Roszkedvű, szürke idő volt, hogy Kiss Dénes, a fiatal profeszor úr
megérkezett Madarasra. Nem esett még, de majd csak hogy el nem
pityeredett az ég a letarolt föld felett. Nagyon szép verset lehetett
volna írni róla. «Elmulandóság», «enyészet lehe» és több efféle szép
szók mászkáltak át az agyán.
A falu néptelen volt; őszi vetésen sürgölődött a mezőn minden lélek. A
városi bérkocsi, a szép, fényes szegekkel kivert kufferekkel minden
hatás nélkül döczögött végig a doroncsos uton. A kuvaszok kedvetlenül
vicsorogtak reá, de nem érdemesítették az ugatásra.
Dénes tulajdonképen mi háborodást se várt a megérkezésére. Ő azonban egy
feltünést keltett verses könyvet bocsájtott közre. Titokban minden élő
emberben egy hódolót várt. Szépen is akart megjelenni. A kocsi párnáján
csinosan megszegte magát s szőke bajuszkáját simogatta. A némaság
kedvetlenűl érintette. Madaras az ilyen embert észre vehetné.
A kocsi a tiszttartó lakása előtt állott meg. Dénes szivesen leugrott
volna előtte. Azonban a sietséget közönségesnek itélte. Azért várt, míg
a kocsis kinyitotta a kaput s végighajtott a gyepes udvaron. A bácsi s a
néni kiálltak a tornáczra s a kis Rózsika, keszkenővel a fején.
– Szervusz, domine! – ily komázódva köszöntötte Dancs Miklós bácsi.
Régebben megjárta az ilyen bizalmaskodás. Dénes a nagyfalusi körjegyző
fia s az öregek jó barátságban éltek. De ma Dénes nagyvárosi professzor
s egy verses könyv irója, a ki nem sziveli a kicsinylést. A néni Jézust
emlegette, megölelte és tegezte. – «Szépen kivirágoztál», így szólt
kedveskedve. Rózsika egy igét se szólt, de kipirult egészen a hajáig s
alig kikukkanva, beszaladt mindjárt. Ah! Ez-e az a rózsa, a kiről a
kötet énekel? a sápadt, magát emésztő ideál?
Minden igen kisszerű volt. Az udvar ágakkal volt befedve, a gyepből
kibuvó csiperkegomba védelmére; szalmával, a hordás szemetével a
szekérút, csűröskert letört kapuja mellett magzó burjánokkal tele a
hely.
Minden másképen volt, a hogy a Dénes emlékezetében élt, és ha az udvar
ordító oroszlánokkal lett volna tele, azon nem botránykozott volna meg,
de a szemetet kereső tyúkokat kicsinyesnek találta. És az ebédlő! Kissé
dohos, szőrülésü székek, festett fadivánok kétségbeejtő rendben. A diván
felett (édes Isten!) a «Görgei álma» képe, vonagló, rosz formáju
emberekkel megnépesítve.
– Sokat emlegettünk, fiam (így szólt a néni, italféléket hordva az
asztalra), vártunk erre az idétre. Abból a keserűből igyál, azt Rózsika
szürte. Apád a minap nézett errefelé s jelezte a jöveteledet. A pogácsát
is Rózsika sütötte. Megeheti maga a király is. Szép holmiid vannak,
fiam! s szinte félek, hogy lenézed a mi egyszerűségünket. Vagy talán azt
a libaczombot kóstolod meg? Rózsika növelése. Arany az óralánczod? Az
Isten úrimóddal áldott meg. De hát kóstolj meg valamit, fiam! Senkit a
kerek világon nem kinálunk meg szívesebben.
Dénes lassan vonta le a keztyüjét és kabátjáról porszemeket veregetett
le. A bácsi nagy füstöket eregetett a pipájából s minden oldalról
jókedvűen nézegette a vékony legényt.
Az udvarról harsány szó hallszott be.
– Bátyám!
– No!
