Ilyen dolgok történtek a fegyverszünet utolsó napjai alatt.
Rákóczynak a feleségét foglyul tartóztatták le a fürdőhelyen; – s a
kuruczok csaknem elfogták magát a császárt a saját metropolisának a
kapuja előtt.
Erre mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel tört ki ujból a háboru.
Még a személyes sérelem is fokozta a gyilkoló haragot. Rákóczy a
felesége elfogatását, József császár a vadaskerti megüzetést nem tudta
megbocsátani ellenfelének.
A szemközt álló hadseregek minden oldalról egymásba omlottak, s
döngették egymás várfalait. Rákóczy Esztergomnak fordult s azt kemény
ostrom után elfoglalá, onnan sietett Kassát fölmenteni, a mit viszont a
császáriak ostromoltak. Forgách feladata volt Pozsony várát meglepni, az
alatt, a míg Pálffy bán egész seregével Vak Bottyán ellen hadakozik. Egy
franczia főtiszt, De la Riviere, ki fogolykép volt Pozsonyban
letartóztatva, s onnan csere utján szabadult ki, jelenté, hogy Pozsony
várának Duna felőli kapuján keresztül éjjeli rohammal be lehetne venni a
várat, abban most is alig van néhány száz főnyi helyőrség, az is magyar,
ellenben Stahremberg táborának egész élelmi készlete ott van
felhalmozva. Ha Forgáchnak sikerül ez a csapás, a hadjárat sorsa ez évre
el van döntve. Ocskayra volt bizva a felvidék behódoltatása. Az egész
országban megkezdődött a háboru.
Jávorka a megbukott kisérlet után visszavergődve Ocskayhoz, ott is
maradt s nem tért a fejedelmi udvarhoz vissza; sokkal több kedve volt
eredeti manupropriákat iktatni az ellenség bőrére, mint a mások
bölcseségét kopizálgatni a kutyabőrre. Bizonyosan ki is kapott volna
Rákóczytól, a miért tudta nélkül ily merénylethez fogott, a mibe
beletörött a kése.
A ki a háboruban a regényes kalandot kereste, annak legjobb is volt
Ocskay táborában. Ott nem bölcselkedtek, tervezgettek sokat; egyik
merész csapás a másikat követte. Ocskay a hatalmas Detrekő várát egy
éjjeli rohammal elfoglalta; s Saskő alatt a hires-neves Steinville
lovasezredét, a császáriak legkitünőbb hadcsapatját, fényes nappal
meglepte az erdő közepett, s úgy semmivé tette, hogy hirmondó sem ment
el belőle: a ki élve maradt, az foglyul esett, s ezzel a csapással
össze-vissza kúszálta a fővezér Stahremberg egész nagyszabásu
haditervét, a mivel az a fejedelem ellen fordult.
Akkor aztán kihuzta magát a játékból s ráhagyta Stahrembergre, hogy
csináljon más haditervet. Ő maga másfelé fordult: Pálffy bán haditervét
készült összekuszálni.
Ehhez is különös politikát gondolt ki. Hirtelen nekifordult Vöröskő
várának (Bibersburg), a mi Pálffy bán saját birtoka volt. Itt volt a
hatalmas császárpárti fővezér felesége, egész családja, s a
Pálffy-nemzetségnek mindazok a kincsei, a miket a minap a pozsonyi vár
boltozata alatt Ocskaynak maga a bán mutogatott meg. A bán jól értesült
kémei által a felől, hogy Forgáchnak Pozsony ellen van valami kemény
terve, s ezért vitetett át mindent a közeli Vöröskő-várba. Hogy ebből a
tervből miért nem lett valóság, azt Forgách tudja; de nem mondja meg
senkinek. Azonban Ocskay viszont a maga kémei által tudomására jött,
hogy milyen nevezetes helylyé lett Vöröskő vára egyszerre. Váratlanul, a
hogy járni szokott, ott termett a dandárával. A szomszéd Bazin város a
megjelenésére kitárta előtte a kapuját s ő reggelre körülzárta Vöröskő
várát.
Vöröskő-vár egyike azoknak az uri fellegváraknak, a mik mind e mai napig
épen maradtak meg; testvére annak a sok romladéknak, a mi körüle
szerteszét fehérlik a hegytetőkön, másfélszáz év előtt mind fényes úri
paloták; most kisértet-tanya mind. Ez az egy élte túl a háborut. Vöröskő
várát most is a Pálffy grófok lakják. Belseje a palotának még tanuskodik
a pompáról és magas izlésről, a mivel a hajdani magyar főurak
várkastélyaikat berendezték: az egész renaissance-kori pazar diszítés a
régi állapotban van fentartva. Még most is megvan a pompás szinház
benne, melyben franczia művészek játszották valaha Racine, Corneille,
Molière darabjait: a padlata szines kavicsmozaik, a falakon
angyal-caryatidák emelik az aranyozott boltiveket, miknek felosztott
mezejében mythologiai festmények váltakoznak apró tájképekkel; a
szögletekben tengeri csigákból rakott grották, középett a kagylóból
kilépő Vénus fehérmárvány szobra. Szerte az egész teremben rejtett
szökőkutacskák, a mik egy véletlen lábnyomásra otkolon sugárt lövellnek
a meglepett látogatóra. – A fényes termek megannyi muzeumai sok századok
alatt összegyűlt ősi pompának, a minőt csak főurak, dynasták
szerezhettek össze, a kik mindig a hatalom polczán ültek, s éltető
elementumok volt a fény, mint másnak a levegő. A külseje pedig a várnak
még mai nap is azt a benyomást kelti, mintha ezek a sánczárkok most is
ellenséget feltartóztatni volnának itten; mintha azok a sötét üregek, a
mik a sziklába vágott kétemeletes pinczeüregekből torkollanak elő, most
is zúgnának a bennrejtett «dandár» földalatti lármájától; – mintha ezek
a bástyatornyok még most is fenyegetnék szakállas ágyúikkal az alantas
sikságot. Mai nap már nem állítana meg ez a vár senkit. A nagy
kaszamáta-üregek csak pinczéül szolgálnak, a felvonó-hidat nem zárják be
éjszakára. A boltozatos kapubejárat alatt függ a kis lélekvesztő, a
melyen a Pálffyak őse a török fogságból a Dunán keresztül menekült;
rozsdás ágyuk guggolnak a szögletekben, egyéb harczijelek mind a vár
muzeumába vannak már elrakva; a hajdani hires Pálffy-regement egész
fegyverzetével együtt.
