Az árnyak az erdőben csendesen megnyultak. Egy szöszke kis gyerek
elhozta az epret, a mit keserű lapu tálczára szedtek a leánykák. A
tanító kisasszony mosolygott s megölelte. A távolba nézett, a néma
völgyre, a szürke hegyekre s nem hallotta, a mit a gyermek beszélt.
Ő akkor mit se hallott. Mellette ült a földön a fiatal pap, ki szóba
elegyedett a gyermekkel.
A gyermek ezt mondta:
– Én szeretem őt! – s a tanítónőre mutatott.
Aztán ezt kérdezte:
– Maga is szereti úgy-e?
A pap behunyta szemeit és fellélegzett, mintha illatot szívna.
Ekkor csoportosan jöttek elé a fák alól a kis paraszt apróságok.
Virággal voltak megrakodva. Úgy csipegtek, hogy az elülő madarak
vetélykedő kedvét kihivták. Az volt aztán a zakota! Csipkés
tölgylevélből fonott szalagot hoztak. A pap is felállott és segített,
hogy a tanítónő lenhaja köré koszorút tegyenek és vállára azonképen. A
kis hölgy felnézett (szürke szemei voltak) és mosolygott, mintha álmában
csinálná. Azután a kalapjára is tettek.
Elszórták körülötte a gyűszűvirágokat, meg a sok vadsarkantyú-virágot és
az illatos repczét. A pintyek álmosan ezt visították: még! még! S még
hoztak.
A pap így szólott:
– Milyen jó élni!
A szöszke gyerek oda dobott egy marok tölcséres, illatos burjánt a
kisasszony ölébe.
– Mérges – mondta a hölgyecske. Aztán félig a paphoz szólva, így
beszélt:
– Vajjon hová lett az a sok boldogság, a mi volt? Ha semmi se vesz el a
mi van, ha a porrá vált csontból virág terem, hát a semmivé lett örömből
mi lett? Ah! mennyien szerettek a világon. Mondja meg, hol van az a
szeretet? Szeretném megfogni!
Felkelt. Rendbe szedte virágos ruháját. Akkor melléje állottak. A
gyerekek egyszerre odagyültek, a pap is; és úgy látszott, mintha az
erdőben is a mi szép, mind oda állana melléje. Nyulánk volt, tiszta és
friss.
Némi rücsköt simogatott ki a köntösén. Aztán egyik, aztán a másik
gyermekhez szólott. Egyik verset mondott. A pap megcsókolta érte.
Igen bizalmas lábon állott a gyerekekkel. Világos volt, hogy a tanító
nénihez tartozik. Néha benézett az ablakon az iskolába. Köszönt és
tovább ment. De akkor aztán ott szörnyű vigasság kerekedett. A tanító
kisasszony mosolygott, a gyermekek kaczagtak. Mindezekért csak olyan
bátrak voltak vele, mintha közülök való volna.
Még csak nem rég jött a faluba s annyira fiatal volt, hogy a menyecskék
nem mertek a válóperükkel hozzá menni. «Meg kell várni – mondták – míg
kinőnek a fogai.»
A régi papnak egy se volt. Ahhoz meg ezért nem voltak bizalommal.
Az öreg asszonyok sirtak a prédikálása alatt. Nem értették mindig a mit
mond, de sirtak, mert olyan leányos, szívhez szóló hangja volt. Míg
tanult az iskolában, «Harmat»-nak hivták, mert olyan ártatlan volt. A
presbyteri gyülésen megjósolták az öregek, hogyha nem változtat
természetén, senki se fizeti meg a kepét…
– Rúgni kell ezt a népet, mint a kutyát – mondta a kurátor, egy csavaros
vén paraszt, – különben harap!
