüksége senkinek a világon; hisz értelmes lény nem követ el bünt,
értelmes teremtmény nem csinál hibát. Nem lenne gazdag ember; hisz
melyik értelmes ember törődik a pompával; látszattal? Szegény se lenne;
mert hogy én kétszer annyit egyek, mig odaát a másik utcában testvérem
éhezik, ki éppolyan ember, mint én – az nem észszerü. Nem volna a
vélemény eltérő egy ponton: hisz csak egy értelmes ok foroghat fenn. Te,
kedves olvasóm, rájönnél, hogy mindenféle tárgyban egy véleményen vagy
velem. Regényeket nem irnának; szindarabot nem játszanának; értelmes
teremtmények életében nincsenek drámák. Nem volnának őrült szerelmek,
őrült kacajok, fájdalmas könnyek; tüzes viták, rövidéletü örömök –
bánatok, vad álmok – csak ész, értelem, okosság mindenütt.
Egyelőre azonban megmaradunk értelmetlen lényeknek. Ha megeszem ezt a
mayonnaise-t; megiszom rá azt a pezsgőt, a vesém bánja meg. Akkor hát
minek eszem meg? Julia bájos lány; szeretetreméltó, okos, szellemes: van
jó csomó serfőzde-részvénye is. Mért veszi el John mégis Ann-t? Az a
lány veszekedős, lobbanékony, ez a legkisebb rossz, amit az ember
mondhat róla. A fiu érzi is, hogy sohse lesz belőle olyan jó
háziasszony, mint a másikból; különleges szeszélyei vannak; semmi
vagyona. De van valami Ann állán, nyakán, mi elbájolja. Nem birná
megmagyarázni, mi. Általában véve Julia szebb kettejük közt. De mennél
többet gondol Juliára, annál inkább vonzódik Ann-hoz. Igy hát Tom veszi
el Juliát; oda a serfőzde részvény. Julia valami ünnepi kirándulásban
meghül; tehetetlen nyomorék lesz egész életére; Ann hirtelenében tizezer
fontot örököl egy ausztráliai nagybácsitól, kiről soha semmit se hallott
senki.
Hallottam egy fiatalemberről, a ki rendkivül gonddal választott
feleséget. Aszongya – bölcsen – sajátmagának: „Feleség választásában az
ember nem lehet sohse elég óvatos.“ Meggyőződik arról, hogy hány
megfelel minden követelménynek, mit élettárstól kivánhat az ember.
Megvan benne minden erény, mi kivánatos nőszemélyben; nincsenek hibái,
hacsak olyanok nem, mik asszonyban elmaradhatatlanok. Praktikus nyelven:
maga a tökély. Elveszi; kisül, hogy csakugyan benn van minden, a mit
elgondolt felőle. Csak egyetlen kifogást hozhatott fel ellene: – azt,
hogy nem szerette. Ez pedig igazán nem a lány hibája volt.
Milyen könnyü volna az élet, ha ismernők sajátmagunkat. Ha biztosak
lennénk a felől, hogy holnap is csak ugy gondolkozunk, mint ma.
Szerelmesek leszünk egy szép nyári kiránduláskor; olyan friss, bájos,
üde a lány; a vér a fejünkbe száll, hacsak rágondolunk. Ideális
pályafutás csak az volna: ott feküdni örökké a lábai előtt.
Lehetetlennek látszik, hogy a Sors nagyobb boldogságot is mérhetne ránk,
mint azt a kitüntetést, hogy a cipőjét tisztithassuk, a ruhája szegélyét
csókoljuk. Ha kicsit piszkos az a ruhaszegély; annál jobban örülünk az
egésznek. Elő is adjuk ebbeli becsvágyunkat; mikor elmondtuk, akkor még
minden szó igaz. De elmulnak a nyári kirándulások; elmulik a nyári kedv,
ott találjuk magunkat a télben, azon törjük a fejünket; hogy
kapaszkodhatnánk ki a hinárból. Vagy még rosszabb: tovább tart a
szeszély, mint rendesen. Forma szerint megkérjük a kezét. Megházasodunk
– ugyan hány házasság az eredménye olyan szenvedélynek, amelyik kiégett
már, mikor oltár elé lépünk vele? – Három hónappal később a csacsi kis
lány tört szivvel vallja be magának, hogy mi keservesen unalmasnak
találjuk a cipellő tisztitását. Ugy érezzük, mintha megnőtt volna a
lába. Nincs pardon a magunk számára, ha csak az nem, hogy ostoba
gyerekek voltunk; nem is tudjuk, miért sirunk; játékközben megsebesitjük
egymást; vagy hangosan zokogunk, ha magunkon ütünk sebet.