De még Ocskay idejében kemény feladat volt Vöröskő megostromlása.
Köröskörül ős fenyőerdőktől övezve, csupán egy körültekergő mély uton
lehet a homlokzatába eljutni, míg messze kimagasló bástyái az egész
sikot uralják s a közeledő ellenséges seregnek a várágyúk pusztító tüze
alatt lehet csak előrehatolni.
A mi pedig még mindezeknél nagyobb akadály volt Vöröskő-vár
megvívásában, az egy uralkodó vonás volt Ocskay László jellemében:
«gavallérság». Féktelenül büszke minden emberi teremtés irányában, a ki
férfinak született; a félelmességig gyöngéd volt mindenkivel szemben, a
ki a gyöngébb nemhez tartozik. Ha elkeseredett haragjában összehozta a
fátum egy férfival, nem kérdezte ki az? mindenható császár-e, vagy
védtelen meglánczolt fogoly, hogy fegyverét ellene fordítsa, (az utóbbi
pedig még lehetetlenebbnek látszik, mint az előbbi), akkor nem kért
tanácsot az eszétől; de ha nő került haragjának utjába, akkor meg nem
volt annyi rábeszélő ereje sem a szilaj haragnak, sem a hideg észnek,
hogy elgázoltassa vele az utjában állót, lett légyen az herczegnő, dæmon
vagy czigányleány. Az asszonyszem kiverte kezéből a fegyvert.
És Vöröskő-vár ellenségének az asszonyai voltak: Pálffy bán felesége,
leányai. Ugyanazok a nők, a kik kevés idővel ezelőtt az ő feleségét mint
vendéglátó háziasszonyok barátnői csókjaikkal fogadták. Ezeknek mondani
azt: «most én következem az én tűzcsókjaimmal!» s köszönetül a pozsonyi
tüzijátékért fejükre szóratni a bombákat: ez lehetetlenség volt Ocskayra
nézve. De hitte, hogy elfoglalhatja a várat egy ágyulövés nélkül, úgy
hogy a dámáknak még csak az álmukat is elrontaná vele. S akkor aztán
ismét kezében van az élő zálog, a miért Saroltát és gyermekeit ki lehet
csikarni a császáriak kezéből. – Igen egyszerü terv volt az.
Dandárja elég volt a várat körülzárni. A bán oly messze járt a Dunántúl
hadseregével, hogy vára fölmentésére jókor meg nem érkezhetett. A várban
levőket egy vizvezeték látja el a szükséges vízzel, a minek a kútforrása
a hegyoldalból ered. A vár udvarán áll a pompás faragványu szökőkút,
márvány-nereidáival, a minek a medenczéjében arany halak bujkálnak a
zöld hinár közt. Hogy fognak ezek a márványnimfák, meg ezek az
arany-potykák csodálkozni, ha egyszer csak nem hull rájuk többé a
kristálytiszta vizsugár! A ki ezt a kútfőt elfoglalhatja, az ura a
várnak. Az őrség, ha az ivóvizet elfogják tőle, három napig sem állhatja
ki a szomjat a várban.
Csakhogy ezt a vár védői is nagyon jól tudják.
S annálfogva maga az a forrás egy hatalmas csillagsánczczal van
megvédve, amit csak szabályszerü ostrommal lehet bevenni, erről a
csillagsánczról azután egyenesen a várba lehet leágyuzni. Viz helyett
tűz. A ki a csillagsánczot elfoglalja, azé a vár.
Ocskay a megszállás első napjától fogva ide fordítá minden figyelmét.
A grófnőknek előre levelet küldött be a várba, mielőtt egy puskalövés
történt volna, a legudvariasabb kifejezésekben biztosítva őket, hogy
semmi gorombaság nincs a szándékában az ő méltóságos személyeik iránt,
csupán a várukat akarja elfoglalni és őket a fejedelmi udvar
vendégszeretetével megismertetni Érsekujvárott; egyébiránt semmiben sem
lesznek megzavarva, csakhogy épen az ivásra, főzésre és mosásra
szükséges vizet igyekezzenek félretétetni nehány napra, hogy mind abban
a maguk személyére nézve szükséget ne szenvedjenek, ha majd a vízvezeték
el lészen foglalva.
Mindez a legnagyobb barátsággal történt.
A mellett pedig az előnyomuláshoz szükséges intézkedések rendesen
megtétettek, úgy hogy a megszállás hetedik napján, mikor az éj beállt,
már általános ostromot lehetett fuvatni a csillagsáncz ellen.