– Jól jár-e az órája?
– Hát a tied?
– Nem bizom benne. Az árnyékok erősen megkurtultak s az órám csak 11-et
mutat. A délebédet kellene kiindítani a «hullára». Több lesz 11-nél.
– Kerülj fel, fiú!
A kiabáló a fiatal tiszttartó volt: Kese Károly. Az öreg mosolyogva
felelgetett. Bizonyosan csak látni akarta a vendég úrfit s azért
tudakozódott az óra után. Máskor nagyra volt az órájával s
csalhatatlannak tartotta.
Dénes nagyon hüvösen fogadta a piros legényt. Megbicczentette a fejét s
tovább ment. Az öreget kissé megszúrta ez az uraskodás s ezért egyenesen
Déneshez fordult:
– Szép aranyóra ketyeghet a lánczod végén, öcsém. Hányat mutat nálad?
Nálunk falusi embereknél ez igen vitatható kérdés.
– Az óra? – kérdezte vontatva Dénes az évődő szóra s lassan húzta ki az
arany szerszámot. – Az óra? A zóna idő szerint 11-et mondanék, a
földrajzi idő azonban e perczben tulajdonképen Greenwichtől számítva 9
óra 22 percz volna.
A fiatal tiszt kérdve nézett az úrfira. Az öreg ingerkedve mondta:
– Kettőt ismerek már: egyet a zóna szerint valót, egyet a földrajzit. Te
mennyire becsülöd az időt? Károly öcsém a dolgosoknak akar kiküldeni
ételt.
Dénes egy csipetnyi izgatottsággal felelt:
– A tisztelt dolgosoknak az étvágya igen megbizhatatlan bázis az óra
meghatározására; s felvilágosítással nem szolgálhatok arra nézve:
küldeni kell-e az ételt most? vagy sem?
A fiatal tiszt úgy fogadta a magyarázatot, mintha személyes sértés
volna, ki is pirult s valami élesebbet akart mondani, azonban akkor
lépett be a kis Rózsika. Rajta pihentette meg a szemét s abbahagyta az
órát. Természetes is. Mert a kis Rózsika igen bájos kis leány volt.
Gondolt-e kegyed valamely virágra egy kis leány láttára? Ez a Rózsika a
levendulára hasonlított. Igen egyszerű, igénytelen, bájos, sugár,
kékszemű, szőke s úgy tetszett az embernek, mintha édes, finom illata
volna, mint a levendulának.
Mosolyogva nyújtott kezet Dénesnek, ki legényesen megrázta, mint a hogy
nagy városon divatos. Pajtáskodva mondta félhangon:
– Magára vártam. Mintha azt mondta volna: «a többiek nekem sifli». A
leány virágos kartonban igen üde volt. Simára fésült hajában egy késői
rózsabimbó. Látszott, hogy Dénesért tűzte fel. A fiatal tiszt a virágot
ellenségesen, merőn nézte. Az öreg úr, e félhangon ejtett szóra
hunyorogva, évődve szólt az úrfihoz:
– Pénzen vetted az órádat s még se ad feleletet egy egyszerű kérdésre.
Látszott, hogy ugratni akarta. Dénes merészen karon fogta Rózsikát s
kicsinylő leereszkedéssel felelt, miközben kiindult a tornáczra:
– Az óra meghatározása igen komplikált dolog. Erdély 5 és fél fokkal van
nyugatra Budapesttől, ott 22 perczczel van később a dél. A zavarok
kiegyenlítésére Baross hozta szokásba a bécsi időt, mit mi zónaidőnek
nevezünk azért…
– De, kedves fiam – szólt közbe a néni – meg se kóstoltál semmit. Te
kináld, Rózsika, hátha szivesebben fogadja tőled. Károly is elfogad egy
pohárkát.
Dénes szó nélkül nemet intett. A tornácz végén sűrű, égőpiros lombot
képezett a vadszőlő. Oda vitte.
– Gondolt reám?
