a közvélemény érdeklődését. Győzd meg a közönséget arról, hogy ki kell
küszöbölni, ez az egész.
– Mért kell kiküszöbölni? – kérdem.
– Mennybéli Isten! – kiált; – hát talán nem akarod kiküszöbölni?
– Nem vagyok egész biztos benne.
– Nem vagy biztos benne; – azt mondod, ujságiró vagy és van tárgy a
világon, a miben nem vagy biztos?!
– Megtörténik velem ilyesmi az utóbbi években, – felelek. – Pedig tudod,
hogy ezelőtt nem szenvedtem benne.
Körülpillant; meggyőződik róla, hogy halltávolon kivül vagyunk.
Suttogóra válik a hangja:
– Köztünk szólva, – susog; – most már néha én se vagyok olyan biztos
némely dologban, mint lenni szoktam. Ugyan hogy van ez?
– Talán mert öregszünk; – tételezem föl.
– Golfot kezdtem játszani tavaly; – folytatja, – ahogy először kezembe
veszem a kampót; jó messzire továbbitom a labdát. – Könnyünek látszik; –
mondom annak, a ki tanitott. – Igen; – felel szárazon; – eleinte
könnyünek találja mindenki. – Ez az ember régi golfbajnok volt;
gondoltam; féltékeny. Jól haladtam; három-négy hét mulva igen meg voltam
elégedve magammal. Lassankint kezdtem csak a nehézségeket kitapasztalni.
Most már tudom, hogy jó játékos énbelőlem nem lesz soha. Tettél már
hasonló tapasztalatot?
– Tettem; – felelek. – Ugy látszik, az a magyarázat, hogy minden játék
kezdetben roppant könnyünek látszik.
Elment ebédelni; én aztán a West felé ballagtam; s azon az időn
tünődtem, a mikor még ilyen Karácsony-kérdésekre, de meg akármilyen
kérdésekre is könnyedén félvállról szoktam volt felelgetni. Drága
fiatalság, mikor tudtam még mindent a világon; mikor nem voltak
problémák az életben; mikor kételyek nem gyötörtek!
Akkortájt a világnak is akartam juttatni valamelyest bölcsességemből s
fényességet kerestem, melynek világánál brilláns mivoltom láthatóvá,
hasznossá váljék az emberiség előtt – a Chequers Street, St. Luke egyik
piszkos kapujánál szoktam pontosan minden pénteken este megjelenni. A
kapu mögött ifjak csoportja néhány idősebbel egyetemben – az
idősebbeknek igazán több eszük lehetett volna – verődött össze. A
találkozások célja a világegyetem dolgainak elrendezése, megvitatása
volt. „Szónokló“ tagok tizenhat penc-el voltak terhelve per annum; – ha
a puszta szót vesszük, hát ez rendkivül alacsony összeget jelent; az
„olyan gentleman, kinek előfizetése három hónapos hátralékot tüntet föl“
a Hetedik szabály szerint többé se jóban, se rosszban nem gyakorolhat
befolyást. „Viharmadarak“-nak hivtuk magunkat; ezen rokonszenves madár
szárnyának védelme allatt két évszakon keresztül dolgoztam az emberi nem
megjavitásán, mig végre kincstárnokunk – komoly fiatal ember, minden
konvenciók ellen küzdő fáradhatatlan lovag – Keletre vándorolt; csak a
kimutatást hagyta vissza, a mely szerint a clubnak negyvenkét font
tizenöt shilling és négy pence adósága maradt. Továbbá a folyó évi
előfizetések – ugy harmincnyolc font körül – „átviteleztettek“; de hogy
hová, arról a jelentés nem emlékezett meg. Erre házigazdánk – minden
eszményi nélkül való férfiu – kezet vetett a butorzatunkra; még azt is
felajánlotta, hogy tizenöt fontért visszaadja nekünk az egészet.
Felvilágositottuk, hogy az hihetetlen ár; a magunk részéről ötöt
ajánlottunk neki.
