A lélek sebe nem gyógyul be soha.
Ott csengett folyvást a fülébe a rossz jóslat: «egy indulat, egy
szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít,
önmagadnak ellenkezőjévé tesz!»
Már itt volt valamennyi.
A fátum látható arczot öltött. Itt volt: közel járt. Megmondta a nevét.
Ocskay László rettegni kezdett önmagától.
A lelkére volt már verve a láncz. Úgy érezte, mintha a fejedelme iránti
hűség, az egész honszerelmi ábránd, egy nehéz golyó volna ennek a
láncznak a végén, a mi lépteit gátolja.
Igaz volna az, hogy a fátum még az isteneknek is törvényt szab? No hát
legyen úgy, hogy a fátum erősebb Jupiternél; de nem erősebb a
férfiakaratnál.
Még volt egy menekülés. A két hűség együtt jár. A szerelemhez és a
hazához. A csapodárság és az árulás ikertestvérek. A mint felgyógyult,
sietett haza az édes boldog családi körbe. Két gyermeke volt már, két
angyalarcz hivogatta le a földre, s mikor oda közéjük leheveredett,
mellette a két gyermek a medvebőrön, akkor úgy érzé, hogy itt van az
igazi élet, az igazi ébrenlét, a többi mind csak álom, csalóka, rosz
álom.
A haza, a jobb jövendő nem a hadakozó fejedelmeké, hanem azé a két
játszó gyermeké itt. Ezeké az apa hűsége, erénye, büszke jelleme,
szeplőtlen neve. Nem szabad azt elvesztegetni.
Aztán, hogy kipanaszkodhatta magát lelke szerint annak a lelke másik
felének (a jobbik felének), megkönnyebbült tőle, annak a hűséges
vigasztalása megaczélozta lelkét.
Mikor Ilonkájától és gyermekeitől visszatért a táborba, azt a lánczot
azzal a nehéz golyósúlylyal ugyan még mindig ott hordta a lelkén, de új
erőt hozott magával még e lánczczal a lelkén is előre törni és fölfelé.
Még csak most kezdett el igazán hős lenni. Egész lelkével odaadta magát
annak a gondolatnak, hogy nemzete ügyét diadalra vezesse. A személyes
biztonság csak véralkat szüleménye. Odarohanni a halálveszélybe, öklével
harczolni, az is képes, a ki az ügyet, a melyért harczol, megveti; a ki
hős a karjával, s áruló a szivében. De Ocskay László nem a hírt, nem a
dicső halált látszott keresni, hanem a döntő diadalt.
Folyvást nagy tervei voltak.
Vak Bottyánnal és Bezerédy Imrével egyesülten ostrommal akará bevenni
Sopron városát, maga vezette a hajdúit a tört résen át fel a falakra.
Már övék volt a diadal, az őrtornyokat elfoglalták, a mikor Bezerédy
századosát, a lobogóval a kezében, egy golyó elsodorja, s erre annak a
hajdúi rémülten megfutnak, s a diadal megfordúl, kudarcz lesz belőle.
Ocskaynak is menekülni kell az elfoglalt sánczról.
Azt, hogy milyen vitézűl harczolt Sopron falain, elfeledték följegyezni,
hanem azt igen is szemére lobbantá Bercsényi, hogy három év előtt milyen
könnyen elfoglalhatta volna Sopront Ocskay uram, ha kellemesebb
időtöltésnek nem tartotta volna a boros billikomokat ürítgetni!
Ujra meg ujra felvette a kardot, a mit kezéből ki vert valaki. Ármány?
vak sors? prædestinatio? vagy minek nevezi magát az az elfátyolozott
arczu szellem? Győzni akart! lehetetlenné akarta tenni, hogy a sarkában
lappangó kisértet egy gyenge órát találjon életében, a melyben
megragadhassa. Egész haderejével neki fordúlt annak magának, ki őt
legcsábítóbb igéretekkel csalogatta; megrohanta Pálffyt, a bánt; seregét
szétmorzsolá, őt magát beszorítá egy austriai kis várba: Brukba. Ott
körülzáratta: öreg ágyúkat kért a fővezértől, hogy a várat bevehesse.
