Az utczavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekér állt meg.
Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár, csipős szél. Az
ajtóban éles asszonyhang szólalt meg.
– Csuf időt választottál az utazásra, kedvesem.
A szekérből alázatos szó felel.
– Mostanra rendeltél, édes Kata.
– Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényes asszonynak.
Szállj le kedvesem s hozd be a holmidat… Nem valami sokat hoztál, látom.
A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az utczából egy
pár kiváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé. Némelyek segíteni
akartak.
– Ne bántsák! – hallszott a bolt-ajtóból. – Behozhatja, a mit magával
hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint a mennyit hozol. Ahhoz
nem kell segítség.
Kis, aszott asszony volt, a ki lemászott a szekérből. A bolt-ajtóban a
száraz, csontos személy öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak
az ajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállait
kedélyesen megveregetve.
– Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én nem a
vagyon miatt hivtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. No! Isten
hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hivtalak, mert én mindig
szerettelek. Hát az ilyen barátság inségben sem hagyja el a szegényt…
Mert ez Pepi: (s oda fordult magyarázva a szomszédhoz), a kis Koronka
Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá? Megvénült a szegény.
Az utczánkból való… innen ment ő férjhez valami hivatalnokhoz.
Úr-féléhez! Mi is volt kedvesem az urad? Mi? Irnok? Ülnök? Én bizony nem
tudom ezeket az úri dolgokat. Őtet vette el. Mindegy!… Meghalt… nincsen
most semmije. Hát én ide vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a
barátnéinkon is. Urak nem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a
szomszédba. Hát ez a kis Pepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott,
szívesen látlak.
Aztán ismét megölelte az alázatos asszony nyakát.
– Vesd le a kalapodat édesem, itt laksz. Mi csak keszkenyőt viselünk, te
kalapot hordasz. Tán slájert is viselsz? Itt laksz. Ülj le. Itt
nincsenek szobák; csak ez a bolt, aztán a szobám s a konyha. Itt nincs
első szoba, mint neked volt. Láttam, mikor a stafirungodat vitték. Hja
az rég volt! De itt van egy jó szív, egy darab kenyér. Kerülj be
kedvesem. Én nem kisérhetlek be mint egy frajla, mert a boltot nem
hagyom itt. Eredj csak be; én bizom benned, menj csak magadra.
És betuszkolta s fanyar mosolylyal nézett utána. Ah! igen elégedett
volt. Ő vén, boszús, zápon maradt leány s tán soha sem volt elégedett
életében. De ah! nagy, szabad lélekzetet vett.
Mintha csak egy nagy hegyre repült volna fel s ott üdítő levegő érte
volna.
Ő mindig alól volt. Az élet nyomta. Ő kesernyés, csuf volt. Mások
kaczagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeket neveltek. Ő sovány,
szegeletes, csufszáju volt. Más se kényeztette, ő is mart, dulakodott, a
hol tehette. Nem volt szíves senkihez, nem könyörült senkin, garasait
hitelbe adta a városvégi czigányoknak nagy interesre s ha nem fizettek,
perelt s eladta utolsó párnájukat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy
barátnét fogott, a kit nyakon ragadt a nyomoruság s leteperte s ő rá
szorult. A vén irigy leány kinyujtózkodott kéjesen s megropogatta a
derekát. Jól esik tudni, hogy ő erősebb valakinél.
Vevők jöttek. A vén leány bekiáltott:
– Pepim! Jőjj kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt ennek a jó szomszédnek.
Ott áll látod a portéka a fiókba. Légy szíves Pepim a vevőkhez. Az ember
megélhet utánuk tisztességesen. Nem uraskodhatik, nem tarthat első
szobát, nem viselhet slájert, de van kenyere s öregségére nem marad az
utczán, mint valami kidobott kutya… Jut kenyérre s pecsenyére is. Mi nem
éhezünk, úgy-e kedves szomszéd? Sőt az ember öregségére irgalmasságot
tehet azokkal, a kik rászorulnak… Úgy bizony…
S maga megdőlt a stelázsihoz; csontos kezeit összefonta a gyomrán és
malmot csinált a hüvelykeivel.
Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék jöttek a boltba szivarért.