E tárgyalások belőle nem gentlemanhoz illő kifejezéseket váltottak ki; a
„Viharmadar“-ak elszéledtek: sohse gyültek össze többet az Emberiség
zavaros vizei fölött. Manapság, ha modern reformátorok ösztövér
tervezgetéseit hallom, mosolygok; eszembejut, hogy mit csináltunk mi
Chequers Streeten St. Luke mellett. Hallom; azon vannak mindenütt, hogy
kiküszöböljék a Lordok házát; no; a „Viharmadarak“ egyetlenegy estén
küszöbölték ki az egész arisztokráciát a koronával együtt; csak azért
halasztódott el az ügy, hogy testületet válasszunk s megalakitsuk
rákövetkező péntek este a Köztársasági Államszerkezetet.
Hasznavehetetlen uralkodókat emlegetnek! Tizennyolc évvel ezelőtt
pillanat alatt becsuktuk valamennyi Music Hall-t huszonkilenc szóval
tizenhét ellenében. Pedig egész jó kis intézmények voltak és helyesen
vezették őket, csak mi ugy találtuk, hogy az ilyesféle mulatozás
haladásellenes szellemü s a fejlődésben levő intellektuális demokrácia
legsürgősebb érdekei ellen való. Másnap este a „Macskaköröm“ mulatóban
találkoztam a harcias inditvány kezdeményezőjével és egy üveg „kétszer
égetett“ fölött folytattuk a vitát; argumentumaink erősitésekép arra
kényszeritett, hogy hallgassam végig a „Kómikus oroszlánok“-at
háromszor. De én mindig eredményesen tudtam ellentmondani, hivatkozván
egy jelenlevő világoskék trikóba öltözött sárgahaju hölgy táncára. A
nevét elfelejtettem, de soha el nem felejtem bájosságát, szépségét. Uram
isten; de édes, elbájoló „müvész“-ek éltek akkortájt! Hová lettek?
Világoskék trikós sárgahaju urhölgyek táncolnak még ma is, de nem birnak
meginditani, hacsak unalom irányába nem. Hol vannak a boszorkányos kis
táncosnők husz évvel ezelőttről? Ha egyszer láttuk, álmodtunk felőle egy
hétig; fehér kezét érinteni gyönyörüség lett volna; piros ajkának csókja
a Menyország előérzete. Valamelyik nap hallom, hogy egy régi barátom fia
elvett titokban egy ballethölgyet az „első sor“-ból; akaratlanul
felkiáltok: „Szegény ördög!“ de volt idő, mikor az lett volna az első
gondolatom: „Szerencsés dög! hát érdemel ez olyan nőt?“ Mert akkor
angyalok voltak a ballet hölgyei. Hogy méregethette őket emberi szem –
onnan a kakasüllőről – kételkedőn! Táncoltak, persze, talán hogy
kényelmesen eltarthassanak valami özvegy édes anyát; valamelyik öccs
iskolaköltségét kellett előtáncolni. Akkortájt igazán isteni teremtések
voltak; bármely fiatalember méltán imádhatta őket; de ma…
Régi tréfa. Rózsaszin szemüvegen át néz világot az ifjuság. Koros szemek
pedig ködösek a füstös szemüveg mögött. Sárgahaju barátnőm, nem vagy te
se angyal, kinek álmodtalak; az a bünös teremtés se vagy, aminek
némelyek festenek; minden tollaid alatt is asszony vagy – hibák,
gyarlóságok, gyöngeségek bokra, mit kevéske erő, báj tart össze. Kocsid
van; aligha tartod a heti harminc shillingedből. Mayfairban vannak
ladyk, tudom, kik jókora összeget fizetnek a kocsijukért. Fested magad;
azt is mondják azonban, hogy lovagolsz. Istenem; hát nem takarózunk
valamennyien idegen erényekbe? Ha majd a festék, hintőpor leválik
rólunk, testvérem, – rólam, rólad – meglátjuk, melyiknek van joga ahoz,
hogy megvetően nézze le a másikat.