A vitéz hajduságot azonban a csillagsánczot védő muskétások nem kevesebb
vitézséggel fogadták; az erdő és a bástyák közötti sík mező nem volt
elfoglalható. Télidő volt, a fehér hómezőn a fekete alakok az éj daczára
is könynyen czélbavehetők.
Ocskay László, hogy példájával lelkesítse a harczosait, maga, lovára
felülve, nyargalászta körül az ostromlott redouteot, osztotta a
parancsokat, hová hordják a rőzsekötegeket a sánczárkok betemetéséhez,
hogyan vágják ki a pallizádokat, hogy törjék össze a spanyollovagokat: a
midőn egyszer csak a legjobb kommandérozás közben egy teljes sorlövés
zúdul ellene, mint valami pokolbeli darázsraj; a lova összerogy alatta,
s ő maga a sok golyó közül egyet a czombjába kap. («Bizonyosan mérgezett
volt a golyó, irá Bercsényi, mert különben Ocskay testét nem fogja a
fegyver.»)
Ocskay László, a mint a lova alól kiszabadíták, s sebesült czombjával
nem tudott többé lóra ülni, azt parancsolá, hogy hozzanak neki valami
szekeret. Kerítettek számára egy ágyutaligát. Arra feltetette magát s
tovább vezényelte az ostromot. A vére folyhatott, a sebe sajoghatott,
nem törődött vele. Csak az volt a gondja, hogy a sáncz-árok be legyen
temetve rőzsével, s akkor aztán lábtókat lehessen vetni a sánczfalaknak.
A munkát nem lehetett félben hagyni. Az ellenség égő szurokkoszorukat
hajigált a rőzsetömeg közé, azokat a kuruczok földes kosarakkal
fojtották el, az égő gránátokat innen is, túl is kézzel hajigálták már
egymásra. Ocskay az ágyutaligához köttetve magát derekánál fogva, egyik
veszélyes pontról a másikra vágtatott tüskén-bokron keresztül, s harsogó
szava túldörögte az ostromzajt, puskaropogást.
A csillagsáncznak el kellett esni bizonynyal. Az elszánt hajduság
ellenében nem volt azt képes tovább védeni a labancz zsoldos had.
Ekkor egyszerre a gránátoktól felgyujtott cziheren keresztül egy lovag
vágtat Ocskay felé, fehér kendőt lobogtatva kezében.
Nem ismert rá, pedig talán látta is valamikor.
– A fejedelemtől jövök! lihegé a lovag, a mint Ocskay elé ért. A
fejedelem palotásainak egyenruháját viselte.
– Épen jókor, mondá neki a sebesült vezér.
– Sürgetős leveleket hoztam kegyelmednek.
– Ha megérem a reggelt, akkor majd elolvasom.
– A fejedelem parancsa, hogy rögtön olvassa kegyelmed és teljesítse
parancsát.
– Ez a parancsolat? Akkor hát menjünk a világossághoz közelebb, hogy
meglássuk a betüket.
Az a bizonyos világosság valami meggyujtott háztető volt a
csillagsánczon belül, melynek a vésztüzét az ostromlottak nagy
erőlködéssel igyekeztek elfojtani. Ocskay odahajtatott közel ehez a
tüzhöz. A veszedelmes világításba kerülve, feltörte a fejedelem levelét
s a fény elé tartá. Igy igen jó czéltáblát mutatott a sánczot védő
muskétásoknak. A golyók egyre fűtyöltek a füle körül.
El is olvasta már a levelet; nem is egyszer, de kétszer is és még sem
mondta a szekerésznek, hogy menjenek el erről a helyről.
– A golyók ugyancsak fütyölnek, brigadéros uram! rebegé a nyargoncz.
– Hát hiszen van okuk fütyölni; mert még úgy nem bukott meg komédiás az
aktus végén, mint én. A fejedelem azt parancsolja, hogy «hagyjak fel
azonnal Vöröskővár ostromlásával; nem kell megsérteni a bánt.»
– És mire vár most kegyelmed?
– Arra, hogy majd talán egy golyónak lesz annyi esze, hogy nem a fülembe
fütyül, hanem a fejemen megy keresztül; akkor én nem hajthatom végre a
parancsot: a hajdu pedig a maga bolond fejével elfoglalja Vöröskővárt.
Keresse aztán a bán, hogy ki sértette meg ilyen nagyon?
Hanem hát a golyónak volt több esze. A sáncztetőről abbahagyták a
lövöldözést. A labanczság agyon volt rémülve. Megadásról gondolkozott.
Ekkor kellett Ocskaynak takarodót fuvatni; a hajduságát visszahivatni a
félig elfoglalt sánczokról.
Egész hiábavaló diadal volt! A megszálló csapatoknak is meghagyá, hogy
szedjék fel a sátorfáikat; térjenek téli szállásaikra: pihenő idő van. A
várbelieknek megizené, hogy az ostrom meg van szüntetve. Tréfa volt az
egész. Csak krétára játszottunk.
Azután maga is visszatért Modor városába a sebét ápoltatni.
A kapott seb elmérgesült. Mire Modorig jutott vele, utolérték a nyilalló
fájdalmak, a mik előjelei a közelgő sebláznak.
Akkor aztán ráért, az ágyban fekve, végiggondolkozni a maga dolgán.
