– Mikor? Kérdezte Mihály tikkadtan.
A leány nem felelt, hanem az anyjához fordúlt:
– Drugán úr meg akarja nekünk mutatni a nyaralóját a szőlőben. Nem volna
kedved a meghívást elfogadni?
Az asszony kérdőleg nézett a leányára.
– Nem tart velünk, hadnagy úr? kérdezte hirtelen a leány.
– Miért ne?
Mihálynak kissé visszatetszett, hogy a hadnagyot is meghívja. Azonban
boldog volt.
Mikor kimentek az utczára, így szólott a hadnagy:
– Ez aztán a falat – és csettintett az újjával.
– Úgy-e? mondta Mihály úrfi diadalmasan, mintha ő fedezte volna fel a
hadnagy részére ezt a kincset.
*
Mihály úrfi egészen fel volt verve. Peczkesen hordozta meg a diadalát –
a piaczon. Szívesen beszélt volna a járókelőknek felőle, hangosan
szerette volna a leány nevét kikiáltani. Gyönyörűnek találta az egész
világot. Fiatalnak, frissnek érezte magát s a tervek egész erdeje
sarjadt vén koponyájában. «Tetszem neki», gondolta vidáman. «Drugán
Mihályné.» Ez jól hangzik s oly hangosan fölkaczagott, hogy
beleveresedett s köhögésbe fulladt a jókedve. Otthon méltóságteljes volt
a cselédeivel s erőltetett nyájassággal szólongatta őket.
Délután a kis hadnagyot már ott találta. A hölgyekkel fesztelenül
fecsegett. Az asszony forgolódott körülötte. A leány melegen fogadta
Mihály úrfit. A haja leányosan le volt eresztve, kék szalaggal átkötve.
Széles szalmakalap árnyékolta friss orczáját. Könnyű kék ruhájából nyaka
és gömbölyű karjainak finom színe kitündöklött. Gallérját a Mihály úrfi
karjára dobta s előre indult vele.
A levegő kissé tikkadt volt. A gyümölcsösben baraczkok és piros almák
kaczagtak le a lombos fákról. Levél se mozdult, a föld szakadozott,
poros volt.
Mihály igen beszédes volt. Mindenképen ki akart tűnni. Tanította a
leányt a magyaros kiejtésre:
– Így mondja kedves: «gyümölcs». Hiszen már meg _kell_ tanulnia most.
E megjegyzést igen vonatkozásteljesnek itélte és megütődött. Nem ment-e
igen messze?
A hadnagy át-átszólt a mama mellől. Ők hátúl ballagtak az úton. A
szembejövőknek rátartó, diadalmaskodó kicsinyléssel köszönt Mihály,
mintha azt mondta volna: «Ide nézzetek!»
A szőlő a nagy csere-erdővel volt határos. Virginia neki szaladt az üde
pázsitnak. Pogány utólérte s kergetőztek.
Mihály az asszonysághoz csatlakozott.
– Igen ritkán egyesül annyi báj annyi okossággal, – mondta a leányra
mutatva
– Képes volna elrontani a leányomat – felelte szárazon. A leányát nézte
aggodalmaskodva.
Virginia visszaszaladt, s karonfogta Mihály úrfit. Kalapját ledobta a
fűre. A haja felbomlott s az arcza ki volt gyúlva.
– Tartson velem, – mondta.
Mihály nagy nekibuzdulással koczogott a leány mellett. Virginiának
versek jutottak az eszébe. Mihály helyeslőleg hallgatta. Ő nem bajlódott
versekkel soha életében. Galagonya-galyakat tördelt s oroszlánszájat
gyűjtött a leány hajába.
Ez igen boldog mulatság volt. Vincze többet lábatlankodott, semmint
kívánatos lett volna. Virginia gyerekesen incselkedett vele s
megiramodott vele. Leszaladtak az erdőárokba, áttörve a mogyoróbokrokon.
– Lenn vagyunk, – kiáltott fel a leány. Aztán élesen felsikoltott.
– Megijedtél valamitől? – kérdezte az asszonyság.