– Nem felejtett el?
– Bizonyítékát adtam annak, hogy magát láttam, lélekzettem örökké.
– Bizonyos, mert ime meglátogat.
– Mert magáról énekeltem.
Senki se szólt még bár egy szót se a verséről. Kibuggyant belőle a
könyvének emlegetése.
Károly leszaladt a lépcsőn. A bácsi gazdasági dolgokban hagyakozott
neki. Dénest boszantotta a félbeszakítás s a kertbe vitte Rózsikát.
Várta, hogy a verseiről fog beszélni. Mert nem sietett a költeményekről
szólani, kedvetlenül állott meg egy nagy zsályabokor előtt, tépegetve a
szürke leveleket.
– Örömmel látom, hogy ebben a környezetben üdeségét megőrizte.
Hidegen beszélt e csinos fiú. Bajuszkája határozottan jól festett,
dereka könnyű hajlása a sugár nádra emlékeztetett. A «környezet» az
apjáról szólt s az édes anyjáról. Kellemetlenűl érintette Rózsikát ez a
két szó. Ezért nem tudott kedvességeket mondani s nem szólt a versekről.
Kár e kis leányért, gondolta sajnálattal Dénes. Mindketten elhallgattak.
A mint a kopaszodó ribizli-bokrokkal szegélyezett burjános uton jártak,
döczögve indult meg a beszélgetés, kurta feleletekkel tettek pontot a
kérdésekre. Mind a ketten másképen álmodtak erről a találkozásról.
Költőinek, gyöngédnek képzelték. Dénes így fog sohajtani: «ah», s
Rózsika ellágyulva hajtja szőke fejét a Dénes széles mellére. Ők
gyermekkori barátok, kik egymásnak nőttek.
Nem sokára ebédre mentek. A fiatal gazdatiszt az asztal végén ült. Kevés
beszédü, egészséges, derűlt arczu legény, ki az öreg tiszttartónak
segédkezett. Nem is régen költözött a nagy madarasi birtokra. Az öreg jó
szemmel nézte. Magát megújultnak látta benne. A néni ellenszenvvel
tekintette. Tán ő foglalja el egyszer az ő helyüket; az árnyas kertet, a
nagy házat, ha az öregek majd a temető-kertben nagy örökös házat
szereznek. A néni úgy tekintett rá, mintha egy leskelődő tolvajt látna
benne. Aztán nehogy Rózsikára tekintsen. Azt úri asszonynak neveli a
néni.
Zsiros, kövér ebédet tálalt fel a néni. Ki se fogyott az ajánlgatásból.
Maga tálalni ment ki minden fogásnál a konyhára. A legkihízottabb
darabokat választotta ki a Dénes részére. A tanár úr kényesen
választotta ki a megehető szálacskákat a tyúkhúsból. Alig volt miről
beszélniök. Dénes alig felelgetett a néninek. Ugyan mit is szóljon a
tyúk teteme felett tartott dicsbeszédekre? Cæsár felett tartott
szónoklathoz hozzá tudna szólani; az valami. De egy madarasi tyúk!… A
fiatal tiszt merően nézte Rózsikát. Ez a tekintet feszélyezte a fiatal
párt. A bácsi malicziával elegyedett bele, hogy felzaklassa a megalvadni
készülő vért.
– Adósom maradtál szép öcsém az óráddal. Mennyi is?
A fiatal tiszt kapta el a szót.
– A dolgosok gyomra a legjobban járó óra faluhelyt. Azt nem a greenwichi
observatorium direktora húzza fel.
– Ah! foglalkozik földrajzzal, barátom? Igen szép s mily délkörtől
kezdve számítja barátom az idő-meghatározást?
– Én? Én a Madarason elvonuló vonalról, barátom (s ezt a szót erősen
megnyomta). Itt kel fel a nap…
Hiszen megkisebbítené magát Dénes, ha e kihivó ficzkóval szóba állana. A
«barátom» nevezet úgy fúródott be a fülébe, mintha tű hegye hatolt volna
be. Rózsika neheztelő tekintettel nézte meg a vakmerőt. Őt nevezte-e a
napnak? Mi jogon mond szépet neki?