– No most megkaptad, a mit kerestél! Te itt küzködöl, éjt napot egygyé
ragasztva, hogy fejedelmed számára elfogott nejét visszaszerezd;
kitalálod, minő drágaságokat lehetne adni helyette cserébe, s mikor már
mindez a kezedben van, akkor azt mondják, hagyd abba! Kimélni kell a
bánt. Te pedig kaptál egy keresztül lőtt lábat, az a tied: azzal
lefekhetel. Vétettek neked azok a Pálffy grófok? A magad bajáért jöttél
őket háborgatni? És most azokat is megbántottad, meg a fejedelmet is. A
nagyon nagy buzgóságnak ez szokott lenni a jutalma.
Azután az otthon maradottak is eszébe jutottak: feleségét áldott
állapotban hagyá el stropkói kastélyában s rég nem kapott tőle már
levelet: ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebesülten!
Azon közben két tábori feltser is vesződött a sebesült láb
bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik Göttingában
végzett alchymista, a másik kitanult borbély.
Ocskay valósággal szégyenlette magát a miatt, hogy sebet kapott. Vége
volt annak a regényes nimbusznak, a mi őt eddig környezte, hogy testét
nem fogja a fegyver. A tündérmesék hősének rangjából leszállítva látta
magát a közönséges halandók sorába.
Nem sérthetetlen lovag többé: nem csodatevő táltos.
Vezértársai mind nagy megszontyolodással gyűltek ágya körül; s maga
Csajághy sem tudta kemény arczán eltitkolni megilletődését. Ő már sok
sebet kapott, de ilyen veszedelmeset sohasem. A két seb-orvos pedig két
külömböző véleményt látszott táplálni a követendő eljárás iránt, s mikor
az egyik bekötött valamit, a másik felbontotta. Aztán ki-ki mentek a
mellékszobába veszekedni: ezt úgy hiják, hogy «consilium.»
A mellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s mindenik jó
barát tud valami csalhatatlan szert ajánlani, a mi az ő bajában
használt, míg a patiens mind valamennyit odakivánja, a hol ezek a
gyógyszerek teremnek!
A két orvos disputájából az ajtón keresztül is ki lehet venni annyit,
hogy az egyik sürgősen kivánja a megsebesült lábnak azonnal czombtőben
levágását, a másik ellenben, mivelhogy kétségtelenül mérgezett golyóval
történt a megsebesítés, a solutio continuitatisnak tüzes vassal való
kiégettetését követeli.
Ezalatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utczán postakürt hangzik:
Ocskay számára érkezett levél. Pálfy grófné irta, a bán felesége.
Thallósy az iródiák felolvasá azt a beteg előtt.
«Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és szegény leányaimat
az ostromlás iszonyuságaitól. Noblesse oblige. Én viszont arról
értesültem, hogy kegyelmed a mult éjjeli ostrom alatt megsebesült.
Miután kastélyomban igen jól berendezett patika van, a legjobb franczia
chymisták által instruálva: felajánlom kegyelmednek a saját orvosomat és
pharmacopœámat, bajának sikeres meggyógyítására. És, hogy a kellő
ápolásban is részesüljön kegyelmed, a mi ilyen bajban a legfőbb dolog,
elküldöm kegyelmedhez a samaritana nénék egyik legavatottabbikát, soror
Arminiát, a kinek feladata lesz kegyelmedet, az orvosom rendeletei
értelmében ápolni. Fogadja tőlem szivesen ezt az ajánlatot.»
A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust keltette. A két
orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a beavatkozását; a
tiszt urak pedig attól tartottak, hogy ez a bán felesége részéről valami
ravasz politika lehet: talán így akarják Ocskayt gyógyítás örve alatt
megmérgeztetni. Az ellenségtől nem kell elfogadni az irokat és
flastromokat.
Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte képzelni, hogy
Belzebúb konyhájába jutott, s valamennyi ördög ott tanácskozik
körülötte, hogyan darabolják széjjel, hogy találjanak ki számára
bűneihez méltó kínszenvedéseket. Ő tőle magától nem is kérdezik, hogy mi
fog jobban tetszésére lenni: ha a lábait lefürészelik? vagy ha tüzes
vasakkal sütögetik? vagy pedig válogatott mérgekkel torkig lakatják?
Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna felelni rá. A nyelvét nem tudja
megmozdítani. Az egész teste meg van merevedve. Még lát és hall; de
keverve a valót a képzelettel. Erős akarata van, ébren lenni, sőt
tettlegesen beavatkozni a körülte történtekbe: elhatározott szándéka
fölkapni a mellette levő széket s szétverni vele az egymással veszekedő
fantomokat, kenőcsös tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészeti eszközöket a
fejükhöz hajigálni, de aztán megint olyan érzés veszi elő, mintha jobb
volna érzéketlen darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a
végtelen magasba, s itt hagyni mindent, jót, rosszat, az egész földi
chaoszt.
Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt látná,
hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek közé a szűk
szobácskába: egy szerzetes, szőrcsuhában, kötéllel a derekán,
gyógyszeres szekrénynyel a hóna alatt, azután meg egy apácza, hosszú
fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres-kereszt a mellén,
melynek ágai a nyakától az övéig s egyik vállától a másikig érnek. A
többinek mind van látható arcza, csúf, rettenetes, borzasztó; ennek az
egynek nincs: le van takarva fátyollal s épen azért ez a legfélelmesebb.
Hah, milyen nagyon veszekesznek, egy elkárhozott fölött! Mindenik azt
akarja, hogy az övé legyen.
