madár másodszor rá se pillant ilyesmire. Azt hinné az ember, hogy az
ösztöne ennek is azt sugta, hogy törött üveg nem való madárfészekbe.
Csak a csillogás-villogás vonzotta tulontul. Hajlottam a gyanura, hogy
visszamenő családfájában történhetett valamikor „mésalliance“; vagy tán
annál is rosszabb; – tán szarka került bele? Hisz az ember ismeri a
szarka jellemét, vagyis inkább a szarka jellemtelenségét. Valami olyasmi
történhetett; de nem akarok ilyen kényes ponton haladni tovább. Csak
elfogadható magyarázatát akarom adni a ténynek.
Közelebb ugrált. Édes illuzió és a rikoltó szivárványdarab; gyönyörü
látomány, mely eltünik, ha közeledünk hozzá, mint annyi sok minden, mi
el nem érhető, mi érthetetlen a kis varju életében. Egy ugrással
előrejön és a csőrét odakoppintja az üveghez. Nem; ez valóság – olyan
gyönyörü zöld üvegdarab, a milyet fiatal házas varju megkivánhat; csak
el kell venni. Mennyire tetszene ő neki. Jóindulatu madárka volt;
farkának fölfelé kunkorodása már magában komoly, bár esetleg hiányos
vezetésre valló iparkodást mutat.
Felforditja az üvegdarabot. Undoritó egy dolog cipelésre; megannyi éles
sarok. De végre mégis erősen a csőre közé kapta; aztán usgye, – nehogy
más madár beleszóljon az üzletbe – messzire röppent vele.
Egyik fáról éber figyelemmel kisérte az eseményeket egy másik varju.
Odahivta az arraröpülő harmadikat. Bár a nyelvet nem birom kellőképpen,
mégis könnyü volt a társalgás menetét követnem; egész világos az:
– Izachár!
– Halló!
– Mit gondolsz? Zebulán talált egy darab törött üveget. Ki akarja tömni
vele a fészkét.
– Csak nem tán!
– Isten ugyse! Csak nézz oda. Ahol van ni; a csőribe tartja.
– No, az Istenfáját!
Mindketten kacajban törnek ki.
De Zebulán nem ügyel rájuk. Ha hallotta volna is, az egész dialógust
féltékenység rovására irja. Egyenesen a fája felé röppen. Ahogy a
balarcomat szorosan az ablaküveghez nyomom, követni birom. Ott lenn a
Paddock-parton épitkezik; csak mult évben kezdték ott a munkálatokat, de
gyorsan haladnak. Szerettem volna látni, mit szól hozzá a felesége.
Eleinte nem szólt semmit. A madárka óvatosan letette a félig kész fészek
peremére az üveget; a nőcske fölüti a fejét és rápillant.
Aztán az urára pillant. Ugy körülbelül egy percig egyik se szól. Vettem
észre, hogy a helyzet feszült kezd lenni. Mikor a nőcske végre
kinyitotta a csőrét, mély hangot hallatott; valamelyes rezignált
fáradság volt kivehető belőle.
– Mi ez? – kérdi.
Férjuramat átjárta a hidegség ilyetén fogadtatásra. Mint mondtam,
tapasztalatlan fiatal varju. Ez biztosan az első felesége; kicsit talán
fél tőle.
– No; nem tudom éppen biztosan, hogy minek hijják, – felel.
– Oh; hm.
– Nem én. De csinos, mi? – teszi hozzá. Forgatja, hogy a nap fénye
rásüssön. Az tény, maga is belátja, hogy árnyékban sokat veszit a
szépségéből.
– Oh igen; nagyon csinos; – a felelet. – Tán megmondanád, hogy mit
akarsz kezdeni vele.
– Hát persze, ez nem galyacska; – pedzi a him.
– Azt látom.
– Nem az. De látod, a fészek eddig majdnem csupa ág-bog; hát gondoltam…
– No, ugyan hát mit gondoltál.
– Hát azt gondoltam, – hacsak nem tartod kicsit rikitónak – valahol ezt
is befalazhatjuk.