Ismertem egyszer egy amerikai hölgyet. Hosszu történetekkel untatott,
előadván mind a sok brutalitást, mik férje részéről érik. Be is adta
ellene a válókeresetet. Elérkezett a tárgyalás napja; a nő nyert az
egész vonalon. Valamennyien meggratuláltuk; akkor pár hónapra eltünt az
életemből. De aztán valamelyik nap megint csak együtt találtuk magunkat.
Egyik nagy problémája még a társadalmi életnek, hogy mit mondjunk
egymásnak, mikor találkozunk; minden nőnek, férfinak a vágya ilyenkor,
hogy rokonszenvesnek, okosnak mutassa magát; ez aztán megneheziti a
társalgást, mert – ha ugy általába vesszük édes mindnyájunkat, nem
vagyunk se rokonszenvesek, se okosak. Csak ugy melesleg jegyzem meg.
Persze a volt uráról kezdek vele beszélni. Kérdem tőle, hogy megy a
sora. Feleli, ugy véli, egész jól érzi magát.
– Ujra megházasodott? – érdeklődöm.
– Ujra; – felel.
– Ugy kell neki; felelek. – Meg a feleségének is. – Csinos, derüsszemü
kis nőszemély volt ez az amerikai barátnőm; a kegyeibe akartam
behizelegni magam. „Olyan asszony, ki hozzámegy ilyen emberhez, tudván
azt, a mit tudnia kell, egész biztosan nyomorult emberré teszi majd; és
abban is biztosak lehetünk, hogy az ember is átkává válik az
asszonynak.“
Barátnőm mintha védelmezni akarta volna:
– Azt hiszem, nagyon megjavult; – véli.
– Ostobaság! – felelek; – férfi nem javul meg soha. Ha egyszer gazember,
az marad örökké.
– Sss; – kér; – ne mondjon ilyesmit róla.
– Mért ne? – kérdem. – Hisz sajátmaga elégszer nevezte gazembernek.
– Nem volt tőlem helyes; – elpirul. – Attól tartok, nem ő volt egyedül
hibás a dologban; bolondosak voltunk akkortájt még mindaketten; ugy
hiszem, tanultunk ebből.
Nem feleltem; vártam a szükséges magyarázatot.
– Jó volna, ha meglátogatná; – teszi hozzá kis nevetéssel; – őszintén
szólva, én vagyok az az asszony, a kit elvett. Kedden van a fogadónapom.
K. Mansions, második szám. Azzal elszalad; otthágy engem csodálkozva
magamra.
Valamelyik vállalkozóbb szellemü lelkész kisebbfajta templomot
állithatna fel a Strandon, a Law Courts (Igazságügyi palota) mögött.
Igen jó üzleteket csinálhatna; visszaházasitaná az imént elvált párokat.
Egyik barátom – iróember az is – kijelentette, hogy soha jobban nem
szerette a feleségét, mint két alkalomkor; – először, mikor
visszautasitotta, másodszor, mikor a tanu-padon ülve, ellene tett
tanuvallomást.
– Különös teremtések maguk férfiak; – jegyzi meg egyik hölgy egy urnak
jelenlétemben… Mintha maguk se tudnák biztosan, hogy mit akarnak.
Általánosságban bosszankodott a férfiakon. Nem mondom, hogy nincs igaza;
sokszor roppantul bosszantanak engem is. Különösen egy ember van, ki
mindig felingerel. Igy beszél; amugy cselekszik. Ugy prédikál, mint
valami szent; ugy viselkedik, mint a bolond; tudja, mi a helyes és azt
teszi, a mi helytelen. Ne is beszéljünk róla. Majd megkapja ő is a
magáét valamelyik nap; betesszük egy csinos, kényelmes, jól kibélelt
skatulyába; annak a tetejét jó szorosan rásrófoljuk; félretesszük valami
csöndes kis helyre; tudok is egy templomot; majd amellé; hisz másképp
fölkel és megint gonoszul viselkedik.