Bocsáss meg, nyájas olvasó, e kitérésért. A hölgy vitt rá. A
„Viharmadarak“-ról volt szó; az általuk tervbevett reformokról; a
reformok pedig számosak valának. Emlékszem; kiküszöböltük a pénzbeli
büntetést, meg a háborut; kitünő jó szivü fiatalemberek voltunk. A
karácsont, ünnepnapokat mind megreformáltuk; tizenkét szótöbbség
határozott. Nem emlékszem, hogy létezett volna egyetlenegy kiküszöbölési
javaslat, amelyik szavazásnál szótöbbséget ne kapott volna. Nagyon kevés
dolog maradt, amit mi, viharmadarak, ki nem küszöböltünk. Karácsonnyal
könnyen végeztünk; a nevetséges oldalán ragadtuk meg. Kiteregettük a
karácsonyi érzelmek üres csacskaságát; lehurrogtuk az emészthetetlen
karácsonyi ebédeket, az unalmas karácsonyi gyülekezéseket, a bohó
karácsonyi előadásokat. Mókás madarunk karácsonyi énekeseket szedte
tühegyre; szociális ujitónk keserü szavakat talált a karácsonyi
részegség ellen; közgazdasági tagunk felháborodott a karácsonyi
irgalmasságon. Egyetlen argumentum akadt csak, a melyik nem szólt az
ünnep ellen; a vezető fő-cinikus kijelentése, mely szerint érdemes
végigszenvedni a karácsonyest borzalmait annak a kitünő jó érzésnek a
kedvéért, mit az okoz, hogy vége már és teljes éven belül nem háborgat
ujra.
Attól az időtől fogva, hogy ezt a mi vén világunkat mindenféle dolgokban
felvilágositani akartam, sok más véleményt hallgattam. Sok idegen
világnézetet értettem át; már nem vagyok olyan biztos benne, mint akkor,
hogy az én különleges világnézetem az egyedül helyes. Karácsony némileg
jelentéktelen előttem; de bekandikáltam szegénységlakta vidékek ablakán;
s láttam, mint világosodik ki a kopott odu, mint kap szinre a festett
papir, aranyhim tarkaság. Megvilágitja a gyertyák fénye a ritkán világos
sarkokat fönt, a mennyezetben vész el; a papirlánc, aranyhim behálózza
az olcsó gázvezetéket; a légypiszkos tükröt bekeretezi. Fáradt kéz, szem
órákhosszat igyekszik rajt, hogy elrendezze, formálja a bolondos
papirláncot, vélvén: „Hisz tetszeni fog neki“. „Örülni fog, hogy igy
rendbejött a szoba.“ Ahogy ugy elnézem őket, valami csodás módon
rokonszenvesekké váltak. A tarkabarka gyerekjáték, kutya, kép, ingerel,
bosszant, de aztán megpillantom a zord, müvészietlen személyiséget,
ahogy munkától kérges kezével a csacska játékot simitja; körülötte mohó
arcocskák lesik, bámulják rikitó nyerseségét. Ott függ még ma is a kép a
kandalló fölött olcsó keretben; a füstös falak egyetlen éke; fáradt
szemek pillantása ujból, meg ujból ráesik – a homályos szineken
keresztül belepillantanak a müvészet messzi országába. A karácsonyi
énekesek is bosszantanak; szeretném kinyitni az ablakot és szenet szórni
rájuk – egyszer Chelsea-ben ezt egy magas bérház ablakából meg is
cselekedtem. Ugy éreztem, nem elég nagyszerü énekesek. Afelé a vélemény
felé hajlottam, hogy egyszerü ifju emberek, kik okot találtak arra, hogy
lármázhassanak. Egyikük karbéli himnuszt tudott; másik hangszert
játszott; a harmadik tánccal kisérte az egészet. Ösztönszerüleg semmi
tiszteletet se éreztem irántuk; zavartak a munkámban; kivánság kélt
bennem, hogy bántsam őket. Gondoltam; jó dolog lesz, ha a világosságot
eloltom; halkan kinyitom az ajtót s szenet öntök rájuk. Lehetetlen lett
volna kitalálni, hogy a háztömb melyik ablakából érte őket az áldás; a
kellemetlenséget elkerülhettem. Egész kis csoport voltak s ha csak kevés
szerencsém akad, találom az egyiket.
Elhatároztam, hogy keresztülviszem a tervet. Nem láttam őket tisztán.
Csak ugy a lárma szerint igazodtam. Mintegy harminc darab kiválasztott
széndarabot eredmény nélkül bocsátottam le; kicsit el is bátortalanodtam
már. Aztán valami ugatásfélét hallottam; ezt követték olyan kiszólások,
mik az alkalomnak semmiképp se feleltek meg. Ugy látszik, a gondviselés
helyes irányba terelte a karomat; a zene hirtelen elhallgatott, a banda
szétrebbent nagy röhögés közepette, a mit furcsálottam.