A nőcske kirobban:
– Ejha; csakugyan? Fényes gondolat. Nahát elsőrendü bolondhoz mentem
feleségül én is, már az igaz. Bizony isten ahoz mentem én. Husz percig
voltál oda, aztán hazahozol most nekem egy nyolcsarku törött
üvegdarabot, amiről azt hiszed, hogy „beledolgozhatjuk“ a fészekbe. Azt
persze nem bánnád, ha egy hónapig azon ülnék; hát mit bánnád te.
Gondolod: szép ágy lesz ez a gyerekeknek, majd ráfekhetnek. Tán bizony,
ha ujra lemész és nagyon igyekszel, találsz egy csomó különböző
gombostüt is, he? Merthogy azok is igen csinosan vennék ki magukat, ha
valahová „beledolgoznók“ őket; nem gondolod? – No; takarodj előlem. Majd
megcsinálom a fészket magam. – Mindig nagyon röviden elbánt vele.
Felkapta a szemét sértő tárgyat – jó nehéz darab üveg volt – s egész
erejével kilökte a fára. Hallottam, mint ütötte át az uborkaültetvény
üvegtetejét. Ezen a héten ez a hetedik üvegcserép, a mit bevernek az
ültetvény fölött. Leggonoszabb ott fönn a fán az a fészekrakó pár.
Épitési terveik a legkülönlegesebbek; soha ilyesmiről még nem hallottam.
Tizszer annyi anyagot összegyüjtenek, mint a mennyit fel birnának
dolgozni; azt hinné az ember, várat akarnak épiteni; hogy kiadó szobákat
készitenek a többi varjaknak. Aztán a mi nem köll, azt ujra
lecsapkodják. Ha mi ilyenfélekép épitkeznénk? Ha emberi férj, feleség
nekiállana, hogy maga felépiti a házát, mondjuk a Picadilly Circuson; a
férj egész nap téglát hord fel a létrán, az asszony rakja őket; a férj
nem kérdené soha, hogy hány kell neki; hogy nem gondolja-e, miszerint
eleget adogatott már föl. Csak adogatná végnélküli mennyiségben; elhozná
valamennyi téglát, mit valahol csak talál. Aztán ha eljönne az este s
ugy látnák, hogy van már vagy husz kocsirakomány tégla ott köröskörül, a
mit fel se használhatnak, elkezdenék a téglákat Waterloo–Place felé
hajigálni. Jó kis bajba keverednének; valaki felelősségre vonná őket.
Pedig lám, azok a madarak éppigy cselekszenek, és senki egy szóval se
bántja őket. Ugylátszik, elnökük van. Ott él egyedül a jegenyefán, a
melyik a reggeliző szoba ablakából nyilik. Szeretném tudni, mitől jó. Én
igazán mindent megtettem irányában. Köveket dobáltam rá; a természet
törvényei alapján, földre pottyantak és még több ültetvény-cserepet
törtek be. Revolvert sütöttem el rá; hanem ezek a madarak ebbeli
ténykedésemet olybá vették, mint könnyelmüséget; tán összetévesztettek a
pusztabeli arabussal, ki, a mint értesültem, ilyenképen fejezi ki magát
legmélyebb izgalmai percében. Egyszerüen biztos távolságra kerültek,
hogy onnan figyeljenek; persze ugyancsak ügyetlen játékosnak néznek,
amennyiben minden lövésnél elmulasztottam a hozzávaló táncot,
diadalorditást, mit az arab csinál. Énnekem az ellen kifogásom nincsen,
hogy ottan fészket épitsenek, ha csak észszerüen épitkeznének.
Szeretném, ha volna valakim, a ki beszélne hozzájuk, s a kire
hallgatnának.
Hallod őket este, a mint megbeszélik a nagy anyagmennyiség munkarendjét.
– Ugyan ne dolgozz többet máma; – mondja a him, a mint az utolsó
teherrel felkerül; – majd kifáradsz.
– Igaz; kicsit már oda is vagyok, – felel a párja. Kilibben a fészekből
és kiegyenesiti a hátát.
– Biztosan rém éhes is vagy; – felel az ura rokonszenvesen. – Én
legalább az vagyok. Kicsit kaparunk odalenn, aztán vissza.
– Hát mi lesz most evvel a rengeteg anyaggal? – kérdi a nőcske,
tollászkodva. – Jobb volna, ha nem hagynánk igy szerte; olyan
rendetlenül.