A megszólitott férfi, – általánosságban olyan, mint okos emberek szoktak
lenni, – mosolyogva tekint a szép kritikusra.
– Kedves asszonyom; – mondja, – nem azt vádolja, a kit kellene.
Beismerem, hogy sokszor nem vagyok tisztában avval, hogy mit akarok; a
mi keveset tudok róla, az se tetszik magamnak se. Nem én csináltam igy,
ki se választottam. Én még sokkal kevésbbé vagyok megelégedve vele, mint
amennyire ön lehet, asszonyom. Nagyobb titok én előttem, mint ön előtt;
pedig énnekem kell élnem az akaratommal. Inkább szánakoznia kell rajtam,
ahelyett, hogy vádol.
Van ugy, hogy rámjön a rosszkedv és irigylem az öreg remetéket, hogy
nyiltan, bátor gyávasággal elkerülték az élet problémáját. Vannak napok,
mikor olyan létről álmodom, melyben nincs az ezernyi finom szál,
melylyel lelkeink Liliputiországhoz vannak kötve. A fekete vizek,
fjordok fölött Norvégiában szeretnék élni olykor; ott más emberi lény el
nem vitatja tőlem királyságomat. Egyedül nekem suttog az erdő; egyedül
nekem ragyognak a csillagok. Hogy hogyan fogok megélni, még nem tudom
egész biztosan. Egyszer egy hónapban leszállok; lemegyek a körülfekvő
falvakba és jól megrakodva térek haza. Hisz sokra nem volna szükségem.
Puskám, halászbárkám elég lenne. Volna nagy kutyám is; beszélne hozzám a
szemein keresztül, azok kimondatlan gondolattal telitvék. Együtt
vándorolnánk a fensikokon, együtt keresnénk meg az ebédünket olyan
emberek primitiv módjára, kik nem álmodtak tizfogásos ebédekről,
Savoy-lakomákról. Az ebédem magam főzném, elkölteném, egy üveg jó bor
mellett, mi frissiti a férfiui kedélyt, megkönnyiti a gondolkodást. (Ugy
látom, nem vagyok egész állhatatos. A civilizációnak ezt az ajándékát
magammal szándékoztam vinni a remeteségbe.) Este – a számban pipa –
cserjetüz mellett üldögélek és elmélkedem; uj meglátások ébrednek bennem
lassan-lassan. Megerősit a milljó néma hang, amint hullámok zajába
fullad – talán közelebb érek ahoz, jobban megértem azt, hogy mi
szándékkal lettünk e világra. Talán meg birom ragadni valami csücskét
annak a titoknak, hogy mi értelme a létnek.
Nem, nem, drága hölgyem; a mindenről való lemondásnak eme világába nem
vinnék társat magammal; de bizonnyal semmiesetre olyan nembélit, a
milyenre kegyed gondol. Van idő, mikor jobb az embernek egyedül lenni. A
szerelem elriaszt bennünket azoktól a mélységektől; férfit, asszonyt
csinál belőlünk, pedig ha kicsit közelebbről akarjuk látni a
csillagokat, olyasminek bucsut kell mondanunk. Mi férfiak, nők nem
mutatkozunk egymás előtt legeslegjobb oldalunkról; nagyon sokszor,
félek, inkább a legrosszabbról. Az asszonynak a férfiről alkotott
legmagasztosabb eszménye a szerelmes férfi; férfi előtt asszony mindig a
lehetséges imádott. Látjuk egymás szivét, de nem egymás lelkét. Egymás
jelenlétében sohse rázzuk le magunkról a föld rögét. A házasságközvetitő
Természet anyó mindig ott settenkedik körülöttünk. Asszony férfivá
emelhet bennünket; de azt kivánja, hogy ott megállapodjunk. „Emelkedj
fel hozzám! – kiált oda a fiunak, ki sebzett lábbal sáros uton halad; –
– légy igaz, hü, gyöngéd; de magasabbra ne emelkedj aztán; maradj itt az
oldalam mellett.“ A mártirt, prófétát, a világ elveszett reményeinek
fellelőjét felrázná álmából a nő. Karjait fonná a nyaka köré, hogy
lehuzza magához.