Egyetlen embert vettem csak észre, ki visszamaradt. Lámpavas alatt
állott; az öklét rázogatta a ház felé.
– Ki dobta le azt a szenet? – kérdi stentori hangon.
Nagy megdöbbenésemre a nyolcvannyolcas számu lakót ismertem fel; –
ujságiró, mint jómagam. Gyorsan keresztülláttam az egész helyzetet –
csakhogy későn, – mint a szerencsétlen regényhősök. Ugylátszik a
Nyolcvannyolcas – őt is megzavarta a lárma – kiment, hogy tárgyaljon a
lármázókkal. Persze az én széndarabom őt érte. Őt, az ártatlant, a
békéset! A derekat, erényest! Ilyen igazsággal mér a fátum bennünket
halandókat idelenn! Volt ott a csoportban tiz-tizennégy fiatalember;
olyan egyse köztük, ki meg ne érdemelte volna a darab szenet s ő, az
egyedül ártatlan az áldozat. A ködlő lámpa világánál ki birtam venni,
épp a szeme sérült meg.
Az épülettömb néma maradt a kérdésre; arra átjött az utcán és
felfeléhaladt a lépcsőn. Minden emeletnél megállt; orditott.
– Ki dobta le azt a széndarabot? Hol az az ember, a ki azt a szenet
ledobta? Ki vele!
A kitünő ember az én helyemben megvárja, mig a Nyolcvannyolcas odaér
arra a folyosóra, ahol lakik. Kitárná az ajtót; férfias elszántsággal
jelentené:
– Én dobtam ki a széndarabot. Én valtam, igenis. – Tovább nem mondhatta
volna, mert ennél a pontnál a Nyolcvannyolcas beveri a fejét, az biztos.
Csuf botrány kerekedik a folyosón; nagy tábor venne körül, a ház
valamennyi lakója bosszankodnék; később kérdezősködés, magyarázkodás,
törvény. Gonosz szenvedélyek váltak volna ki az emberekből; keserü harag
kelt volna, talán évekig tartó.
Nem mondom, hogy kitünő ember vagyok. Nem tudom, érne valamit, ha azt
próbálnám állitani, hogy igenis az vagyok. Nem vagyok elég jó szinész.
Mondok magamban, mikor a dolgozószobámban levetem a cipőm, hogy a
hálószobába vonuljak át. Ez a Nyolcvannyolcas biztosan nincs olyan
kedélyállapotban, hogy kiváncsi lenne a történetemre. Hadd orditson;
majd lecsillapodik. Visszatér a lakásába, megmossa a szemét; frissitő
álomba merül. Reggel, – mint rendesen – találkozunk a Fleet Streeten,
alkalmilag megemlitem az incidenst; sajnálkozásomat fejezem ki. Az
igazságot is megpenditem, hogy alighanem valami szomszéd, kit szintén
bosszantott a dolog, szenet dobált az énekesekre, aztán sajnálatos
véletlen folytán épp ő lett az áldozat. Tapintattal talán még arra is
képes leszek, hogy átlássa az incidens humorát. Később, márciusban vagy
áprilisben, óvatosan kiválasztván a legalkalmasabb percet, esetleg be is
vallhatom, hogy én voltam; barátságos pohár brandy fölött kacagunk az
ügyön.
Tényleg; igy is történt. Az emlitett Nyolcvannyolcas – nagy darab ember;
– soha jobb fiu nem élt még a földön nála, csak kicsit indulatos, – maga
mondta: – „No, kutya szerencséd volt öreg, hogy nem mondtad akkor.“
– Mert éreztem, – felelek, – ösztönszerüleg, hogy olyan természetü ez az
ügy, hogy jobb későbbre halasztani.
Van ugy, hogy jobb legyőzni a szenvedélyt, hogy az ember férfiasan
elszánt legyen. A karácsonyi énekesek az én keblemből ingerültségnél
egyebet nem váltanak ki; mégis láttam, a mint a „Mennyből az angyal“
hallatára – akármilyen ködös volt a torok, mely énekelte, akármilyen
hamis a kisérő fuvola, trombita – munkától barázdás női arcon az öröm
sugara világolt fel. Annak a dal remény, szerelem hirnöke; édesebb lesz
tőle az élet kemény ize. Ha mi, magasabbrendü emberek, csak rágondolunk
a familiáris karácsonyi ajándékgyüjtése, beleborzongunk. Eszembe jut
amit egyik barátom mondott egy falusi karácsoni látogatásról.
