Ihajnáré! ihajla!
«Húzd rá czigány, disznót adok,
Nem túrja ki a házadot!»
A hős dalia rakta a tánczot, csak úgy pengett a sarkantyu, a czigány
leány meg ott a vállán ülve, húzta a láb alá való nótát. Azt a nótát, a
mi Ocskaynak legkedvesebb volt. Nem is állhatja azt meg a magyar ember,
hogy mikor azt a nótát húzzák, közbe ne énekelje a versét, s össze ne
verje a bokáját. Össze is való az a három a táncz, a nóta, meg a verse.
«Sikolt-rikolt a sarkantyu,
Csókot kér a barna fattyu.»
(Deliancsa úgy énekelte, hogy szőke fattyu.)
«Adjon neki ifju asszony,
Ne kivánja olyan nagyon!»
– No hát, ki adja meg azt a csókot?
De hát ki ne adná meg azt a csókot? Mikor van belőle elég. Le se kell
érte hajolni, úgy lehet szedni a fájáról.
Ocskay úgy találta, hogy mikor a czigány leányt megcsókolja, koromszagú
lesz utána a szája; az ajkáról kapott csók pedig ragad a zsírtól. Persze
a czigány leány nem szokott mosdani.
– Te, Deliancsa, ördög bújjék beléd; de koromszagú a pofád.
– Kemenczében hálok, galambom. De válogatós a szájad! S rákezdé a nótát
hegedűszó nélkül:
«Három csillag van az égen:
Három szeretőm van nékem,
Egyik szőke, másik barna:
A harmadik: héj a harmadik czigányfajta.»
– A czigányfajta én vagyok. Három szeretőd van: tudom. Add ide a
kezedet, hadd ropogtatom meg az ujjadat. Ugy-e, hogy igazat mondtam?
három ujjad roppant. Három szeretőd van. A barna az otthon van, de hát a
szőke hol jár vajjon? Mikor láttad, mikor ölelgetted?
Valami végig borzongott Ocskay hátán.
Bánta is már.
Ha a homlokának nincs már esze, a hátának minek akar lenni?
Az utolsó gyertya is csonkig égett már, az olvadt faggyuból csak úgy
lobogott fel kápráztató fénynyel a félredőlt kanócz.
Azt suttogá Deliancsa:
– Hát azt hiszed, hogy én nem tudnék olyan szép lenni, mint a másik,
akármelyik a kettőből?
«Három fehér kendőt veszek;
Ha fölteszem, fehér leszek:
Fehér leszek, mint a hattyu: –
Nem csókolsz meg szőke fattyu!»
– Hát azt hiszed, hogy ha kimennék a kútra, megmosdanám friss vízben,
nem lennék olyan szép, mint a milyen az volt? Tudod, az a szebbik. No,
megteszem érted. Egy sátoros-ünnepen a czigány leány is megmosdik. A
kedvedért megteszem hát. Ereszsz, hadd mosdjam meg. Mire visszajövök,
olyan leszek, mint a tündér. A számnak is olyan illata lesz, mint a
nárdus: nem lesz hagymaszagu. Addig nesze ez a kutyaharap-csók.
S dévaj kedvében megharapta a férfi orczáját, hogy meglátszott rajta a
foga helye.
Aztán elkezdett kifelé lejteni, folyvást muzsikálva, énekelve:
«Szép állat a hattyu:
Magát megmossa;
Orrával tollait
Felborzogatja.
Kis kertedben, ligetedben
Hogyha lehetnék,
Kedves, édes rózsám,
De boldog volnék!»
A nótának andalító szép dallama egész a dobogó szívig hizelgi be magát.
Az utolsó accordban minden ki van fejezve, a mi vágy, gyönyör és epedés.
A nóta elhalt a kastély üres tornáczaiban.
Ocskay egyedül maradt.
Mikor így magára lett, ismét érezte a kimagyarázhatatlan borzadályt
végtől-végig egész testén, a minek nem lehet okát adni. A mámor ködében
tapogatózott minden eszmélete. Úgy rémlett előtte, mintha ő ezt a leányt
már egyszer látta volna. Hol? Mikor? Talán érezte is ugyanazt a ruganyos
termetet, azt a pihegő keblet ölelő karjában. Azt a csókot! Azt a
forrót, – a találkozásnál, – meg azt a kutyaharap-csókot – a
búcsúvételnél. Ki volt az, a ki ezt így szokta adni? Mint annak a
tartóba égett gyertyának a lángja, hol fellobban, hol elcsappan, épen
olyan volt az eszének a világa is. Kinek híják «azt?» Ha valaki megsúgná
neki a nevét, mindjárt megtudná. Hanem az szőke volt, ez meg fekete. De
hát nem történt-e meg egyszer, hogy egy nő, egy tűndér a dióbarna haját
addig mosta, a míg aranyszőke lett belőle? Hol történt ez? «Szép állat a
hattyu, magát megmossa!» Vajjon, ha visszatér, csakugyan «fehér lesz-e,
mint a hattyu.» S akkor a neve is majd eszébe jut. Vagy marad csak
Deliancsa. «Piros leszek, mint a rózsa, rám illik a babám csókja».