– Ó; az hamar eltünik majd onnan; – igy a másik. – Perc alatt lerugom én
az egészet.
Hogy segitsen, gallyat ragad a nőcske; majdnem elejti. A him előrebilleg
és elragadja tőle.
– Ugyan ne használd eztet, – kiabál; – ez egy ritka példány; nem látod?
Idenézz; ezt az öregember orrára ejtem.
Ugy is tesz. Hogy a kertész mit szól hozzá, azt a képzeletre bizom.
A mi a felépités munkáját illeti, a varjucsalád az állatvilágban
intelligencia tekintetében legközelebb áll az emberhez, Ha az ember
bizonyos emberi családok némely tagjának bizonyos intelligenciájáról
beszél, dolgom szokott lenni velük, ezt elhiszem. Hogy pedig a varjak
beszélnek, azt biztosan tudom. Senki se figyelheti a fészküket félóráig
anélkül, hogy rá ne jönne. Hogy a beszéd mindig bölcs, okos, azt nem
vagyok képes meghatározni; de hogy sok, az áll. Egy ismerős fiatal
francia, ki azért jött Angliába, hogy a nyelvet tanulmányozza, azt
mondta, hogy az első londoni társaságban töltött este után az az
impressziója támadt, hogy papagályházba került. Később, mikor
lassan-lassan érteni kezdte a nyelvet, hamar felismerte a közepes
londoni társalgás szikrázó és mélységes mivoltát; de mikor még nem
értette, papagálylármának vélte. Ha varjutanya zaját hallgatja az ember,
hasonló érzése támad. Előttünk nincs jelentősége a társalgásnak; maguk a
csókák biztosan ugy irnák le, hogy brilliáns.
Van valahol egy ismerős mizantrop, ki majdnem soha társaságba nem mén.
Valamelyik nap vitatkoztam vele a kérdésről. – Minek mennék? – kérdi;
ismerek, mondjuk egy tucat asszonyt, meg embert, kikkel örömest
társalgok; vannak saját eszméik, miket nem félnek a nyelvükre venni.
Ilyenekkel dörgölni össze az agyvelőnket ritka, pompás dolog és hálát
adok az istennek a barátságukért; de elég is nekem annyi a szabad
időmre. Minek énnekem több? Mi az a „társaság“; a miről annyit beszéltek
valamennyien? Kipróbáltam; nem találtam kielégitőnek. Ha felbontjuk az
elemeire, mi az egész tulajdonképen? Van pár személy, kit felületesen
ismerek; kik engem is egész felületesen ismernek; meghivnak egy
ugynevezett „otthon“-ba. Itt az este; elvégeztem a napi munkám;
megebédeltem. Szinházba voltam, vagy koncerten – vagy egy-két derüs órát
töltöttem valamelyik barátommal. Jobban szeretnék lefeküdni, mint
akármiegyebet. De hát összeszedem magam, felöltözöm és elmegyek oda.
Mialatt a hallban kalapom, felöltőm teszem le, bejön egy ember, kivel
pár órával ezelőtt a klubban találkoztam. Olyan ember, a kiről nem
vagyok valami magas véleménynyel; ő alighanem hasonlóképp vélekedik
énfelőlem. Nincs egy közös gondolatunk; de mert beszélni kell,
kijelentem előtte, hogy meleg az este. Talán tényleg meleg, talán nem; ő
mindenesetre helyesli, a mit mondtam. Megkérdem tőle, mén-e az ascoti
versenyekre. Nem törődöm vele egy hajszálnyit se, hogy mén-e, vagy nem.
