– De hát mégis kitaláltad, hogy mit gondolok? Jól van. Én sem hiszem. De
lehetetlen volt ki nem gondolnom.
«Uriás!» neve jutott mínd a kettőnek eszébe. Azé az Uriásé, a kit Dávid
király azért küldött a filiszteusok ellen, hogy ott biztosan megöljék.
«Terhére vagyunk neki mi ketten!» Gondolák magukban. Így akar tőlünk
megszabadulni! A két vigyázó ellenőrzőtől, a kik halállal fenyegetik őt,
ha félre talál lépni.
Csalatkoztak benne.
A mint a morva határon átléptek, Ocskay László a testvérét Stampsennek,
Csajághyt Stuelnnek indítá a Morva vize mentén a lovasságával: ő maga
szállt a gyalog hadával Wsetin sánczai alá. Ő akarta itt maga bevégezni
az életét.
Egyéb szándékot nem is lehet róla föltenni.
Hogy ezt a hatalmas erődöt, a minek védműveit ez előtt egy héttel
vizsgálták össze Löwenburg és Krumpach tábornokok, s bevehetetlenekül
fogadták el, a melynek sánczait rendes hadsereg és derék polgárőrség
védte; a melynek üteg-ágyúi félmértföldnyire uralták a vidéket; – hogy
azt megrohanja, ágyúzás, sánczhányás nélkül, egy kuruczhad, meztelen
karddal a kezében: ezt nem gondolhatta ki más, mint a kinek terhére van
az élet, s jó áron akar túladni rajta.
Mikor az öcscsétől elvált, egy levelet adott át neki, ezzel a szóval:
– Ezt a levelet csak akkor bontsd fel, a mikor én már nem élek.
Most aztán Ocskay Sándor kezdte sejteni, hogy mi szándéka volt a
bátyjának az idejövetellel. De Csajághy még tartotta a gyanuját. Hiszen
még mind a ketten visszatérnek Wsetin alá, ha feladatukat bevégezték. Az
pedig két nap alatt meg van, s akkor ismét visszakerülnek Wsetin vár
farkasvermei közé.
Csakhogy mire ők negyednapra visszatértek, szétkergetve az ellenséges
lovasságot, mely a vár fölmentésére jött, már akkor Ocskay rég benn volt
Wsetin várában. A vár egy füstölgő rom volt már, a sánczok, a casamáták
szerteszét a légbe röpítve, az árkok betemetve mind.
Nem történt semmi csoda. A várműveknek volt egy befejezetlen része. Azt
Ocskaynak hirűl hozták a kémei. Ezt a gyönge pontot éjszakai rohammal
elfoglalá, miután előtte való nap, hadi szokás szerint, békés megadásra
kérte fel a várvédőket, a min azok nagyot nevetének. Az igaz, hogy
mindenütt maga tört előre a zászlóval kezében, s úgy kiabált a hajdúira:
«Ne féljetek semmit. Nem lőnek itt másra, csak én reám.» Őt pedig nem
fogta a golyó. Ismét a mesebeli tündérhős lett: első volt a várfalon.
Mire behajnalodott, a várőrség le volt vágva, vagy foglyul ejtve: az
öreg ágyúk közül de csak egyet sem sütöttek ki. Az emberi vakmerőség
felcsufolta a hadi tudományt. Hat tudós hadvezér esztendeig elvesződött
volna azzal, a mit egy elkeseredett dalia egy óra alatt elvégzett.
Wsetin vára nem volt többé.
Ocskay dicsősége tetőpontjára jutott el e regemondásba való diadallal.
Az elfoglalt Wsetin várban voltak a morva főurak minden féltett kincsei
felhalmozva, ide hordták azt messze földről össze, mint legbiztosabb
menedékbe. Ocskaynak a szerencséjét e diadal nemcsak megaranyozta, de
valóságos aranyra váltotta fel. Ő találta meg a bölcsek kövét; a tegnapi
közrendű magyar birtokosból egy csapással dúsgazdag dynasta lett. Egész
társzekerek vitték el Wsetinből a prédául nyert arany-ezüst kincseket;
maga Ocskay általvető zsákba tömhette a drágaköves ékszereket. Azokban
az időkben az ilyen harczi préda épen olyan jogos szerzemény volt, mint
napjainkban a börze-nyereség. Épen úgy szokás volt azzal dicsekedni,
mint mikor most egy börzematador a contremine báróit az utolsó
inggombjukig tisztára kifosztotta. Kincses társzekereit haza küldé
Sztropkóra; Soncha barlangjának, Aladin büvlámpájának minden mesés
gazdagsága oda lett Ilonka lábaihoz lerakva. Raktár kellett annak, hogy
elférjen benne, mázsa kellett neki, hogy megmérjék. Az ocskói elrablott
kincsekért ugyan százszorosan lett megfizetve.
És Ilonka erre azt irta a férjének vissza:
«A tenger kincsek helyett jobban esett volna az én lelkemnek, ha
tenmagadat küldted volna nekem haza, bár csak egy pillanatra.»
Ocskay Sándor pedig azt mondta a bátyjának, mikor Wsetin várából
visszafelé ügetének, egész sereg hadi foglyot hajtva maguk előtt:
– Ime itt a leveled, bátya. Mit tegyek vele?
– Azt a mi rá van irva. Felbontod, ha halva leszek.
– De hát kinek van az a homlokára felirva, hogy tovább éljen?
– Csak te őrizd azt a levelet. Soha sem lesz késő megtudnod, hogy mi van
benne irva?
Most már irigyei sem mondhatták Ocskayra, hogy hűtelen a zászlajához; –
hanem azért a lánczot, a nehéz golyót most is ott érezte a lelkén.
Kétségei térdre kényszeríték, csak a büszkeség tartotta egyenesen állva.
Hű volt még, de már nem szeretett.
Itthon az ónodi országgyűlés hirei vártak rá. – Nehéz esetek hirei. –
Túrócz vármegye követeit, Rakovszkyt, Okolicsányit az országgyűlés
termében, a fejedelem előtt vagdalták össze a rendek. Az első vágást
maga Bercsényi mérte Rakovszky fejére, a másodikat Károlyi Sándor;
Okolicsányi nem halt meg elég jól a szinhelyén, annak még fejét is
vették.