– Béka ugrál, – felelte lenn a hadnagy.
Hamar visszatértek. A leány arcza egészen lángban állott s kedvetlennek
látszott.
– Elfáradtam, – mondta csendesen.
Vincze simogatta a bajuszát s az asszonyhoz csatlakozott.
– Ismerlek, – mondta roszkedvűen az asszony.
– Hát esett valami kár a leányodban?
– Kinyitom a szememet s ügyelek reád, hogy kár ne essék benne. Ismerlek.
Mihály felemelte a kalapot s átadta a kedvetlen leánynak. A mint a szűk
ösvényre értek, mely elzárta őket a kisérői előtt, így szólt:
– Megigérte, hogy elfogadja a kedves nap emlékére.
– A tűt?
– Megengedi?
A leány lesütött szemmel fogadta el. Meg se nézte.
– Nem akarja, hogy csak a kettőnké legyen?
Mihály felemelte a leány kezét s megcsókolta.
– Boldoggá tett.
Remegett, a mint a leány kezét érintette.
A nyaralóhoz értek. Bort töltöttek a gazdag, terített asztal mellett. Az
asszonyság maga kezdte a koczintást. A leány vonakodással érintette a
hadnagy poharát.
Mihály galansul forgolódott az asztal körül. Az erdőből madárszó
hallatszott. A leány gyöngéden odahajlott a vén legényhez s
figyelmeztette.
Vincze arczán boszúság szaladt végig. Töltött s mohón ivott. Aztán
Mihályhoz fordult:
– A borának, tisztelt úr, egy kis dohossága van.
Dohossága az ő borának? Ez az orvtámadás felbőszítette. Az ő borának?
Mintha a becsületét szúrták volna meg egy hegyes tövissel. Kicsinylő
köhintéssel vigyorgott reá.
– Árulja e bort? – kérdezte a hadnagy ingerlő szándékkal.
Mihály kiveresedett s durva visszautasításra volt készen. A mama töltött
s Mihály felé nyújtotta. A hadnagy roszakaratú engesztelődéssel
folytatta:
– Hiszen én megiszom. Jó katona mindennel megbirkózik. S nem is akarok
roszat mondani felőle. Egy kis doh ide-oda, a bor megiható.
Mihály elfordult az izgága ficzkótól. Édességeket rakott a leány
tányérjába és suttogva beszélt hozzá. Vilhelmina szemrehányólag intett a
hadnagynak, de ellágyulva, gyengén feléje dőlt. A bor kissé hatott reá.
– Isteni szép este. A bátyám, a konzul, küldött nekünk sirákuzi bort,
melynek épen ilyen zamatja van.
Vincze nem engedett.
– Dohos bor Görögországban is van. Aztán halkan súgta: «Hol székel a
konzul?» s vágott a szemével.
A hegy egészen elcsendesedett. A sötét belopózkodott a szőlősorok s a
bokrok közé s befedte fátylával az utakat, ösvényeket. A csendes város
lámpái alant, hasonlóan felette a fekete bolton a csillagok, gyúltak ki
a világok.
A leány merően nézett a sötétbe. Halkan szólt megindulással Mihályhoz.
– Boldog volnék ilyen csendben élni egy életet. Senki körülöttem, csak a
ki szeret. Valahol messze, elzárva minden zajtól, nem látva embert,
semmi fényességet, pompát. Mindig szürkeségben, hallgatva egy nagy erdő
közepén, a melyiknek végét meg ne találja az ember. S én nem is keresném
bizony…
– Ez az érzelmesség német betegség, – mondta élénken Vincze.
Vilhelmina élesen nézett a hadnagyra.
– Nincs e leányoknak vérük. Nem igaz? Vincze?…
A leány felemelkedett, az anyjának kigyúlt orczájára nézve, szólította
Mihályt. Kalapját megigazította.
– Már késő az idő.
Vincze házsártosan tiltakozott a társaságbontás ellen. Azonban csak
felkelt s Mihályhoz lépett.