Van-e joga, hogy szépet mondjon Rózsikának? ez a kérdés nyilalt át a
Dénes fején is. Hát miért jött ide? ha ily ficzkót tesz elejébe.
A fiatal tiszt is elkedvetlenedett. A mint kisuhant a száján a bók,
mindjárt megbánta. Mit mond a bácsi? Mit Rózsika?
A néni nem tudta tájékozni magát. Marakodnak-e, nyalakodnak-e előtte.
Valami névtelen kellemetlen érzés bántotta őt is. És piszkált is az
ételekben.
Az ebéd végén alig volt beszélni valójuk. A bácsi koczintott csendesen
Károlylyal. Dénes kivonta magát a poharazásból. Halkan beszélgetett a
leánynyal. Rózsikát izgatta a suttogás. Hangosan felelt a bizalmasan
tett kérdésekre. A bácsi vastagon füstölő pipára gyújtott a végén s
Dénes halkan köhécselt, arra mind felkeltek.
Az ég időközben könnyezni kezdett, finom permete szitálta be a
harasztot, lombatlan ágakat, elsárgult gyepet. A bácsi kinn maradt a
pipájával a gangon, s a tiszt elment a dolgosokhoz.
A néni a csendes szép szobába vitte be az úri vendéget. Maga telepedett
a kőrisfa diván közepére élő felkiáltójel képen. A siket csend oly nehéz
volt, hogy a súlyát lehetett érezni. Egy lélekzetnyi hang se hallszott.
– Hát télen még?… kérdezte egy gondolat folytatásaképen Dénes.
Mintha Rózsika kitalálta volna mivel tünődik Dénes, felelt rá:
– Mindennek megvan a szép oldala, csak meg kell találni.
Ő máskor ily bátran nem mert volna szólani. Azonban jól esett
ellenkezni. Maga se tudta miért boszús. Dénes élénken támadta meg.
– Ez a sir költészete kedves. A zaj, a mozgás, a folytonos súrlódás; az
idegek, az érzékek ébrenléte, ez az élet, a boldogság.
– A szálló színes pillangó szebb nekem, mint a fején tánczoló clown; a
méhek döngését jobban élvezem, mint a filharmonikus konczertet. Jőjjön
hozzánk, hogy megtanulja.
– A legszebb mester se teszi igazsággá a tévedést. A szempont hibás,
kedves, a miből kiindul.
Aztán a vitában megelevenedve, magasztalta a várost. Sok idegen szót
elegyített a beszédébe. Egy finom viaskodás minden illendő hideg
fegyverét forgatta meg. Rózsika így gondolkozott: «Azért jött, hogy ezt
mondja el?» Dénes, míg beszélt, így töprengett: «Ugyanazon kedves
ajakok-e ezek?» Nem voltak megelégedve egymással. Ők állandóan
leveleztek, igen gyöngéd hangon. Azonban Rózsika ortografiai hibái is
kedvesek voltak előtte. Szemtől-szemben üresebbnek találta. Rózsika igen
kihivónak találta Dénest s oktató hangja izgatta. Tán lenézi őket…
Az eső valami áttetsző, finom fátyolt szőtt a tájékra. Hamar is
alkonyodott. A beszélgetés közt Rózsika az ablak közé állott. A
csipkefüggönybe takarózott s kinézett a kertre. Dénes finom gesztusok
kiséretében oktatta a kis falusi leánykát. A körvonalak bizonytalanokká
lettek. A mező szürke félgyásza kimondhatatlan bússá tette a képet.
Ekkor a némaságon egy éles jajszó nyilalt át. A néni is felugrott.
Rózsika felszakította az ablakot s kinézett a kertre. Semmi mozgás. A
kétségbeesett jajszó ismét megújult.
