Ákos a kert végébe ment. A porond csúful nyikorgott a lába alatt, azért
a füvön ment végig. Ott ledobta magát a földre. Éles fájdalom kinozta a
testét, s arcza eltorzult. Bár egy zug maradt volna meg a régiből. A
jólét úgy bemázolta a régi tisztes rongyosságot, hogy ki se látszott
alóla.
Hallszott, hogy a kocsi az udvarra visszatért. Ah! nekik is volt egy
targonczájuk. Az apja bele gyömöszölte mind a két gyereket ott… és itt…
gurult végig egy kereke. Mint emlékezik reá! Az apja akkor kapitány
volt. Hosszas fehér bajusza volt. A batul almafákat akkor ültette.
Azután ment nyugalomba. Itt vonult meg. Ócska, kirojtozott ujjú,
elviselt fényes gombú blúzára okvetlenül emlékezik, a mint a nyakán
kigombolva, gereblyével a vállán az illatos sarjú gyűjtésére indult a
kert végébe. Az ezredes kigombolt kabátját látja, a mint az anyja
asztala mellett hever, a kipárnázott karosszékben dolgozva fel a
bezabált ételt ocsmány bendőjébe. Az ökle összeszorult és vad dühvel
csapott a selymes gyepre. Hiszen jól élnek mind, jól élünk mind. Ákos is
bizonyosan. Hiszen mi se hiányzik. Senkinek se volt urasabb módja a
kadétiskolában. Ákosnak minden kényelem, kényeztetés vette körül.
«Eladtak valamit, a miből kifutott ez az uraság», így gondolkozott. El…
eladtak valamit. A leány testvére testét. Jutott az árából az Ákos
szükségei felett a mulatságára is. Aztán, a fiatal ember
könnyűvérűségével nem tünődött sokáig: honnan jön mindez? Jött, mint az
áldás… Tán görnyed érte a szegény özvegy öltve az öltés után, ott sáppad
tán a szép leány nehéz éjszakákon. Tán elborul egy perczre… de meg van
mindez, ki ne élvezné? Honnan ered a dús forrás? Ocsmány halálfejből
ime…
Aztán jól éltünk mindnyájan az ő testén, mint a penész a márványon.
Ringy-rongyokat vettünk az ő testének árán, puha posztót, aranyrózsát a
sipkán… Becstelenség, förtelem: a testének, húsának árán. És mintha ki
akarna fordulni belőle mindaz, a mit mulatságos dorbézolásokon megzabált
valaha: az utáltság úgy felkavarta a gyomrát. Marczangolni, harapni,
rogyásig vájkálni vérbe, húsba áhított. Hogy állhasson ő valaha emberek
szemei elé, a ki a testvére teste árán nőtt fel? Becsületén
levakarhatatlan folt van; tiszti kardkötője ocsmányság és szenny. Se
égi, se földi hatalom le nem takarítja róla. Ha csak a halál rettenetes
erejével nem. Ha csak le nem dobja magáról e bepiszkolt életet a
bepiszkolt becsülete után.
A keserűség markolgatta a torkát. A lélekzete majd kimaradt. Zokogás
fakadt fel a melléből, hosszan, keservesen.
Az anyja?… Ő adta-e el a nénjét? vagy ő vásárolta-e a fényt, a leánya
szűz testének árán? Hiszen ezt meg kellene tudni. Felült Ákos, az
alkonyatba kapcsolva a szemeit. A gondolatai összezavarodtak. Mit
tegyen? Ez a kérdés mindenekfelett érdekelte: ki a bűnös? Az életösztön
tanácsolta-e neki ezt a halasztási időt, vagy feltámadt boszuérzése? Ki
a bűnös?
Felugrott, szemeit kitürölte s bement a házba.
Egészen könnyű lépéssel állott be.
– Aludtál-e, Ákos? egészen megfrissültél. Csinos üde, csipkés kék
kartonban volt. Az anyja alig nézett fel. Ákos bókolt a nénjének. Ez az
ő kedves szine, ez a buzavirágkék. «Értem viseled?»
– Csinosnak találsz? A szobák is mind illenek a szinemhez. Akarod látni?
Az imént ügyet se vetettél reá.
Arra átmentek a Magda kaczér kis szobájába. Ákos mély tekintettel nézte
meg az anyját, a mint előtte elhaladtak.
– Nem sír-e az anyám?
– Ah! tesz-e is ő egyebet?
– Miért? kérdezte rebegő ajakkal.