– Árt az egészségnek, atyafi, a méreg! Visszavonom a dohosságot. A bor
jó, czimbora. Egy kissé erős, de soha sincs elég. Parolát vén korhely.
Egy-kettő s ennyi.
Megölelgette jókedvűen a vén úrfit s megindúltak. Vilhelmina előre ment
a hadnagygyal s belevesztek a sötétbe. Az asszony valami érzékeny dalt
dúdolt halkan. Vincze beleszólt a dalba olykor.
A leány a Mihály karjába fűzte a kezét s kissé ránehezedett.
Össze-vissza beszélt:
– Én igen ritkán érezem magamat boldognak. Ne ítéljen el, én most igen
szeretnék sírni, sírni. Semmi okom sincsen reá. Majd elmúlik. Meglátja
holnap. Mert holnap is felkeres? Szeretem, ha látom. Ha magának ekkora
leánya volna, nem volna-e jó? Ha nekem apám lenne, mint szeretném. Én
igen elhagyatott vagyok. Nem tudom, mi lesz holnap? Mert élni kell,
tudja. És aztán…
És a hangja megrezgett. Abba hagyta a beszédet s meggyorsította a
lépéseit. Elhagyta az anyját s a lakásukig ért.
Alig köszönt Mihálynak.
– Menjen odább, ne is várja meg a többieket.
Aztán gyorsan beszaladt s betette maga után a kaput.
Másnap csak estefelé nézett fel Mihály úrfi. Az ajtóban majd
összeütközött azzal a magas lusta emberrel, a kiről a hadnagy azt
mondta, hogy a szentléleki gróf. Jóformán rá se nézett Mihály úrfira s
nem tért ki előle. Mihály köszönt felé a boltos udvariasságával. A gróf
alig vette észre.
Mit keresett ez itt? A hölgyeket ismeri? Kit? az asszonyt? a leányt? Egy
perczre megállott. Azonban a kapun belűl az asszonyság állott, odáig
kísérte a vendéget.
Szokatlan nyájassággal köszöntötte Mihályt.
– Régi barátunk, – mondta kéretlenűl. – Nem egyszer keresett fel minket
Bécsben. Ezek az erdélyi emberek igazi nyájas gavallérok.
A leány levert volt. A munkáján varrt s alig nézett fel. Mintha szemét
kisírta volna. Tűzben égett. Röviden felelt. Az asszonyság annál
szaporábban ontotta a szót. Mintha csak eltakarni szeretne valamit a sok
beszéddel.
– Virginiának kissé megfájult a feje a tegnapi mulatságtól. A
szegénykének kevés a szórakozása s felzavarja a legkisebb izgatottság.
Tegnap sokat futkosott, s a szervezetét alterálta. A hadnagy úr ma
szerencséltetett s igyekezett felvidítani.
Később ismét feljött a hadnagy. Virágot hozott a leánynak. Udvarias,
gyöngéd volt. Az asszonyhoz így szólt:
– Nem volt látogatójuk?
– Senki, – felelt. – Csak a gróf nézett be egy perczre.
A hadnagy a leány mellé ült.
– Kedves nagysád, méltassa jobban az én kedvességemet. Ma másodszor
keresem fel, látja! Három nap előtt alig tudtam, hogy itt vannak s lássa
a rabszolgái mint szaporodnak. Én üldözöm s az úrfi őrzi, mint egy
szelindek. Arra gondoljon, hogy alig néhány évvel ezelőtt szépen
megölelgetett, ha jöttem. Akkor csitri kis leány volt. S ma csak játszik
már velünk, s az ölelgetés eltünt! De az udvariasságomért háladatosabb
lehetne. Az apja így szólt hozzám: «Látott ilyen angyalt, kadet?» akkor
az voltam, tudja. Akkor kellettem. Hát most?
A leány mosolygott.
– Mit akar? – kérdezte.
– Mit akarok? hát a szeretetre méltóságáért harczolok.
Mihály úrfi szorongva hallgatta, a mit tovább fecsegett. Hallgatva
babrált az asztalon heverő könyvekkel. Boszankodott.