Szemtől-szembe került egy olyan hölggyel, kit a városban merőben
ellenkező környezetben ismert. A kis farmház ajtaja tárva-nyitva állott;
az a bizonyos nő és egy idősebb asszony egy asztalnál vasaltak; a mint a
fiatalabb puha, fehér kezei ide-oda emelték a vasalót, a hogy ott
hajtogatja, simitja a fehér vászoncsomót, kacag, cseveg; hát csupa
házias, kedves dolog, amit mond. Barátom árnyéka épp a munkájára esik;
az asszony feltekint; pillantásaik találkoznak: az asszony arca
egyszerüen annyit mond: „Én itt nem ismerem önt; ön sem ismer engem.
Itten nő vagyok, kit szeretnek, becsülnek.“ Barátom belép; beszédbe
elegyedik az idősebb nővel – az házigazdája vendégei közzül egynek a
felesége. Az asszony megfordul és bemutatja a fiatalabbat: „A lányom,
sir. Nincs hozzá idelenn sokszor szerencsénk. Állása van Londonban;
ritkán látogathat csak el hozzánk. Csak épp karácsonykor szokott pár
napot nállunk tölteni.“
– Az a családi találkozás legjobb ideje – felel a barátom elfojtott
vigyorgással, a miért aztán utálja sajátmagát.
– Ugy van, sir; – felel az asszony, a ki a vigyort nem veszi észre. A
karácsonyt eddig még mindig velünk töltötte; nem igaz, Bess?
– Mindig, anyám, – felel a nő egyszerüen és a munkája fölé hajol.
Az évnek erre a néhány napjára odahagyja prémjeit, ékszereit; szép
ruháit, finom ételeit – darabig ott él, hol tisztaság, egészség van. Ez
az egy horgony, mi a nőiességhez köti; szivesen gondol rá az ember, hogy
elég erős lesz arra, hogy megmentse a teljes elmerüléstől. Mély
argumentumok valamennyien, melyeket a karácsony védelmében és a
karácsonyi szokások dicséretében elmondottam, szentimentális
természetüek; de elég soká éltem ahoz, hogy kételkedjem, vajjon az
érzelemnek nincs-e meg a rendes, törvényes helye az élet gazdaságában.
Ne sokat nézelődj, ha megugrani készülsz.
Vetted észre, milyen az, mikor asszony elmén hazulról?
Ha férfi megy el, azt mondja: „No én most elmegyek; nem maradok soká
oda.“
– Ó, George! – kiált utána a felesége a lakás másik végéből; várj;
kérlek, ne menj még; csak egy pillanatra! Csak azt akarom mondani…
Hallja, hogy ottkin becsapódik az ajtó; mint röpülnek le a kalapok a
fogasról.
– Istenem George, csak nem mentél még el! – sikolt. De csak a
kétségbeesés hiu hangja. Ez igy van, ez tény; tudja, hogy már valóban
elment. Zihálva ér ki a hallba.
– Bizony várhatott volna egy percig; zugolódik befelé, amint a kalapokat
szedi össze. Annyi mindenfélét akartam mondani.
Nem nyitja ki az ajtót, hogy lekiáltson utána, ugyis tudja, hogy már
félig kinn jár az utcán. – Közönséges, aljas távozási mód; hasonlit a
férfiakhoz, – gondolja.
Ha azonban asszony távozik otthonról, arról aztán tud az ember. Nem
szökik el aljasan. Ő megmondja, hogy elmén. Általánosságban megmondja
már előttevaló nap délután; kisebb megszakitásokkal elismétli
uzsona-időig. Teánál hirtelen elhatározza, hogy mégsem fog; hogy inkább
holnaputánra hagyja. Egy órával később elgondolja, hogy mégis csak
holnap lesz az inkább; előkészületeket tesz, hogy estére meg is mossa a
haját ez okból. Ugy körülbelül egy óra hosszat elragadtatási rohamok
váltakoznak nála, mely rohamok alatt ugy véli, igenis fog menni; aztán
lemondási kedélyállapot következik, mikor balsejtelmek szállják meg.