A leányos hátorsága azonban csak akkora volt, hogy Déneshez fordult
hevesen:
– Hát jőjjön, jőjjön.
Dénes idegesen kapkodva kereste a kalapját, Azt kinnhagyta valahol.
– De hagyja, hagyja az Istenért.
A néni elől szaladt. Rózsika kinálta a kezét Dénesnek. Az úrfi valamit
mormolt a nátháról, de abba hagyta a kalapjának keresését s vele szaladt
a leánynyal. A jajgatás nem szűnt meg. Az öreg úr a dolgosokhoz ment a
mezőre.
A kert üres volt. A míg körülnéztek, hogy tájékozzák magukat, Dénes
zsebkendőt keresett elé s a fejére kötötte. Rózsika a sütőház háta mellé
szaladt. A kiáltás onnan szakadt.
Egy sáros, piszkos, kis gyermek üvöltött, kétségbeejtően hadonászva
kezeivel, lábacskáival. Egy nagy mocskos ártány állott pár lépéssel
előtte. A gyermek rémülten védekezett ellene. Az állat nyakát
meggörbülve, vékony habbal a szája szélén, támadóan szegte meg magát.
Rózsika feléje iramodott, kiáltva. Dénes gyöngéd színű nadrágját
lehetőleg védve, ugrált utána, hangosan kiáltva:
– Nem vad-e az állat? vajjon? nem vad?
A kis gyermek a védelem láttára egyszerre elnémult, az állat lustán, a
kiabáló leányra vetette oldalvást rosz tekintetét, aztán a nagy kert
felé oldalgott.
A gyermek keserves sírásba fogott akkor. A leány hozzá ment és
megsimogatta a víztől csapos, gyenge, szőke haját. Dénes izgatottságtól
rebegő ajakkal, magát megkeményítve rászólt:
– Hát upre kölyök a földről, hord el onnan magadat.
Rózsika így szólt magyarázólag:
– A kertész feleségének, a Flórikának gyermeke a szegény bogárka.
Megijedtél nagyon, szegényke?
– Kelj fel kölyök. Hát mi lesz?
– Nem tud felkelni – mondta részvéttel Rózsika.
– Hát mit akar vele? Hol laksz, semmiség?
– Ott túl – szólt a dombhátra mutatva Rózsika.
– Lopni jöttél, oláh testvér? Almát csenni.
– De nem tud felkelni – engesztelte Rózsika. – Remeg minden tagja.
– Bajos lesz itt strázsálni a ficzkót. Mi lesz vele, nyomorúság? Mért
nem mersz haza menni most? mert a disznó arra felé ment?
Rózsika ekkor lehajlott. A gyermek lábszára erősen vérzett. Gyorsan
leoldotta gyenge patyolat kötényét s rányomta a gyermek sáros, hitvány
lábszárára.
– Még ez is.
Ekkor a csűrös kert felől Károly, a tiszt, bukkant fel. Sebes iramban
közeledett. Alig látta meg a leányt, így szólt a gyermekhez:
– Mi lelt, szegény?
Aztán egy szó nélkül felemelte a piszkos gyereket.
– Nagyon vérzik. Megengedi, Rózsika, hogy bevigyem az irodába? Majd ha
bekötözzük, haza küldöm.
A nyavalyás gyermek erősen megkapaszkodott a tiszt úr új kabátjába.
Károly felfogta és erős lépéssel vitte előre.
Rózsika fényes, meleg szemmel nézett a fiatal emberre. Akkor Dénesre
tévedt a szeme. Tán a különbséget mérlegelte. S meglátva a fehér
keszkenőt a fején, hangosan felkaczagott.
– Bocsánat, Dénes! nagyon komikus az a keszkenő a fején…
*
Mikor egy óra mulva a vacsoránál találkoztak, a kis leány Károlyhoz
fordult:
– Hány az óra magánál Károly? A magáéhoz igazítom az enyémet, ha akarja.
Az jól jár.