Azt mondja, nem tudja; megkérdi, mit tartok a Passion Flower esélyéről
az ezer guineás futamban. Tudom, hogy a véleményemnek egy rézkrajcár
értéket se tulajdonit, – bolond volna, ha tenné, – de nekem össze kell
szednem az eszemet, hogy felelhessek neki; mintha az utolsó ingét tenné
fel a tanácsomra. Elérjük az első emeletet és örülünk, hogy
megszabadulunk egymástól. Megpillantom a háziasszonyt. Fáradtnak,
roszkedvünek látszik; sokkal boldogabb volna az ágyban, csakhogy nem
tudja. Édesen mosolyog, pedig világos, hogy halvány sejtelme sincs
arról, hogy ki vagyok; várja, hogy az inas megsugja. Annak én suttogom
oda. Talán megérti, talán nem; lényegtelen. Kétszáznegyven vendéget
hivtak; hetvenötöt körülbelül ismernek látásból, ami a többit illeti,
akármilyen véletlen jöttment, – ki mint a szinházi hirdetőoszlopon áll –
ugy öltözik, viselkedik, mint gentlemanhoz illik, – éppugy beléphetne,
mint én. Sokszor csodálkozva kérdem magamtól, hogy a népek egyáltalán
minek nyomatnak meghivó-kártyákat; kinn a kapu előtt egy szendvicses
ember éppugy megtenné. „Itten lakik Lady Tompkins; délután háromtól
hétig fogad ma; tea, zene.“ „Urak, hölgyek bemehetnek, ha beküldik
névjegyeiket. Délutáni öltözék nélkülözhetetlen.“ A tömeg a fő; a mi az
egyedet illeti, ugyan mondja meg, mi a különbség társadalmi szempontból
egyik feketefrakkos, fehérnyakkendős ur, meg a másik közt?
– Emlékszem; egyszer egy Lancaster-Gate-i házba voltam hivatalos.
Valamelyik picnicen volt szerencsém az urnőhöz. Ugyanabban a zöld
ruhában és zöld napernyővel megismertem volna másodszor is. Más ruhába
öltözve, ugy véltem, nem igen. A kocsisom az átellenes házba vitt. Ott
szintén nagyban állt a vendéglátás. Nem volt egyikünkre nézve se fontos
a csere. Az urnő – nem tudom a nevét – kijelentette, hogy nagyon kedves,
hogy eljöttem. Aztán valami gyarmati kormányzó mellé helyezett (én nem
értettem az ő nevét, ő se az enyémet, ebben nem volt semmi különös, mert
a háziasszonyom se tudta egyiket se.) Azt suttogta, hogy ez az ur nagyon
messziről jön, azt nem tudta, honnan és kizárólag azért, hogy velem
megismerkedjék. Csak ugy az estély vége felé, véletlenül, vettem észre a
tévedésemet; ugy véltem, azonban már késő, hogy felfedezzem. Találkoztam
pár emberrel, kiket jól ismertem, némi vacsorát ettem végig velük; aztán
haza. Másnap délután találkozom az igazi vendéghivó hölgygyel. Az szépen
megköszönte, hogy drága estémet feláldoztam az ő, meg a barátai
kedvéért; aszongya, tudja, milyen ritkán járok vendégségbe. Annál jobban
értékeli szeretetreméltóságomat. Azt is mondja, hogy a braziliai
miniszter felesége mondta, miszerint én vagyok a legokosabb ember, kivel
világéletében találkozott. Sokszor gondolok rá; szeretnék találkozni
avval a jó emberrel, akárki is légyen, szeretném megköszönni a jó
véleményt.
– Vagy mondjuk, hogy az inas érthetően adja le a nevemet; a ház urnője
megismer. Mosolyog; azt mondja, félt, hogy nem jövök. Elhiteti velem,
hogy a többi vendég valamennyi csak zöld levél a vendégkoszoruban; a
virág én vagyok. Köszönetképp mosolygok; magamban azon tünődöm, hogy
festek, ha mosolygok. Ahoz még sohse volt bátorságom, hogy
belemosolygjak a tükörbe a képmásomra. Csak a többi ember társaságbeli
mosolyát látom, az meg nem igen győz meg. Végre olyasvalamit mormogok,
hogy hogyan is feledhettem volna el ezt az estét; a magam részéről most
én akarom elhitetni vele, hogy hetek óta készülök rá. Vannak emberek,
akik cikkáznak ilyesféle alkalmakkor; de csak kevés van belőlük és
önhittség nélkül mondom: nem számitom magam az átlag-férfiaknál nagyobb