Ocskay azt mondta rá: «úgy kellett nekik: maguk keresték, árulók
voltak!»
Ime a negyedik, ötödik már a megkezdett sorban!
Ozmonda albumának a rémalakjai folytatják a kisértetprocessiót! A kikre
az az áruló patyolat rávallott!
Na de hagyján! Rakovszky, Okolicsányi vérétől csak Túrócz vármegye
tanács-asztalának a zöld posztója változik veressé. – De nagyobb dolog
is történt ott annál. – A szövetséges rendek kimondták az órmódi
gyűlésen, hogy «eb ura a fakó!» – Nagy szó volt az! Letették vele a
koronás királyt.
Ocskay azt sem bánta.
– No hát még is csak az lesz a tábori jelszó: eb ura a fakó! – Mit
teszünk most? – Verekedünk, a míg a kard vasában tart.
Hű volt még; de már nem hitt!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mit eddig csak a kósza hír beszélt, most már köztudomássá lett. Nincs
többé semmi alku, kibékülés a császárral.
Rákóczy felajánlotta Magyarország koronáját Frigyes királynak.
Ő maga pedig a lengyel koronára alkudozik Péter czárral.
A magyar szövetséges rendek, a táborban álló hadak belenyugodtak ebbe.
Végzetes lépcső volt: nem lehetett rajta megállni. Ok volt rá elég. A
császári hadvezérek úgy viselték a hadjáratot Magyarországon, mint a
kiknek nem a győzelem a czélja, csak a pusztítás. Szétdarabolták a
seregüket s azokat mindenütt összetörte a kurucz, ahol külön kaphatta.
Nem volt már a császáriaknak egy döntő ütközetbe vihető derék seregük,
csak portyázó hadoszlopaik kergetőztek, Dunán innen, Dunán túl, a Vág
mellett, a felföldön, meg Erdélyben a kurucz hadakkal, s két nagy váruk
volt még csak az országban, Trencsén és Lipótvár, a hol erősebb had
tartotta fenn a fejedelem hadait majd egy évtizeden keresztűl, az volt
az egész hadtudomány czélja, hogy mikor fogytán van a két várban a
prófont, s a lovakat már mind megették, akkor ujra ellássák a benszorult
őrséget derczével, meg füstölt hússal.
Ellenben Rákóczy egy valóságos európai fogalomban értett hadsereget
gyüjte a portyázó hadakozók közepett, harminczezer harczosa volt egy
tömegben, azok között a kuruczhad szinejava. Ott voltak a
palotás-ezredek, a sárga és veres testőr-muskétások; az erdélyi nemesi
gárda, a tiszántúli, a borsodi hajdúk, a franczia granátosok, a svéd
bivalybőr pánczélos dragonyosok, XII. Károly Pultavánál harczolt ezredei
és csak igen kis rész «mezei tábor» Pekri vezénylete alatt. Ezek voltak
a megyei felkelő csapatok, a mik addig, a míg az ő vármegyéjükben folyt
a háború, csatlakoztak a fősereghez; ha odább ment a tábor,
hazaoszlottak békében. Itt volt egyesülve az egész gyaloghad; rendes
ütközetben a tábor törzsöke: ágyu tömérdek, mind jól felszerelve,
kitanult pattantyusokkal. A vezérlet is oly kitünő, a milyennel rendes
hadsereg dicsekedhetik. Franczia törzstisztek, hadmérnökök a
táborkarnál; hajdan az osztrák hadseregnél kitanult nevezetes magyar
tábornokok a dandárok élén. Zsoldja is rendesen kijárt a seregnek: XIV.
Lajos megküldé az elmaradt subsidiumot.
S ennek a szép csatakész hadseregnek nem volt semmi dolga. Viarddal,
Heisterrel, Pálffyval elbánt Ocskay László, meg vak Bottyán. Ausztriába
betörni elég volt Eszterházy Antal. A fejedelem hadseregének
Magyarország határán kivül volt feladata. Európai küldetése volt. A nagy
Theatrum Mundi szinpadán föllépni döntő erővel. Betörni Siléziába,
egyesülni Frigyes porosz király hadseregével s aztán egyesült erővel
vetni véget a hosszú háborúnak, mely Európa belsejét dúlja. A porosz
azonban csak télire lehetett készen. Maga Rákóczy is arra számított,
hogy milyen jó lesz a hadseregét a szép Siléziában kiteleltetni. Addig,
hogy a hadsereg tettvágya le ne lohadjon, idebenn kellett a számára
valami munkát keresni.
Kettő kinálkozott: Lipótvár, vagy Trencsénvár elfoglalása. Mind a két
várból sűrűn jöttek szökevények a fejedelem táborába, zöld csudákat
mesélve a körülzárolt várőrségek nyomoráról. Azok már a bivalybőr
pánczélaikat eszik frikaszirozva! Csak meg kell jelenni a fejedelemnek
seregestül akármelyik vár alatt s feladják azokat. Rákóczy Lipótvára
ellen akart fordulni, Bercsényi Trencsént kivánta. E fölött a fejedelem
és fővezére között nagy összekoczódások voltak, a mik Bercsényi
ingerlékeny természete mellett egész a haragig fajultak. Néha a tábor
kétfelé is szakadt. Bercsényi a maga hadtestével duzzogva húzódott félre
s engedte a fejedelmet menni, a merre neki jobban tetszik. Rákóczy aztán
a haragos fővezér kedvéért Trencsén felé vitte a hadát. Ott már
csakugyan fogytán volt minden élelmi szer, s a várvédők sziklafészkük
tornyaiból láthatták a felszabadító császári csapatok helyett a kuruczok
veres-zászlós táborát aláereszkedni a báni hegyszakadékokból a turnai
völgybe. Éjjel az ezernyi meg ezernyi őrtűz, mint egy kivilágított
város, verőfényt vetett a felleges égre.
