Bagaméri Ákos, a csinos, leányarczú kadét a vaskocsiból kilépve,
megismerte az állomásfőnököt. Bárha alig ismerte, mégis szivesen
köszöntötte, mintha csak meghitt barátját látná. De olyan rég látott
valakit a szülővárosából.
– Hosszabb időre jött haza?
– Csak néhány napra, míg az állomásomat elfoglalnám.
Mert a legényembernek a tekintete nyájas, beszédes volt, a főnök tovább
fűzte a beszédet:
– Az anyjához száll a hadnagy úr?
Milyen kérdés? Hiszen azért jött haza, hogy az anyját lássa s
leánytestvérét, az ő édes nénjét, Magdát. Azonban hizelgett neki a
czímzés. Mert nem hadnagyi köntös volt rajta. A hozzá való költséget
akarta megsürgetni az anyjától.
Kevés pénze lévén, gyalog akart besétálni a városba. A szegénységét
szégyenelve, addig késlekedett, míg csak a bérkocsik el nem mentek a
pályaháztól. Akkor beindult gyalogszerrel az ösvényen.
Minden a régi volt; a virágos rét, a Poklos patak, a tarka város a
hegylábánál. Szeretett volna ugrálni és kiabálni. Lesz még öröm odahaza!
Mert mit se írt az anyjának, hogy meglepje őt. Magda, a nénje, már nagy
leány. Kedves pajtásságban éltek. Magda volt az erősebb, ügyesebb s a
fiusabb. Bizonyosan igen szép. A csendes özvegyi ház ékessége ő. Vajjon
mit tesz most? Az anyja bizonyosan szorgalmasan varr, s Magda tüz
serényen mellette. Elérzékenyedett. Érette rontják magukat, hogy
ellássák őt mindenekkel. A régi ház fedele mohos, rongyos, fala hámlott,
vedlett, csakhogy Ákos úri módon éljen az iskolában. Ah! Visszapótolja
most mindezt ő; vissza bizony! Az édes, dolgos jó anya; és az örömre
született szép leány nem fognak szigorogni tovább… Az ajaka úgy
rebegett, hogy meg kelle keményíteni magát, nehogy elpityeregjen e
gondolatokra. Az volna aztán szép egy kinevezett hadnagytól!…
Szürkület lévén a mint a városba beért, alig egy pár lézengőt talált a
poros úton. Egy slajfer szamárhúzta talyigája után vén asszony
ballagott. Meglátva Ákost így sápított:
– Hogy megnőtt lelkem szép úrfi.
– Megismer, slajferné? Hogy van?
– Hogyne, lelkem. Gyalog jött, kedves úrfi? Bizonyosan nem várták s
azért nem küldték ki a kocsit elejébe.
Mégis ajangott volna Ákos, bővebben szóba állani egy viseltes, rücskös
asszonynyal az utczán, azért meggyorsította a lépéseit. A slajferné
azonban megcsapkodta a szamarat s tovább fűzte a beszédet:
– Nem is látta lelkem a kocsit? A múlt hetekben vették. Bécsi portéka,
bárha Slézák idehaza olyan kocsikat csinál, hogy a király is
beleülhetne…
A vén asszony tolakodó bizalmaskodása kellemetlenül érintette, azért a
gyalogútra tért. A kocsi? Bizonyosan összetévesztette őt valakivel.
Istenem! Mintha ugyanazon violák pompáznának az oláh kántor ablakában.
Egy szőke leányarcz mosolygott ki mellettük. Mintha az is ismerős volna,
pedig hat esztendő óta nem járt Ákos errefelé. Megnedvesítette az ajakát
s felnézve az ablakba, megsimogatta serkedő bajuszát. Aztán félszemmel,
ellenszenvvel sandítva a vén asszonyra, gyorsan betért a görbe utczába,
hol a házuk áll. A lépéseit úgy megsebesítette, hogy majdnem futva ért
oda.
A kaput tárva találta. Két kurtafarku buldogg rohant felé, mérges
ugatással. Libériás kocsis állott a befogott gig mellett, füttyentve a
haragos dögöknek. A kadét megütődve nézett körül. Nem tévedett-e be
valami idegen helyre? Az udvar előkelő, porondos utakkal, gyepágyakban
virággal a tornácz előtt. Minden új és festett. Jó helyt jár-e? A kutyák
morogva sunnyogtak vissza. Valahol zongora szólt.
Majd hogy kopogott az ajtón, mint egy idegen helyt. Mégis belépett. Az
előszobában, a hol a varrógép szokott berregni régen, ott egy
papagályszerű ficzkó szivarozgatott. Az kifogástalan szolgálatkészséggel
a lakószoba ajtaja elé állott s diskrét hajlással nyitotta meg. A
zongorán zúgott a walczer.
Benn a letarolt asztal mellett egy párnázott karosszéken félig ülve,
félig heverve füstöl egy öreg pirosképű idegen, egy aranygallérú, mellén
kigombolt bluzban. Háttal az ajtónak asszony magyaráz az idegennek. A
hangszer a belső szobából zeng.
Az idegen a beszélő asszonyhoz figyelmeztetőleg az ajtóra intett. A
zongora is elhallgatott egyszerre s a beszélő is. Az anyja volt.
– Te vagy az?
A kadét zavartan állt meg. A belső szobából sugár elegáns leány szaladt
feléje.
– Te vagy az? kérdezte az asszony ismét.
A leány hevesen a kadét nyakába ugrott. Egy fiatal hadnagy libegett
utána a belső szobából.
– Te itthon, Ákos? Felemelkedett. Egészen sápadt volt. Magyarázólag így
szólt az idegen felé: «A fiam».