Az asszony nyájasan a hadnagy karjába akasztotta a kezét s derülten
korholta:
– Hát reám se néz már?
A mint elvitte a leány mellől, nyersen rászólt:
– Valami bajod van, Vincze?
– Mit akarsz? kérdezte a hadnagy.
– Nem szeretem a bolondságot. Úgy látom, te a leányomra vetetted a
szemedet. Ne tiltakozz. Ismerem a fajtádat. Mi lelt? Láttalak már tegnap
s ma is a mohóságoddal. Nem hagyom; érted, nem hagyom. Elég lesz egy
háztól egy balek. Nem voltam elég neked? A leányra ne nézz, megtiltom.
– Tartogatod valakinek?
– Neked nem, semmi esetre. Tán szerelmes lettél? Kaczagás! El akarod
tartani? Mid van? Az utunkba állsz. Csak az hiányzik, hogy elcsavard a
fejét. Mondd meg nekem, mi a czélod?
Vincze vontatva szólt:
– Hagyj békét nekem. Hidd el, semmit se akarok. De gyönyörű a leányod.
Reád hasonlít.
– Bolond vagy.
– Félek, hogy a gróf hozott le titeket. Tudtam, hogy a sarkatokban jár s
az ő keze van abban, hogy itt vagy.
Az asszony ráütött a hadnagy lábszárára.
– Bolond vagy.
Aztán gyors elhatározással karon fogta a hadnagyot s nyájas, derült
arczczal (nehogy beszélgetésük tárgyát sejthesse valaki) így szólt
sétálva:
– S ha a gróf keze volna benne? Mit akarsz?
Vállat vont s hevesebben folytatta:
– Élni kell, fiam! Azt szeretnéd, hogy mosogatni menjünk napszámba? Vagy
te akarsz eltartani minket? A sohajtásodból? Megtiltom, hogy a
leányomhoz szólj. Az ember mindent megpróbál. Én jó vagyok, de
bolondságokat nem engedek. Azt ott (mosolyogva intett Mihály felé) abba,
látod, nem szólok belé. Hadd próbálja a leány. Ha sikerül neki, jó. De
nehogy elkéssék vele. A mit tesz, szamárság. De próbálja. Mert az
kenyér. Akármilyen hitvány darab, de kenyér. Ha el nem késik. De neked
megtiltom, hogy hozzá közeledj, A vén úrfival mulat, szórakozik. Ugy is
megúnja. Jó. De te ne elegyedj belé.
A csendes leány váratlanul szenvedélyesen fordult a vén legényhez:
– Bár régebben ismertem volna. Bizonyosan jobb lettem volna, ha egy jó
barátom lett volna. Mert maga az lett volna, én tudom azt. Látja, már
nekem senkim sincsen. Az apám is rég meghalt. Azóta mennyit vetődtünk és
senki se volt, a ki szegény leánynak nyújtsa a kezét. Nagyon nehéz
megélni; tudja, egy olyan nagy világban, a hol senki se látja, hallja a
sírót. Pedig én sokat sírtam és nem tudom, mit csináljak. A ki reám néz,
attól félek. Magától nem, egyedül. Én már tudom a tekintetekből, hogy
mit akar? a ki reám néz. Maga szeret úgy-e egy kicsit? Ha én a maga
leánya lettem volna, olyan jó, vidám lennék. Most bérmáltatna, mert én
tizenhat éves vagyok. De miért mondom mindezt? Én nem tudom. Én félek és
tudom, hogy el fogok veszni. Miért nem rejt el, hogy senki se kapjon
meg. Ügyeljen! Reánk néznek onnan – (az anyjára nézett).
Aztán folytatta:
– Miért vagyunk itt? Tudom én miért? Elmenekedném; de hova? Mondja! A
szárnyamat már levágták! Miért nem rejt el? Milyen háladatos leánya
volnék. Tegnap igen boldog voltam. Én tudom, hogy maga nem akar roszat
tenni nekem. Látja, tegnap is az utálatos, (és sötéten nézett a
hadnagyra,) ő is tegnap az erdőben megölelte a derekamat. Utálom. Ő azt
hiszi, hogy velem akármit szabad csinálni. Megmerné-e tenni, ha apám
volna? De miért hagy maga engem?