Ki birna ezzel a sereggel!
A császári két hadvezért, Heistert és Pálffy bánt ezalatt Ocskay és Vak
Bottyán verték maguk előtt. Agyut, podgyászt cserbenhagyva, gyalogságát
utszorosok védelmében elvesztegetve, menekült a két császári vezér a Vág
felé. Nem fölmenteni Trencsén várát; de meghúzni magát annak ágyui
alait. Mindaketten Vágujhelynél egyesültek, a mi Trencsén várához egy
napi járó. Együtt a kettőnek a hada nem tett többet ötezernél.
Egyesülten sem elég, hogy az oldalát verő Ocskayt, vagy Vak Bottyánt
külön megtámadja, jó siker biztával. – S most egyszerre szemközt
találják maguk előtt Rákóczy egész derékhadát, elzárva a trencséni
várutat.
Nem adott volna már az ő dicsőségükért senki többé egy fületlen gombot.
Capituláczió várt a két tábornagyra, semmi egyéb: a tűzzel körülvett
scorpió sorsa!
Ocskay, hogy minden menekülő utat elzárjon az ellenség előtt, hidat
veretett a Vágon, s dandárjával minden utat megszállt, egész szorosra
húzva a hálót a császáriak körül.
Ő maga egy pár századával Isztriczén száll meg, ahol a szlavniczai
Sándorok kastélyában vendégszerető ellátással fogadta az ősmagyar
eredetű házi úr a vezért és tábornokát. – Ismerjük a magyar lakomákat,
délben kezdődnek és éjfél látja végüket; kivált ahol a jó borhoz még
annyi jó titulus bibendi is van, mint volt ezekben a napokban. Ember
legyen, a ki annak a sok pohárkoczintásnak «állni tud elébe».
Künn a faluban is folyt a dinomdánom. A szérüs-udvarokon a
kurucz-huszárok hoppogatták víg dudaszó mellett a kaczkí tót
menyecskéket, s dalolták együtt a tót legényekkel a svihrovai nótát;
minden háznál úgy sütötték a pecsenyét, kalácsot, majd kigyulladt az
eresz. A piacz közepén a verbunkost járta a tárogató czikornyái mellett
a hajduság.
Odafenn a kastélyban is nagy volt a vigasság. Minden szívnek túlpezsdült
a kedve. Csak az egész világot követelték a magyarnak: azon alúl nem
alkudtak. Süvegelje meg a magyart minden nemzet! Miért is nem adott neki
a sors több ellenséget, hogy még nagyobb lenne a dicsősége!
Czinka Panna húzta a kedvencz nótákat, s mikor az elhagyta, Jávorka, meg
az ő pataki deákjai kezdték rá a víg dalaikat harsogtatni: azokat a
sírverembe lenevető nótákat; azokat a halállal magával is
tánczrakerekedő szilaj bordalokat: meg-megakasztva egy «uram, uram,
szállok az urnak!» felhivástól, amit messze elkerekített áldomás
követett.
Gyönyörű szép kánikulai este volt: az ég alig akart besötétedni; mintha
még annak az egypár biborszin felhőnek sem volna kedve alunni menni az
ilyen örömnapon. Csak az esthajnalcsillag ragyogdogált maga az
aranytenger égen.
Tehát nagy volt a gaudium. Csak Ocskay László maga volt méla és
kedvnélkül. Mi nyomta a szivét? Miről gondolkozott? Hogyan nem ragadt rá
a mások jó kedvéből még csak a mosolygó külszin sem? Ő is ivott a
többiekkel; de a bornak nem volt az ő kedve fölött hatalma. Valami
nyugtalanság kerülgette, a mi meglátszott az arczán; homlokán ráncz
vonult végig, s hiába húzta Czinka Panna a fülébe a kedvencz nótáit, azt
a ránczot nem tudta elmuzsikálni onnan. – «Hát micsoda nóta tetszik már
teneked?»
Ekkor jelenti a házigazda, hogy két vándorló diák van itten; most jöttek
Nagyszombatból: engedné meg a vezér, hadd énekelnének előtte valamit.
Beeresztette őket. Vándorló supplikáns diákok voltak, akik a vacatiók
alatt gyalog járják be a szép világot, s énekszóval fizetnek;
Nagyszombatból jöttek, tehát pápisták.
– No halljuk, mit tudtok? szólt a házigazda.
– Tudjátok-e, fiaim, «Jacobus Benedictus zsolozsmáit»? kérdezé tőlük
Ocskay László.
Azokat különösen jól tudták.
– Hát énekeljétek el nekem a «Stabat mater dolorosát.»
A diákok énekeltek.
Ez a hymnus nem vigasságot felkölteni való. Úgy illett az ide mint
Belzázár lakomájába a láthatlan kéz irása. Palestrina magasztos
melódiái, szigorú tónusai, sajátszerű megragadó harmoniája, úgy hatnak a
kedélyre, mint kámfor és tömjén. Az egész társaság elkomorult,
elhallgatott. A puritán kálvinisták duzzogva könyököltek maguk elé, hogy
a pápista zsolozsma olyan nagyon erőt vett a sziveken, s mikor a két
diák elvégezte a maga énekét, Jávorka felkiáltott: «megellenzem! nekünk
is vannak zsoltáraink, szebbek a tieiteknél!» S azzal ő meg rázendíté a
maga társaival a «Babyloni vizek» zsoltárát, a kálvinista melódia
szerint. – Az még szomorúbbá tette a társaságot.
– De mennyivel szebb ennél Palestrina zsolozsmája a «Babyloni vizek
mellett.» Zengjétek el fiuk! mondá Ocskay.
Azok rákezdték a gyönyörű siralmat, a mit a nagy mester szeretett
felesége halálának emlékére szerze.
Mikor legkeservesebben foly a virginálás, felpattan az ajtó, s betoppan
a társaság elé egy marczona alak, melynek láttára torkába szakad a hang
a két éneklő diáknak, mig a vendégek ijedten ugrálnak fel székeikről.
