Egy Perlhut nevű német vetődött ide hozzánk. Igyekvő, jóravaló ember
volt s megvetette a lábát nálunk. Vasasboltot nyitott, melyet szivesen
kerestek fel, mert becsületesen bánt a vevőkkel. A bicsokjai híresek
voltak s a falusiak nem is tartották igazi kapának azt, a melyik nem
Perlhuttól való volt. Perlhut jól megszedte magát idővel s jólétben élt.
Ő nem volt valami nyájas ember. A külseje egészen darabos volt. A teste
otromba nagy; vállai egy teherhordónak valók voltak, karjai pedig
verekedésre termettek. Azonban tán egy legyet se tudott volna leütni. Az
orczája kedvetlen veres volt s azt is világos szőke szőr nőtte be. A
szót vontatva adta, mintha kölcsön adta volna. Fehérnépre szelid szókat
nem vesztegetett. Neki se adtak. Így békében élt.
Agglegénynek maradt. Semmi familiája nem volt. Magára szakadt ide s nem
szerzett magának. Társaságokat nem keresett. Ő mindennemű melegebb
barátságtól idegen volt. Ő vett, adott; porcziót pontosan fizetett; nem
volt adósa, nem tartozott senkinek – s ennyi.
A németségből annyit tartott meg, hogy szombat esténként elballagott a
sörházba a vadásztiszt urak közé. Ott evett vesét velővel, sört ivott,
nagyokat hallgatott, megfürösztötte füleit az édes német szóban s másnap
ellátva egy hétre magát, beállt a boltba s pengette reggeltől estig a
parasztoknak a kaszát, mérte, vágta a rudvasat.
Perlhut így nyugodalmasan élve, mit se várva s mit se félve, egyszer,
egy kedvetlen esetbe keveredett.
Ugyanis az történt vele, hogy a feje bubján vénségére két kemény csomó
támadt. Két csomó, olyan ropogós két bog, mint két kemény dió.
E bogok mi alkalmatlanságára sem voltak ugyan, de mert Perlhut egész
világéletében rendes, alapos ember volt, el akarta igazítani a dolgait.
Ezért a doktorhoz fordult velük.
A doktor megfogogatta a bogokat, megkopogtatta, megvizsgálta felülről,
oldalt és alól; kikérdezte Perlhutot, hogy ő hol született? anyja
táplálta-e vagy dajka? hogy szülei, valamint nagyszülei természetes
halállal haltak-e meg avagy sem? Aztán lenyiratta a bogok körül a szőrt,
flastromokat nyomott a tetejükre s egy könnyű selyem sipkát ajánlt.
Perlhut békességes ember volt, vallott hűen és sipkát szerzett. A boltba
jövő vevők látván a fekete fedőt, aggodalmaskodva tudakozódtak a baj
felől, eredete és története felől. Némelyek hallván az esetet,
megcsóválták a fejüket, mások kicsinyelték az egész bajt – de mindenki
foglalkozott velük.
A bogok a flastrom alatt makacsul állottak. A doktor tehát meleget
ajánlt ekkor. A bogok álltak. Tehát hideget rendelt. A bogok ropogósan
álltak. Magukban véve minden háborítás nélkül elfértek volna e bogok is
azon sok holmi között, a mi a világban nő és kiszorítja a levegőt, de
minthogy a doktor már belefogott, kellett velük valaminek történni.
Hetek teltek. A vevők a boltban így szóltak: «Nőnek-e Perlhut úr?»
«Apadnak-e?» Bizonyos érdeklődés támadt körülöttük. Még a falusiak is
tudakozódtak utánuk. «Ne sajnálja megmutatni tisztelt úr.» «Ah kemény!
erre vajat tegyen.» «Soha se! köménymaggal pároltassa.» «Dehogy!
puskaporos irral kell azt kenegetni.» S mindenki így tudott valami jót.
Úgy jártak reá, mint valami közlegelőre. Perlhutot a bogaival úgy
körülfogta a közrészvét, mint ahogy a kutyát körülszorítja a lyuk,
melybe beszorult.
Előbb keveset aggodalmaskodott Perlhut az egészszel. Sőt hizelgett neki
a szives érdeklődés. De mikor annyit bajoskodtak a bogaival, elkezdte
izgatni a dolog. Más doktorokat is hozatott. A baj nőtt. Ezek
jöttek-mentek, tapogatták a bogokat: «Levegőt kellene változtatni»,
mondta az egyik. «Tengeri fürdő gyógyítaná meg», tanácsolták. Épen csak
a tengervíz. Párolták, tussolták. A pácziens belesáppadt a kurába.
«Ne hagyja annyiba», biztatták a vevők a boltban. Mindenki tudott egy
teljesen hasonló esetről, mely világra így kezdődött, így nőtt, így
apadt, úgy mult el. Perlhut mindezeket türelmes komorsággal hallgatta.