Vincze visszatért az anyjával.
– Beszélgettél a mi barátunkkal? kérdezte Virginiát?
– A leányom kissé szótalan, Mihály úr, de szívesen látja a barátait. A
hadnagy urat igen sajnálom, mert elveszítjük. A barátunkat tőlünk
elrabolja a hivatása. Búcsúzni jött hozzánk. Virginia is igen fogja
nélkülözni, mint én.
A leány bágyadtan bólintott.
– S mikor látjuk ismét?
– Nélkülöz?
– Mindenesetre.
Mihály úrfi kábult fejjel ért haza. Teljesen zavarban volt. Az ő esze
teljesen képtelen volt arra, hogy megjárja azt a homályos utat, melyen
elindították.
Kitől kell félnie a leánynak? A hadnagytól? Hiszen elmegy. Az anyjától?
Az anyjától? Hiszen ő hozta ide. Elmenekülne? Kitől?
Kifáradt a tünődéstől. Fájt minden tagja. Nem emlékezett a szavak
mindegyikére, nem is értette meg mindegyiket. De a tény kétségtelen. Ő
benne a bizodalma. Reá számított a veszedelemben. Behunyta a szemeit.
Névtelen, kegyetlen érzés csapta meg. Valakit marczangolni áhított;
valami állati romboló vágy forgatta fel az ő szelid természetét.
Újjaival belemarkolt a mellébe s leszakította az ingét végig.
De miért? Semmi kérdésére nem kapott választ. A halántéka erősen
lüktetett s a vér a szemébe futott.
Azonban egy tény világosnak látszott. Az, hogy a leány ragaszkodott
hozzá.
Mihály úrfi felszökött a helyéből és hangosan felkiáltott: «Elveszem».
A kiáltásra a vén cseléd nyitott be.
Mihály rárivallt.
– Beteg-e úrfi? Olyan bolond kinézése van.
Becsapta az ajtót és bezárta.
A leány aranyhajának illatát érezte, puha kezének melegét s hallotta
hangjának bánatos rezgését.
Érezte, hogy közvetlen veszedelem környékezi a leányt. Nem tudta, mi
lehet? De nem így beszélt a leány? Mit tegyen? Életének legnehezebb
óráját élte. Ő mindent meg szokott jól fontolni, minden kérdést jól
megforgatni, hogy veszteség ne érje a vállalkozásban. Azonban a kérdést
se tudja helyesen feltenni.
– Szereti a leányt? Szereti. A leány vonzódik-e? Ő mondta. De hát ki?
Hát az anyja? Mi lesz Mihálylyal, ha ez ismeretlen hölgyekkel örökös
bút, szégyent vesz magára. De ez a gondolat utálatos volt. Elűzte
magától. A veszedelem világos.
A viaskodásban elbágyadt. Ledobta öreg, fáradt testét a divánra s
tenyerébe temette a fejét.
Kábultan ébredt meg későre. Éjjel volt. Lopva surrant ki a szobából s
kiment a néma utczára. A kávéház ablakából csillogott ki a világ. Neki
vágott a magányos, sötét sikátoroknak.
Milyen bolond dolog mindez. Megállott egy kapu közében. Félhangon így
szólt: «Elveszem».
Mit mondanak felőle? Tán kikaczagják? Hát aztán? Ez a legnehezebb
gondolat. Miért kaczagnák ki? Olyan öreg-e ő? Azonban a leány akarja őt.
És boldogan sóhajtott fel. Ő is áhítja őt. A szive mélyéből. A szive
érző és fiatal.
Milyen édes! Láz futott át a testén. Ha hozzá menekszik, hát jőjjön.
Drugán Mihály készen van, gyönyörűséggel várja.
S erős, ruganyos, fiatal lépéssel indult meg. Minden erejének
visszatérését érezte. Szinte futva járta meg a sötét várost.