A hivatlan vendég alakján látszik, hogy most jött valami nagy csatából;
sárral-porral belepve minden öltönye, kaczagányán a szőr összeperzselve
lőporlángtól, dolmánya meghasogatva, hogy a rongyoláson át kivillog a
pánczéling, sisakja kétoldalt is erős vágásoktól behorpasztva, az egyik
vágás az arczán is végig csúszott, s hosszú sebet ejtett rajta, a mitől
az csupa vér lett. Az öklében szorított kard csorbákkal fürészes és
markolatig fekete a vértől.
Irtózat ránézni; de még nagyobb irtózat ráismerni ez alakra.
A hivatlan rémvendég odasiet egyenesen az asztalfőn ülő Ocskayhoz s
megragadva baljával annak a vállán a kaczagányt, rárivall érdes, rekedt,
rikácsoló hangon:
– Hát ti itt dorbézolni tudtok most?
Ocskay elbámulva kelt föl helyéről s rémedezve hebegi:
– Bercsényi!
– Ország kutyája vagyok én nem Bercsényi! Eltagadom a nevemet. Minket
öldökölnek s ti itt tivornyáztok! Turnától Ugróczig véres tetemekkel van
fedve az út: ezek az én halottaim, onnantól idáig meg részeg disznókkal.
Ezek a ti elesetteitek!
– Hát hol folyik az ütközet? kérdezé Ocskay.
– Már nem folyik: már vége van. Tönkre verték az egész hadseregünket;
gyalogságunk le van kaszabolva, ágyúink ott vesztek, a fejedelem nehéz
sebbe esett, úgy vitték el a csatamezőről. Magam alig ötvened magammal
keczmelegtem ki az ellenségből, azt sem tudom, hány sebet kaptam? S ti
itt isztok, devernyáztok ez alatt mind hadastól együtt!
Ocskay úgy hebegett, mint egy álmodó.
– Szétverve? Hajduság leölve? Ágyúk oda? Meg a fejedelem? Lehetetlen!
Nehéz sebe esett! De hát ki volt az ellenség, aki ezt meggyőzte tenni?
– Hát ki volt? Pállffy, a bán!
– Pálffy a bán? motyogá Ocskay Lászó. Pálffy verte szét a fejedelmi
sereget? – Álmodom én most?
– Majd én ordítok egy szót a füledbe, a mitől fölébredsz! Árulás volt, a
mi kudarczunkat okozta.
Ettől a szótól csakugyan fölébredt Ocskayban valami: a kevélység dæmona.
Megütötte öklével az asztalt nagy haragjában s odadobbant egész
arczközelbe a fővezér elé: csak úgy szikráztak a szemeik egymásba, mint
két összecsapkodó aczél.
– Mennyköveket ontó Jehova egy Isten! Hát szétverte hadseregünket Pálffy
bán? Azt a bűszke armádiát, ami ország-világ-hódításra indult meg? Hát
levágta a hajduk ezreit? Hát elfoglalta az ágyuinkat? elszedte a
zászlóinkat? Hát a fejedelem is sebben esett el? Hát hol voltak akkor a
talitarka palotások? a híres erdélyi nemes gárda? hol voltak a
testőr-muskétások? a veres- meg a sárgahuszárok? hát a hatalmas svéd
pánczélos lovagok? Hol volt a franczia granátos-csapat? Hol voltak a
franczia tábornokok? Hol volt a magyar vitézség, ha ez megeshetett? És
ki verte őket széjjel, ki söpörte el a csatamezőről valamennyit?
Mennybéli Isten! Egy Pálffy bán, akit én magam egyedűl Komáromtól vertem
idáig, megállni sem hagytam, aki nem tudott velem szembeállni sehol egy
derék ütközetre! Egy futó ellenség, a kinek én csak a hátára tudtam
felírni a nevemet: az megrohanja futtában, előttem szaladtában az egész
fejedelmi armádiát, s a fejedelem és a fővezér arczára írja föl a nevét!
Szégyen, gyalázat az ilyen hadvezetésre!
De a míg ezt elmondta Ocskay, Bercsényi is közbekiabálta a magáét: hogy
Páffy véletlen rohanta meg a kurucz hadsereg leggyöngébb szárnyát, a
Pekry vezérlette mezei tábort, ezt felkeverte, a derékhadra vetette, a
tér rossz volt, tele mély árkokkal. Egy ilyen árokba bukott bele a
fejedelem lovastól: nem ellenség sebesítetette meg. A kuruczság lelke el
volt véve, amint a fejedelem elestét látta; így futott meg. Magától
futott, nem a bán kergette: csak a gyalogság állt helytt; az harczolt. S
mindezekben Ocskay a leghibásabb, hogyha már maga előtt hajtotta a bánt,
miért nem akadályozta meg Heisterrel egyesülését, mért nem maradt a
hátában tovább is; mért töltötte itt a napot hiába? Egyszerre kiabáltak
egymásra mind a ketten; de Ocskay dörgő szava legyőzte Bercsényi rekedt
kiabálását.
Végre Csajághynak és Ocskay Sándornak sikerült a két dühösködő vezér
közé furakodni s őket valahogy elcsillapodásra birni. Csajághy odaállt
közéjük, mint egy érczszobor.
– Uraim! Vezér urak! Beszéljünk nyugodtan, a hogy nemes urakhoz és
hadvezérekhez illik.
A közbenállón hol Bercsényi taszított egyet, hol Ocskay László rántott
másikat, mind a kettőnek utjában állt.
– De én az «árulás» szót az apostolnak sem engedem! ordítá Ocskay.
– Legyenek nyugodtak kegyelmetek!
– Dög legyen, a ki ma nyugodt! recsegteté Bercsényi.
Ekkor aztán Ocskay Sándor is közbelépett, egyik kezével a testvére,
másikkal a fővezér jobbját ragadta meg.
– Bátyáim! Édes atyámfiai! Ne törjetek egymás ellen. Esküszöm az élő
Istenre kegyelmednek fővezér úr, hogy ebből a mi táborunkból nem támadt
semmi árulás! Isten a tanum, hogy készek vagyunk, László bátyámmal
együtt, ebben a nyomban bebizonyítani vérünk kiontásával hűségünket.