Azok már útban voltak. Ez lesz a felelet a bazini csábítónak. Ez a
lesujtó csapás! Akkor jőjjön aztán még valaki csalogatni! A míg az öreg
ágyúk megérkeztek, az egyik vezértársa sötét éjjel kihagyta menekülni a
bánt az ostromlott várból. Megint kihullott kezéből a kard.
Ujra fölvette, más hatalmas ellenséget keresett. Nagy erőt gyüjtött maga
körül; a császáriak legjobb hadvezérét kereste föl, Viardot. Ott meg a
megnyert csata végén, egy vezértársa, Pekri ügyetlensége miatt,
kudarczot vall: ismét kihull kezéből a kard a strázniczai csatában.
Ujra fölvette azt. A vesztett ütközetért ő kapta a megrovást, a ki
győzött, Pekri lett tábornokká, a ki vesztett. Ez sem döntötte meg. Nem
kötötte össze magát többet senkivel, magára harczolt. Akkor mindig
győztes maradt.
Szerteszét kalandozó csatározásaival minden császári fővezérnek a
terveit megzápította; soha sem tudták, mely oldalról védjék magukat
ellene. Egyszer a fővezért, Stahremberget magát is elfogták a hadseregei
háta mögött.
A kisértő pedig mindig ott járt a sarkában.
Egy este a nagyszombati franciscánus perjel látogatta meg tábora
közepett, a ki novitius korában főnöke volt s a ki őt nagyon szerette.
Eltávozásakor a perjel egy iratcsomagot hagyott Ocskay asztalán, a mi ő
neki volt czímezve. Ocskay a csomagban talált egy kegyelemlevelet a
császártól, melyben minden eddigi tetteiért megbocsátanak neki, azután
meg egy pátenst, melyben császári tábornokká kineveztetik. Harmadiknak
pedig egy utalványt húszezer tallérra, a bécsi kincstárhoz szólót.
Nem szólt felőle senkinek. Összeszedte nagy csendben az ezredeit s heted
napra ott volt Fischamend alatt, s az ostrommal bevett város kapujára
szegezte oda, átütött török késével együtt a kegyelmi levelet, a
kinevezést és az utalványt. Ez volt a válasz.
A míg ő Ausztriát egész Bécs kapujáig rettegteté, az alatt a háta mögött
Forgách ostrommal elfoglalta Zissersdorf várát, a védő Bayreuth-ezredet
levágta, erődöt és várost felprédált, elpusztított, a lakosokkal is
kegyetlenűl bánt; még a nőket sem kimélték a kuruczai.
Ennek a diadalának nagyon rosz jutalmát vette a híres hadvezér. Rákóczy
elfogatta érte s Munkács várában fogságba vetteté.
Mikor az a hír megérkezett Ocskay táborába, ott nagy megdöbbenést
költött. Diadal, győzelem, várelfoglalás után fogságra jutás.
Igaz, hogy Forgáchra egész bűnlajstromot tudtak felolvasni. De hát
melyik kuruczvezér nem volt ugyanazokban tudós?
Az erre következő napokban Ocskaynak egyik legkedvesebb hadnagya,
Turkoly Miska, átszökött a császári táborba.
Ez volt az első áruló!
– A pártütő pribék! kiálta fel Ocskay haraggal, mikor alezredese,
Pongrácz Gáspár e hirrel eléje jött. Mit vétett neki a mi zászlónk, hogy
elhagyta?
Pongrácz Gáspár, ugyanaz, a ki a nagyszombati ütközetben Ocskayt a
labanczok közül kiszabadítá, egyik legjobb alvezére, barátja volt Ocskay
Lászlónak.
– Megrettent a fiú Forgách példájától: vestigia terrent, monda Pongrácz,
azt hitte tán, hogy most mindenkire rájár a rúd, a ki Bercsényinek nem
tetszik. «Nem felejti kigyó farka elvágását!»
– Azért nem kellett volna neki árulóvá lenni. Ne féltse senki jobban a
fejét, mint a fejedelmét!