Azoknak szívesen adott, meg is gyujtotta nekik, hogy élvezettel nézze,
mint sáppadoztak, betegednek meg a gyenge legénykék a füsttől, mint
háborodnak fel kinosan. Utálta a vén kisasszony a gyermekeket. A
szegény, megsiketedett egy kissé s ha a gyermekek kaczagtak, bizonyosra
vette, hogy rajta kaczagnak. Jó volt az is, ha a tudatlan parasztra
ráköthetett valami rothadt, férges, romlott portékát. Ah! mindennél
többet ér Pepi.
Beszédes lett; a vevőkhöz fordult:
– Szokják meg kedves szomszéd Pepimet, a barátnémat. Mi együtt nőttünk
fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fizetésbe volt, de férfi keres,
asszony takarít. Ő szegény élhetetlen volt egész életében. Nagy
lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsának a kovácsa. Most
szegény úgy maradt az ura halála után, mint az ujjam, s én vettem ide
magamhoz, hogy özvegységére ne maradjon a kertek alatt. Jól mérd Pepim a
sót! Az embernek meg kell becsülni azt, a kitől a kenyeret kapja.
S a szegény megalázott asszony felé közeledve, utálatos nyájassággal
simogatta kis bús fejét s veregette gyenge vállait. Valósággal kéjelgett
a pártfogásban.
Reggel mindjárt vizért küldte a korsóval a Marosra. De még az utczán is
ment, mind adta neki a jó tanácsokat.
– Jól vigyázz magadra kedvesem, el ne tévelyegj, mert tudom én, némely
asszony életrevaló, más élhetetlen, már az így születik vele az
emberrel. Jobbra menj, aztán balra az ösvényre, mikor a tutajra lépsz,
nehogy megcsuszszál, mert nem venném a lelkemre, ha valami érne…
A míg Pepi alássan meghajlott fejjel végig ment az utczán, a vén
kisasszony mély tekintettel kisérte, míg csak el nem tünt a fordulónál.
A berek elején egy haszontalan suhancz: Pintyi utolérte Pepit s szó
nélkül elvette kezéből a korsót. Megmerítette, de nem is köszöntötte.
Csak ment mellette s a fordulónál adta vissza a korsót.
– Nem kisért-e valaki? – kérdezte otthon a vén leány, – nem szépelgett
neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsületére; a város kicsi s az
emberek pletykák. Azért mondom, mi szegények vagyunk, de szemérmesek.
Csakhamar ki is öltöztette a barátnéját. Az ő régi ruháit akgatta reá.
Csipőtől aljig fodros, szinehagyott ruhákat, bőszáru ujjakkal ellátott
reklit adott reá. Mintha hallottuk volna, mily kegyesen nyujthatta oda
neki: hogy legyen a szegényeknek is.
Önkénytelenül megújult mindenfelől a részvét a szegény Pepi iránt.
Reggelenkint egyik vagy másik szomszéd elmenvén a bolt előtt, betértek
oda s kivették a Pepi kezéből a seprüt, hogy helyette kiseperjék a
pádimentumot.
A vén leány ezt kedvetlenül nézte s így szólt:
– Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogy dolgozzék. A munka megvigasztal
egy ilyen szegény özvegy asszonyt, a ki elvesztette az urát s a kinek az
volt a baja egész életében, hogy mindenki kényeztette. Életrevalónak
kell lenni, mert az ág is huzza a szegényt. Iparkodni kell. Így bizony,
Pepim, látod! itt téged mindenki szeret, nemcsak én. Mi már ilyenek
vagyunk, nem vagyunk ténsasszonyok, hivatalnoknék, de jók vagyunk.
Az úton elmenők barátságosan köszöntötték Pepit, tudakozódtak egészsége
után. Kati harapdálta ajakát s nehezeket nyelt láttára. Ha gyermekes
anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepi előtt a kicsit,
czukrot adott neki s így szólt.
– Erősen szeretem a gyermekeket. Örökké kedveltem. A szép gyermek
Isten-áldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámolt nevel öregségére
gyermekében. A jó Isten nem vonja meg az ilyen jutalmat a jóktól. De
nézze! a ki így marad mint az én kedves barátném Pepi. Lássa, urasan
éltek, mint hivatalnoknéhoz illik, de mikor az urat magához szólította
az Isten – hát mi maradt neki? Ér akkor valamit az uraság? Ki látja el?