De soká jön vissza. De sokáig mosdik! «Hét bőre van a czigány
asszonynak!» azt mondja a nóta.
Ezalatt ráért hallgatni, hogy felelgetnek egymásnak a csendes éjszakában
a tárogatók: az egyik a temetvényi hegyről, a másik a báni dombról, a
harmadik a Nyitra partról, a negyedik, az ötödik innen-onnan a rónákról.
Kinn az utczán nincsen más nesz, mint két alvó férfi hortyogása, a kik
ott «húzzák a bőrt a fagyon» duettben. Ezek bizonyosan a strázsára
állított kurucz hajduk.
– De soká mosdasz Deliancsa! Lemoshattál már azóta hat bőrt is magadról,
a hetedikben olyan fehér lehetsz, mint «Ozmonda!»
Most egyszerre eszébe jutott a név.
Vajjon úgy fog-e visszatérni, mint Ozmonda?
Ah, az a kép a beczkói városházból! Az az istennői alak!
Ha most előállna!
– Visszacseréllek most! Most te légy az angyal! Pokol tüze emészszen el
minden hűséget! Siessünk megveszni elveszni. Az a jó!
A hegedü ott künn a tornáczban ujra elkezdett czinczogni, hozzá hangzott
a nóta is. Jön már vissza.
«Czigány asszony sátora, hopp
Sátora, sátora,
Kiszökött a rajkója, hejehuja hopp!»
Ocskay Lászlónak nem volt tűrelme várni. Eléje sietett, maga nyitotta
fel előtte az ajtót.
S akkor aztán ott látta maga előtt a szélesre nyitott vigyorgó szájával
a Czinka Pannát.
– Czinka Panna! hörgé Ocskay.
– Az ám, Czinka Panna. Látod, bolond, minek küldtél ki, hogy mosdjam meg
még egyszer a kútnál? a másodszori mosdástól megint visszaváltoztam
ilyen csúffá.
– Hol van Deliancsa?
– Hol bizony? Elrepült. Megkente a talyigakereket sárkányhájjal, ráült,
elvitte a Szentgellérre. Máskor ha szép leány van a körmöd között, ne
mondd neki, eredj, mosd le elébb a kormot a pofádról. Nem kell a szép
leányt vízbe tenni, mert elolvad.
Ocskay dühös volt. Felkapta a félkarjánál fogva a Czinka Pannát a
levegőbe, mint egy nyulat.
– Czudar boszorkány! Hová tetted a Deliancsát?
– Jaj! Megmondom. Csak ereszsz el. Tégy le a földre. No hát no. Ne légy
hát olyan haragos! Ej, hogy szikrázik a szemed. Ha tapló volnék,
meggyujtana. Hát igazán szeretnéd, ha még egyszer visszaváltoznám
Deliancsává?
– Nekem visszahozd azt az átkozott tündért. Vagy te lakolsz meg érte! Én
ma kiakarok rúgni! Pörbe szálltam az egész világgal, nem tartok meg
semmi hitet! Keresztül akarok törni mind a tíz parancsolaton.
Bálványimádó is leszek! Nekem aztán mindegy: akár tündér képében jön a
«czifra asszony», akár az ördögök nagyanyja formájában.
A Czinka Panna, ügyesen, mint az evetke, síklott ki Ocskay László keze
közül, félreszökve előle az asztal mögé, Ocskay utána kapott, azzal
elvesztve az egyensúlyt, végig esett az iszamlós padlón s ott maradt
eszméletlenül elterülve.
Eszméletlenül, de nem álomlátatlanul.
Mély, lázforró álmai voltak.