– Azt is mondogatta többek előtt, hogy nagyon meghidegült a fejedelem
iránt, a mióta megtudta, hogy Rákóczy kész a lengyel koronát elfogadni
Péter czár kezéből.
Bercsényi titokban elutazott a czárhoz. Ha már választani kell a két
savanyú alma között, a muszka és a német barátság közt, mégis csak az
utolsóban vássék a fogunk. Ezt nem én mondom, hanem Turkoly.
– Azért nem volt szabad zászlójához hűtelenné lennie. A katona ne
bölcselkedjék, hanem verekedjék.
– Aztán buzgó katholikus is volt Turkoly. Nem bírta a lelkiismeretét
megnyugtatni, hogy Rákóczy most már a magyar koronát porosz Frigyes
királynak, a kalvinistának ajánlotta fel.
– Pokolra a dogmaticus scrupulusokkal! kiálta fel indulatosan Ocskay. (Ő
nála is épen itt volt a pánczélingnek a nyilása.) A mennyországért sem
szabad elárulni Magyarországot. Neked békóba kellett volna veretned
Turkolyt azonnal, a mint előtted így beszélt.
– Nem előttem mondta ezeket.
Ocskaynak eszébe jutott a Parna-patak melletti keserves megszabadulása:
csak ennek a visszaemlékezésnek köszönheté Pongrácz, hogy őt magát nem
verette vasra Ocskay azért, a mit elmulasztott.
Másnap reggel jelenték neki, hogy Pongrácz alezredes az éjjel, az
őrszemle után, nem tért vissza a táborból. Sehol sem találják.
Este későn megtudta, hová lett a legtapasztaltabb, legöregebb alvezére.
A szemközt álló császári tábornok, Viard, küldött Ocskaynak egy
elbocsátott kurucz fogoly által levelet. Abban tudatta vele, hogy
Pongrácz alezredes átment a császáriakhoz. Hivatkozik Ocskay László
lovagias érzületére, hogy a feleségét és gyermekeit, kiket magával nem
vihetett, utána fogja küldeni.
Hát már a második szökevény!
Egy megszokott arcz megint eltünt az asztal mellől, melynél együtt
tanácskoztak csata előtt, együtt lakomáztak csata után!… «Mit
tanácsolsz, Pongrácz Gáspár?» «Szállok az úrnak, Pongrácz Gáspár uram!»
Üres szék van ott már.
Megkezdődött a processio! A gyászvitézek processiója.
Mennek mendegélnek.
Első volt Forgách (mert ezt is árulással vádolják, hogy Pozsonynál
meghagyta magát vesztegetni), azután Turkoly, azután Pongrácz.
Mit mondott az az asszony? Következik a sorban, a ki valamennyinél
drágább, Ocskay László. Hát ennek mi az ára? «Az az én feladatom.» S
ennek az asszonynak van esze is, szive is: van szépsége, és gonosz
szenvedélye. Ezekkel sok férfit megvettek már.
Sokszor megtörténik az, hogy megőrül valaki azért, mert retteg a
megtébolyodástól, a mivel családi hagyomány baljóslata fenyegeti. Ilyen
félelmet érzett Ocskay. Egész mélyen belátott az örvény fenekére s érzé,
hogy szédül. Válaszolt azonnal Viard levelére, szép classicus latin
nyelven. Azt irá a tábornoknak, hogy üzze el magától az áruló
szökevényt, a hizelkedő kutyát. Ma «hizelkedő kutyának» nevezte, tegnap
még «kedves öreg czimborám» volt neki. Maga előtt akarta azzal a szóval
tán bezárni az ajtót.
Még talált ki egy óvszert.
Volt két alvezére: Csajághy és az öcscse, Sándor. Azok két külön ezredet
vezényeltek az ő dandárában, s ennélfogva csak nagy ritkán kerültek
össze egymással. Most Ocskay László behívta őket magához a táborkarába.
– Pongrácz és Turkoly átszökése óta nem bízhatom senkiben, egyedül ti
bennetek. Az ezredeiteket vezessék a főstrázsamesterek. Nekem itt van
rátok szükségem.