A tanító kisasszony már előtte jött a faluba. Nézzék csak meg, ő mindig
ilyen módos, ilyen tiszta. A színek között ő a szürke volna, a virágok
között ő a zsálya volna. Csinos, nem rikító, de édes illatú virág. Ő
olyan, hogy mindenki szereti. Mindig csendes és kissé komoly. Tudja
vigasztalni a betegeket s minden búnak irját ismeri. Egy kaczki rosz
leány jött haza egyszer a faluba. Az így szólott: «annak a szemétől
inkább félek, mint a tömlöcz lánczától!»… Pedig szürke szemei voltak s a
gyermekek igen szelidnek találták.
Ott állott az erdő szélén, ruháját felfogta s indult le a szakadékos
oldalon. A gyermekek énekeltek.
Az Isten ölében szendergett a falu. A toronyra már rászállt a homály, de
a paplak még világos volt.
Akkor ez történt:
A hegyi ösvényen két férfiú jött le.
Elől egy nyulánk, selymes bajuszú siheder, mellette egy öreg szolga.
Puska volt a vállukon s egy hosszú szőrű vizsla szaladt előttük.
A fiatalabbik a gyerekcsapat után sietett. Mind megálltak. A leány
ráemelte szürke szemeit a jövevényre s Harmat azonképen.
A fiatalabb zavarral nézett a tanítónőre. Megállott előtte. Egy
pillanatig nehéz csend volt.
Akkor a leány (kissé rebegő hangon) ezt kérdezte:
– Eltévesztette az útat?
Az idegen meghajtotta magát s így szólt: köszönöm!
Pedig mi oka se volt köszönni.
A leány már mosolygott.
– Én a tanítónő vagyok, Biró Kata. Amott a faluba vezető ösvény! és a
mély útra mutatott.
A pap csodálkozó, aggódó tekintetet járatott végig rajtuk. A fiatal
ember köszönt s letért az útra. A kutya vigan szaladt előtte.
– Ismeri őt? kérdezte halkan a pap.
– Ismertem – felelte a leány egyszerűen. Suhay Pálnak hivják.
Akkor egy kis gyermek, kit a csihán csipett meg, felsirt.
Oda ment, megcsókolta s megvigasztalta.
*
Az idegen a malomházban hált. Hajnalban csónakra ült s a sásos tón
vadászott. Alig lőtt valamit. Hanyatt dőlt a csónakba s az eget nézte. A
nád sikátorai között lassan ingott át a hitvány lélekvesztő. A hódák
búgtak s rigó fütyült a part ezüst nyiréin.
Parasztok mentek a mezőre. Köszöntek az idegen úrfinak. Nem zavarta. «Ki
ez?» kérdezték. Később a pap is arra járt. Igen gondolkodó volt. Az
idegen észrevette őt. Felült s komoly tekintettel kisérte.
Később kiszállott és végig ment a falun.
Az úton gyermekekkel találkozott. Egytől ezt kérdezte:
– Jársz-e iskolába, kicsi?
Csinos nyulánk ficzkó volt az idegen; elegans, ruganyos. A gyermek
remegve nézte.
– Szereted-e járni az iskolát kicsi? – mondta tovább.
Mintha csak ezt mondta volna: «én szeretném járni».
Czél nélkül bódorgott. Aligha látta valaha e zöld dombokat, e virágos
réteket, e nyugalmas vizet, e gyapjas erdőket.
Az oldalról rátévedt a tekintete az iskolaudvarra. Ott sok gyermek
futkosott. Ekkor így szólt:
– Az ördögbe! És Kata bemutatta magát nekem mint egy idegen.
Egyszerre boszús lett. Felvett egy kavicsot s az iskola irányába
hajította. Senkit se akart találni, de jól esett, hogy arra felé dobhat.
Hátat fordított és fönnebb ment a hegyen.
– A régi makacs gyerek – morogta. – Lássuk csak, ki az erősebb?
Felkaczagott s szeretett volna valami verset czitálni. Természetesen
valami igen gúnyos verset. De nem tudott. Ily szóknak kellett volna a
versben lenniök, hogy: «tovább-tovább bolyogjunk e czudar világban». E
helyett ezt fütyülte: «az asszony ingatag». Aztán hazament a malomházba,
lefeküdt s elaludt.
