Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítson egyet, mert
itt mind az Adorján László házának a fala miatt való háborúságról lesz
szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdon telkére rakatta, hanem
a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyed ezt csekély dolognak itéli,
kivált hogy a háznak csak egyik faláról van szó, egy félméterről, vagy
valamicskével többről. A világ pedig elég nagy arra, hogy egy félméter
ide vagy oda, ne legyen érdemes a szóra.
Azonban ismerni kell a méltsás urat s akkor mindjárt gyaníthatja kegyed,
hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosz kedvű ember s nem
szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem enged egy
félméternyit, de egy hajszálnyit sem.
A fal alig volt megkezdve, már rászólt röviden Lászlóra Mózes úr.
– Csak az egyenesség miatt rakom oda, felelt rá s építette nyugton.
A méltsás úr parasztbirója hallván a szóváltást, így tódította: «Láttam
én László varjut karón; lehordod te még azt a falat.»
A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsuppos fészeknek
indúlt, hanem zsindelyesnek. László a régi rektor tagbaszakadt fia volt.
Írástudó legény, de az ekeszarva mellett maradt. Nem szerették valami
felettébb, mert különbnek tartotta magát a benszülötteknél, de hogy a
méltsás úr kedve ellen mert tenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép
nyári alkonyatkor munka után felgyültek a parasztok a László telkére. A
mint a fal nőtt, így szóltak: «Majd ad neked érte Kese» (így hívják a
parasztbirót). «Mit, Kese? – mondták mások – a méltsás úr veret meg a
béresekkel.»
Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola épen a László
faláig nyúlt s a méltsás úr valami férget vadászott a földre térdepelve.
László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfből olyan hangosan
felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát. Ilyesfélét mondott,
hogy: «Azt az arkangyalt szeretné látni, a ki a falába piszkáljon, a míg
vasvilla van a pajtában.»
A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna: felemelkedett s
tovább ment. A parasztok ezt melégedéssel látták. «Jól odamondott», így
szóltak és Lászlót nagyobbra értékelték.
Mikor a koszorú-gerendát feltették, nagy pálinkázás folyt a László
udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt a méltsás úr
a parasztbiróval; a másik oldalon a László megprecskelt szürke fala s az
egész falu.
A pálinkát persze László fizette. Ebbe a házba minden pénzét bele is
ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán, de minthogy
annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben, erősebben csinált
meg. Kéményt is épített, pléhkakast ültetett a hegyére és narancshajas
pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körül tolongtak a székelyek. Még az
oláhok is leszálltak a dombról az ingyenre, bárha a méltsás úrtól
felettébb féltek. De ez az egész história, mintha csak a méltsás úr
ellen történne. Sőt még asszonyok is szállongtak be a szép nyári
délután.
A szó természetesen csak a falról folyt. Még a jegyző leánya is
áttekintett a sövényen: a kis Bede Juli. Az ő telkük épen a Lászlóé
mellett áll, s hátával a méltsás úr telkére feküdt. A jegyző igen
tartott a felsőségtől s előbb leharapta volna a nyelvét, semhogy egy
illetlen igét ejtsen ki, azonban ha már mindenki lakomázik; hát egyszer
élünk! Egy tüszős oláh így szólt: «Tanu kell kendnek, László, hogy az a
fal nem idegen telken épült? Itt vagyok én.» A társa így szólt: «Ha
esküdni kell, engemet se felejtsen el.»
– Hát mire is ne esküdne meg kend? így szólt ingerkedve a jegyző leánya,
a kis Bede Juli.
– De meg én, akármire, – felelte büszkén – a mi nekem tetszik, drágám,
ha már az ember adót fizet. Mi?
A leány hanyagon a sövényre dőlve így enyelgett:
– Nagy tolvaj kend, Nikoláj.
E véleményre sokan kezdtek érdeklődni. Nem a méltsás urat védelmezi Bede
Juli? Az urakkal tart-e? Persze! Nem láttál-e már topánkát a lábán?
Nincs-e valami köze a méltsás úrral?
– És hát hamisan esküdnék? kérdezte egy ivó paraszt hangosan.
– Tőlem kérdezi kend?
A faiskola gyepüje mellől a méltsás úr felnézett.
– Ellenem tanuskodnál? kérdezte László.
– Én az igazság mellett, – felelte Juli, minthogy mindenki ránézett.
Érdekes kis hajadonfejű leány ez a kis Juli. Len a haja, olyan eleven
kék a szeme, hogy feketének illik be, s az ajaka, mint a cseppentett
vér.
A koszorú-ünnepet ez a rövid szóváltás kissé megzavarta. Juli el is ment
a kerítéstől. A parasztok a visszavonulás miatt annál lelkesebben ittak
s merészebben beszéltek a méltsás úrról. Mintha rajta vettek volna
diadalt.
