Egy szegény jó ember halt meg.
Egyszerű, szelíd ember volt, ki nem alkalmatlankodott soha senkinek. A
legnagyobb úrral, a halállal szemben hát egyáltalán nem ágaskodott,
hanem pár nap alatt elvégezte a dolgát s lehunyta a szemeit. «Szerette
az isten» – mondták rá.
Sok öröme nem volt életében, hát, hogy kárpótolják: szép temetést
rendeztek neki. Maga az apát temette. Nagyon szép szavakat mondott
felette; biztosított mindenkit, hogy: «az élet vége a halál; s hogy az
igazak meg fogják találni a tulsó életben (hová a halott igyekszik) a
jutalmat». Ravatala fölé aranyos fekete posztó-mennyezetet is vontak; a
koporsója fényezett cserfa volt, a szemfedelét széles csipke ékítette.
A részvét iránta szépen nyilatkozott. Mindenfelől jöttek az asszonyok
szép fekete ruhákban. A ravatal köré helyezett székekre telepedtek,
hallgatták a bús özvegy panaszos szavait s bólintgatva helyeselték
sirámait. Kivált a szomszédokból való asszonyok panaszolták hangosan a
veszteséget. Mily derék, szives, ártatlan ember volt! Mily eszes, mily
fáradhatatlan. A tőszomszédasszony az egész délutánra helyezkedett el
egy szegletbe. S apránkint, mindjobban belebúsulta magát. Mikor tele
lett a szoba résztvevőkkel, hangosan így kiáltott fel:
– Oh! ki marad nekünk, ha Gergely (így hívták a halottat), ha ő itt
hagyja a világot?
Emlegette, hogy gyermekeit mint szerette, hányszor hozott nekik kardot,
puskát, dobot. Ezután belekötött az égbe, mely nem tudja, kit kell
elszólítani. Nem volt-e Gergely javakorában? nem élhetett volna-e még
akármeddig? s hány földhözragadt szegény öreg ember van az utczában, a
ki szivesen meghalhatott volna helyében?
Ez igazságokra ki sem felelt. Az özvegy búsan könyezett s hálával nézett
a jó szomszédasszonyra, ő is sírva folytatta: «Hát ki marad nekem a
világon; ő, a kereső, a ház fentartója.»
Mind több-több résztvevő jött a temetésre. A szobában már nem fértek
többen. Sokan nem kaptak helyet. A szomszédasszony felvánszorgott
helyéből, megkereste a szolgálót s elküldte a szomszédokba, hogy
székeket hozzon. A szertartást csak nem is várhatják végig állva.
A pap énekelt s végtére így szólt:
«Most pedig Gergely! menj te az Úr örömébe…»
S Gergely minthogy másképen nem tehetett, elindúlt az Úr örömébe… A
temetésrendező megtörölgette gusztussal a politurt s nagy dér-durral
srófolt, kalapácsolt, gyertyát oltott. «Elő! szólt katonásan, – emberek!
elő hej! egy-kettő.»
Az özvegy keservesen sírt, a mire a szomszédasszony belebőszült egészen
a keservbe s fuldokolva kiáltotta több izben: «ki marad? ki marad a
világon?» De oly feltűnően cselekedte ezt, hogy az özvegy roszkedvűen
kezdett nézni az óbégatóra. Mert a végén hát nem gondolnak-é valami
gyanusítót a szegény Gergelyre, ha így siratja őt egy idegen?…
Ekkor előállott a kocsi. Dübörgött. Igen csúf hang ez. A katonás
temetésrendező harsányan vezényelte a csapatát s a gyászolókat. Bele
izzadt a munkába.
A szomszédasszony az úton az özvegy mellé furakodott. «Sokan tisztelték
meg (súgta) a szegény Gergelyt. Nézzen széjjel, mi nép van itt. A
rendőrfőnök is itt van. Óh szívem, úgy sajnálom a szegényt, mintha a
vérem volna.»
Az özvegy keservesen nézett a beszélőre, de titokban mégis
körültekintett. Bizony sokan voltak. Ez könnyíti a bús szívet.
Szép idő volt. A kőrisfák a temetőben lombdíszben álltak s a bogarak
meglepték a haragos zöld leveleket. Ez megzavarta a gyászos közönséget.
Az apát is félrefacsarta az orrát s hirtelen behintette a sírt. Sietve
dobták a rögöt s betakarodott gyorsan a gyászoló nép.
Az úton, a mint kiki hazament, Gergelyt ott a földbe feledték, s a maga
bajáról, ki rosz cselédről, ki csaló üzletféléről beszélgettek.