*
A gyermekek közül így szólott egyik a tanítónőnek azon reggel:
– A tegnapi idegen urat láttuk ma. A tóról jött.
A kisasszony erre felemelte ujját komolyan, intve: Aztán így szólott:
«Anna (ez épen a hirthozó leányka volt), vajjon e mondatban «virágnak
mondanálak» mily szó ez «mondanálak»?
A feleletre azonban nem ügyelt. Későre ezt kérdezte:
– Szólott-e valamit?
Azonban a gyermekek nem tudták már akkor, hogy kiről beszél. Ők
elfelejtették addig az idegent.
Délben énekeltek; nagy zajjal összeszedték czók-mókjaikat és kettős
sorokban hazaindultak. A tanítónő ott állott az ablakban, mint rendesen.
Tiszta kis kék kartonruha volt rajta, jól begombolva nyakig. Szürke
szemei álmosan tekintettek ki üde arczából. Ő onnan szokta ügyelni a
gyermekeket, hogy jók legyenek az úton. Ő reájuk néz. És most is egyedül
reájuk. Az Isten tudja, hogy senki másra.
Sóhajtott. Valami gondolatban igen elmerült. Nem ború lepte meg, csak
árnyék. De ah! a futó perczeket jól betakaró árnyék, mert kopogott
valaki az ajtón s ő nem hallotta.
– Jó napot – mondta Suhay Pál.
A leány megfordult s felpirult.
A padok elválasztották őket. A falról a káposztákkal s vízilovakkal
telerajzolt táblák ugyan csodálkozva látták; és a napsugár, mely a
porszemeken libben, azonképen, hogy ez a nyugalmas kis hölgy elpirult.
– Jó napot – ismételte.
A leány csendesen bólintott.
– Elutaztam volna – mondta a fiatal ember, de itt maradtam, mert
ingerelt.
A leány egyszerüen kérdezte:
– Közölni valója van velem?
– Ingerelt, Kata! Ne akarjon ilyen hideg lenni. Én tudom, hogy ez nem az
igazi arcza. Ingerelt, mikor eltagadott. Vadászva bolygom a nyarat.
Határról-határra járok. Ah! Kata, az elmult napok emlékezetét akarom
megölni. Akarom, akarom. És a mint járok, a sors maga elé vezet. Tovább
mennék, de ingerel, mikor eltagad. S itt vagyok.
Épen azon a helyen, a hol szónokolt, igen vásott kis gyerek szokott
ülni. A leánynak ez jutott eszébe: «az a szöglet a leglármásabb az
iskolában». Ezen mosolygott.
Az úrfinak ez a mosoly a fejébe kergette a vért.
– Nevetségesnek talál? – kérdezte.
A leány hosszú tekintettel nézte meg. Szürke szemei megmelegedtek:
«szépnek találom» – gondolta. Aztán így szólott:
– Bocsánat, ez az iskola-szoba, – s köszönt, hogy távozzék. Az ajtónál
azonban megállott. Fél tekintettel visszanézett s azt kérdezte: «Sokáig
marad itt?»
A férfi sovárogva nézett rá.
– Követhetem?
– Jó napot – mond a leány, de szívesen nézett rá. És eltünt.
A férfi ingerülten csettintett nyelvével.
Kilépett az udvarra. Ott szembe találkozott a pappal. A tiszteletes
ekkor érkezett.
Úgy találta, hogy czudar képe van. Szívesen meglökte volna. A pap bátran
tette kezét az ajtókilincsre.
Az úrfi felriadt.
– Barátom! hé! – Azonban nem azt mondta, a mit akart, hanem így végezte
be a mondatot: «Sok-e az alsó tóban a rucza?»
A pap boszus hangon felelte: «Nem tudom», soha se látott Harmat is ily
ingerlő ábrázatot. Valami szörnyű gyönyörűség lenne megkarmolni.