Utoljára az az egy apácza-forma fantom kiparancsolja valamennyit a
szobából: azok meghunyászkodnak és szót fogadnak neki. Egyenkint
kisompolyognak: az egyik veszi a fürészeit, a másik a tüzes serpenyőjét,
a harmadik a kenőcseit; némelyik visszanéz az ajtóból, s megnyalja a
száját: éhen maradt ördög! Az apácza a lábával dobbant s azzal huss! a
kéménybe föl valamennyi.
Az arcznélküli kisértet marad magára egyedül a lázbetegnél.
Mit csinál vele, mikor egyedül marad?
Feltakarja a vérző sebet, s abban a perczben, mint a halott-fő
phosphorfényű lárvája, úgy világít keresztül az arcza a fekete fátyolon.
Azután odahajol föléje s mint a vampyr, szívja az égő sebből a vért.
Talán a mérget? Nem! A lelkét szíja ki a seben keresztül! A láz-beteg
úgy érzi, hogy lelkének minden tehetsége elköltözik: tudás, emlékezet,
akarat, szeretet, remények; azok mind egy idegen szellem valójával
olvadnak össze: megszünik magának élni, elköltözik egy új
életszervezetbe. Utoljára elhagyja az eszmélet is: meghal, vagy
elalszik.
Ha halál volt, nagyon rövid ideig tartott; ha álom volt, nagyon soká.
Csak este későn ébredt föl belőle.
Ki tudja, hány világot bejárt a lelke abban az ismeretlen új alakban?
Itt ezen a földön megint csak megtalálta azt a gerendás szobát, azzal az
ólomkarikás ablakkal, a min keresztül zöld, piros és sárga fénye volt a
napnak.
A szobában nem volt semmi nesz. Az ördög-alakok eltüntek, a félelem
rémnyomása is elmult a kebelről. Egyetlen alak térdelt az ágy lábánál,
az apácza; fejét a nyoszolya deszkáján nyugtatva. Most már azt sem nézte
ördögnek, de ugyanazon alak volt, a kit deliriumában látott, fehér
köpenyben, veres kereszttel a mellén, a feje fekete fátyollal letakarva.
– Hát élek még? kérdezé, s maga is elbámult rajta, hogy a saját hangját
hallja.
Az apácza fölemelte a fejét s a kezével a szivéhez kapott. Hát látszik,
hogy nem fantom, mert a szive megdobbant. Azoknak nincs.
– Nem vágták le a lábamat? Ez volt a második szava az ébredőnek.
Az apácza sietett kezével és fejével tagadólag inteni.
A sebesült odanyult a kezével, hogy meggyőződjék róla: de hirtelen
visszakapta azt. Pedig nem égette meg: hanem jég volt rajta. Az ördögök
nem dolgoznak jéggel.
– Régóta alszom? kérdezé ápolójától.
– Csak reggel óta, felelé ez suttogó hangon. De többször felébredt
kegyelmed, mikor megszomjazott.
– Ahán! Egyszer a Saharában tévedtem el, másszor meg a Vezuvba estem
alá. Ki adott innom?
– Illés hollója; suttogá az apácza.
– Köszönöm a hollónak. Isten fizesse meg neki.
– A holló nem vár fizetést.
– Nem jönnek ide többé a pokolfajzatok?
– Kik azok?
– A kik meg akartak kinozni; szét akartak darabolni.
– Én kértem őket, hogy bízzák én reám a kegyelmed meggyógyítását. És
ráhagyták. Vagy él, vagy meghal. Megcsonkítani nem engedem.
– Igaz. Ocskay féllábbal nem Ocskay többé. S ki tanította kegyelmednek a
gyógyítás mesterségét?
– A szenvedés.
– Az pedig hires professor. S mivel gyógyít kegyelmed?
– Imával és jeges-vizzel.
– Az egyik meleg, a másik hideg. S az a kettő jó minden betegség ellen?
– Bizony mindenik ellen.
– Még az ellen is, mikor valaki megunta az életet, s nem akar több részt
kapni a napvilágból?
– Az ellen is.
– Nem hiszem én azt. Lám én már meg voltam halva; s ez nekem olyan jól
esett. Olyan szép világ van odaát. Csak odáig a kínzó; a míg a forró
sivatag, a rémek birodalma tart; a míg innen a ködökből kiszabadul az
ember. Hanem azután csupa gyönyör és paradicsom minden. Én már nem
hiszem, hogy az életért imádkozni jó.
– Majd visszatér még a kegyelmed hite.
– Ki hozza vissza? Azt is a holló?
– Nem. A Noé galambja.
– Hát terem még az Ararát hegyén olajfa-levél?
– Talán még annál közelebb is. A míg szunnyadt kegyelmed, egy levele
érkezett Stropkóról.
– Stropkóról! kiálta föl a sebesült, hirtelen könyökére emelkedve.
– Ne kiáltson kegyelmed: mert megtudják, hogy ébren van s bejönnek.
Aztán maradjon veszteg; mert a sebe újra vérzeni fog.
– Úgy? úgy! Csak suttogva beszéljünk. Minő szinű pecsét van a levélen?
– Rózsaszin. Tehát örömhir van benne. A czímen ez áll: Ocskay László
brigadéros uramnak, az én kedves fiam-uramnak adassék, anyai
szeretettel.
– Az anyósom irja. Törje föl kegyelmed.
Az apácza fölnyitá a levelet s odanyujtá Ocskaynak.