Ebédnél valamely más nőt is rábeszél, hogy tartson vele; a másik nő,
mikor már rábeszélték, el van ragadtatva az eszmétől. Csak aztán jut
eszébe, hogy igaz is; nem mehet. Az első nő nemsokára meggyőzi, hogy
mégis jöhet.
– Igaz; – felel a másik; – de akkor hogy leszünk veled, édesem?
Elfeledkeztél Jones-ékről.
– El; igazán el; – igy az első, teljességgel zavartalanul. Milyen
borzasztó; én pedig szerdán nem mehetek. Akkor csütörtökre hagyom.
– De csütörtökön meg én nem mehetek; – mondja a másik.
– Jó; akkor nélkülem méssz, drágám, – felel az első olyan hangon, mint
aki egy élet becsvágyát készül feláldozni.
– Ó, dehogy kedvesem; nem is gondolok rá; – mond a másik nemeslelküen. –
Inkább várunk és megyünk aztán együtt pénteken.
– Tudod mit; – mondja az első. – Majd jókor felkelünk, (csak inspiráció)
és jókor visszaérkezünk, még mielőtt Jones-ék itt vannak.
Elhatározzák, hogy majd együtt alszanak; valami bujkáló gyanu vibrál a
szemükben, hogy ez lesz az utolsó alvás életükben. Korán visszavonulnak;
kanna meleg vizet visznek magukkal. Nagyobb időközökben éjjel hallani
lehet a viz csobogását, az ő társalgásukat.
Reggelihez későn jönnek le; mindkettő rosszkedvü. Ugy fest, mintha
mindkettő arra a meggyőződésre jutott volna, hogy ebbe az őrült dologba
a saját jobb belátása ellenére erőszakolták; a másik állhatatos
bolondériája az egész. Reggeli alatt mindenik megkérdi a másiktól
ötperces időközökben, hogy elkészült-e már egészen. Ugy látszik, semmi
egyéb dolga se lesz egyiknek se, minthogy a kalapját feltegye. Az időről
beszélnek; vajjon milyen lehet. Ugy vélik, jó volna, ha eldőlne; esni
fog-e, vagy süt-e a nap majd. Haragszanak az időre, hogy nem bir
határozni. Reggeli után még felhős az ég. Elhatározzák, hogy egész
elejtik az utitervet. Akkor eszibejut az elsőnek, hogy őneki menni kell
minden körülmények között.
– De neked nem muszáj jönnöd, kedvesem; – mondja.
Eddig a pontig a második nő nyilvánvalóan még nem tudta, hogy
tulajdonképen akart-e menni, vagy sem. De most már tudja.
– De jövök; – mondja; – legalább aztán tulestem rajta.
– De igazán nem szükséges, hogy jere; – vitatja az első, – akkor én is
hamarabb otthon leszek. Már indulok is.
A másik csökönyös.
– Én leszek előbb kész; – válaszol. – Tudod drágám, hogy rendesen én
szoktam rád várni.
– De hisz még cipő sincs rajtad; – emlékezteti az első.
– No, annak idő nem kell; – véli. – Hanem igazán, kincsem, ha nem
akarod, hogy jöjjek, akkor csak szólj. – Majdnem a könnyeknél tart már.
– De hát természetes, hogy szeretném, ha jönnél, – magyarázza a másik
lemondó hangon. – Azt hittem, hogy csak azért akarsz jönni, hogy
szivességet tegyél; hogy ne menjek egyedül.
– Ó, dehogy; magam is szeretnék menni.
– No, akkor siessünk; – igy az első; – én kész leszek egy perc alatt.
Nekem csak másik szoknyát kell felvennem.
Félórával később, hallod, mint hivják egymást a ház különböző sarkaiból;
tudni szeretnék, kész-e a másik. Kisül, hogy mindketten már rég kész
voltak; csak épp a másikra vártak.
– Attól félek, – mondja az, a ki leért a lépcső aljára, – hogy esni fog.
– Ugyan, ne mondd; – hallik a másik hangja.
– Bizony; nagyon is esőre áll.
– Micsoda bosszuság; – felel a fönti; – hagyjuk holnapra?
– Te, mit gondolsz, drágám? – a lenti.