bolondnak. Mivelhogy tehát egyebet mondani nem tudok, neki is elmondom,
hogy az este meleg. Mosolyog; mintha valami rejtett szellemesség lenne
ebbeli megjegyzésemben; én aztán ellépek; szégyelem magam. Ha ugy kell
csevegned, mint valami hülyének, mikor tényleg az vagy, nem egész
kényelmetlen dolog; de ha hülyéket kell mondanod, mikor elég eszed van
ahhoz, hogy ezt belásd, az aztán kinos. Elbujok a tömegben; véletlenül
találkozom egy hölgygyel, kinek három héttel ezelőtt bemutattak valami
képkiállitáson. A nevünket nem tudjuk, de miután mindketten egyedül
vagyunk, társalogni kezdünk. Ugy szokták. Ha a nők mindennapi fajtájához
tartozik, megkérdi, gyakran járok-e Johnsonékhoz. Mondok: nem. Ott
állunk darabig szótlanul; nem tudjuk, mit mondjunk. Megkérdi, voltam-e
Thompsonéknál tegnapelőtt. Megint azt mondom: nem. Kezdem kényelmetlenül
érezni magam, hogy nem voltam Thompsonéknál. Azonvaló igyekezetemben,
hogy én is mondjak hasonlót, hogy kibéküljek vele, megkérdem, megy-e
kedden Brownékhoz. (Brownék nincsenek; hát csakis azt mondhatja, hogy:
Nem.) Nem megy; és a hangjában van valami olyas, mintha Brownékon
társaságbeli szégyenfolt lebegne. Leadom véleményemet Barnum
cirkuszáról; megkérdem, szokott-e oda járni. A véleményem pont olyan,
mint másoké, kik odajárnak.
– Vagy, ha a szerencse ellenem fordul, ugynevezett „jukker“ nő kerül
elém, szellemes; a társalgása csupa szikra, megvető guny mindenkinek a
rovására, akit ismer; gunykacaj azok rovására, a kiket nem. Ugy érzem,
sokkal tökéletesebb asszonyszemélyt birnék összeállitani sajátmagam egy
üveg ecetből és egy csomó gombostüből; mégis rendesen jó tiz percet vesz
igénybe, mig az ember szabadul tőle.
– Ha véletlenül mégis husból, vérből való emberre, asszonyra akadna
valaki ilyen gyülekezetben, hát értelmes társalgásnak se helye, se ideje
nincs ottan. A mi az árnyékalakokat illeti, melyik értelmes ember
pazarolná agyának legparányibb celláját ilyenekre? Egyszer Tennysont
vitatták meg, mint szociális problémát. Valamelyik véghetetlenül
tompaelméjü és hülye fráter – a legostobább, kivel életemben
találkoztam, – azt beszélte, miképp ült Tennyson mellett egyszer egy
ebédnél. „Nem találtam egy csöppet se érdekes embernek.“ Közölte velünk
bizalmasan; – nem tudott mondani semmit se – igazán semmit a világon.“
Szeretném dr. Samuel Johnsont feltámasztani egy estére; behelyeznék
valamelyikébe az önök „társaság“-ainak.
Elismert mizantrop ez a barátom; hisz mondtam; de az ember nem
állithatja, hogy ne volna valamelyes igaza. Van valami titok a
társaságnak társaság utáni vágyakozásában. Valamelyik este
Berkeley-Square egyik házában kerestem azt az utat, a mi a vacsorához
teritett étterembe vezet. Előttem egy darabbal izzadt, fáradt hölgy
ugyanilyen cél felé törtetett.
– Ugyan kérlek; – mondja társának – mondd meg, minek jövünk mink ilyen
helyekre. Minek tolongunk, akár valami vasárnap délutáni bucsusok,
tizennyolc penny értékü táplálékért?
Azért jövünk ide, – felel a férfi, kit filozófusnak ismertem föl, – hogy
elmondhassuk, hogy itt voltunk.
A…-val talákoztam minap este; kértem, ebédeljen nálam hétfőn. Nem tudom,
minek kérem A.-t, hogy ebédeljen nálam, de ugy körülbelül egyszer minden
hónapban megteszem. Nem érdekes ember.
– Nem lehet; – azt mondja; – B.-ékhez kell mennem; – gyalázatos dolog;
borzasztó unalmas szokott ott lenni.
– Mért megy? – kérdem.
– Igazán nem tudom; – felel.
Kicsit később B.-vel találkozom; megkér, ebédelnék nála hétfőn.
– Nem lehet; felelek; páran eljönnek hozzánk hétfőn este. Olyan
kötelesség-este; hisz tudja.