– Tudna-e annak a végére járni valaki?…
Aztán átvitte az öcscsét a kis szalonba. A virágokat ő ápolja mind. A
vázák angol művek, finomak, előkelők. A képek franczia munkák. Apró, kis
szemérmetlen szerelmes jelenetecskék: «Nem találod-e pikánsaknak?»
Aztán odább vitte. A csipkéivel dicsekedett el. Igazi brabant dessinek.
Egyik gallért királyi nő viselte valaha. A csecsebecséknek mind
históriája van. Egyszer ezt kérdezte Ákos:
– Az anyám vette neked ezeket?
Magda mosolyogva felelte:
– Az anyám? igen, tudod, az anyám. Ákos is mosolyogva fogadta a hamis
feleletet. Aztán könnyen tette hozzá: De szépnek találod-e? Az a
lényeges, hogy élvezni tudjuk az életben az igazi szépet? Nem?
– Ha nem igen drága, Magda…
– Nincs nagy ár, a mit meg ne érne az igazán szép.
Akkor a kis szegeletszobába értek, a honnan a kertbe lehet látni. A
lombos fák félhomályba takaróztak. A körvonalaik bizonytalanok lettek,
sokkal nagyobbat mutatva, mint a mekkorák… Ákos szembeült a homálylyal.
A térdét felhúzta a kezével s az árnyakat nézte s színtelen hangon
mondta:
– Igaz, Magda! A szépnek élvezete a valóságos boldogság. Aztán a jó
pajtásom vagy-e még, nagy leány? Akarsz bizalmasan beszélni velem, úgy
mint rég, mint két jó pajtáshoz illik? A jó pajtásom vagy-e? Akarsz-e
kezet adni reá?
A leány nevetve nézett reá.
– Nagyon forró a kezed, Ákos.
– A fejeddel szeretnék beszélni, Magda. Jó?
Az apja ültette batul-almák igenelve bólintgattak Ákosnak.
– Nos?
– Szeretem, hogy úgy beszélsz velem, Magda, mint egy jó kameráddal. Egy
kicsit lenéztél, mert kisebb, gyengébb voltam, mert sírni tudtam. Mindig
«leánynak» csúfoltál. De látod! már eléggé férfiú lettem. Már sírni se
tudnék; érzékenységet nem veszel észre rajtam. Hát felelsz?
– Hogyne, hadnagy!
Ákos kissé rebegő halk hangon kérdezte:
– Jól elláttad magadat, nagy leány?
– Hogyan?…
– Nem értesz meg? Valósággal szép leány lettél. A szemednek, ajakodnak
párját nem láttam. Elhiheted, hogy mi értünk aztán hozzá. A hajad, a
csipőd csodálatos. Mondd, drágán adod-e el?
– Micsoda kaszárnya-ízű beszéd…
– Hát roszúl fejeztem ki magamat. Nem hittem, hogy velem kényeskedsz. Te
érzékenykedsz, nem én. Újból kérdem: Jó! Elvesz-e az ezredes?
– Feleségül?
– Feleségül.
– Nem kérdeztem meg.
– Meg se kérdezted? Aztán tompa hangon folytatta: azt már szeretem, nagy
leány. Meg se kérdezted? Jó. De hát minden gyönyörű itt, az igaz. Ez az
elegánczia, ez a kényelem, ez aztán tetszik nekem. A kocsi, reménylem, a
tied. Egészen izléses. Az aranysárgát többre tartom, bárha a szürke se
megvetendő. De hát miből fogod tartani a lovaidat? Azt hiszem négy
esztendősek… Hát tíz esztendő múlva mit fogsz nekik adni? Verstanden…?
Magda felkaczagott, megveregette az öcscse vállát.
– Ezt nevezem csinos fogásnak. Ez a ravaszság imponál nekem, gyerek. A
lovaim érdekelnek téged? Kedves kamerád te.
Aztán hozzá dörgölődött az öcscséhez hamis mozdulattal mint egy czicza.
Ákos konokul az apja almafájának ingását utánozva, felső testével rá se
nézve Magdára, összerázkódott.
– Hát te hadnagy… eh! ne félts te engem. Valósággal meguntam az életet,
azt elhiheted könyv nélkül. Mi volt az életünk? A szemünk világa majd
beleveszett a kinlódásunkba. A szomszédasszony takarított reánk s anyám
a gép mellett dolgozott. Tudod-e mit varrtunk? Rékliket a boltba. A
boltoslegény udvarolt nekem, tudod… mikor kivettem a gyolcsot… Emlékszel
a régi híres viklerre a róka mállal? Télen abba jártam a boltba… csúf
maskara lehettem. A boltoslegény mégis enyelgett a kedves, tán el is
vett volna, ha nem is örökre… Megutáltam az életet, elhiheted nekem. Az
ujjam hegye tele volt tűszúrásokkal. A kegyes boltos. No hát enfin…
vége.