Az asszonyhoz meg a férfi szól: „A feleségem vagy. A te Amerikád itt
van; ezek közt a falak közt. Itt a munkád; kötelességeid.“ Igy is van
ezer eset közül kilencvenkilencben; csakhogy asszonyt, férfit nem minta
szerint öntöttek ám és nem egyforma anyagból gyurták.
Olykor – bárha fáj is, – az asszony kötelessége csakugyan négy fal
között maradás. De Mária kötelessége mégsem volt a Józsefé.
Az uj, népszerü regények hőse a fiatalember, ki igy beszél: „Jobban
szeretlek a lelkemnél“. A népszerü hősnő felkiált „Szerelmünkért a
pokolba megyek veled!“ Vannak férfiak, nők, kik nem birnának igy
felelni; – vannak férfiak, kik álmot álmodnak; asszonyok, kiknek
jelenéseik vannak, – nem valami praktikus személyek ezek Tündérország
szempontjából. De az se lenne olyan békességes hely, ha ezek számára
épült volna.
Vajjon nem állitottuk-e magasabb talapzatra a nemi szerelmet, semmint
megérdemli? Nemes szenvedély; de nem a legnemesebb. Van annál
hatalmasabb szerelem is, melynek világánál emez csak a lámpa, mi
bevilágitja a kunyhót; vagy holdfény csak, mely hegyet, völgyet füröszt.
Volt egyszer két asszony. Olyan darabot játszottak, mit nappali
világitás mellett nézhettem végig. Lánykoruk óta barátnők voltak, mig a
szokott baj meg nem jelent a láthatáron: a férfi. Gyönge, csinos
legényke; egyiknek se méltó egyetlen gondolatára; de a nők szeretik az
érdemtelent. Nem volna probléma a tulnépesedés, ha nem szeretnék. Valami
szerencsétlenség folytán hát a hitvány emberpéldány kellett
mindkettejüknek.
A vetélytársi mivoltuk kihozta belőlük mindazt, mi a legrosszabb volt.
Hiba azt állitani, hogy a szerelem csak nemesit; le is alacsonyithat.
Nagyon közönséges küzdelem volt az, mi kettejük közt kifejlődött olyan
árért, mit a szemlélő nem találhatott kielégitőnek. A vesztes fél ugyan
könnyen megvigasztalódhatott volna a győztes öröme fölött, még akkor is,
ha nem a legkorrektebb uton jutott a győzelemhez. De ősi, régi, csuf
szenvedélyek keveredtek föl ezekben a nőkben; a lakodalmas harang csak
az első jelenetet zárta le.
Nem nagy dolog a másodikat kitalálni. A válások biróságánál végződött
volna, ha az elhagyott feleség ugy nem érzi, hogy szebb bosszu kerekedik
majd abból, ha hallgat.
Harmadik felvonás – alig tizennyolc hónap – a férfi meghal; – mellesleg
az első szerencsés fordulat, mi személyesen érte az egész játékban. Az ő
helyzete kezdettől fogva nagyon aggodalmas lehetett. Sekélyessége
dacára, az ember nem nézhet rá bizonyos sajnálkozás nélkül; – némi
mulatságos derü is keveredik ebbe a szánalomba. Az élet legtöbb drámáját
bohózatnak, vagy tragédiának tekintheti a néző saját szeszélye szerint.
A szinészek mindig ugy játszák, mint tragédiát; de hisz igaz bohózatnak
ugyis ez a titka.
Igy lett győzedelmes az igazi, törvényes erény; igy büntették a
szabálytalanságot s a darabot félretennők, mint érdektelen
erény-prédikációt, ha nem volna negyedik jelenet, melyben kiderül, hogy
az elhagyott feleség mint jön el ahoz, kivel elbánt egyszer, hogy
bocsánatot kérjen. Meg is kapja. Akármilyen furcsa, ugy találják, hogy
egymás iránti szeretetük mitsem változott. Sokáig éltek egymás nélkül;
olyan édes, hogy most megint megragadhatják egymás kezét. Két magános
asszony; együtt, egymásnak fognak élni. Azok, kik jól ismerték őket
későbbi időkben, azt mondták róluk, hogy igen szép az életük; csupa báj,
nemesség.
Nem mondom, hogy ilyen história gyakran előfordul, de sokkal hihetőbb,
semmint az ember vélné. Néha „jobb az embernek egyedül lenni“;
asszonynak meg „ember“ nélkül.
