Szép nyári reggel volt. A piaczon eleven élet pezsgett. Zöldségekből,
dinnyékből való dombok illatoztak a piaczsorban. Nagy, vásáros zaj,
dulakodás volt körülöttük.
– Drágán adja maga, – szólt egy előkelő asszonyság a kofaasszonyhoz,
illatos dinnyét emelgetve keztyűs kezében.
A kofa nagy szóáradatot zúdított erre a véleményre. Az asszonyság
fiatal, szép leányhoz szólott, mutogatva a dinnyét.
Valaki megállt ott a hátuk megett. Ez Drugán Mihály úrfi volt. Ő
rendszerint az első vásárló a piaczon reggelenként. Nyugalomba vonult
kereskedő ember. Felettébb szeretett jól élni s az újságokra vadászott
reggelenként. Mindenkit ismert a piaczon, eladót, vevőt.
Az asszonyság roszúl beszélt magyarul. Mihály úrfi beleszólt német
nyelven a vásárlásba.
– Az a dinnye kásás, nagysád, azt a cserhajút ajánlom inkább.
Az asszonyság nyájasan intett s a leány is mosolygott.
Az öreg legény szolgálatkészen folytatta.
– Bízza reám magát, nagysád.
Előre indult. Egy kis leányka tarka németszegfűt kínált. Nehány szálat
vett s a fiatal leánynak ajánlta fel.
– Idegenek nálunk nagysádék?
A leány mosolyogva igenelt s feltűzte a virágot.
Megvették a dinnyét, s Mihály úrfi udvariasan előre vitte. «Szép
fehérnépek, – gondolta. – Honnan valók?» A hiúságát kellemesen
érintette, hogy ilyen feltünően szép idegen hölgyeket kísérhet. Köszönt
mindenfelé, s hogy a ki látja őket, észrevehessék, hogy igen barátságos
állapotban van az idegenekkel, – tüzetesen magyarázta a piacz
nevezetességeit. Az a barátok temploma, ott a hegyen a vén góthikus a
reformátusoké; a piacztéren a nagy kút muzsikus kút volt; ez a
tanácsház.
Mihály úr öreg legénykedő ember volt. Galant modorú (ezt még a pudli
mellett tanulta), beszédes, jókedvű, finomul öltözködő, szépen kivasalt,
kitatarozott úr, kirakva szépen aranylánczczal, nyakkendő-tűvel,
gyűrükkel.
– Már egy hét óta lakunk a hegyen, a vár mellett, – mondta az
asszonyság. – Ideiglenesen, csak néhány napig, – tette hozzá
magyarázólag.
Csevegve értek ki a piaczról. A leány szíves érdeklődéssel hallgatta a
beszédet, de nem szólt.
Mihály dajkálva a dinnyét, buzgón beszélt. Felkísérte a hölgyeket.
Útközben bemutatta magát s némi közelebbi diskrét adatokkal szolgált a
saját állapotáról. Ő magában él, a ház az övé a barátok temploma
mellett… a napsoron természetesen, a hol a virág igen szereti a helyet.
Őtet itt mindenki ismeri. Itt született, fiatal éveit itt töltötte s itt
is akarja élvezni az életét. Nyaralója van a szőlőhegyen.
Szép, kaczagó nyári reggel derítette meg az utczákat. A vár mellett a
bakák gyakoroltak s a széles vársánczba harsogtatták trombitáikat.
Az asszony így szólt:
– A szegény uram mindig szerette ezt a várteret s a trombitaszót.
Úgy látszott, hogy a «szegény uram» járt már ezen a helyen, vagy tán
katona ember volt, s mintha megboldogult volna. Egy kis ház előtt
állottak meg. Az asszonyság édeskés udvariassággal hálálkodott a szíves
segítségért.
– Egészen magunkban élünk, – mondta a kapuban, – nincsen ismerősünk a
városban.
A fiatal leány érdeklődéssel nézett a szőlőhegyre, mely szegélyezte a
tért. A nap sugarában fürdött az eleven zöld hegy.
– Bájos kép, – mondta. Ez volt az első szava s lassan végignézte a vén
legényt.
– Az az én nyaralóm, – felelte buzgón, – ott látszik a hajlás felett a
piros fedele. Akkor volna csak kedves hely, ha ilyen szép hölgy
tisztelné meg. Nem remélhetem?
A leány szelesen köszönte meg.
– Megmutatja?
Az asszonyság visszonozta a meghívást és így váltak el.
*
Vajjon kik lehetnek? Tünődve nézett körül. Egy kéményseprő ismerőse
lakott fennebb a hegyen. Oda ment, hogy tudakozódjék. Nem talált odahaza
senkit. Az úton a mesterasszonyok hozták a piaczról a kosarakat,
zöldségneműekkel a délebédre.
Idegen hölgyek. Kik lehetnek? Felettébb érdekelte a kérdés. Bizonyos,
hogy úri fajta. Az asszonyság kissé érett, sőt elvirágzó, de kivánatos
szépség. A leány pedig valósággal feltünően bájos. Üde, hamvas,
gömbölyű, mint egy ízes baraczk, kissé hűvös és rátartó. Szeretett volna
tudakozódni felőlük a járókelőktől. De kitől? Szegényes állapotban
élnek. Egy dinnye, szűk vásárlás; kicsi ház eldugott helyen; nyomorúság.
Mihály úrfit erősen érdekelt minden szoknya. Hajszolta egész életében.
A piaczszegleten egy hadnagy ismerősével találkozott, a Pogány
Vinczével. Egy pirosarczú, időses úrral jött csendesen. Mihály
köszöntötte a hadnagyot. Az idegen úri ember szótlanul tovább ment.
– Láttam, – mondta a hadnagy a kérdezősködésre, – hogy már fölfedezte az
idegen hölgyeket, vén kecske…