Ott volt ismét a Deliancsa. Ölelte, csókolta. Az ölelés meg akarta
fojtani, a csók meg akarta égetni. Láng jött ki a szeméből, a mitől
tűzbe borult az egész világ: erdők, hegyek, városok, mind égtek, a föld
maga is izzó volt s le lehetett a repedésein a mélyébe látni, s ebben a
pokolégésben össze volt keverve az őrjöngő fájdalom az eszeveszett
gyönyörrel. Kéj, a mi kínoz, extasisa a fájdalomnak, mely a semmivélétel
kéjérzetében végződik. Azon a harapócsókon keresztül kiszívják a vérét,
a lelkét. «Tudod már most, hogy ki vagyok? Én vagyok a tündelevény,
kivel dajkád ijesztgetett: alugyál szépen, mert itt jön a tündelevény
(vampyr), ha a nyakadat megtalálja, mind kiszívja a véredet. Nézz oda a
zöld mezőre. Hatezer társad fekszik már ott. Azoknak mind én szívtam ki
a vérüket. Én magam, a tündelevény. A te véred is az enyim lesz. Enyim
az utolsó cseppig! Még sem ismersz? Én vagyok a hadrontó walkyr, a
Hildr, a ki a kardokat kiveri a hősök kezéből. Én vagyok a hadmegállító
Rúna, a ki azt mondja: «vissza Attila!» Én vagyok a czigány leány,
Deliancsa: a ki elhozta a fejedelem táborából a hírt a bánhoz, hogy a
kurucz sereg kétfelé van osztva, a fővezér összeveszett a fejedelemmel;
a leggyöngébb hadcsapatok szélről állnak, rendetlenül, össze-vissza
keveredve. Most van itt a jó alkalom, egy merész csapással szétverni az
egész tábort. Én tettem ezt. Ismersz-e már? Kitalálod a nevemet? Húh be
fázol, hűh be reszketsz. Ha rád fúvok, még kővé fagysz. Előbb égtél,
most meg dermedsz. Ugy-e sajnálod a gyűrűt, a mit kicseréltél velem?
Félsz, hogy a czigányleány elviszi magával, s elviszi a lelkedet is, s
nem adja vissza sem a gyűrűt, sem a lelket. Hogy kaczaglak, hogyan
játszom veled! Iszonyúan gyűlölnélek, ha még iszonyúbban nem
szeretnélek. No ne rettegj. Ne fagyj kővé félelmedben. Ha megvirrad,
pedig nyár van, hamar virrad; tündelevény fut a fény elől; visszaadom a
gyűrűdet, de egy szál hajammal körűltekergetem. Azzal az egy szál hajjal
hozzám maradsz kötve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Késő dél volt, mikor Ocskay László mély mámorálmából életre tért vissza.
Olyan álom volt az, mint a tetszhalál.
Felébredte után még sokáig révedeztek előtte a tüneményes
álomkáprázatok. A feje nehéz volt s a szivét egy világ súlya nyomta. Egy
összedőlt világé. Érzé, hogy már maga is ott fekszik e romokon, hozzájuk
tapadva.
A mi kábító álmából leginkább kísérté, az az elcserélt gyűrű volt. A
kezére pillantott. Ott volt biz az a régi gyűrű; a hitvesi hűség, az
állhatatosság, a férfijellem symbolicus végtelen karikája most is a
«nevetlen» ujján. Talán az egész Deliancsa képe, alakja, szavai,
csókjai, egész jelenése nem is volt más, mint az indulat és mámor
képzelt korcsszülötte?
… Hanem a mint azt a gyűrűt elfordította az ujján, az alsó részére
feltekerve ott talált egy szál női hajat.
«Deliancsa!»
… Csakhogy az az egy női hajszál nem fekete volt, hanem aranyszinű.
* * *
Czinka Pannát azonban ettől a naptól fogva sohasem látta többet. Sem ő,
sem más. Az úgy el tudott mulni az ismerős emberek közül, mintha
csakugyan értene a dauzsláshoz: egy kenőcscsel meg hét babszemmel úgy
átváltozni más emberré, hogy senki rá ne ismerjen többet.
Csak a nótái maradtak fenn.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ez volt az a ritka emlékpénz, tallérnyi nagyyágú, a
melyiknek az egyik oldalán magas domborműben Rákóczy Ferencz daliás
mellképe látható, a másikon egy égő oltár (a honszerelem oltára), melyen
a tüzet egy magyar hős alakja gyujtja meg, s melyre virágaikat hintik a
három vallás nemtői. A bécsiek később egy ellenmedaillonnal válaszoltak
erre, melynek egyik oldalán amaz ismeretes allongeparókás fő volt verve,
a másikon ugyanazon oltár, de mellette egy pánczélos dragonyos, a ki az
oltártüzet eloltja, s a három vallás nemtőit kergeti háromfelé. Mind a
kettő látható a budapesti Nemzeti Muzeumban.
_M. J._]
[Footnote 2: Ez a kifejezés abban az időben általános volt. II.
Ferdinánd szava volt ez, «ich will euch schon katholisch machen» s innen
maradt ez fenn példabeszédül Ausztriában úgy, mint Magyarországon:
egyértelmű minden megsértéssel, elszeretéssel, balesettel; úgy, hogy még
a levesbe esett légynek a casusával is ezt tették.]
[Footnote 3: Igy hítták a legelső fagylaltot ez időben.]