Mire hazatért, már derengett a hajnal.
– Elveszem, s vége, – mondta s ruhástól ledőlt az ágyra.
Csak délben ébredt meg.
Elhatározva, gyorsan ment fel a hegyre, mint a ki valamely tettre készen
megy. Messziről látta, hogy a kis ház előtt kocsi állott.
A lépéseit megcsendesítette. Kire vár a kocsi? Mihály úrfinak fontos
mondani valói vannak. Ő már azt is látja, hol áll meg a leány, hol az
asszonyság, hol Mihály úrfi. Ekkor így fog szólani: «Legyen a
feleségem».
Mindezt nem mondhatja el, ha valami idegen van benn. A bátorsága oda
volt.
Elkerült az utcza tulsó felére s lustán vonogatva a lábait s szemeit a
kis házra szegezve, ment odább a szőlők felé. Ment és visszatért. A
kocsi veszteleg azon a helyen. Visszatért és tünődve megállott. Nem is
gondolt arra, hogy bemenjen. A kocsi drága és uras volt. Vár valakit?
Felindult a hegybe és fellépkedett a kis nyaralóba, hol a szép leány
ült. Mintha hallaná még a hangját. Megjárta az erdő szélét, a hol
karjába akasztotta meleg kis kezét. Mintha látná lábának nyomát a gyenge
gyepen. Tán ugyanazon madár csipog a cserebokrok között, mely neki
szólt. Nyughatatlan volt. A csendesség bántotta s lehevert, mert
bágyadtságot érzett a testében. A templomba délre harangoztak.
Mihály felkelt és a kis házig ért.
Az utcza üres volt. A kocsi elment.
A házikó előtt leverte a port kabátjáról s megigazítgatta a kézelőjét.
Megnyomta a kilincset. Nem engedett. Be volt zárva.
Nem tudta tájékozni magát. Estefelé felnézett ismét. A kis ház néma
volt. Mi történt? Nem tudta, mitől kell félnie és remegett. Járta az
utczát szüntelenül.
– Nem járt itt a reggel kocsi? – kérdezte a kéményseprőtől, a ki az
utcza végén lakik s egy papucsban a kapuban állott.
– Nem láttam, – felelte. – Az a szentléleki gróf kocsija volt s ugyan
felpakkoltak reá. A szép madarak elröppentek rajta. Megismertem reggel a
szürkét. Szép zászlósfarkú ló. De én nem bízom abban a lóban, a mely
örökké forgatja a farkát. Nem tiszta erkölcsű állat az, tekintetes úr!
Hát a gróf kocsija volt? Hova mentek. És mi itt a gróf? A homály
áthatatlan. Tán visszatérnek. Ki gyújt világot a zűrzavarban? Haza ment
és visszatért. Hátha megérkeztek addig? Megkereste volna a hadnagyot.
Tán ő mondhatna valamit. Ebbe a gondolatba beásta magát. Hátha
megtalálja valahol? Igen késő volt hozzá. Hol találja? Mind zavartabban
járta meg a piacztért s a kaszárnya udvarát. Nem találta. Arra csak
kódorgott czél nélkül. Elfáradt; fájt a dereka. Leült a sétatéren. Akkor
már az alkonyat szürkesége este meg a várost. Láza volt. Egyik gondolat
űzte a fejében a másikat. De elment, elment és keserűség fojtogatta a
torkát s cseppek szivárogtak a szeméből.
A gróf?
Némi világosság kezdett derengeni az agyában, a mint össze akarta kötni
a leány nevét a gróféval.
De ha elment Virginia, elhurczolták. Gazul, istentelenűl elhurczolták. Ő
nem akarta ezt. Ő Mihálynál keresett védelmet, hajlékot.
Elvitték. A kétségbeesésből dühbe esett. A leány kínos panaszának egyes
szavai verődtek vissza az agyába, s úgy tetszett, mintha értené búját,
vergődését.
Mogorván ment haza. Meghuzódott egy szegletbe és nem szólt egy igét se.