– Bár le lehetne mondani akkor az egészet, – felel. – Nem lesz ott
senki, akivel beszélhetnék. A.-ék ugyan eljönnek, de azok halálra
untatnak.
– Minek hivta meg őket? – kérdém.
– Szavamra; igazán nem tudom; – a felelet.
Térjünk vissza a varjakhoz. Társadalmi ösztöneikről beszéltünk. Páran –
köz-agglegények, ugy hiszem – klubot alapitottak. Már egy hónapja
igyekszem megérteni, hogy mit csinálnak. Most már tudom: hát Clubot.
A klubháznak – természetes – a hálószobám ablaka mellett legközelebb
álló fát választották. Jól tudom, hogy jutott eszükbe; hisz az én hibám;
nem gondoltam rá. Ugy két hónappal ezelőtt magános varju – tán emésztési
zavarok kinozták, vagy valamely szerencsétlen házasság bántotta –
elmélkedési szempontokból ezt a fát választotta. Felébresztett: mérges
lettem. Kinyitottam az ablakot és üres szódavizes-üveget vágtam felé.
Persze nem érte; és mert más hirtelen nem akadt kezemügyébe, mit
hozzávágjak, rákiáltottam, gondolván, hogy megijed, oszt elrepül. Nem
vett ezekről tudomást; tovább beszélgetett sajátmagában. Hangosabbat
kiáltottam; felébresztettem a saját kutyámat. A kutya eszeveszetten
ugatott; ugy félmértföldnyire felébresztett minden élő lelket.
Csolnakkampóval mentem le – ez akadt véletlenül a kezembe – hogy
megszeliditsem. Két órával később a kimerültségtől megint elaludtam. A
varju akkor még mindig elmélkedett.
Másnap éjjel ott volt megint. Ugy hiszem, a madárban volt némely
humor-érzék. De miután én attól féltem, hogy a tegnapi eset
megismétlődik, előrelátóbb voltam s pár kavicsot készenlétben tartottam.
Jó szélesre kitártam az ablakot és a kavicsokat egymásután vágtam a
fába. Mikor aztán az ablakot becsuktam, közelebb billent; hangosabban
krákogott, mint valaha. Ugy hiszem azt akarta, hogy több köveket vágjak
hozzá; játéknak vette az egész folyamatot. Harmadik éjjel, miután nem
hallottam, kezdtem magamnak hizelegni, hogy szemtelensége dacára
megfélemlitettem. Jobban kellett volna ismernem a varjakat.
Hogyan történt, hogy klubot alapitottak. Igy lehetett:
– Hol válasszunk helyet a klubháznak? – kérdi a titkár, mikor már a
többi pontokat megvitatták. Egyik ezt a fát, másik amazt ajánlotta.
Akkor felszólalt az én saját külön varjam:
– Majd én megmondom, hová, mondja; – oda ni a jegenyefára, az oszloppal
szembe. Megmondom, mért! Virradat előtt egy órával rendesen egy ember
lép az ablakhoz; a legkülönösebben van öltözve, mit valaha láttatok.
Megmondom nektek, hogy mihez hasonlitott – azokhoz a kis szobrokhoz,
mikkel az emberek a bevetett mezőket ékitik. Hát kinyitja az ablakot és
mindenféle tárgyakat dobál az ablak előtti térre; aztán táncol, énekel.
Igazán nagyon érdekes; a jegenyefáról mindent pompásan lehet látni.
Igy alapitották – biztosan tudom hogy igy, – ép azon a fán a klubot, a
melyikre a hálószobám ablaka nyilik. Meg volt az elégtételem, hogy
megtagadtam tőlük a remélt kiállitást; avval a reménységgel vigasztalom
magam, hogy elégedetlenségüknek a tanácsosztóval szemben adtak
kifejezést.
A varjak klubja, meg a miénk közt van külömbség. A miénkben a
tiszteletreméltó tagok jókor megjelennek; észszerü korai órában mennek
is; a varjakéban ezt a szabályt nem veszik figyelembe. Őrült
spanyoloknak biztosan nagyon tetszett volna a klub; az ő izlésük szerint
való. Reggel félháromkor nyilik; a kik elsőnek érkeznek, a
legmegvetettebb klubtagok. Varju országban a kikent-kifent, selyemfiuk,
gigerlik, jó pubik, palik nagyon korán kelnek föl és délután fekszenek
le. Virradat felé idősebb, rendesebb tagok érkeznek némely értelmes
beszélgetésre vágyva; mindjárt tekintélyesebbé válik a klub. A fa ugy
hat körül záródik. Az első két órában nem valami szép dolgok történnek.