Ám az özvegy őt könnyezte az úton is. Édes párja… oly sok jót értek, s
oly sok boldog órát… ott hidegen fekszik a szegény, a kőrisfák alatt…
A bizalmasabbak bekisérték az özvegyi házba is. Ott elváltak,
csókolóztak… A jó szomszédasszony is ott volt. Mikor mindenki haza
takarodott, utolsónak maradt, s az ajtónál bizalmasan így szólt az
övegyhez:
– Ne is küldje, kedves Klára, ma a székeimet haza. Mi nélkülözhetjük ma.
Ne fáraszsza ma vele magát, kedves.
Mily üres a ház, istenem! A koporsó míg ott áll, még a miénk a kedves.
Akkor érezzük a veszteséget igaziba, mikor néma, nehéz csend fekszik a
bús házra.
Az özvegy csak nehezen bontakozott ki a súlyos bánatból. Alkonyatkor
mégis haza küldte a szomszédokból hozatott székeket.
Ott a sötétben gunnyasztott a szegény özvegy. Tenyerébe takarta fejét s
keservesen sírt. Mily jó volt a szegény Gergely! Eszébe jutott brünell
kabátja, ránczos csizmaszára, babos nyakkendője… Ekkor egy hang szól át
a szomszédból:
– Kedves Klára! Hall engem kedves? nem azért mondom, de egy széket nem
küldött haza lelkem. 6 volt kedves, csak 5-öt hoztak. Nem azért mondom,
a világért, de jó azt mindjárt tisztába hozni… Majd, kedves, elékerül.
No, aludjék jól, kedves, ne búsuljon. Már azt nem lehet feltámasztani
könynyel se…
Az özvegy szelíden szólt ki. Rekedt volt a hangja.
– Egy szék? egy szék, Rebi szívem? A cseléd tán másfelé vitte… Utána
futtatom rögtön… Hat volt szívem?
Rebi restelte a szóváltást. Hanyagon, kicsinyelve vetette oda:
– Öt vagy hat, szívem, ne fáradjék vele, majd megkerül.
Egy szék. Mily kicsinyeskedés ily szomorú órában. Némelyeknek az ura
veszett el, másnak egy széke… Ez megzavarja a bús özvegyet.
Mily közönséges persona… tünődött s bosszankodott. A méltatlankodás
mindjobban elhatalmasodott benne. «Egy szék!» Az a tömlöczre való cseléd
csinálta a zavart. Ültéből felugrott: szívesen elkergette volna a
leányt, hogy keresse meg, de egészen sötét volt. Már alusznak
mindenfelé.
Alusznak? hogy hunyja le szemeit a szegény özvegy? A mint belebújt a
párnába, az urával volt tele a feje, de minduntalanul a szék verődött
vissza az eszébe. Nem is az uráról álmodott, hanem egy kofaszéket látott
(alatta eleven szénnel, serpenyőben), melyen Rebi kuporog s énekli:
«Éljen Garibáldi.»
Reggel, hogy elvégezze a keserves históriát, a szék ügyére vetette
magát.
A cseléd futott s visszatért. A szék sehol. Ez igen mérgesítette. A Rebi
tette alávalóság! kiméletlenség ily gyászban… S vajjon 5 szék volt-e
vagy 6? Az ember ily néppel szemben joggal gyanakodhatik. Nem csalárdság
van-e a követelésben? Aztán ki hozatta a székeket. Nem Rebi hozatta-e?
Hát keresse meg, a ki hozatta…
– Megnézted-e _jól?_ riadt többször a cselédre. Félszemmel nézett a
korlátra. Félt, nehogy egy hang szóljon át: «hol a székem?» De estig
semmi alkalmatlankodás sem volt… A szegény Gergely egyetmásait
rendezgette. Rosz csizmáit, rongyos nadrágjait forgatta keservesen.
«Hogy elviselt mindent (sóhajtotta) a lelkem az utolsó rongyig. Nem is
hagytam volna másképen», tette hozzá. Hitvány szipkáit forgatta búsan
este, mikor egy kis fiú érkezett a szomszédból: «Ha itt volna – a
székünk, azt izeni a mama.»
Az özvegy egyszerre felháborodott.
– A mama? No hát takarodj, mondd meg a mamának. A mama ott keresse a
széket, a hová tette. A mama ne rajtam keresse a széket. Én nem kívánom
a mamáét, a mama ne kívánja az enyémet.
A mama? Egy főkötő-csináló asszony. Egy ifiasszony… s mamának nevezteti
magát. Az ember kaczaghatna. A kényes! Mama! Ha megüthetne valakit,
megütné mindenesetre. Hát e nyomorult dolognak nincs-e még vége?