Egész életében semmit se szalasztott ki a kezéből, a mivel a jó sors
kínálta. Sőt megfogott mindent erősen. Sem élhetetlen, se engedékeny nem
volt. Hát a leányt? e gyönyörűséges drágaságot. Felébredni érezte az
erejét.
El akarták venni tőle a leányt. Az ő leányát, kit rózsás kedvében ajánlt
neki a sors. Nem. Nem engedi. Készen volt arra, hogy harczolni fog érte.
Megnézte a revolverét. Ő ölni fog érte. Kit? Nem tudja még tisztán.
Másnap így ébredt meg. Kocsit vett és elindult.
A mezők tele voltak dolgosokkal. Arattak az országút mentén. Foltokként
a termő földek pezsegtek az eleven élettől. Harsány ének verte fel a
csendet. Szekerek döczögtek a dülőkön. Mihályt izgatta a zaj. Tele volt
a feje kérdéssel. Hova megy? Mit fog tenni? Valami éktelen düh gyúlt ki
a szemébe.
Kis parasztházakat hagytak el. Kutyák rohantak a kocsinak, mérges
ugatással, porfelhőt verve fel. Az ugaron kolompos ürü vezetése mellett
mendegélt a juh turma. A szeme elsiklik a szelid képeken. Elvették tőle,
ellopták gaz módon. Keserűség kínozta a szivét, könnyet facsarva a
szemébe.
Ha a lovak lépéssel vonszolták fel a kocsit, szeretett volna leszökni,
hogy fusson. Illatok szálltak fel a mezőkről. Áthatották a fejét. A
Maros csillogva ömlött odább széles ágyában. A szemét bántotta a
fényessége. Csavargó fecskék suhantak el a feje mellett. Sötét
tekintettel kísérte a röpülésüket.
Mit tesz? Benyit a kastélyba és így szól: «Gróf úr, ön nőcsábító s
tulajdonomat eltulajdonította!» Ő méltóságteljes lesz. A gróf így szól:
«Tisztelt Drugán Mihály úr, sajnálom, ha megtettem. Az öné, ha kívánja.
Tessék.» S ekkor feltárja az ajtók szárnyait. Virginia sírni fog és
nyakába borul.
A mint a kastély felé közeledett (már delet is elharangoztak a faluban)
erős aggodalom lepte meg s elröpült a biztonsága. Hogy térhessen be egy
idegen úr házába. Kidobják egyszerűen. S a kaputól messze fekvő falusi
ház előtt állította meg a kocsit. Leszállott s nem tudta merre menjen. A
kastély ablakain a faredők le voltak zárva. A falu ki volt halva. A
perzselő nap osztotta sugarait az egész völgyre.
Mihály czél nélkül indult meg. Visszatért és kivette a kocsi ládájából a
revolverét. Meg fogják gyalázni, a mint cseléd rá fogja a kezét. Zsebébe
dugta s megindult elszántan. A kastély nagy kertjének ajtaja tárva
állott. Szénával megterhelt kocsik jöttek ki rajta. A nagy gyepet
szegélyező sötét fák felé vezető út fehérlett ki.
Mihály végig huzódott a korlát mellett. Benézett a hasadékon. Egészen
bágyadt volt. Neki dőlt a deszkázatnak s szemeit rászegezte a kert
útjára. Úgy látta, mintha a fák árnyékában valaki járna. A kastély
hátrább állott a hegy lábánál. Lassan huzódott be Mihály úrfi a kapun.
Minden erejét össze kellett szednie. A széles gyeptáblán nem mert
átmenni. A bokrok védelme alatt huzódott végig s úgy tért be a fasorba.
A sors jó szemmel nézett reá. A fasorban Virginia magára járt. A zajra
felnézett, a szemével összetalálkozott a tekintetével, de nem látta meg.
Hol járt a lelke?
Mihály halkan szólította meg:
– Virginia!
A leány mintha megébredt volna. Feléje ment s nem is csodálkozott.
Mintha természetesnek találta volna, hogy a vén legény itt van.
– Keresett-e tegnap?
– Kerestem mindenütt.
– Miért?