Mondja meg kegyelmed, hová menjünk? merre rontsunk? hitünket bizony
beváltjuk.
– Ugy van! sietett Sándor szavait gyámolítani Csajághy Márton. Ne
beszéljünk arról most, a mi megtörtént, hanem inkább arról, a minek
történni kell.
Bercsényi melle zihált a fékevesztett indulattól. A szégyent, a boszút
hozta magával, s belebotlott a szemrehányásba. Kardjával keresztül vágta
magát az ellenségen, s nem tudta, hol kapott sebet: s most íme egy másik
ellenségre talált, aki hatalmasan visszavagdal neki, s a nyelvharczban
kapott sebek rosszabbak, mintha fájnának: égnek. Mégis el hagyta
csillapulni haragját, megtörlé arczát a vértől és portól, s nyugodt
hangon kezde szólni.
– Én nem mondtam azt, hogy kegyelmetektől jött az árulás; de valóban
árulásnak volt dolga a veszedelmünkben. Heister és Pálffy már a
trencséni hid felé menekűlének, hogy a vár ágyui alatt fedezve legyenek,
a midőn valaki szökve átment a bánhoz s hirül vivé neki, hogy a
fejedelem tábora nincs hadirendbe fölállítva, lovasságunk messze külön
táboroz a gyalogságtól; a Vág mellett az ellenséghez legközelebb a
balszárnyon a szerencsétlen Pekry vezényel még szerencsétlenebb mezei
hadakat. Erre kapott vérszemet a bán. Egy maroknyi haddal odaront Pekri
oldalába, azt felveri, rákergeti a rendes hadakra, s oly csúfot követ el
rajtunk, a milyen még magyar népet nem ért soha. Ezt árulás nélkül meg
nem tehette volna.
Most már Ocskay is csendesnek tetteté magát, bár minden porczikája
reszketett, az arcza sápadt volt, mint a fából faragott fő.
– Nem vonom kétségbe, hogy árulás okozta e kudarczot. Kivánom is, hogy
az kideríttessék, s a kinek a fejére ez kisül, annak a feje guruljon el
a földön! De ne keressék kegyelmetek ezt a főt a távolban; hanem ott
közel a közepében a tábornak.
– Mindenütt fogjuk keresni, afelől legyen biztos kegyelmed, szólt
dölyfösen a haragos vezér. De fenmarad mindenesetre az a tüske a
szivünkben, ha mindenütt csupa fehér ártatlanságot találunk is, hogy a
bán nem mert volna ehhez a fatális támadáshoz fogni, ha az iránt
bizonyos nem lett volna, hogy Ocskay dandára a hátában meg nem támadja.
Akarva nem akarva, kegyelmed vesztette el velünk a turnai ütközetet.
Ocskay most már nem csatant fel. Hiszen hidegvérrel még élesebben lehet
visszavágni. Összefonta a karjait, úgy válaszolt.
– Ha én olyan jó hadvezér volnék, mint a milyen jó orátor kegyelmed, úgy
meg tudnám győzni mostan a vert seregünkkel az ellenséget, mint a hogy
meggyőz engemet kegyelmed vert argumentumokkal. Tehát én vesztettem el a
turnai ütközetet, aki ott sem voltam? Engem öklelt fel a német, aki
hátul álltam? Én mulasztottam el az elővigyázatot, nem azok, a kiket
megtéptek odaát?
Csajághy látta, hogy Bercsényi most ismét haragba készül jönni s most
már határozottan Ocskay László pártjára állt.
– Engedjen meg kegyelmed, fővezér uram, de mi azt a vádat, hogy az
ellenségre nem vigyáztunk volna, magunkra nem vehetjük. Előcsapataink
mindenütt farkasszemet néznek az ellenség előcsapataival; a szoros
utakat elzárva tartani vettük kötelességünknek: arról, hogy a hegyeken
túl ütközet folyik, nem volt tudomásunk, mert semmi ágyúszót nem
hallottunk; mi Ocskay László alvezérei mindenben solidaritást vállalunk
a vezérünkkel; dandárunkban nem történt sem árulás, sem
kötelességmulasztás. Erről felelek mind én, mind Ocskay Sándor.
Bercsényi most már elpihentette haragját, s míg Csajághy szavainál
Ocskay arcza lett ismét életvidám, a fővezérnek még az ajka is
elsárgult. Félretette későbbre azt, a mit most mondani akar.
– Jól van no! Most nincs idő a feleselésre, akarom mondani, a
vizsgálatra. Mert ebben én nem pörlekedő fél, hanem biró vagyok. Azonban
gyorsan intézkedni kell; mert körmünkön ég a tapló.
És itt ismét Ocskayhoz fordult szinlelt nyugalommal, de minden szavából
kiérzett a keserű irónia.
– Ugy hiszem; semmi baj. Csak «minket» vertek szét, könnyen rémülőket.
Itt van még intacte Ocskay brigadéros uram egész dandára, a ki
Komáromtól verte idáig azt az ellenséget, a ki minket összepocsékola. Mi
kell egyéb, mint felültetni a vitéznél még vitézebb hadakat, s
visszaverni a tromfot.
Csajághy látta, hogy ebből most mindjárt nagy összeveszés lesz a két úr
között, eléjük vágott.