A beteg sokáig nézett a levélbe, míg rájött, hogy nem bir olvasni. A
betük összefolynak a szemei előtt, s a sorok tánczolnak, mintha mind meg
volnának bolondulva.
– Nem látok a szememmel, kérem kegyelmedet, olvassa fel nekem ezt a
levelet.
Az apácza mélyen felsóhajtott. Valami olyan kisértetes volt abban a
reszketeg sohajtásban, mint mikor éjjel fölébred az ember s hallani vél
valamit az egyedüllétben, a minek az okát ki nem találhatja, mintha egy
álmában hallott panasznak a visszhangját hallaná az ébrenlétben, mikor
az álomalak már rég a semmibe tünt el.
– Óh…
Elvette kezéből a levelet s olvasá halk, döngicsélő szóval:
«Szeretett kedves fiam uram.
«Meg ne ijedjen azon fölöttébb, hogy én irok kegyelmednek és nem a
felesége; mert öröm annak az oka, a mi őt ebben akadályozza. A mai szent
advent vasárnapon Ilonka leányom kegyelmed számára egy második
fiugyermeket hozott le az angyalok karából. Mind a ketten, hála a
magasságos Istennek, épek és egészségesek. Ha beleegyezik kegyelmed, a
másodikat, a fejedelem nevére, Ferencznek fogjuk kereszteltetni. A
Mindenható oltalmazza kegyelmedet mindennemű veszedelmei közepett.»
Ocskay majd kiszökött az ágyából: csaknem elfelejté, hogy az egyik lábát
nem szabad megmozdítania; sápadt arczán a megdicsőülés mosolygása
tündöklött. Kezét nyujtá a levél után. Nem volt neki elég annak a
tartalmát hallania, az újjai hegyével is végig kellett azon mennie, a
hogy a vakok szoktak olvasni.
Káprázó szemei észre is vették, hogy még van a levélben valami: egy
utóirat, a mi nem lett felolvasva.
– Hát ez? Mi van még itt?
– Egy név, tán a kegyelmed feleségének a neve, saját irásával: «Ilonka»
és utána e sorszám: 100,000, száz ezer! Kegyelmetek tudják, hogy mit
jelent az?
Ők bizonyára tudják. A kik szeretnek. Hogy mi az a 100,000? Az apáczák
ezt nem találhatják ki.
Ocskay a két kezével szorítá azt a levelet a homlokához, mintha úgy
akarná annak a tartalmát a fejébe átköltöztetni. A szemeibe visszatért
az élet fénye: ajkai dicsőülten mosolyogtak.
Az apácza suttogva beszélgetett hozzá.
– Hiszi hát kegyelmed, hogy a jó ima még azt a betegséget is
meggyógyítja, a midőn nem szereti valaki az életet?
– Áldott legyen, a ki ezt leimádkozta!
– Nem érez kegyelmed fájdalmas nyilalásokat a sebeiben?
– Nem! Semmi fájdalmat nem érzek most. Meggyógyulok. Meg akarok
gyógyulni. Semmi bajom sincs. Csak gyenge vagyok a vérvesztéstől; nem
látok jól, a szemem káprázik, a mint a fejem fölemelem. Pedig úgy
szeretnék egy levelet irni – haza – a drágámnak. Nem birok.
– Diktálja le kegyelmed én nekem. Én majd leirom a levelét a nejéhez.
– Köszönöm, soror Arminia, az ég jutalmazza meg ennyi jóságáért.
– A holló nem kér jutalmat.
Az apácza odahúzta a kis asztalkát az irószerekkel a sebesült ágya mellé
és odaült hozzá.
– Mondja toll alá kegyelmed, mit irjak a nevében?
Ocskay diktálta.
– Egyetlen kincsem, angyalom, mennyországom.
Az apácza leirta egymásután: mit érté ő azt, mire valók az ilyen
megszólítások?
«Véghetetlen örömmel töltötte be szivemet drága jó anyánk évangéliumi jó
hire felőled».
Hm! Evangéliumi jó hir! Az apácza azt is csak leirta.
«Te még az életben lehordogatod számomra a mennyországot, s alig hagysz
valamit kivánnom a paradicsomból».
Merész szavak! Közeljárnak a szentségtöréshez. Az apácza leirt mindent
szórul-szóra.
«Bizony magam oda sietnék most te hozzád, – hozzátok, – hogy a küldött
100,000-et megmilliomozva adjam vissza. Ugyanannyi csókban…»
Ennél a szónál «csók», az apácza kezében reszketős lett a toll. Talán
nem is irta még le azt a szót soha?
A sebesült folytatá:
«De tudatnom kell veled, nehogy mások, idegenek, nagyítva hireszteljék,
s a mit úgy is meg kellene tudnod abból, hogy idegen kéz irja levelemet:
– én most ágyban fekszem; megsebesülve; de nem veszélyesen. A golyó,
mely az ostrom hevében eltalált, nem sértett nemesebb részt. Rövid időn
meggyógyulok. Tudom, hogy ez az idő még rövidebb ideig tartana, ha a te
drága ápoló kezeid takargatnák be sebemet, ha te virrasztanál fölöttem.
Az apácza irta hiven, a mit tolla alá mondtak.
Folytatták.
«De légy megnyugodva, szerelmes bálványom. Nem vagyok elhagyatva.
Istentől rám szabott nyomoruságomban van egy áldott lélek, ki olyan
hűséggel viseli gondomat, mint te magad tennéd, egy Istennek szentelt
égi menyasszony: egy apácza. Olyan igaz angyali szív, miként te magad
vagy…»
Az apácza az asztalra dobta le a tollat a kezéből és nem irta ezt le.