Elhatározzák, hogy mennek azért mégis, csak épp hogy cipőt kell váltani;
csak másik kalapot kell tenni.
Rákövetkező tiz percben még ide-oda szaladgálnak, kiabálnak. Aztán ugy
látszik, hogy elkészültek csakugyan; már csak Istenhozzádot kell
mondani, aztán „mehetünk.“
Kezdik a gyerekeket csókolgatni. Asszony sohse hagyja el a házat titkos
félelem nélkül, hogy sohse tér oda vissza többet élve. Egyik gyereket
sem találni sehol. Mikor megtalálják, szeretné, ha nem találták volna
meg. Meg kell mosni, mielőtt meg lehet csókolni. Aztán a kutyust kell
megtalálni, hogy megcsókolhassák azt is; végre a szakácsnő várja az
utolsó rendeletet.
Arra aztán kinyitják lenn a kaput.
– Ó, George! – az első asszony visszafordul. – Fönn vagy?
– Halló! – egy hang valahonnan fentről; – szükséged van rám?
– Nem drágám; csak bucsuzni akartam. Good bye. Megyek.
– Isten áldjon.
– Isten veled, drágám. Nem gondolod, hogy esni fog?
– Á, nem; nem hinném.
– George.
– No.
– Pénz nincs nálad?
Öt perccel később szaladva jönnek vissza; egyik otthon felejtette a
napernyőjét, a másik a pénztárcáját.
Pénztárcáról szólván, ujabb különbség fedeződik fel a himnemü és nőnemü
emberi állaton. Férfiember a pénzét a zsebében hordja. Ha használatba
akarja venni, előszedi és leteszi. Ez a dolgok közönséges rendje;
asszonynak több finomságra van szüksége. Ott áll az utcán; négy
pence-ért ibolyát akar vásárolni; a virágárus lány vár. Két csomag van
az egyik kezében, napernyő a másikban. Balkezének megmaradt két ujjával
tartja az ibolyát. Felmerül a kérdés: hogy fizessen a lánynak?
Gondolkodik darabig; szemmelláthatólag azon tünődik, hogy van az, hogy
nem tud fizetni. Arra aztán rájön: csak két keze van, az pedig teli
mindkettő. Először azt gondolja, hogy a csomagokat és az ibolyát majd
átteszi a jobbkezébe; aztán, hogy inkább a napernyőt a balba. Aztán
körülnéz valami asztal, vagy legalább is szék után. Olyasmi nincs az
egész utcában. Megoldódik a kérdés azáltal, hogy elejti a csomagokat, a
virágot. A lány felveszi; tartja; vár. Ez felszabaditja a jobbkezét,
hogy az erszényt kereshesse meg vele; baljával a nyitott ernyővel
hadonász. Valamelyik öreg gentleman kalapját lesöpri vele a csatornába;
majdnem kiüti a virágáruslány szemét, mielőtt eszébejut, hogy jó volna
becsukni azt az ernyőt. Mikor becsukta, odatámasztja a virágáruslány
könnyü állványához; most már komolyan kutatni kezd mindkét kezével.
Hátulról előre forditja magát, testének felső részét körbehajlitja ugy,
hogy a haja előrekerül, a szemei meg hátra. Balkezével még mindig erősen
fogja sajátmagát – ha elengedné a személyét, isten tudja, hová vinné –
jobbjával kutat. Hisz az erszény megvan; érzi; a probléma az: hogyan
férjen hozzá. Leggyorsabban persze ugy érhetné el, ha levetné a
szoknyáját, leülne és a belső részét kifelé forditaná; s onnét a zseb
sarkából felfelé csusztatná. Ez egyszerü gondolat azonban ugy látszik
nem ér fel hozzá. A ruha hátulján valami harminc ránc van; két ránc
között huzódik meg a titkos nyilás. Csupa véletlenségből felfedezi
végre; majdnem elesik munkaközben; de felhozza az erszényt a napfényre.
Még csak a kinyitás jár vesződséggel. Tudja, hogy valami nyomógombbal
nyilik, de sohse nézte meg, milyennel; nem tanult meg bánni vele; nem is
fog soha. Rendesen addig nyomkodja, mig kinyilik. Öt perc alatt mindig
el szokott készülni, ha csak nem sieti el.