Jóakarattal vette a tanácsokat, mintha csak követni akarná. A baj elején
csak megjárt. De később Perlhut belebőszült. Indulatosan belerántotta a
sapkát a kobakjára s ott hagyta a tanácsadókat.
Még azután elveresedett, ha így kérdezősködött valaki: «Azon helyben
állanak-e?» Nem lévén a kenyere a sok szóbeszéd, vagy a czivakodás –
bezárkódott az irodába s a pudlit a segédekre hagyta.
Azonban a vevők az iroda üvegablakán is benéztek s megcsóválták
(beszédesen) a fejüket részvéttel. Perlhutban kiömlött az epe.
Kezdte igen megunni ezt az egész dolgot. A doktoroknak felmondott; az
emberektől félrevonult. El-elmaradozott a boltból, hogy ne lásson
senkit, sőt az utczán mindenféle mellékutakon került a boltba, hogy ne
találkozzék valami szánakozóval.
A boltot megunta egészen. Az elvetett búza megért, learatták,
megőrölték, meg is ették. Őszi napokra tél fordult, hó hullott; el is
vitte a tavaszi napsugár. Minden fordul, változik; egyedül konokul a
Perlhut bogjai állottak ropogósan s a közrészvét.
Perlhut mind mogorvább lett; a boltban ritkán fordult meg, a vevők is
erre a másik vasasboltba kezdtek járni s egy nap belefáradva Perlhut a
tanulmányos résztvevő néppel való vesződésbe – eladta a boltját,
visszavonult a magánéletbe bogjaival együtt.
Azonban akkorra oly mértékben fel volt verve a Perlhut érdeklődése is az
egyhelyben álló, makacsul álló növevények iránt, hogy, bárha be nem
vallotta volna meg a világ minden kincseért – de komolyan ő maga is
töprenkedett elpusztításuk módja felett.
Ha már boltja se volt, unta is magát, búsult is; rávetette magát
teljesen a bogokra.
A doktorokban nem bizott már akkor. Egyszer sokat fecsegtek neki;
kivallatták minden nap, hogy gyermek-korában mit evett, mit ivott? nem
esett-e le vagy egyszer a hijuból, hát az apja nem esett-e le? s hogy
mit evett-ivott kölyökkorában? Másrészt tapogatták a bogokat,
kentek-fentek s mégse csináltak semmit. – Elcsapva magát e jeles
férfiaktól – inkább a házi-szerek felé fordult a bizalmával.
Itt lakott a mi utczánkban egy jeles özvegy asszony – Perlhut, őt
szemelte ki orvosául. Ez jó választás volt. Tetszhettek egymásnak.
Perlhutnak ezek lehettek az okai:
Az asszony egy igen jó hírű özvegy volt. Ő maga ugyan paplancsináló
volt, de az ura borbély volt. Meg is halt. A borbély sok szerencsével
gyógyította a sárgaságban szenvedő betegeket s a daganatok tekintetében
tekintély volt az egész városban. Ezeknek az orvosságoknak a reczeptjeit
a feleségére hagyta s az özvegyet csakugyan dongták a betegek. Télen az
özvegy mindig doktor volt. Nyáron paplant varrt s burjánokat gyüjtött a
berekből; télen kent, irt dörzsölt s orvosságot főzött. Nagy becsülete
volt. Perlhut méltán bízhatta rá a bogjait.
Viszont az asszonynak is lehettek okai:
Ugyanis Perlhut gazdag legényember hírében állott. Ártatlan, jóravaló s
nem is igen öreg legényember volt. Az özvegy asszonynak pedig egy
szótalan sáppadt leánya volt. S az anya ám szereti, ha egy ilyen «jó
korban» való módos ember sokat forog a leányos háznál. Az ember soha se
tudja a jövőt. Az, hogy mi lesz belőle, senkinek sincs a homlokára írva.
Ebből a két okból az lett, hogy Perlhut úr kivett az özvegy asszony
házából két szép szobát s oda költözött. Az özvegy kertjének a bütüje a
mienkig ért. Ott láthattuk elégszer, mint kullogott a gyepes ösvényen a
nagy német, kobakján egy fekete selyem sipkával. Alatta ágaskodtak a
bogok, mint azt mindenki tudta.
Nappal otthon ült Perlhut, esténként kihuzódott a sörházba. Ott sört
ivott s hallgatta mint lefetelnek a vadásztisztek.
Odahaza nagy gonddal ápolgatták Perlhutot. A kis nyelves özvegy nem
fogyott ki a gondosságból. Reggeltől estig sürgött-forgott körülötte,
tracscsolt a fülébe folyton s volt mit hallani a szomszédoknak a «kedves
Perlhut»-ról. Hogy ez milyen kedves, áldott, derék ember, hogy milyen
mívelt beszédes ember, a ki ismeri.
Persze az utcza szemét nem lehetett bekötni az efféle beszédekkel.