A sorrend rendesen küzdelemmel kezdődik. Ha nem találkozik két gentleman
ki harcraszáll egymással, hogy a többieket mulattassa, a legközelebbi
teendő, mi a hangzavart fenntartani van hivatva, a karénekbe-kapás. Nem
vigasztalás énnekem, ha azt mondják, hogy a varjak nem tudnak énekelni.
Én nagyon jól tudom, hogy mit tudnak, anélkül, hogy a
természetrajzkönyvet segitségül hinám. Csak a varju nem tudja; ő azt
hiszi, tud; eszerint aztán teszi is. Megkritizálhatod az éneklését;
nevezheted, a hogy akarod, de el nem állithatod: én legalább igy
tapasztaltam. Az is biztos, hogy olyan nótát választanak, a mihez kar
kell. Ugy a vége felé karénekké válik az egész, hacsak a szólista nem
egész különlegesen erős madár, ki nem enged a jussából.
Az elnök nem tud a klubról semmit. Az ugy hét felé kel föl – három
órával azután, hogy a többiek befejezték a reggelijüket; aztán ide-oda
röppen; az a rögeszméje, hogy ő kelti fel az egész kolóniát; hájfejü
öreg bolond. Soha még ilyen silány elnökről nem hallottam. Akármilyen
délamerikai köztársaság különb sikert bir ilyesmiben felmutatni. Maguk a
varjak, a családos többség, családapák, tiszteletreméltó
fészektulajdonosok éppugy fel vannak ellene háborodva, mint jómagam.
Mindenünnen hallom a panaszokat.
Amint ott támaszkodik az ember a koratavaszi hideg délutánban a
kapukerités mellett és hallja recsegő lármájukat, elmélkedni kell
rajtuk. Tán igy krákognak:
„A föld megint zölddé válik; a szerelem megint a szivünkbe száll öreg,
józan varjaknak, nekünk. Oh Madame; milyen feketén ragyognak a tollai;
milyen mélyen csillognak kerek barna szemei. Jőjjön; üljön ide az
oldalunk mellé; elmondunk egy történetkét; olyat, a milyet varju sohase
mondott még. Fészekről szól a mese; a fészek ott van egy magas fa
legtetején; legjobb nyugati szélben imbolyognak az ágak. Kivül kemény,
de belül lágy, puha; a kis zöld tojások olyan biztosan elfekszenek benn.
S ott ül a fészekben drága hölgyünk; édesen krákog, örömében vijjog;
hisz látja messziről a varjat, kit legjobban szeret a világon. Oh; el
volt messzire, keletre, nyugatra; ott a zsákmány; csupa kukac, hernyó; s
önnek hozta mindet.
– Öreg, nagyon vén varjak vagyunk – és sokan vagyunk, nagyon vén varjuk.
A fehér tollak beleszövődtek mellünkön a feketékbe. Láttuk, mint nőttek
körülöttünk a nagy mezők kopár földből; láttuk, mint hullottak, haltak
el a nagy fák. De minden évszakkal eljönnek hozzánk ifju gondolataink.
Ujra házasodunk; épitünk, gyüjtünk ujra, ugy, hogy vén, öreg szivünk
megint felujjongjon ujszülötteink vékony rikoltásán.“
Természet anyónak egyetlen gondja van csak: a gyermekek. Ugy beszélünk a
szerelemről, mint az élet uráról; pedig csak a minisztere. Regényeink
befejeződnek, hol a természet regéje kezdődik. A dráma, mire függönyt
boritunk, az ő játékának a prológusa csak. Az őskori Hölgy hogy kacagna,
ha gyermekei kereplését hallaná: „Ostobaság a házasság? Érdemes ezt az
életet végigélni? Az Uj Nő a Régi ellen.“ Ilyenfélekép csevegnek az
Atlanti óceán habjai, hogy keletre, nyugatra folyjanak-e?