– Teljesen?
– Teljesen? A holnappal törődjem, ha a tegnap nem igér jobb holnapot? ha
nem változtatom meg erőszakkal. Igen hát… megváltoztattam… Mit akarsz.
Panaszolkodhatsz?
– Én?
– Te kivált. Ha dolgoztunk, neked kellett, hadnagy. Az anyám csak reád
gondolt, reám soha, elhiheted. Mi minden kell egy ilyen kadétnak, ha azt
réklikből ruházza az ember! Kedvesem, én effélékről nem szeretek
beszélni. Hagyj nekem békét… és a lovaimnak, tudod.
– És aztán?
– Aztán pász és punktum… Szeretem, hogy nem csinálsz nekem képeket. Az
anyám pedig megjósolta. Nem igaz… Te a régi kedves kolléga vagy, kedves…
Tudom is én a hónapot?… Jól vagy-e? jól érzed-e magadat? A lovaim? hagyd
el, megkerül az ő zabjuk is…
– És mit mondanak az emberek?
– Az emberek? Nevetséges. A míg szegények voltunk, lenéztek; most
lenézem én őket. Hagyd el! Itt hagyjuk ezt a fészket. Láttam-e én a
világból valamit. Ah! ha tudnád, beh éhes vagyok reá. Látni, élvezni,
szeretnék beleharapni…
Elhallgatott s mert az öcscse némán nézte a sötétet, egy hanggal
csendesebben, sőt némi mélasággal folytatta:
– Ne búsíts, Ákos! Nem szeretem, ha a holnapról beszélsz. Néha az
eszembe jut. Azonban mire? Katonafamiliából vagyok. Hallottál Miklós
bátyámról, az apám testvéréről. Még megvan a karabély, a mivel a szivébe
lőtt (ott van az előszoba ajtaja mellett), mikor éheznie kellett volna.
Meg is van töltve. Miért féljek a holnaptól? Nincs-e abban a mentség?
Ákos csendesen folytatta:
– Szép férfiú volt, emlékezem még én is reá, pedig kicsi voltam.
Hajnalba jött meg valahonnan. «Mindennek vége van», így szólt az
anyámhoz. A kártyán vert el mindent s a becsületből is valamit. «Mondd
meg az uradnak, hogy fizessen ki mindent, a mit pénzzel lehet
kifizetni». Aznap elment… Hogy jut az eszedbe. S megvan még a karabélya?
A leány leült az ablak elé s beleburkolózott a gondolataiba. Későn
mondta.
– Akarsz itt lakni ebben a zugban?
Ákos végig ment a szobákon s csendes, alázatos lépésekkel közeledett az
anyja felé. Minden ok nélkül lehajolt s megcsókolta az anyja homlokát.
Aztán letérdelt, úgy mint gyermekkorában elejébe s megfogta a kezét.
– Nézz szivesen reám, édes… én igen szeretlek tégedet. Minden
megváltozott itt, csak te nem édes egyedül… Igen boldog vagyok, hogy
megcsókolhatom a kezedet, kedves.
– Nem vártunk, kedves kis fiú.
Úgy szólt, mintha csak akkor érkezett volna meg a fia, s csak most vette
volna észre. Hogy valamit beszéljen, ezt kérdezte:
– Hadnagy lettél, kedves?…
– Nagyon szép lett, Magda…
– Mikor láttad utoljára?
– Hat esztendeje, kedves. De csak te, csak te vagy a régi kedves.
Akkor felkelt és ismét megcsókolta az anyja homlokát.
Aztán felvette a sapkáját, a Miklós bátya szép fényes karabélyát
leakasztotta az előszoba faláról s a bluza alá rejtette.
A fehér buldogg dühösen megugatta. Észre se vette jóformán. Magda az
ablakból észrevette az öcscsét s utána szólott:
– A kávéházba mégysz? Ottóhoz? Léha ficzkó, meglátod.
Öreg sötét este még az utczát, a mely a városon ki, az erdővel
körülölelt mezőre vezet.
Csendesen végig bandukolt rajta.
Azt hihette volna valaki, hogy ittas.
Azonban senki se látta. Az Isten minden bizonynyal.