A hadnagy fesztelenül köszöntötte Ákost: «Szervusz kamerad». Azután
elejébe állva, bemutatta magát: «Herman von Otto».
Az öreg katona nyugodtan kérdezte az asszonyt:
– Nem várták?
Ki se felelt. A szoba igen díszes és új. A kamukán drága étszerek szerte
szét; szőnyeges diványok, magashátú székek az asztal körül.
– Az ezredes úr hozzád szól, Ákos.
A kadét barátságtalan tekintettel fordult felé, kimérten meghajolva.
Aztán az anyjához lépett és kezet csókolt. Akkor a papagály nyitott be,
jelentve, hogy a kocsi előállott.
Az ezredes lustán felállott s begombolta kabátját. A mig készülődött, a
kadéttal foglalkozott leereszkedőleg.
– Örömet okozott a háznak. Csak látogatóba jött? Néhány napra
bizonyosan. Mi nem zavarjuk a viszontlátás örömét, épen készülőben
voltunk. Nem is számított erre az örömre Magda? Nem?
A hadnagy Ákoshoz fordult elevenül.
– Reménylem, jó pajtások leszünk. A kávéházunk a vár alatt van, a
kaszinó unalmas és gyalázatos bort mérnek. Hát mikor no? ma? nem?
holnap?
Míg a kardokat csatolták föl, az ezredes az asszonyhoz szólt:
– Ma este nem láthatjuk, kedvesem, de holnap szívesen lát, nemde?
Számíthatok arra, Magda, hogy nem felejt el holnapig? Köszönöm a mai
napot. Mi már, kedvesem, hálával veszszük a ma örömét, féljük a
holnapot, elfelejtjük a tegnapot szívesen és pasz, punktum. Nem igaz
Otto? Isten vele, fiatal ember. Ákos? Nem? mi? nem igaz, Ákos?
Kezet nyujtott mindenkinek. Ákos feszesen megállott, mereven nézte, míg
csak eltávoztak.
Magda visszamaradt.
– Nem is öleltél meg igazán, öcscsi! – mondta gyöngéden és hozzáhajolt.
Ákos egy szó nélkül hevesen átkarolta s oly mohón magához szorította,
hogy fölemelte. Majdnem egyforma magasak voltak s feltünően hasonlóak.
– Csinosnak találsz?
– Gondoltál reám?
– Senkire másra se. Ébren se, álmomba se, te kedves. Hivj így «nénje»
mint eddig. Mert te vagy a férfiú már a háznál az apánk helyett. Mert
már férfiú lettél. Szép legény lettél.
Az anyja sokáig időzött kinn. Magda a szőnyeges pompás pamlaghoz vezette
az öcscsét, hogy leültesse. Ákos felugrott a ruganyos ülésről s
kedvetlenül szólt:
– Nem érzem magamat itt jól, Magda. Van a kertben tán egy régi diván?
– A régi?
– Hát semmi sincs már a régiből? A kedves görbehátú kőrisfaszékek? a
bőrös karosszék, a vaspántos? az apámé? Tudod? Hát mi maradt a régiből,
Magda?
Az anyja lépett be akkor.
– Rólad gondoskodtam, Ákos, mondta egészen halkan, a fiára alig nézve.
Bizonyosan éhes vagy. Nem vártunk.
Aztán igen elfoglalta magát. Tett, vett, asztalt bontott, terített. A
leány kézen fogta az öcscsét s úgy vitte az anyja után.
– Valami czél vezetett haza, Ákos? kérdezte az anyja. A választ nem
várta meg. Később így szólt: Hiányzott-e valamid?
Ákos a leányra nézett s kérdezte:
– Mindenütt ilyen szép a házatok?
– A _mi_ házunk gyermek.
Ákos a zongora-szobába lépett. Az virágos szövettel volt kárpitozva, s
apró kaczér butorok.
– Akarod a többit is látni? ott az én kis szobám. Mintha nem is hallotta
volna e kérdést, megállott a kecses kis diván mellett, s önkénytelen
mozdulattal simogatta a nyugalmas alkonyba nézve.
– A kocsi is a tied?
– A _miénk_ Ákos.
– Vagy az anyádé?
– Tán láttad az aranysárgát? A szürkét egy hét óta kaptuk. Tudtál-e
róla?
– Az utczán beszéltek felőle.
– Ki?
– A vén slajferné az úton. Te szégyenleni fogod, hogy ilyen a forrásom.
Aztán benyitott a kaczér kis fészek ajtaján. Be se tekintve becsapta a
bronzos ajtót s aztán kedvtelenül feltette a sipkáját.
– A fejem szakad szét, Magda. Kérd meg az anyát, hogy adjon szabadságot
nekem. Téged se fárasztlak, Magda. A kertbe megyek pihenni. Egy félórára
csak, nagy leány. Most nem haragszol, ha nagy leánynak hívlak, mint
régebben. Majd visszajövök, nagy leány, elhiheted, akkor semmi bajom se
lesz.
Pedig a kert se a régi. Az afféle régi együgyű bozontos kert volt
hajdan. Veres szőlők az utak mellett; lyceumbokor a kert fenekén, a
melyben fülemile fészkelt. A ponyik almafáról hányszor kergette le az
apja. Hol van az már! Fa és ember, Istenem! A borostyános kalyilábán
szipákolta Ákos a csent, vastag papirosba gyűrt dohányt. A Magda babás
háza körisfa odva volt. Azt még a nagyapjuk ültette. Az apjuk ugyan
megbecsülte… Kivágták… Abban a szegletben a mirtus szűzfehér virágú
bokra állott. A kis Magda koszorút abból kötött szőke hajjal koronázott
tiszta homlokára. «Szép vagyok, apa?» A helyén kaczér vaslábú csíkos
vászon ernyőjű pihenőke.