Sajátmagunk előkelőségéről.
Valami öreg elangolosodott franciával találkoztam ezelőtt gyakran,
ujságirói pályám elején. Volt egy elmélete az ember jövőjéről; sokkal
több anyagot meritettem azóta belőle, mint akkor hittem. Derüsnézésü,
mohó, kiváncsi emberke volt az öreg. Az ember érezte, hogy nem keres itt
lent földi Paradicsomot. Mi többiek menyországunkat vágyaink köviből
épitjük fel; az öreg, vörösszakálu északi harcos ellenséget keres, kivel
megvivhasson; serleget, mit kiürithessen; a müvészlelkü görög szobrok
lelkes seregét, a vörös indián boldog vadászmezőket; háremet a török; Uj
Jeruzsálemet a zsidó, hol az utcák arannyal volnának kövezve; mások
izlésük szerinti menyországot épitenek a szerint, amilyen a
képzelőtehetségük.
Kevés dologtól rettegtem gyerekkoromban jobban, mint a Menyországtól,
már ahogy a körülöttem élő derék népek festették le előttem. Azt
mondták, ha jó gyerek leszek, simára fésülöm a hajam és nem kinozom a
macskát, akkor majd gyönyörü helyre kerülök, ha meghalok. Csöndben
ülhetek ott egész nap és szép himnuszokat énekelhetek. (Uristen! aztán
ez legyen egészséges fiugyermek jutalma azért, hogy jól viselte magát!)
Nincsen ott reggeli, se vacsora – se tea, se uzsonna. Egy öreg hölgy
kicsikét felvidámitott avval, hogy az egyhanguságot megtöri itt-ott
csekély mennyiségü manna; de sulyosan nehezedett rám az örökös manna
gondolata is. Ha feltételeztem, hogy esetleg szörbet és gyümölcs is
kapható, felvilágositottak, hogy ez tévedés. Iskola, igaz, szintén
nincsen, de nincs cricket és footballmező se; ugy oktattak ki, hogy nem
kél majd vágy bennem, hogy megközelitsem a másik angyal „kapuját“;
egyedüli boldogságom az éneklés lészen.
Mihelyt reggel felébredünk, mindjárt énekelni kezdünk? kérdeztem.
– Nem is lesz ottan reggel; – felelnek. – Nem lesz ott se reggel, se
este. Egyetlen, végnélküli hosszu nappal.
– No és folytonosan énekelni fogunk? – makacskodtam.
– Igen; olyan boldogok lesztek, hogy örökösen csak énekelni akartok.
– Sohse fárad bele az ember?
– Nem; soha bele nem fárad; se álmossá, se éhessé, se szomjassá nem
válik.
– No és az mindig ugy van ottan?
– Ugy ám; örökkön örökké.
– Egymillió évig?
– Egymillió évig; bizony; aztán másik millió évig; de meg azután is
millió évig. Sohse lesz vége.
Még máig emlékszem azoknak az éjjeleknek agóniás félelmére, mikor ébren
akartam maradni, hogy a végtelen menyországra gondolhassak, honnan
semmiféle lehető szabadulás nem kinálkozott. A másik hely ugyancsak
öröknek volt elmondva, másképp tán ott keresek menedéket.
Mi, felnőttek, – kiknek az agyvelejét kikezdte már a gondolkodni nem
akarás lassan megszerzett szokása – nem cselekszünk helyesen, ha a
gyermekeket ezekkel a rettenetes dolgokkal kinozzuk. Örökkévalóság,
Menyország, Pokol, előttünk jelentés nélküli szavak. Elismételgetjük,
ahogy esetleg az imáinkat morzsoljuk le, vagy tán csak disznek
alkalmazzuk, öntelt nyomoruságos bünösök mi. De a mi világunkban itt van
ám az „intelligens idegen“; a gyerek Előtte – kiváncsi kutató,
tudnivágyó – mindez félelmetes valóság. Ha kételkedel benne, olvasóm,
állj meg egyedül valamlyik éjjelen a csillagok alatt s fejtsd meg magad
ezt a gondolatot: „Örökkévalóság.“ Legközelebbi tartózkodási helyed az
Elmebetegek Országos Menhelye leend.