– Ne legyetek gyermekek, urak! Hagyjatok engemet szólni, köztetek a
legöregebbet. Ne verjék egymást szavakkal a vezérek. A nélkül is ez volt
mindig a legnagyobb veszedelmünk. Kegyelmed, fővezér uram, tekintse azt,
hogy Ocskay és a mi egész dandárunk hetek óta erőltetett marsokban,
folytonos csatázásokban kifáradva, ma először tart egy pihenő éjszakát,
abban a megnyugvásban, hogy holnapnál hamarább csatára nem kerülhet a
dolog. Kegyelmed, brigadéros uram, pedig vegye tekintetbe, hogy fővezére
előtt áll, a ki méltó keserűséggel eltelve jön egy fatális ütközetből, s
méltó oka van rá, hogy bánatában embernek és Istennek szemrehányásokat
mondjon. A kinek az arczát piros vére festé, annak az arczába ne
kergesse még a vért szégyen és haragköltögető szó is. – Ha pedig épen
összeakarnak veszni kegyelmetek, úgy tegyék azt meg holnap, holnap után:
a mikor ráérnek. Most másnak a sora áll. Kegyelmed, fővezér uram, azt
mondá: a fejedelmet megsebesülve vitték el a csatatérről. – Hová? merre
vitték? – Ez a legelső kérdés. Van-e, a ki menekülését fedezi?
– Nincs!
– No hát ezzel az egy szóval ketté van vágva minden mai napi
ortályoskodás. Első a fejedelem baja: aztán jön a kegyelmeteké. Merre
vitték a fejedelmet?
– Talán Bánba, vagy Nagy-Tapolcsánba! Ki tudja azt most? Én az
eszeveszett lovasság visszatérítésével bajlódtam. Láttam, hogy a
fejedelmet véres fővel ültették fel egy lóra, s így vezették el két
oldalt fogva, eszméletén kívül. Czelder Orbán hajdúi karélyt formálva
álltak az üldöző ellenség utjába. Meddig tarthatták fel? azt nem tudom;
magamnak is elég tánczom volt. Eddig, ha jól futottak a fejedelemmel,
elvihették Nyitra-Zerdahelyig. De meglehet, hogy megrekedtek az utakon a
podgyászszekerekkel, s most ott vannak valahol az erdőben.
– Akkor nincs veszteni való időnk. Brigadéros uram, engedje, hogy mi
Ocskay Sándorral feltrombitáltassuk az ezredeinket s még az éjjel
Ugróczba szálljunk, az üldöző ellenség utjába.
– Tegyetek úgy; szólt Ocskay hidegen. Tudta ő azt jól, hogy nem
bolondult meg a labancz, hogy éjszaka menjen kuruczot üldözni az erdőre,
a maga veszedelmébe.
– No hát szent a békesség köztünk! monda Csajághy, a két vezérhez
fordulva, a mire azok aztán kezeiket nyújták; de nem egymásnak, hanem
csak Csajághynak mind a kettő. – Na hát legalább kezet szorítottak per
procura.
Bercsényi távozni készült.
– Én megyek fejedelmet keresni!
– Nem elébb, míg egy pokályt kiürítene kegyelmed. Propter bonum pacis!
– Azután mire igyam? A nagy szaladásra? Vagy az elnyelt porra. Porrá
lett az egész magyar dicsőség! Szép nagy por lett belőle! No hát
nyomtassuk le ezt a nagy port!
Azzal fölemelé a kezébe erőltetett billikomot a fővezér, s gúnyos,
fűrészreszelő hangon eláldá magát:
– No, hát éljenek a mai nap diadalmas hősei: Pálffy bán és Heister
tábornagy uraim.
S azzal fenékig ürítve a pokályt, oda vágta azt az asztal alá. – Azután
kisietett a teremből. Mondják, a kik utána mentek, hogy a tornáczba
kiérve, a torkába dugta az újját, nem akarta azt az áldomást magával
vinni.
A tiszt urak pedig siettek a kardjaikat övükre csatolni, pánczélingeiket
felölteni s aztán kiki a maga csapatjához. Dolog lesz azt most
összeszedni.
Ocskaynak csak Jávorka maradt a tisztek közül.
– Édes fiam, mondá a brigadéros. Te se nézd ott hiába a faggyú-gyertyát,
indulj neki, próbáld meg, ha feltudnád ültetni a századunkat.
Jávorka a vállát vonogatta.
– Tökéletesen mindegy volna, ha tovább énekelném a Babyloni keserves
zsolozsmát. Mert ha én most odamegyek a tánczoló, dőzsölő kuruczhoz s
azt mondom neki, hogy «lóra koma, szétverte a nagy sereget a nagyfejü, a
fejedelem is elesett!» hát legelőbb is azt fogja mondani, hogy «a
kutyámat tegye bolonddá az úr!» ha pedig végre mégis igaznak hiszi el,
akkor meg úgy szétszalad, mint a vándor hörcsög, mikor közécsap a héja.
– Hát ne sokat beszélj nekik, hanem fúvass riadót a tárogatókkal.
– Muzsika: az lesz belőle. – Monda Jávorka, megindulva az ajtó felé s a
mint nagyon pengett a sarkantyúja, visszafordult: «ugyan kérlek, édes
sarkantyúm, ne henczegj itt a hátam mögött! Azért, hogy most te vagy
úr!»
Ocskay egyedűl maradt a nagy ivóteremben. Levetette magát a nagy
karszékbe az asztalfőn, az üresen álló hosszú asztal diszhelyén s bámult
az előtte álló faggyúgyertyába, a mi megkoppantatlan kanóczczal, mint
egy izzó taplóval a közepén bűzölt előtte, kanyargó füstöt pipálva egész
a boltozatig.
Odakinn hangzott már a tárogatók riogató szava. – Ugyan keservesen
fújták. Máskor, ha csak egykét rivallása üvöltött végig késő éj közepén
a tábori kürtnek, nyomban következett rá a földdübörögtető paripa-robaj
a vezér sátora körül; most ugyan várhatott arra. A pereczes nem
trombitál megátalkodottabb módon az utczán, mikor sósperecz ideje van,
mint ezek a tárogatósok falu hosszant; de nem jött a kastély felé se
tombolva, se koczogva, se ügetve még csak egyetlenegy görhes sem; se
deres, se fakó, se kesely: az mind, a hókával és a daruszőrűvel együtt
ott kinn legel most a gyepen; a gazdája meg a paplanyos ágyon. Fújhatod
most annak azt a nótát a tárogatóddal!
Ocskay László lelkében oly sivatag támadt, melyből nem tudott kitalálni.