Így a jobbján levő szék nem maradt üresen. Pongrácz helyét elfoglalta
Ocskay Sándor, s a hol Turkoly szokott késsel villával dobolni a
czintányéron, ott Csajághy puritán alakját látta maga előtt ülni az
asztalnál.
Nagyon kérte őket, hogy maradjanak mindig körülötte.
– Az én László bátyám valamitől félni látszik. Mondá Ocskay Sándor,
mikor Csajághyval egyedül maradt.
– Én tudom, hogy kitől?
– Tán orgyilkokkal kerülgetik?
– Nem az. László bátyád védelmezi magát velünk saját maga ellen.
– Tán megtántorodott volna?
– Még nem sejdítem. De hogy támaszokat keres, azt már bizonyosnak
veszem. Eddig nem volt szüksége rá, hogy itt legyünk a teste körül. Én
tudom, hogy Ozmonda ott volt nála Bazinban. Ő volt az egyik apácza, a ki
sebesült bátyádat ápolta. Kár, hogy későn tudtam meg. Azt is tudom, hogy
az amnestiát, a patenst, a donatiot mind ez a rossz lélek hozta el a
számára Bécsből.
– De azokat László bátyám mind hiresen elutasította magától.
– Most azonban már fél! Ide hivatásunk bizonyítja. Ha mi itt vagyunk
körülötte, akkor Ozmonda semmiféle alakban ide nem jöhet hozzá, hogy őt
csábítgassa, mert mi ketten bizonynyal ráismerünk. Ha én azt az asszonyt
egy puskalövésnyire feltalálhatnám valaha! Hidd el nekem, hogy azzal a
megnyugvással akasztanám a szegre a kilőtt muskétámat, mint mikor valaki
egy veszett farkast agyonlőtt a piaczon, olyankor, a mikor a templomból
jött ki a sokaság!
– Te nagyon is jól tudsz gyűlölni.
– Nemcsak azért a vérért, a mi eddig kihullott miatta, hanem azért, a mi
ezután fog hullani. Hidd el nekem, hogy ez az a «Runa», a ki Attilának a
Lech folyónál útját állta «ter frementi voce exclamans: retro Attila»
hármas csengő szóval kiáltva: vissza Etele! Ez a mi gonosz Valkyrunk, a
hadmegállító «Hildr», a ki bennünket megtör.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ocskay tanúságát is adta annak, hogy elfogadható okai voltak maga mellé
beszólítani azt a két emberét, a kikben feltétlenűl bizhatott. Egyedűl ő
velük kettőjükkel közölte a haditervét, a miben egyedűl magára
számított, senkinek a segítségére nem támaszkodott.
A terv még magát Csajághyt is megdöbbenté: oly merész volt.
Ocskay a morvaországi Wsetin várát akará elfoglalni.
Ezt a várat azért építék a császáriak, hogy a kuruczok betöréseit
Morvaországba lehetetlenné tegyék. Első rendű erődnek volt alkotva,
csillagsánczokkal, Miksa-tornyokkal, boltozott casamátákkal körülvéve,
nehéz ágyúkkal ellátva. Nagy megszálló sereggel, hatalmas
ostromütegekkel, hosszú, szabályszerű bombázás, földalatti harcz, viárok
ásás, tűzakna robbantás után lehetett rá gondolni, hogy meghódítsa
valaki. S ezt a hatalmas várat csak úgy akarta Ocskay elvenni, mint az
érett almát a fáról.
Csajághy vállat vont.
– Az én fejem az igaz, hogy vasból van, s ha faltörő kosnak akarod
fölhasználni, szivesen felajánlom.
– Odamegyek, a hova küldesz, mondá Ocskay Sándor, kezét nyujtva a
bátyjának.
– Bizonyára oda fogtok menni mind a ketten, a hová küldelek, szólt
Ocskay László s keményen megszorítá mind a kettőnek a kezét. Most
menjetek az ezredeitekhez vissza, az éjjel csendben indulunk.
Mikor Csajághy és Ocskay Sándor elhagyták a vezért, Csajághy ezt
dörmögé:
– Én valamit gondoltam.
– Ki ne mondd! Sietett eléje vágni Ocskay Sándor.