– Leirta kegyelmed? kérdezé a kór.
– Nem!
– Miért nem irja tovább kegyelmed, soror Arminia?
– Ezt?
– A mit mondtam.
– «Olyan igaz angyali sziv, miként te magad vagy».
– No igen.
Az apácza felemelte a fekete fátyolt az arczáról s odafordult egész
büszke tekintetével Ocskay felé.
– Ozmonda! hörgé az, hátravetve elszédült fejét, s abban a pillanatban
már ott járt a lelke azokon az óhajtásra méltó virányokon, a hol a
fénynek nincsen árnya, a gyönyörnek nincs megbánása, a hol nincs
elérhetlen távolság és magasság, a hol nincs semmi lehetetlenség, a hol
mindenek mindenekben tökéletesek: a honnan ember nem kivánkozik a földre
vissza többé.
Mikor e másodszori ájulásából magához tért Ocskay, késő éjszaka volt. A
lámpa ott égett az asztalon, s mellette ott látta ülni kisértetét, az
apáczát, a lefátyolozott fővel, a veres kereszttel a mellén, előtte az
imádságos könyv. Minden tagjában ernyesztő bágyadást érzett.
– Ozmonda! suttogá.
Az apácza fölrezzent; azután fölkelt a helyéről; friss vizet töltött egy
pohárba s odatartá azt a lázár ajkaihoz.
– Köszönöm – Soror Arminia – rebegé Ocskay. Álmodtam én azt a másik
nevet?
– Álom volt. Elmult, sugá az apácza, friss jeges burkot téve a
sebkötelékre.
– Mit jelent ez az öltöny, a mit ön visel?
– Lemondást. Bűnbánatot.
– Hogyan?
– Lemondtam a világ minden örömeiről, vigalmáról: nem hevit többé semmi
szenvedély. Hogy a penitencziára mily készséggel hajtom meg fejemet,
arról tanuskodik ez a levél, a mit a kegyelmed diktálása után irtam. S
azért virasztok itt az ágya mellett, hogy megnyerjem bűnbocsánatát; mert
a mit vétettem az életemben, az mind kegyelmed ellen volt elkövetve:
kegyelmed bocsáthatja azt meg egyedül nekem.
– Isten bocsássa meg mind a kettőnknek.
– Amen.
A lázbeteg férfi kedélye csak olyan, mint a lázbeteg gyermeké. Ocskayt
az nyugtalanította, hogy miért látja álmában is ébren is ezt a szokatlan
öltözetü alakot maga előtt. A gyermek nem szereti, ha valami letakart
arczu alak közeledik feléje.
– De minő rend viselete ez?
– A «Samaritana»-rendé.
– Soha sem hallottam ilyen apáczarendnek a hirét.
– Uj rend. Sarolta fejedelemnő alapította.
– A mi fejedelemasszonyunk?
– Már nem a mienk. Nem a földieké. Ő az általa fundált rend főnöknője.
– Nem értem. Hogy lehet azzá egy fogolynő?
Hát Ocskay még nem tudta azt, hogy Sarolta megszökött a fogságából. Hisz
a fejedelem maga is csak ez idő tájon tudta meg doktor Wolffiustól, a
kit nejével elküldött Karlsbadba. A fogoly őrzésével megbizott osztrák
tiszt lengyel eredetü volt: megszánta a fejedelemnőt; paripákat kerített
a számára s elhagyta őt futni a szász határon keresztül Poroszországba.
A hir még akkor ólomlábon járt: hónapok kellettek ahoz, hogy egy ilyen
titokban történt nagy eset szájrul-szájra adva egyik országból a másikba
vándoroljon. Hanem Ozmondának legelőbb kellett ezt megtudni: mert ő vele
volt a fejedelemnővel, s ez uttal Saroltának jó szelleme sugallta azt,
hogy szökési tervét még Ozmondával se tudassa előre. A grófnő csak akkor
értesült a drága fogoly eltünéséről, mikor már késő volt azt üldözőbe
venni. A fejedelemnő elszökésének hirét szándékosan titkolta mindenki, a
ki tudott felőle. A külfejedelmek, a kiknek az udvarához menekült,
igyekeztek azt eltagadni, hogy ott van. Egyik országból a másikba
küldözték.
Ozmonda bizonyosra játszott, a mikor Ocskaynak azt mondta, hogy a
fejedelemnő zárdába vonult vissza, a mit ő maga alapított. Mi czélra?
Hogy a szomorú háboruban, melyet megakadályozni nem tudott, a
szerencsétlen áldozatokat, a sebesülteket ápolják.
Hát nem így került-e maga Ozmonda is Ocskay kórágya mellé?
– Sarolta nem fogoly és nem fejedelemnő többé; mondá Ocskaynak.
– Tehát csak fogságot cserélt.
– Nem. Fejedelemséget cserélt.
– És a férje.
– Nem vágyik hozzá többet.
– Ki hihetné azt el?
– Az, a ki Saroltát úgy ismeri, mint én. Ő az égi koronáját nem adja a
földi koronáért. Neki a hite a világa. Ő buzgó pápista.
– Hát Rákóczy nem az?
– Csak volt az. A midőn fölajánlotta az ország koronáját egy eretnek
számára, megszünt a katholikus hit oszlopa lenni.
– Ki az az eretnek?