A fényes várak, miket emléke felmutogatatott, mind a fata morgana csaló
tüneményei voltak. Lévavár, Szomolyán, Detrekő, Vöröskővár, négytornyú
Pozsony, magas Trencsén vára, Bruck, Fischamend, Wsetin, maga Bécs
fényes városa, a mik diadalait visszhangozták vala! Mind csak délibáb
volt. A levegő álmodott a földről! Egy szélfúvás, s avar puszta van
köröskörül. Hová vezet ezen a puszán keresztül ez a végtelen út, a mit
nem jelöl más, mint az előrementek fehérlő csontjai!
Magához tért, körülnézett: csak az utolsó gyertya égett már az asztalon,
a többi kialudt, vagy füstölt. Eszébe jutott, hogy hiszen ő még vezér
volna: a kuruczok vezére. Kereste a kardját. Az oda volt valahová a
széktámlájára akasztva, a keze ügyében. Azért nem talált rá. Mikor aztán
sok keresés mulva reákadt, akkor úgy megharagudott rá, hogy az asztalhoz
vágta: mintha az a szegény kard volna a hibás.
Erre valami vihogó hang szólalt meg valamelyik sutból.
– Ki nevet ott? Ki maradt itten? rivalt fel Ocskay.
A nevető alak előkeczmelgett a sötétből.
– Hát ugyan ki maradt volna itt más, mint a Czinka Panna? Én csak nem
mehetek tárogatót fújni?!
– Mit nevetsz itt?
– Hát ugyan mért ne nevetne a Czinka Panna? Az én hegedűmet nem törte
össze a Pálffy.
Ekkor aztán ketten nevettek.
A Pálffy bán hatalmas ember: megtud rikatni egy egész országot; ha
akarja, úgy végigönti búbánattal az egész Pannoniát, mint az árvíz,
hanem annyi hatalma nincs a Pálffy bánnak, hogy a Czinka Panna jó kedvét
elrontsa.
Hahaha!
Ocskay László nem készült most már sehová. Levágta magát a karszékbe az
asztalfőnél, s végignyújtá a karját az asztalon, a fejét meg arra
fekteté le.
– Eb mozdul a helyéből! Hozz bort, Czinka Panna. – A legerősebb borodat
hozd elő. – Iszom egy magamban. – Ezt sem próbáltam még. – Talán jól is
esik? – Lódulj, hozz bort; erőset. – «Mit dorbézoltok itt?» – No hát
dorbézoljunk! – Legyen megszolgálva a dicséret! – «Ocskay László iszik,
míg mi futunk!» – Na hát iszom! Ti meg fussatok… Kutyának való a hűség!
– Hozd azt a bort.
Meg sem várta, hogy az átalagból a pokályba öntsék. Felvette két kézzel
a faedényt s az akonából ivott. Nagyot ivott az édes tüzes borból, s
keserű zimankós kedve támadt tőle.
– Kutyának minden hűség! Csalj, hazudj, szaladj, aztán tagadd el!
Dicsekedj vele! Kend másra. – «Csak Ocskay László nyerte el a
becsületet!» – El biz a csörgősipkát a szamár-fülekkel. Hol az a
becsület? A nagy száj a becsület! Kiabálj sokat! Akkor vagy derék hős!
Szidj, vádolj, rágalmazz mást, akkor vagy igaz ember. – Nem csörög,
mégis láncz: úgy hiják, hogy «hűség». Nagyot rugnak rajta: – úgy hiják,
hogy «jutalom». Pokolra mindenféle hűséggel! – – Héj, Czinka Panna, ha
te most olyan csúf nem volnál!
Ocskaynak a szemei keresztbe álltak már, s csak úgy szikráztak a delejes
tűztől.
A csúf czigány leány nagyot vigyorgot e szóra, széthúzott nagy szájában
csak úgy villogott a két fehér fogsor.
– Hát hiszen, ha csak az a bajod? tudod azt, hogy én boszorkány vagyok.
Értek hozzá, hogyan kell kantérolni, dauzsolni, vajákolni? ha megmosdom
kinn a kutnál, bekenem bábairrel a két szemöldököm táját, hét babot
dobok a hátam mögé, s elmondom, hogy «ifriszkum, czifriszkum, czingere
bingi!» hát egyszerre olyan szép barna czigány leány lesz belőlem, hogy
még az éjszakát is fényesebbnek látod tőle, mint a fényes reggelt.
– Hahaha! No hát eredj; hámlítsd le azt a vén bőrödet. Változz át
tündérré.
Czinka Panna kapta a hegedűjét s addig is, míg kiment a teremből, végig
hangzott a folyosón a czifrája a nótának.
«Czigány asszony sátora; hopp!»
«Sátora! Sátora! Benne van a rajkója! Heje huja hopp.»
Ocskay ott maradt és ivott. Most már szürcsölve itta a bort, elébb
felszíva a hevítő zamatját.
A zsibbasztó egyedüllétben elővették a hallucinátiók, a mik a gyilkos és
öngyilkos agyát szokták meglepni: azok a felforralt vér lávájából
előzajló csábitó képek, a miknek neve: eleven álom.
Milyen jó lett volna, ha egyszerre megriadt volna az ablaka alatt az a
tárogató: «lóra magyar!» s szét rebbentette volna mennybéli szavával
ezeket a pokolban született csábító rémalakokat.
A tárogató azonban egyre messzebbről hangzott, egyre szomorúbb elhaló
tutulással. Hanem a helyett megszólalt ismét a hegedű a terem ajtajában,
rákezdve a nótát, kisérve a dallal.
«Ne szomorkodj, légy víg:
Nem lesz az mindég így.
Hej, a ki megszomorít,
Meg is vigasztal még…
Ocskaynak úgy rémlett, mintha a hegedű húrja reszketne, a hogy Czinka
Panna kezében nem szokott, s az a hang, a mely énekel, lágyabb,
csengőbb, melegebb volna, mint az övé. – Vagy mind csak a káprázat
okozza azt?
– No, gyere közelebb.