– Tessék gyászolni! mormogta felháborodva és csapkodta tenyerével a
térdeit… Fél éjszaka fennült és hányta-vetette magában, mit tegyen e
perszonával? Ő határozottan ketté vágja ezt a históriát. Bizsergett a
vére. Csak hadd jőjjön a reggel.
El is jött és vele a Rebi. Csak slafrokba volt, de ökle a csípőjén
feküdt.
– Mit izen nekem az asszonyság? Nekem? Csalni akartam a asszonytól
valamit? vagy a magamét kívántam-e? Én szelíd vagyok, de velem ne
paczkázzék senki. Az asszonyság vette azt a széket? vagy én kerestem az
árát? Nekem izen? Nekem?
Az özvegy csodálkozva nézett szét. Hozzá szólhatott így valaki a gyász
ez idejében? Kapkodott a levegő után, hogy méltó szavakat gyúrjon
belőle…
– Hogy én? én? Én hozattam a széket?
– Az asszonyság, az asszonyság.
– Nekem? Az _asszonyság?_ Én nem asszonyság vagyok, hanem Édes Gergely,
egy kereskedő özvegye vagyok, tudja?! Ezt senki ne felejtse… Tőlem
követel egy széket? Egy ifiasszony! a ki azt se tudja 5 vagy 6 széke
volt-e? Csak egy szék kell? Van itt. Itt van, tessék! Tessék választani,
ha csak egy szék kell. A ki így akar szerezni, az kaphat itt. Van hál’
Istennek! Semmi familiám nem ment a szomszédba egy székért. De a kinek
nincs, jőjjön. Hej leány, leány!
És rekedten, de szünetlenül kiálta a szolgáló után: leány! leány!
– Itt van szék, leány! – riadt a tétován beállott szolgálóra – fogd meg,
a melyiket szereted. Ott a selymes szék, ott a bőrös, ott a karos… Vedd
fel s menj vele a szomszédba az ifiasszonyhoz! Vidd oda, tedd a házába
vagy az udvarra… a hová akarod. De vidd, vidd, hogy ne lássam.
Rebi lehangolva állott közbe… A cseléd megfogott egy széket. Rebi
kikapta a kezéből és visszacsapta a helyére. A cseléd egy másikat ölelt
fel. Rebi reácsapott a másik székre. Az egyik szegletből a másikig
rohantak. A gyászos özvegy magasra emelkedve mutatott kinyújtott karral:
«Ezt fogd meg vagy amazt; itt is lelsz… túl is találsz… Mindenütt szék,
van itt elég.» Rebi elfúlva a fáradságtól és méregtől, tagolta: «Nekem
ajándékoz? Nekem?» A cseléd hurczolta a székeket, Rebi rángatta ki a
kezéből. A csatatér porral telt meg.
Az özvegy kitárta az ajtót: «Hagyd el leány… ha nem kell a szék… Hagyd
el… Van törvény. Jőjjön a törvény. Vegye el a törvény… Egy szegény
özvegyhez jőjjön a törvény. Vegyen el mindent. Mindent, a mit akar…
Velünk már tehetnek… akár mit.
Aztán belépett az első szobába és becsapta az ajtóját… Ott kimerülten
lerogyott egy karszékbe és hangosan sírt.
Mikor később látta, hogy a csatatér üres, bádgyadt, beteges, rogyó
lépéssel ment ki és félrefordított szerény, alázatos, tétova tekintettel
nézett meg minden tárgyat. A cseléd részvéttel kisérte.
– Ez jó lélek, – gondolta a cselédről és hogy minél tovább sajnálja őt,
az ebédet is csak kóstolgatta, kényesen. Egészen éhesen kelt fel. Ekkor
így szólt szeliden a cselédhez:
– Menj leányom a szegletre a boltba. Ott az úr: Keserű úr, vele beszélj…
Mondd meg, hogy tőle fogunk vásárolni… Adjon vásárló könyvet. Mindent
tőle veszünk… Ő is özvegy ember, én is özvegy vagyok, mondd meg neki,
egymáson így segítünk… Egyedül, látod leányom! nem jó támasz nélkül
élni. Így támadják meg a szegény özvegy asszonyt, látod… Menj hozzá – s
kérdezd meg, hogy méri a cuba kávé kilóját… Mondd meg: ha később
meglátogat, megbeszéljük az árakat…
S a mint elindult a leány, az özvegy elévette titokban az ebéd maradékát
s mohón evett.
*
Így hantolták be másodszor és végképen Édes Gergelyt.