A méltsás úr alkonyatkor a jegyző gyepüje mellett elsétált nehányszor a
kertbe. Ha találta volna a leányt, szólott volna hozzá. De a sok «volna»
miatt hazament. Nem a fal felől, de magáért a kis Juliért. Van neki köze
az egész falhoz? De e sok üvöltés mégis felkeltette az érdeklődését a
László paraszt, fala iránt. Az estéket Mózes úr igen előkelő társaságban
töltötte: Bethlen, Apaffi, Rákóczi urakkal. A leveles-ládából felkeltek
a néven nevezett fejedelmek, kedves hívükkel hogy társalogjanak. Azonban
ez este így szóltak a fejedelmek: «Mit nézed kezünk vonásait, hívünk,
hiszen nem látsz te minket.»
Nem. Több ízben, mintha kék nefelejtsből rótta volna ki a betűket valami
pajkos tündér; a piros pecsétek egy leányajak színére emlékeztetnek s a
pergamentek arany-sárga gyenge leányhajra.
A mi annál bolondabb dolog volt, mert a méltsás úrnak semmi köze sincsen
valami asszonyszemélylyel. Az egyetemen hajdan nagy gavallér volt. De az
rég volt. Mikor hazatért, egy nevezetes primor-familia aszott leányzóját
akarták a nyakába varrni. Meg is állapodtak a hozományban mindenfelől,
azonban Mózes csak azért se akart tudni az egész dologról. S ennyibe
maradtak. Mózes a fejedelmekkel maradt s nem panaszolt a társaság miatt.
A míg az Adorján házát zsindelyezték, több ízben akadt dolga a
faiskolában. A nyári csonkítás ideje volt az ojtványokon. Egész napon át
sétált a sorokban s egy-egy hajtást csipegetett le csendesen. Egyszer
ily kiáltást hallott:
– Hát átpártoltál tőlem, Juli? Ezt Adorján mondta csúfsággal. – Hát én
neked szegény legény vagyok, az igaz, a méltsás úrnak az istállójában
két vén gebe áll. Azok tetszenek neked.
A leány tréfásan így feleselt:
– És a gazdája is.
– A gazdája is, persze. Az is keshedt ugyan.
– Azt szeretem én, – felelte félvállról.
– Mit szeretsz rajta? A gyér bajuszát? A szűk vállát? A pipaszár lábát?
Tán a zsebét? Az is jó sovány, rózsám.
Mind ez a beszéd a gyepün át folyt, hangosan, kesernyésen. Pedig aranyos
szép idő volt. Az ácsok verték a zsindelyt, s hogy hallják egymás
hangját, harsányabban beszéltek. A leány boszankodva elhallgatott. A
legény haragos volt és odakiáltotta:
– Hát így beszélsz velem, Juli? Ilyen a te szereteted? Meguntál már
engem?
Azután felgyúlva, durván fenyegetődzve ezt mondta:
– Nagy szerencsétlenség lesz abból, rózsám.
Mialatt pedig László puffogott ok nélkül, ez a kis Éva-ivadék azt vélte
látni, mintha az urasági kert faiskola sorai között valaki mozogna.
Ezért csupa trucczból ott hagyta a László gyepűjét és végig ment az
urasági kerítés mellett, át-át nézdelődve. Mégis úgy tett, mintha meg
volna lepve a mint ezt a kérdést hallja:
– Bántják magát, leányom?
Maga a méltsás úr volt.
– Engem? kérdezte, félig lehunyt szemmel nézve a kérdezőre.
– Sajnálom, ha miattam történik.
Ezt igen előkelő hűvösséggel akarta elmondani, de inkább kedveskedő
volt. A leányka csakugyan csinos és nem vadócz. A gyepü csak a mellükig
ért. A mint a méltsás úr átkönyökölt rajta, a lehelletével elérte a
leány arczát. Ekkor így beszélt, szokatlan nyájassággal:
– Kedvesség az, hogy ilyen csinos szövetséges társam van.
A leányka zavartan, de kaczérkodó vállvonásban felelte: «Miért ne?»
azonban elpirult egészen. A méltsás úr ezt észrevette s nehány szót
pazarolt a kis leányra arról, hogy «az ibolya a bokrok alján virul
legüdébben», hogy a kis Juli észrevétlenül nőtt meg ilyen «nagyra,
kedvesnek, csinosnak.» A kis leány felét se hallotta, részint az ácsok
kalapálása miatt. Egy kissé tetszett a hiuságának a méltsás úr
enyelgése, de egy kissé szorongott is. A nap vidáman aranyozta be a
kertet s vadmenták illatoztak a lába alól.
László égő szemmel ügyelte a leányt. Azon vivódott, hogy valami
parasztsággal elűzze onnan a csapodár fruskát. Azonban rekedten csak a
leány nevét kiáltotta.
A leány felfortyant a hívó szóra.
– Rendelkezik magának? – kérdezte a méltsás úr.