Megállott s szemébe nézett
– Hát a felső tóban sok a rucza? – kérdezte dühvel az úrfi.
Ekkor a leány lépett ki az iskola ajtón. Mosolyogva bólintott az úrfinak
s kezét nyujtotta a papnak. «Akarja, – kérdezte – hogy beszámoljak a
délelőttel?» Helyes megemlíteni, hogy e szavak félig az úrfinak is
szólottak.
*
A falu végén egy kis fájós lábú gyermek lakott, a kit Kisónak hivtak.
Alkonyatkor egy fehér derekú kis karton köntöst öltött a tanító
kisasszony s a látogatására ment.
Az úton mindenki köszöntötte. Ő mindenkinek mondott valami kellemest.
Egy kuvasz megugatta. Ez általános felháborodást keltett az utczában.
Szörnyen lehordta minden jelenlevő a szamár kutyát.
Hiszen ez a kisasszony! Hogy azt egy kutya elfelejtheti.
A Kisó betegágyas házában tűz égett a pitvar nyitott kemenczéjén. Az
anyóka főzött. Kezet akart csókolni a kisasszonynak és szörnyen zajos
volt. Elmagyarázta, hogy Kisó mint esett le. Mint mondta: «jaj anyó!
nekem ugyan megesett!» mire az anyó hasonló feljegyzésre méltó mondattal
válaszolt. És most lám!…
A tanító kisasszony belépett. Penészes, sajtszagú, sötétes volt a szoba.
Néhány szót szólott a gyermekhez. Aztán az ökölnyi ablakhoz lépett és
kinézett. Bizonyos, hogy várt valamit.
– És mivel gyógyítja, jó anyó? kérdezte.
Akkor az ajtóban megjelent Suhay Pál úrfi.
A paraszt asszony visszavonult, a gyermek az ágyacskára hallgatva
visszadőlt.
– A véletlen útjába vezetett, Kata. Nem kerestem, nem kerülöm. Helyes
tudnia, hogy itt maradok. Tán nem alkalmas hely ez mindezeknek a
kinyilatkoztatására, de nem bánom. Követtem, a merre ma járt, követni
akarom az egész életén át, a merre jár. Azonban úgy tetszik, hogy valaki
azonképen követi, a mit én nem tűrök. Tartok tőle, hogy utánunk jött ő
is. El akartam mondani, a mit elmondtam, mielőtt megzavarhatnának.
Féljen, a ki útamba áll. Istenemre!
A leány félkézzel a gyerek ágyának fájára dőlt s így szólt egész
könnyedén:
– Emlékszem, mikor maga nálunk lakott tanuló korában, Pali, az én
szegény özvegy édes jó anyámnál. Akkor is roszúl szavalt. Rendszerint
dagályos verseket szeretett szavalni, harczias állásokban. E szokást nem
tudta levetközni
– Csufolódjék – felelte a férfi, – bánom is én. Mit akar? Jóformán
gyerek voltam. A szobánk majdnem egymás mellett volt. Azt hittem, hogy
csak megszoktam, pedig szerettem.
Igazán nem lehetett tudni ha komolyan beszél-e?
A leány közbe szólott derülten:
– És mikor megnőttünk s e tudatra ébredt, elhagyott… szóra sem érdemes.
Aztán a gyermekhez fordult:
– Bizonyosan nehány nap mulva járni fogsz majd – mondta – az erdőbe
viszlek szombatonkint. A többiek már sokat tanultak a virágokról.
Feltette széles virágos szalmakalapját s átkötvén a szalaggal, kis
leányosan a hátára vetette.
Tán haragudott, azonban ott maradt az agyagos fekete kis szobában.
– Emlékszik, Kata – kezdte csendesen Pál, mikor magukhoz vitt lakni a
bácsim? «Jó fiú légy, mondta, ime ez a leány kedves pajtásod lesz. S én
mindjárt szerettem volna valami rettenetes tettet véghez vinni. Egy
szekeret megállítani, vagy megvivni egy bikával. Ah! boldog voltam!