Mindenki tudta, hogy mit ér ez a szóbeszéd, hogy mért oly kedves és
beszédes ez a jámbor német, s hogy mit akar vele. A bogai, ha elmulnak
jó, ha nem, bogosan is jó a kis Rózsikának.
Mert az is ott esetlenkedett a német körül. Nagyon összeszoktak. Együtt
ballagták a kertet s bizonyosak lehettünk abban, hogy egy felesleges
igével se rontották a levegőt. A kis Rózsika olyan szőke, szótalan
alázatos perszona, mint a német. Lesütött szemű gyenge leány; édeskés,
rózsaszín, habszerű, könnyű mint az özvegy lukacsos kalácsai, melyeket a
német részére sütött a kávéjához.
Ez volna aztán a fogás! Az utcza minden leányát szívesen odaadták volna
a németnek, sőt akárhány menyecske csak azért sajnálta a leányságát,
hogy nem mehetett feleségül a bogos, vénecske, veres arczú, de gazdag
némethez. Az utcza összes asszonyai görbén néztek az özvegyre. Ha a
német bogjai felől tudakozódtak, mondván: «apad-e kedvesem a keze
alatt?» vagy «nő-e a keze alatt?» tulajdonképen a kiszimatolt
házasságról tudakozódtak. A bogok másodrangú kérdések lettek az
utczában.
A jelek gyanusak lettek később csakugyan. A német nem elégelte meg a
bérben tartott két szobát. Még egy szobát elfoglalt az özvegy házából és
új butorokat hoztak fényes nappal a lakására. Ez házasságra készül.
Ekkor egy csendes este felé a szomszéd kertből a korlát mellől, az
orgona-bokrok aljából csendes beszéd hallszik át hozzám. Tisztán
hallszott a szótalan szelid Rózsika hangja, a mint kérve, panaszolva
beszélt valakihez.
– «Oh, édes bácsi! – mondta – oh ne álljon közénk. Én igazán szegény
leány vagyok és nagy szerencse volna, ha a maga felesége lennék… igen,
de lássa! Én igen boldogtalan volnék. Már én mit csináljak… kihez
forduljak? Ha az anyám azt parancsolja, hogy magához menjek, hát akkor
én mit csináljak? S ha maga is úgy akarja, akkor nincsen menedékem a
világon… Igen, de maga mért akarná, hogy én szerencsétlen legyek? Hát jó
az magának? Maga mindenkihez jó, még egy megütött kutyát is megsajnál,
hát mért lenne hozzám rosz szivű? Soha én senkinek se szóltam; még
_neki_ se mertem soha szólani. Hogy is mertem volna az édes anyámnak,
édes Istenem! De én tudom, hogy _mi_ csak ketten lehetünk boldogok. De
lássa, miért vesztene el engem azzal, hogy elválaszszon _tőle_?…
Valaki morgott csendesen. Senki se tudott úgy morogni Perlhut bácsin
kívül.
«Mert elvesztem – folytatta panaszos halk hangon – ha közénk állana…
minthogy én tudom, hogy ő is szeret engem. Soha se szólt egy szót se, de
én tudom jól… Már én tudom, hogy mit is csinálnánk. Ő is csak szegény
fiú, de azért megsegítene az Isten. Sokat fognánk dolgozni, segítenénk
egymásnak s megélnénk csendesen. Igen, de minden jól lenne, ha maga
szólana egy szót az anyámnak. Mert ő parancsol, ő elkergetne engem, ha
nem engedelmeskedném, de ő majd engedne, ha maga szólana neki egy jó
szót miértünk. Én is mindig sírnék ha elválasztana tőle és ő is, én
tudom. Ő is elpusztulna, ha elválasztanának tőle.
Halkan sírt s aztán szenvedélyesen folytatta:
– Beszéljen vele… beszéljen vele, bácsi! az anyámmal. Mi ketten meg
fogjuk szolgálni, szeretni fogjuk, áldani fogjuk. Miért is akarna
elválasztani minket. Bántottuk-e magát valaha? tán gyülöl-e minket? Hát
miért üldözne Istenem minket? Úgy-e nem is akar elválasztani minket?
Hiszen maga jó, én tudom, irgalmas.
Aztán felkeltek s tovább mentek az úton.
Másnap pedig így szólt Perlhut komolyan a hegyes kis paplancsináló
özvegyhez:
– Meggondoltam asszonyság a dolgot s nem veszem el a leányát. Jobb az
úgy. A kis Rózsika nem nekem való. Nem szeretem. Egy szemölcs van a bal
orczáján. Mire megvénül, azon szőr fog nőni. Aztán meg több is fog nőni,
nekem pedig elég a csomókból az egész életre. Nem szeretem az ilyen
asszonyokat. Nem vehetem el.
S őszre csendesen elment Perlhut az utczánkból a bogjaival együtt. Aztán
a városból is.
Előbb azonban szépen kiházasította a paplancsináló özvegy szelíd kis
leányát.
Soha se hallottunk többet róla.