– Legyen nyugodt, – felelte, – csak félbe-szerbe ismerem. Ez az úr, a
kivel jöttem, tán jobban ismeri a hölgyeket, mint én. Nem tudja, ki ez?
Ez a szentléleki gróf. Lehetetlen, hogy ne látta volna valaha.
– Ez ismeri jobban a hölgyeket?
A hadnagy felvonta a vállát.
– Tudom is én? A hölgy özvegy asszony. Katona-lódoktor volt az ura.
Sokszor járt nálunk a lósorozásra. Nagy, izmos ember volt. Ismerhette.
Az asszonyt Bécsben szerezte valahol. Onnan ismeri az asszonyt a gróf.
Tűzről pattant fehérnép, – mi?
– S a leány? kérdezte Mihály ártatlanul.
– Mit, a leány? Hát azt is észrevette? Meg se elégszik az anyjával?
Valamikor elég jól ismertem az anyját, de az rég volt.
A gróf odább ballagott. A hadnagy utána szaladt.
– Bemutathatott volna a grófnak is, – gondolta Mihály úrfi kedvetlenül.
– Csak nem néz le?
Állatorvos özvegye? Elég hitvány állapot. De mit tesz, a mit a hadnagy
mond. Ismeri a gróf őket. Mennyire? A leányt tán?
Végig száguldott a piaczon Mihály. Valami szép, ropogós cseresznyét
talált. Ne küldene-e a hölgyeknek? A szine olyan volt, mint a leány
ajaka. Megfordult a mészárszékben. Válogatósan vette meg, a mire
szüksége volt. Egy kövérebb falatnál a leányra gondolt. Együtt enni meg
az ízes falatot, az aztán derék dolog volna. Megforgatta a húsdarabokat
s jóízűen mosolygott. Megvett egy halom virágot s elégedetten hazatért.
Fütyörészett s olykor csettintett a nyelvével. Jókedvűen enyelgett a vén
szakácsnéval s délfelé jól kivasalt porczellán-ruhát öltött. Égő piros
nyakkendőt kötött, ezüstgombos pálczát vett s felment a hegyre.
A vár mellett a kis Pogányba botlott.
– Csak nem vizitbe megy? A leányt – mondá – kis leány korában
hintáltattam a térdemen. Most nem engedné úgy-e? Hozzájuk megy?
Hogy gondol effélét? Miért nem? Átallta bevallani, hogy odakészül.
Érdekelték a nők.
Elhatározta, hogy szegény állapotban vannak, a mi jól esett neki,
felhaladt a szőlőhegyig, visszatért s körülnézett: nem látja-e valaki s
hirtelenül befordult a kis ház ajtaján.
*
Drugán Mihály babonás ember volt. A szerdákat igen szerette. Ez Mária
napja. A nagybőjtben mindig megtartotta a napját. Szerette, hogy szerdán
találkozott a hölgyekkel. Igen szegényesen kezdte az életet, de
életrevaló esze volt és sok pénzt keresett. Mindenkivel jó barátságban
élt s jó hírt szerzett. Nem szerette az adósságot, a hitelbe vásárlást,
a pénteki napokat, a pókokat délelőtt, a megkezdett utat félbeszakítani
s efféle ártatlan dolgokat. Mindenben szerencséje volt, az élet
kedvezett neki. Hogy élvezhesse, még javakorában abbahagyta a
boltosságot s bársonyos, aranyozott lakást rendezett be.
Nézd csak ezt a szerdát? Mihály úrfi olyan nyughatatlan volt, mintha
fiatal legény volna. Az idegen hölgyek ördöngösen szépek s valami
előkelőség érzett ki rajtuk. Kivált a fiatal. E leányt Virginiának
hívták. Dallamos, ritmikus s úri név ez.
Másnap ismét felkereste őket. Az első látogatás jól sikerült. Úgy
tetszett neki, hogy a búcsúzkodáskor hosszasabban tartotta a Mihály úrfi
kezeit meleg, puha fehér ujjai között.
Másodszor egyenesen egy diskrét csókot lehelt a Virginia kezére. A mama
jóakaróan nézte e barátkozást.
A hölgyek lakásában válogatott butortársaság adott találkozót, melyek
nem tartoznak egymáshoz, de az az egynéhány butordarab ékes volt. Inkább
máslik, csipkék töltötték a kis szobát.
A mama dagadozó érzelmességgel köszöntötte a vén úrfit. Uszályos,
koczkás pongyolában fogadta, mely kissé megernyedt volt, húsos karjait s
széles derekát kiméletlenül mutogatva.
A kedves emlékekről szólott, melyek e helyhez kötik őket. A férjével
látogatta meg néhány ízben. Úgy szólt, mintha kéjúton járt volna itt. A
bátyja, «a konzul» szintén dicsérőleg szólt e város fekvéséről. Sőt II.
József császár is időzött e kies városban. A leányát is helyismeret
szerzése mián hozta ide. A társaság hiányzik azonban neki, de hisz az
ember szellemileg mulat. Virginia angolul olvas s maga regényeket ír…
Virginia némi tartózkodással elegyedett a társalgásba. Valami hűvösség
volt a beszédén. Nagy, hólyagos szemei voltak s inkább a tekintetével
elegyedett a beszélgetésbe. Lágy, szinte lusta mozdulatai voltak. Némi
jóakaró leereszkedéssel fogadta a felőle szóló hizelgő véleményeket,
melyekkel a mama elhalmozta.
Mihály úrfin egy kis levertség borongott. Ő mindenfajta fehérnéppel nagy
bátorsággal szokott beszélni a pudli mellett. Azonban alig tudott
boldogulni ez előkelő idegen hölgyekkel szemben. Nem volt képes
beleelegyedni a társalgásba. Nagyon vágyott volna Mihály kitünni. A
nyájas leereszkedés, melylyel Virginia fogadta a megjegyzéseit, leverte.
Ügyetlennek érezte magát s fészkelődött. Szeretett volna elmenni s mégis
maradt e szép, egészségben pompázó, üde leány mellett.
A mama egy-egy perczre nézett csak ki a szobából. Olyankor a társalgás
megakadt. Mihály úrfi megmelegedett s a tenyere megizzadt. Egyszer így
szólt:
– Boldog volnék, ha megszeretné a városunkat.
Egészen zavart lett.
– Miért? kérdezte lassan a leány.
A vén legény egészen esetlenül babogott valamit. Ha felajánlhatna
valamit. Tán gyémántot, aranyat. Gyönyörű volt a fényes szőke hajú
leány. Soha se látott hozzá hasonlót.
Nem aludt azon éjjel. Kik lehetnek? És miért jöttek? A szobájuk olyan,
mintha elkészülnének belőle, a hol nem akarnak állandóan lakni? Behunyta
a szemeit, beleképzelte a leányt az ő pompás, bársonyos lakásába. Ott
ülne a pamlagon s előtte térdelne Mihály urfi. De az anyjára is gondolt,
– ösztönszerűleg idegenkedett tőle.
Leszidta magát e gyerekes álmadozásért. Mi köze e hölgyekhez? A lódoktor
özvegye kissé gyanús. A leány? Mosolygott. A hűvössége, előkelősége
imponált Mihály úrfinak. Reá gondolt.
Mivel köthetné le a figyelmét? Drágaköves tűt tűzött a nyakkendőjébe és
brilliántos gyűrűket húzott az újjaira s kényesen öltözködött fel. Reá
gondolt állandóan, valami mohó vágygyal. Szorongott s az ürügyeken törte
a fejét, hogy fölkereshesse ismét. Szórakozottan köszöntgette a piaczon
a szembejövőket s boszúsan felelt a kérdezősködőknek.
Délfelé a hegyre indúlt, szinte önkéntelenül. A kis hadnagygyal
találkozott össze.
– Nem jön velem? kérdezte enyelegve. – Érdekes foglalkozni e hölgyekkel.
Művelt nők. Maga ismeri is őket. Az ember nem unja meg magát velük…
– S nem fél tőlem, tisztelt úr? – kérdezte évődve a hadnagy.
Mihály kaczagott.
– Bár az enyém volna, hogy félthessem. De én önzetlen vagyok.
Azonban gyorsan átnyargalt a fején az a gondolat, hogy bolondot tesz,
mikor e fiatal, nyalka legényt magával hívja. Mindegy! Kimondta. Ha
észrevenné töprengését, kikaczaghatná.
A hölgyek a paszuly-filagoriában ültek az udvaron. Mindenféle avatag
újságok, könyvek hevertek előttük az asztalon, s kézi munkák. Az asszony
szívesen fogadta s a hadnagyot csak egy fejbiczczentéssel köszöntötte,
mint valami bizalmas, számba sem vehető, közönyös ismerőst. A leány
élénkebben nézett az ügyes, eleven fiúra, kellemesen szólt hozzá. A
hadnagy az asszonyhoz lépett, mind a ketten fölkeltek s az udvar füves
útján sétáltak le s föl.
– Rég láttam, Vilhelmina.
– Örvendek, ha nem emlékeztet reá; nem is számítottam arra, hogy
felkeressen.
– Kiestem a kegyéből?
– Az ember szívesen elfelejti a bolondságait. Tudtam, hogy itt szolgál
most is, de akkor, hajh! Az uram már nincs. Meghalt. Az ember most
komolyabban veszi az életet.
A leány közelebb ült Mihály úrfihoz. A kézimunkáját mutogatta s a
véleményéről kérdezősködött, a színek felől. Persze mind igen szépek
voltak. A vén úrfi el volt bájolva s elevenen bókolt.
– Gyönyörű a leánya, – mondta halkan a hadnagy az udvaron az asszonyhoz.
– Hasonlít az anyjára, a szeme, a királyi termete, a szája.
Az asszony megfenyegette a fiatal embert tréfásan.
– Gonosz hízelgő. Az nem a maga részére virágzik.
– Annak a vén legénynek tán?
– Bolond! Véletlenül botolt belénk s Virginia szívesen foglalkozik vele.
A leányoknak vannak ilyen bohó kedvteléseik egy-egy perczig. De maga ne
nézegesse.
– Hogy is vehesse észre az ember ilyen szép mama mellett?
Valami könnyű köntöst viselt a leány, mely fedetlenül hagyta üde nyakát,
bársonyos üde bőrét. Mihály úrfinak felgyúlt a szeme. Halkan suttogva
hajolt felé:
– Ajándékozzon meg egy kegygyel.
A leány derűlten nézett reá.
– Engedje meg, hogy én tűzzem össze a ruháját a mellén. Az én tűmnek a
köve annak az árnyalata, a milyen a ruhájának a színe. Boldog volnék, ha
megengedné, hogy feldiszítsem vele.
Tán megbántotta vele? A leány ránézett a tűre s elfordult. Azonban
elevenül fecsegett egyebekről. A hadnagy visszatért az anyjával. A
hadnagy a leány gyermekkoráról beszélt. Már nem emlékszik reá tán. Öt
esztendő előtt látta. Erre a társalgás általánossá lett. A lódoktorról
beszéltek. Mihály úrfi mintha emlékeznék reá. A mama néhányszor a konzul
nevét beleelegyítette a beszédbe.
A hadnagy lopva tekintett a beszéd közben a leányra. Megpödörte
önkéntelenül a bajuszát s megnedvesítette az ajakát. Azonban ismét
elfoglalta az asszony.
– Családi ékszer a tű? kérdezte halkan a leány váratlanul az úrfitól. –
Hogy foszthatná meg érettem magát, ki azt viszonozni nem tudnám önnek?
Mihály boldog hevességgel súgta:
– Régi emlékem, de soha sem ragyogott kedvesebb helyen, ha elfogadja. Az
anyámé volt.
A tűt valami liczitáczión vette, de jól hangzott, hogy az anyjáról
szóljon. Le akarta venni.