Megöleltem és együtt jártuk a kertet. Aztán néha összevesztünk. Maga is
makacs, én is az. Ügyeljetek, mondta a néni – sok czivódásnak örökös
harag a vége. Az úton mentünk s kézen fogóztunk. Én úgy hivtam «hugom».
Egy vén asszony ibolyát árult. Megállított az utczasarkon s így szólott:
«szép leánynak szép virágot nem vesz úrfi?» Hiszen a «hugom», feleltem.
Mind hárman kaczagtunk. Ah Kata! vágyakozom megölelni!
A leány behunyta a szemeit.
– Egyszer vásár volt. Egy szekeres embert szólítottam meg, honnan való?
A havasokról volt. Vannak-e ott csendes faházak? kérdeztük. És
tudakoztunk a csorgókról, a sóhajtó fenyőkről, a mohos gyepről, mely
ring, mint a hinta. Egymásra néztünk s azt gondoltuk: Ah! semmi se kell
azon felül kettőnknek.
A leány elsimított valami nem létező dolgot a homlokáról és idegesen,
szaporán felelte:
– Emlékszem… Mikor megnőtt, kicsinyelt. Szegény özvegy asszony leánya
voltam. Haza ment, s faluról négy csengetyűs lóval robogott be a
városba. Elhaladt mellettem a nélkül, hogy köszöntött volna. Emlékszik?…
szembe nevetett, mikor sirtam miatta, «eh kényes hölgyike!» mondta és
meg akart ölelni. Akkor! Utálatos volt. Emlékszik… Eh! A nagysás úrfival
nagy tervei voltak a családnak.
És félbe szakítva a mondatot, szinte nyersen kérdezte. (Csoda, honnan
vesz ilyen szigorú hangot a gyenge nőcske?)
– Mit akar tőlem?
A férfi keményen a szemébe nézett.
– Mit akar nélkülem? – kérdezte vissza. – Utaztam és visszagondoltam a
virágáruló asszonyra s a magányos havasi házra. Dorbézoltam és
el-elborított az emlékezet. El akartam feledni magát. Akartam, akartam.
Azt állítottam, hogy nem szeret s hogy én sem szeretem. Ha szeretett
volna, nem bántott volna. Tudom is én, mivel bántott? Semmivel tán. Ha
szerettem volna, nem hagytam volna el. S akkor közbelép a sors…
Valaki kopogott.
A leány így szólott:
– S akkor közbe lép a sors!… Maga erősen akart valamit, Suhay Pál úr. Én
is akarok valamit.
S hangosan mondta:
– Szabad!
A pap lépett be.
A férfi oda ugrott az ajtóhoz.
– Hivta valaki? – riadt rá nyersen.
Harmat, a szelid pap kiegyenesedett. A szeme égett.
– Megengedte valaki, hogy ezt kérdezze?
A leány eleresztette az ágy karfáját, s így szólott csendesen a paphoz:
– Jőjjön ide.
Aztán Pálhoz fordult s azt mondta:
– Én ezt akarom!
Karját a pap karjába öltötte. És az ágyhoz lépett s megsimogatta a beteg
gyermeket. Szeliden, mintha semmi se történt volna, szólott Kisóhoz.
Miután pedig kalapját feltette s csinosan megigazgatta, egy lomha, mély,
de nem haragos tekintetet vetett Pálra s a fakilincsre tette kezeit.
– Én őt szeretem – mondta halkan. – Ha el akart feledni, most megteheti.
Így szólván hozzá, vajjon hivta-e? vagy elüzte örökre?… Ki tudja.
Így szólván, kiért vallott? A papért-e? Pálért-e?
Már este volt.
A homály gyorsan elfedte őket a mint egymáshoz simulva a fehér iskolaház
felé haladtak.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: