– Alkalmatlan a ficzkó itt a kertem tövében, így szólt tompán, gőgösen.
A leány köszönve se, ott hagyta a gyepűt s a veteményes ágyak között
végig sietett, hogy a házukba térjen. A méltsás úr is a széles gyepes
uton át boszankodva kerűlt a László fala mellé. A gyep tele volt az
ácsok forgácsaival. Bizonyos, hogy a fal a Buzogány kertjébe van építve.
A szeglete egészen elcsufítja a kert egyenességét. És e merész paraszt
arczátlansággal tetőzi a merészségét. A méltsás felrúgott néhány
kavicsot az úton, hogy messzire repültek s izgatottságában felgyúlt
egészen dohányszinű arcza. Sohase látta ennyire a fal ágáló görbeségét.
Még messziről is ezt hallotta:
– Jó hosszúra ereszszék ki ácsok az eszterhelyt a fedelen, hogy a
csepegés ne mossa a falat.
A méltsás úr morgott:
– Nem fogja mosni sokáig.
S így történt, hogy másnap jó reggel városi kőmívesek jöttek, a
béresekkel, a parasztbiróval, s csákányt vertek az Adorján házának szép
falába. A faluban épen ebben az időben indultak ki a parasztok a mezei
munkára, s nem egy állott meg a döngetésre. Azonban jó kitérni az urak
haragja elől s úgy tettek, mintha egészen természetesnek találták volna
a falbontást – és tovább mentek. Majd megbeszélik künn a borozdán. Benn
a faluban tegyen mindenki úgy, a hogy tud.
Az egész munka nem volt valami nagy dolog. Csak a vakolás volt mészből,
a bele azonban csak agyag, vessző közé verve. A béresek fejszével
szakgatták a fonást. László úgy üvöltött, mint egy lánczra vert farkas.
Az emlegetett vasvilla is előkerült a pajtából. Vérbe borult szemmel
nézte a rombolást. Azonban csak az ordításnál maradt. Magára volt egy
egész bandával szemben. Kibe verje a vasvillát? Az ácsok nyugton
leszálltak a fedélről s így szóltak:
– Arra való a törvény, László.
Arra? Azonban előbb vérre vágyott. A méltsás úr sehol sem volt
található.
Az ő fala? Az ő drága fala. A melybe minden keresete, öröme, reménysége
bele volt rakva. Hiszen úgy volt, hogy a védelme alatt boldog fészket
ver. A kis Juli elhozza varratos párnáit, szőttesekkel tele sifonérjait
s a szegletben marad annyi hely, hogy bölcsőt állítson oda. A haját
tépte s vad szavak szakadtak ki a száján:
– Rablók, rablók!
*
Azt már mondtam, hogy Adorján László a néhai rektor fia volt. Írástudó
ember létére mindenekelőtt megírt egy terjedelmes instáncziát,
annakutána eladta az utolsó tinóját s végül elment az igazságáért a
városba.
Valami dühös keserűséggel keresett meg egy prókátort. A prókátor a
lelkesedésnek híjával volt, pedig híres volt a perzselő eszéről. Azonban
ott váratta Lászlót egy jó fél napig.
Aztán előbb a tinó áráról beszélt, majd valami kevés írással indúlt a
törvényszékre. Ott is alig állottak szóba Lászlóval. Ott komissziót
itéltek rá. Mire való mindez? A fala romban áll pedig. Akkor a tinó
árának a másik feléről beszéltek. Azt ott előre le kell tenni, mielőtt
kiszállana a törvény mérni, látni, itélni. A prókátor tanukat nevezett
meg.
– Nehogy elüssön gyorsan a méltsás urad – így szólt, – egy pár halott
szomszéd falusit mondsz be tanuul, a kit nem lehet kihallgatni. A míg az
megkerül, megy a per, mint a karikacsapás.
Hát hadd menjen a dolog, mint a karikacsapás! Azonban mire hazaért
László, a tinó árából se volt semmi; a perből se, elhihetik. S a falból
sincs meg semmi, igazán!
Sőt még annál a semminél, a mije volt, annál is kevesebbje maradt. Még a
dühéből is elvesztett valamit. Egy kis üres pajtába vonult meg. A
szomszédból Juli a gyepü felé járt nem egyszer. Virágos karton ruhája,
rózsás orczája bevilágosított a László udvarára. Elfordúlt. Vajjon nem
épen ő unszolta reá a méltsás urat, hogy a falat lerontsa. És miért?
Bizonyosan eladta magát…
A falusiak csak igen óvatosan barátkoztak Lászlóval. Sohase tudja az
ember, hol éri a kár. A lerontott fal imponált a falunak. Ha nem is jár
négy lóval a méltsás úr, mint hajdan az apja, de az efféle úrnak hosszú
a keze. Még a László nevéről se szerettek hangosan beszélni.
A komisszió csak őszre szállt ki. Az utak fel voltak ázva. Ökrökkel
vontatták be a tekintetes comissiot a határból a méltsás állatjaival.
Ott is pihentek meg a kastélyban. Még a prókátor is. Egy kicsit
méregettek jobbra-balra, beczitálták a falusiakat tanuknak. Az oláhok
így súgtak a parasztbiróhoz Keséhez:
– Mondd meg uram, mit akarsz hogy valljunk, hogy tudja az ember, mi a
szándékod?
Nehány tanu nem jelenhetett meg (a halottak), a prókátor másokat
nevezett meg. «Kiegészítést kért.» Kiegészítést? Hát a fal? A falról ki
beszélne? Itt kiegészítéséről kell beszélni előbb, azt el is rendelték.
A méltsás észre se vette Lászlót. A birósággal jött kis irnok meglátta
Julit, a mint érdeklődve nézte a László fala mellett sürgölődő urakat.
Néhány szót váltott vele. Azonban maga a méltsás úr is köszöntötte (a
szempillájával csak persze) a leányt. Sőt később hozzá ment s enyelgett
vele. A leány röviden, de mosolyogva felelt neki. László a fala mellett
állott s mégis észrevette e mosolyt. «Értik egymást», gondolta keserűen.
A tél azonban fenyegetőzött. A szobákban a padimentum mind felgörbült,
mert az eső belevert a házba. A prókátor ezt írta Lászlónak: «A
Krisztust se őrizték ingyen, egy rosz pert annál kevésbbé». Azonban mit
adjon László a peréért? Az első hó pedig hamarább lehullt, mint várni
lehetett volna, s nagy hideget hozott.
Pompás vadászidő volt. A méltsás úr puskával a vállán még reggel indúlt
ki a mezőre. Zöldhajtókás daróczkabátban, csizmában ment fel a vágásba a
jegyző háza mellett.
– Szabad-e szerencsét kivánni a vadásznak? kérdezte Juli a mart
tetejéről.
Ezt senki se merte volna megtenni a méltsás úrral. Azonban e merész kis
leánynak felelt. A leányka mintha általában kerülte volna a méltsás
urat. Ha néha megszólítással tüntette ki a leányt, alig felelt s
rendszerint sürgős dolga volt. Egyszer valami gyümölcsöt küldött egy
kosárral, szíves üzenettel. A leány visszalökte az ajándékot. A vén
jegyző ijedten kapta el a kosarat a hozótól.
– Megsérted a méltsás urat, – mondta rémülten.
A leány vállat vont és nyelvelt az atyjával. A gyümölcs ott maradt, de a
leány sohase köszönte meg, bárha találkozott azután is néhányszor a
méltsással.
– Hátha szerencsédet utasítod vissza?
– Még ha azt is eldobnám, – így felelt nyakasan az apjának. Mégis így
megszólítva e reggel a méltsás urat, az így felelt:
– Azt akarja, hogy mit se lőjjek? A ki így köszönti a vadászt, az akár
hozzá se kezdjen.
– Hát akkor miért megy ki?
– Akarja, hogy maga mellett maradjak?
A László üres kis pajtájának ablakából két-két égő szem világlott ki.
Annál kedvesebben s hangosabban folytatta:
– Miért ne? Ha nem unja meg magát mellettem.
A méltsás úr mindjárt felindult a meredek parton.
– Hogy unhatná meg magát az ember egy ilyen szép, meleg leány mellett?
mondta szakgatottan, a mint nehezen mászott.
– Meleg? ebben a hidegben, – mondta kaczér tekintettel. Hasonlított egy
szürke kis madárra, a mint egy faágon himbál két énekes között, a mint
fészekrakásra éneklésükkel csábítgatják kétfelől.
– De a kemenczénk mellett csak nem akar megmelegedni?
– Miért ne? Ha maga is mellette lesz, szép leány!
A falu egészen néptelen volt. A méltsás úr mohón lépett be a kis kapun s
a jegyző alacsony házának ajtaján. Tán meg is látják valahonnan, de
ilyen vak állapotban lövik a vadászok a tarka tollú madarat.
A leány kezet nyújtott. De honnan veszi e kis leány e finom, keskeny,
rózsaszinű kezet? A jegyző azonban a szobában volt. Ezért nem vonta
mindjárt mellére ezt a kis leányt. A jegyző azonban alázatosan, alig
nézve a méltsás úrra, kitakarodott a pitvarba. A leány helyet mutatott
uras, visszautasíthatatlan mozdulattal.
– Milyen rég akartam valamit kérdezni? Milyen jó, hogy megengedi.
Meghallgat úgy-e?
Mosolygás kérdezte, mosolygás felelt.
– Ezt: hogy miért tesz földönfutóvá egy szegény fiút én miattam? Vagy
bántottam-e valaha?
A méltsás úr kérdve nézett a leányra.
– Mindenki azt mondja, hogy az Adorján László házát lerontani én
késztettem. Én? Hát mi közöm nekem hozzá?
Ez egészen váratlan helyzet volt. A füstös gerendás szük szobába ha
betette a lábát a méltsás úr, egészen egyebet várt hallani. Vontatva
fogadta a kérdést s a szőke leányra nézett.
– Újjal mutatnak reám s azt kérdezik: mit szolgáltál a méltsás úrnak,
hogy így üldözi a te ellenségedet?
– Hát ellensége Adorjánnak?
– Hát mondtam én azt? De ki szeretné az ő durvaságát? S mondja, én
beszéltem-e rá, hogy tönkre tegye őt?
– Én mondjam? szép leány.
– Miért hív így? kérdezte merészen.
– Mert maga szép, igazán szép kis leány. Nem is tudom, hol nőtt meg az
árnyékban ilyen bájosnak?
Felkelt s megfogta a kezét mohón. A leány abban a pillanatban az asztal
tulsó oldalán termett, s hamisan reá mosolygott.
– Nem. Előbb az én kedvemre tegyen.
– És aztán?
– Aztán? és félig lehunyt szemmel nézett reá. – Előbb minden pletykának
vesse végét. Előbb mentse meg Lászlót. Már ki se merek menni az emberek
elé. Így szólnak: «Te pusztítod el a faluból a szegény fiút.» Én már azt
kigondoltam jól. Megteszi? Látja, itt az apám. Ő bejön mindjárt, ha
hívom. Ő megcsinálja az írást mindjárt. Hogy ő tőle (Lászlótól, tudja)
mit se kíván. Hogy a falát nem bántja? Hogy a mi kárt tett neki, azt
visszapótolja. Jó? Ennyi az egész! Aláírja?
– Aztán?
– Akar valamit? Mit adjon egy szegény leány egy ilyen nagy úrnak? De egy
leánynak a jó hírét megmenti. Akarja? Pedig én sohase bántottam úgy-e?
Vagy nem szenvedhet engem? Mondja, nem adja a kezét? Nem tenné meg?
Magától átment az asztal másik feléig; önkényt nyújtotta a kezét, mintha
vásárt akarna csapni az egyezségre. A méltsás úr gyors mozdulattal fogta
meg. A szeme egészen ki volt gyúlva. A leány élesen kiáltott ki az apja
után.
A kis ember fel se mert nézni a méltsás úrra, s reszketve írta meg, a
mit az ő alázatos pennájába diktált.
Mikor alá is írta az írást, így szólt:
– Aztán?
A leány nevetve nézett reá.
– A nyulak mind elfutnak a mezőn. Estefelé jön meg? kérdezte súgva. Nem
mutatja meg, a mit lőni fog?
– Nem szeretné megnézni az én új nagy kandallómat? Bécsi gyártmány, szép
leány! Hátha itt meglátnának, a mint megmutatnám a nyulakat?
A leány kitekintett az ablakon. Gyorsan szólt:
– Menjen. A szomszédból ránk lesnek. Nem akarom, hogy itt találják.