– Miért kerestem?
Megállott. Aztán gyors elhatározással dobta ki a szót:
– Mert azt mondta, hogy szeretné, ha elrejteném valahol egyedül. Azért
kerestem, hogy elrejtsem otthon az én házamban. Hogy odahívjam; hogy
felajánljam az én tűzhelyemet. Nem tudta-e?
A leány halkan kérdezte:
– Hogy feleségül vegyen?
– Nem tudna szívelni engem? Ha tudná, hogy megbecsülném. Csakhogy
megtűrjön maga mellett. Meg se bántanám egy lehelettel se, úgy
szolgálnám, mint egy hű kutya. De hát engemet nem lehetne megszeretni?
A leány remegve kérdezte:
– Hogy feleségül vegyen?…
– Mert igen szép arra, hogy leereszkedjék egy ilyen egyszerű emberhez,
úgy-e? Van csendes házam s én semmi egyebet se csinálnék, mint hogy
örökké csodáljam és szolgáljam. Nem állanék az útjába soha, a kezét se
fognám meg, ha megparancsolná s egyebet se kívánnék, mint hogy egy-egy
jó szót dobjon egy nap egyszer. Nem is kívánhatom, úgy-e? nem is szabad
reá gondolnom?
A leány alig hallhatóan kérdezte:
– Hogy feleségül vegyen?
Aztán elfordult.
– Hogy feleségül vegyen? igazán? becsületesen? a hol én lettem volna az
asszony? és volna házam? csendes kertem? tisztességem?
A hangja remegett.
– Menjen el, – mondta. – Miért szól így hozzám? Miért hív engem?
Feleségül?
Végig nézett s nyersebben ismételte:
– Menjen el! – És visszalépett.
Aztán a szeme megtelt könynyel.
Mihály remegve dadogta:
– Azt hittem, azt hittem…
– Mit hitt? Azt, hogy egy tiszta, jó leányt visz a házába? a kivel
ketten élnek csendesen, nyugodt életet. Nem igaz? Nem igaz? Én hívtam,
én kértem. Én féltem, én unszoltam. Én elvettem az anyja emlékét. Én
rimánkodtam, felajánltam magamat. Nem kellettem. Kinek kell egy ilyen
szegény leány? Hát már késő. Vége. Nyujtottam a kezemet, hogy mentsen
meg. Nem fogadta el. Már késő. Vége.
Mihály remegve nézett a síró arczba.
– Már késő. Engemet már megvettek. Megvettek pénzzel. Elkésett. Menjen.
Ki is fizettek. Attól féltek, hogy maga megkönyörül rajtam s ezért
siettették a vásárt. Elkésett. Menjen. Ne beszéljen hozzám. Hogy mernék
én a maga becsületes szemébe nézni?
Aztán kihúzta a ruháját összetartó tűt és ledobta a Mihály lábához:
– Az anyjáé volt? Vigye. Szégyen, hogy ezt egy ilyen leány viseli. Az
anyja tiszta, jó asszony volt, úgy-e? Vigye el.
Aztán arczát a tenyerébe temette és sietve fordult meg. Vissza se
nézett. Egy kis mellékút nyúlt a fasorba. Betért és gyorsan haladt át.
Mihály egy helyben állott. Reszketett. Majd lerogyott. A lábai nem
bírták. A szemét a bokrokra kapcsolta, melyek eltakarták a leány testét.
Valahonnan telt szénás szekér fordult be a nagy útra.
Mihály belépett az ösvényre, önkénytelen mozdulattal, hogy elrejtse
magát az emberi szemek elől. Aztán megfutamodott a hegy felé, czél
nélkül. Mély fájdalom roncsolta meg a szivét. Vége mindennek.
Botorkázva futotta meg az ösvényt. Nem tudta hova ér.
A hegy lábai előtt hömpölygött lustán a Maros.
Megállott a partján.
Kínnal sóhajtott fel. Félvakon nézett szét.
Aztán bedőlt az ezüstös, mély, puha ágyba.
A kalapját lassan vitte odább a csendes Maros.