A danoló, hegedülő alak a hosszú terem homályából csak meg-megakadó
léptekkel közeledett feléje. Karcsu, súgár alak volt, a czigánynők
lompos viseletében, a mi úgy van rájok hajigálva, de a hol deli alakot
fed, szoborrá alakítja azt át; – a szennyes, gyűrődött patyolating
odatapadt délczeg idomához, felkapcsolva laza ránczaival, egy sor kláris
gyöngygyel a nyakába: félválláról az is le volt csúszva, domború
csipőjéről a széles piros szegélyű kopott zöld selyem viganó omlott alá,
féloldalt felcsiptetve a lecsüngő bőr-övvel, hogy térden alul érő
fersing kilátszott alóla. Az is ki volt szakadva, hogy a meztelen térd
kivillogott rajta, hanem azért a szegélye szélesen kihímezve aranynyal,
ezüsttel, szines virágokkal. Járása-kelése csupa párduczmozgás, oly
ideges, oly izgékony.
Hát még a mint közelebb jön a vérlángban lobogó gyertyához, s az arczába
látni. Mindenszent el ne hagyj! Ez a Lilith maga! Az első embert
elcsábító «nefitimlány». Barnapiros orczáján dévaj mosoly ragyog,
örökössé téve a csábító szerelem-gödröcskéket, míg kaczér
szemérmetességgel lesütött szempillái nem hagyják kitalálni a szemei
szinét, fölöttük a sürű két fekete szemöld, majd összeér elől.
Korallpiros ajkai hegyesre csucsorodva; füléből nagy ezüst függők
csüngnek alá, a mik, ha fején egyet lendit, csilingelnek; borzas
szénfekete haja kiszabadult a piros török-kendő alól, a minek azt össze
kellene tartani, s a rendetlen tincsek a homlokát árnyékozzák be. Hanem
ha egyszer-egyszer megvillannak ezek a szemek, egy villámlobbanásra,
fehérükkel felfelé fordulva, ha meghasad a piros ajkpár s kivillan a két
gyöngyfogsor: olyankor azt mondja az egész tekintet: «enyim vagy már:
megfogtalak!»
Ocskay László elbűvölten nyult a leány keze felé.
– Ki vagy te? hogy hínak téged?
– Az én nevem «Deliancsa», suttogá a czigány tündér.
– «Deliancsa!» szólt Ocskay, odavonva a tüneményt az ölébe. Hát te
honnan kerültél ide? Hol termettél?
A czigány leány Ocskay térdén ülve, álla alá vette a hegedűjét, s
elkezdett hegedülni, énekelni:
Én vagyok a, én vagyok a czigány leány,
Czigányvajda, czigányvajda az én apám.
Az én anyám, az én anyám czigány asszony.
Kinn a pusztán, kertek alatt, sátor alatt alszom.
– Leány vagy, vagy asszony? te kis szelidecske!
– Hahahaaaj. Kaczagott fel Deliancsa, megvakarva öt körmével borzas
haját fejebúbján s meg új nótát kezdett erre a kérdésre.
«Nem vagyok én szelidecske:
Sem szűz, sem lyány, sem menyecske,
Mert én égi harmat vagyok.
Este a virágra szállok;
Reggelig rajta uszkálok!»
– Hát van-e már szeretőd, szép Deliancsa?
Arra is volt megfelelő nóta:
Kinek van, kinek van
Karikagyűrűje,
Annak van, annak van
Szőlke szeretője.
(A nóta ugyan barna szeretőről szól, de a czigány leány ránézett
Ocskayra s szőkére fordította a dalát.)
Nekem is van kettő,
Cseréljünk meg véle:
A melyik többet ér,
Fizetek melléje.
S azzal egész dévaj pajkossággal lehúzta az ujjáról az ezüst-gyűrűjét s
felerőltette az Ocskay kis ujjára, s hirtelen lerántotta annak az
ujjáról a karikagyűrűjét s azt meg a maga hüvelykujjára szorította fel.
Ocskaynak eszébe jutott, hogy az a karikagyűrű az ő jegygyűrűje; de
aztán csak azt gondolta magában, hogy majd vissza lehet azt megint
cserélni. A helyett máshová czélzott a szavával.
– No, no, Deliancsa. Majd az urad megver, ha más gyűrűjét látja az
ujjadon.
Deliancsa nagyot nevetett azon: a két vállát csak úgy rángatta.
«Ki az urát nem szereti,
Annak van most becsületi.
Nekem is van becsületem:
Mert az uram nem szeretem.»
– Hahaha!
Mind a ketten nevettek rajta.
Ez ám a becsület.
«Nem szeretem az uramat hajahaj!
Csak a kisebbik uramat, hajahaj!
Arra is, ha megharagszom,
Itt a csárda, majd beiszom, hajahaj!
– No hát igyál Deliancsa. Ismered ezt a bort?
– Hogyne ismerném? A czigány asszonyok jó bort isznak, a míg szépek. De
kelmed nem szereti a szépet, mert el sem koppantja a gyertyája hamvát.
Deliancsa arra a két ujja megnyálazott hegyével elvette a gyertya
hamvát, a mitől annak a kanócza csak jobban serczegett.
Még elalszik.
Hahaha!
«Zöld erdőben ég a gyertya,
Az én babám koppantgatja.
Hol eloltja, hol meggyujtja,
Csak a szivem, csak a szivem szomorítja!»
Most már aztán Ocskay maga is belejött a danolásba, rákezdé szép
férfihangjával:
«Korcsmárosné, gyujts világot!
Héj van-e kökényszemű lyányod?
Héj van-e kökényszemű lyányod?
Ha nincs kökényszemű lyányod,
Héj aludjék ki a világod,
Héj aludjék ki a világod!»
Arra aztán Deliancsa folytatta a nótát:
«Söröm is van, borom is van,
Héj kökényszemű lyányom is van,
Héj kökényszemű lyányom is van.»
Ocskay nem birt a dühös jó kedvével, felugrott az asztal mellől,
Deliancsát a térdéről a félkarjára kapta fel, s tánczolni kezdett, csak
úgy rugdalta a padlót.
Csihajla! Eb ura a fakó!