Ki segíti? Ki ad egy darab kenyeret, egy felvevő ruhát? Nagy áldás a
gyermek. Egy szegény vén leány, mint én, nem panaszkodhatik, de egy
meddő asszony, az sirhat bezzeg, ha megtagadta tőle az Isten…
Pünkösd reggelén nagy furiában láttuk a vén kisasszonyt. Épen nyiltak a
borostyánok s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, az izgága verekedő
rongyos Pintyi, ellopózván a bolt-ajtó előtt, egy nagy csokor fehér és
lila borostyánvirágot tartván nagy veres kezeiben beszólt nagy sebesen.
– Szép piros pünkösdet adjon az Isten az asszonyságnak – s benyujtotta a
virágokat Pepinek.
Én azt hiszem, csak a fertelmes vén kisasszonyt akarta boszantani vele s
ha ezt akarta, el is érte. Mert Kati dühösen kikapta a virágot az
alázatos Pepi kezéből s kitátván nagy száját, utána hajította a
csavargónak.
– Szemetezz az apád portáján, te betyár! Lopott holmit hozol hozzám, te
tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tán a helyet kémleled,
hogy éjjel kirabolj.
És utána futott s a virágokat eltaposta dühösen a lábával. Pintyi
röhögött és czikontatta körmével a fogait; Pepihez pedig így rikácsolt a
vén leány:
– Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tisztességes házhoz
fényes nappal az efféléket?
Még azon nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. A bolt azért
nyitva maradt. Oda hozatta a bolt mellé a belső ajtó elé az ágyat s
innen dirigálta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött, nyájas hizelgő
szóval:
– Már itt nem élünk kedvesem, mint a hogy az urad tartott. Itt dolgozni
kell, hogy megéljünk. Gyorsabban huzd a fiókokat, tiz kezed legyen
egyszerre. Látod! az Isten megfizet mindent. Hittem volna én valaha,
hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogy fedelet adjak neked s
egy harapás kenyeret, hát hitte azt valaki, hogy te segíthetsz nekem?
Nem szorultam én rád kedves soha, nem kértem én tőled soha semmit.
Büszke voltam egész életemben. De így él az ember, mert te most
segíthetsz is nekem betegségemben.
Aztán a mint roszabbul lett, ha egy pohár vizet kért tőle (mert fektében
pokoli melege volt, hogy két arczcsontja ormán eleven piros foltok
gyultak ki) elvévén a poharat, mégis így szólt:
– Nem tettél valamit ebbe a vizbe? Én ugyan, tudod jól, nem mondok
roszat senkiről, de te nem szeretsz engem, azt érzem. Nem is hitte volna
rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlan orczád volt. Az urad
mikor elvett, ezzel a nyányám arczczal vett meg, soha se is hittem, hogy
érted, engemet hagyjon el. Én nem haragudtam reá. Én nem voltam irigy.
De láthatta volna, ha volt szeme (az Isten nyugtassa), hogy mi köztünk a
különbség. Mégis ő tégedet vett el s engem hagyott cserbe. De így lett!…
S ki vagyok én? Láthatod… Nekem szivem van… Hiszen magamhoz vettelek,
mikor senkid se volt. Pedig utállak… És van eszem. Mert senkim se volt s
megéltem s még az ő özvegyének is marad valami. Ez a különbség köztünk…
Ne félj kedvesem, ne félj, nem hagylak el.
De az ilyet félig lázban mondta. Néha azonban elfeledkezett az ő csontig
ható nyájasságáról s akkor kordoványszinű, sovány, bogos karjaival
szörnyen hadonázott s hevesen átkozott lázában.
Annak a lakodalomnak az emléke kinozta, a melylyel vitték el a piszkos
Koronka-udvarból Pepit asszonynak… Ott muzsikáltak, tánczoltak s
vőfélyek vezették gyengéden az ártatlan leányt… az élhetetlen Pepit…
annak a férfiunak a karjába, a kiért Kati oda adta volna vérét… Verje
meg az Isten… a szörnyü erős Isten, az igazságos Isten…
Aztán ha visszatért a beteg eszmélete… csendesebben fordult Pepi felé.
– Nem beszéltem valami bolondot kedvesem, Pepim? Ne hallgass kedvesem
azokra, a miket a beteg beszél,… mert az nem gondol úgy, a mint beszél…
A beteg nem uralkodhatik az eszén…
S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a jeges
borogatásokat a ránczos, ősz csapos hajjal éktelenre, miközben
lehajtotta kis fejét és sirt… sirt.