Aztán gyorsan betette utána az ajtót.
Szinte egymás mellett mentek el az udvaron a méltsás úr és Adorján.
A leány óvatosan pillantott ki az ajtón. Senki. László durván ragadta
meg a kilincset és bevágta az ajtót.
– A szemembe mersz nézni, te szégyen?
– Hívtalak ide? – kérdezte ingerkedve.
– Fogadsz-e most?
– Mim vagy, hogy vallatsz?
– A fényes naptól nem félsz, hogy kisüti a szemedet?
– Meg se is láttál a nyártól fogva. Ki hívott most, hogy ide jöttél? A
te házad ez?
– Bár a te házad a föld alatt lenne.
– El is tennél, ha tőled függene
Az incselkedés elmúlt az arczáról. Kissé felpirult az arcza, hangja
élesebb lett. Az öreg ember meglökte jóakaróan a dühös legényt. László
hozzáfordult s elkeseredve mondta:
– S látja kend, a mi itt történik? Inkább fektette volna le a temetőbe,
semhogy erre nevelje fel. Az ellenségemmel szegődött, hogy megrontson.
Eladta a testét, a lelkét. Kend nem vak s hozzám szól mégis kend?
Juli felcsattanva az apjához fordult.
– Ezt a futóbolondot hallgatja meg apám, hogy piszkol? Engem, a ki, ha
sírok, csak érette; ki, ha örvendek, csak érette; ki, ha aggódom, csak
miatta, a ki őtet mentem, őtet óvom. S engedi, hogy itt szégyenítsen
engem, mint az utolsót. Hát mid vagyok én neked, László? Anyád?
Testvéred? Szeretőd? Feleséged? Miben károsítottalak meg? A
becsületedben? A vagyonodban? Hát mid van? A becsületem az enyém. Hát
neked mid van? A féloldalú putrid? Az üres istállód? Ki szabadít fel,
hogy így beszélj velem? Ott az ajtó, a hol beléptél. Akkor jőjj vissza,
a mikor hívlak.
Az öreg ember a kigyúlt arczú legény elé állott. Nem rohan rá ez a vad
ember? Nem rohant Sőt két hanggal alább mondta:
– Így beszélsz velem? Így szólsz hozzám, Juli?
A leány felpattant és élesen vágott közbe:
– Megtiltom, hogy hozzám fordulj. Nem hallgatlak, ha térden csúsznál s
úgy kérnél engedelmet tőlem. Nem akarlak látni, nem akarok tudni rólad.
Érted?
Azután minden átmenet nélkül a legnagyobb felindulásból egyszerre síróba
fakadt s úgy zokogott, hogy egész kis teste megrázkódott beléje.
Az öreg ember nagy csendben felvette az aláírt írást s oda vitte
Lászlóhoz. A papír suhogása hallatszott a nagy némaságban.
– Látod, – mutatta és a leányra mutatva így folytatta: Érted így fárad,
látod?
A leány felszökött és kikapta az írást.
– Nem akarom, hogy megmutassa neki, mi köze azzal, a mit én teszek? Majd
ő fogja megmenteni magát; hát várja csak! Ő bátor ember és majd kivágja
magát. A hideg télen ő a pajtában fog lakni. Ott fagy meg egy kicsit, az
is kell neki… egy ilyen… egy ilyen embernek.
Az öreg ember szemrehányólag nézett Lászlóra.
– Abban az írásban az van, hogy kárpótolják a te károdat, felépítik a te
házadat.
– Nem akarom, nem akarom, mondta Juli a könnyein át enyhébben.
A legény így szólt kétkedően, tompán:
– Mit adott érte?…
A leány felszökött és a legény elé állott szorosan. Aztán a következő
pillanatban kis kezével gyors, csattanós ütést mért a legény arczára
feleletül.
A legény felemelte mind a két erős karját s aztán, mint a lecsapó sas a
prédáját, úgy ragadta meg a leány derekát. Felemelte, mint egy pelyhet,
magához szorította erősen, szilajon s felüvöltött. Aztán lecsúsztatta
csendesen s végig csókolta kigyúlt homlokát, szemét, arczát.
Az öreg ember csendesen megcsóválta a fejét s komolyan mondta:
– Oh bolondok, a bolondok. Megtaláltátok egymást?