– Kegyelmetek előtt még, jól tudom, titkolják. Mert sejtik jól, hogy
sokan vannak még nagy Magyarországon, a kik nem tudnának a lelkükkel
békében maradni annál a gondolatnál, hogy szent István koronája, az
angyaloktól hordott, a pápáktól megszentelt ősereklye, egy kálvinista
fejére kerüljön; mert hisz a porosz király kálvinista.
– De hát ki mondja azt, hogy a porosz királyt kinálta meg Rákóczy a
koronával? Miért nem teszi azt a saját fejére, ha kivívhatja?
– Ne jőjjön kegyelmed indulatba. Még lázba hozza vele magát. Higyje azt,
hogy nem mondtam igazat. Miért is hoztam ezt most elő. A helyett, hogy
enyhíteném a baját, még keserübbé teszem. Bocsássa meg bűnömet.
Csendesüljön le és aludjék.
– Nem tudok lecsendesülni. Kitől tudja a grófnő ezeket?
– Én nem vagyok grófnő, hanem soror Arminia. Nem tudok kegyelmednek most
többet mondani. Majd ha felgyógyul s a dolog világosabb lesz. Még most
csupa zürzavar az. Nem egyébért hoztam elő, csak hogy kegyelmeddel
megértessem, mi okozta azt, hogy a fejedelemasszony a világtól végkép
visszavonuljon és vele együtt én is. Asszonyszív nem bir meg ilyen
megpróbáltatásokat. Nekünk kettőnknek nincs helyünk ebben a most támadó
uj világban többé. Beszéljünk másról. Beszéljünk a kegyelmed leveléről,
a mit feleségéhez diktált. Lássa, mindent leirtam hiven. Még azt is,
hogy angyalok vagyunk mind a ketten: egymáshoz hasonlók. Hát hiszen
miért ne lehetnék én is angyal, ha egyszer el lettem temetve, a bűnbánat
tisztító tüzében fehérre mosva? Nem rablom el tőle ezt a nevet s nem
dobom el magamtól. Legyen ő az, a ki boldog és élve marad; legyek én az,
a ki kiszenvedett. Igazán kiszenvedtem. Ki vagyok békülve az egész
világgal. A magam szenvedéseit nem érzem többé, csupán a másokét. Nincs,
a mit szeressek, nincs, a mit gyülöljek ezen a világon. Elolvassam
kegyelmednek még egyszer, a mit nekem e levélben diktált?
Ocskay némán intett.
Az apácza végig olvasta a mult este irott sorokat. «Ezt» elolvasni
igazán vezeklés lehetett rá nézve: nehezebb az önkorbácsolásnál.
Azzal kezébe adta Ocskaynak a tollat, hogy irja a nevét a levél alá, s
hogy azt fektében végezhesse, az imádságos könyvét tette a levél alá.
Azután összehajtogatta azt s Ocskay pecsétnyomó gyűrüjével lepecsételé.
A czímet kivülről ráirta szépen: «Ezen levelem adassék nemes és nemzetes
Ocskói Ocskay Lászlóné asszonynak, született nemes és nemzetes Tisza
Ilonának, az én szerelmetes hitvestársamnak, igaz szeretettel ajánlva,
Sztropkó várában».
– Az a bizalmas szolgája a kegyelmed háznépének, a ki onnan hazulról
hozta az «evangéliumos» levelet, ezt a kegyelmedét most visszatérőben
elviheti. Ismerem jól a jámbor fiut, Marczinak hiják. Valaha a szegény
Tisza Gábornak volt az inasa, a kit mi öltünk meg ketten.
Rettenetes közösség! Egy megölt ártatlan embernek a vére kettő közt
megosztva.
Ocskay teste végig borzongott erre a szóra.
– Miért emlegeti ezt föl most előttem?
– Fáj talán?
– Irtózik tőle a lelkem. Elég embervért ontottam életemben. Számba sem
veszem. De ennek minden cseppje éget. Jó barát vére volt. Édes rokonomé.
Tulzott indulatok gerjedelme miatt lett kiontva. És ezt még nem gyóntam
meg soha és nem kaptam érte absolutiót.
– Hát hisznek még Magyarországon a férfiak absolutióban, Istenben,
másvilágban? Én azt képzelem, hogy ez a hit már csak az asszonyokra
maradt. Kisértetlátás már csak gyermekek rosz szokása. Takarja be
kegyelmed az arczát és aludjék. Nem jönnek vissza a halottak a sirból.
– Az enyim sokszor föltámad, rebegé a sebesült férfi, félkönyökére
emelkedve. Nem tudok imádkozni miatta. Valahányszor közeledni akarok az
éghez, utamat állja. Megállít. Visszakerget.
– S úgy-e, milyen nagy szenvedés az: mikor az ember akarna és nem térhet
az éghez, a hová úgy jár boldog-boldogtalan, örömében-bánatában, mintha
hazamenne; hálát adni, mikor örül, vigaszt kérni, mikor szenved. És «ti»
ezt az eget akarjátok egy egész ország fölött bezárni.
– Kik?
– Te! Ocskay László. És mindazok, a kik veled egy zászló alatt végzik a
vérontás iszonyú munkáját. Hát nem látja a lelked maga előtt azt a
rettenetes képet, a midőn az uj vallás hatalomra kerül, hogy kihajigálja
a szenteket a templomokból, s az ave Maria helyett azt énekelje, hogy:
«ordítsd óh oroszlán, hogy ő rettenetes!» Hogy az áldó, a bűnbocsátó
Isten, az idvezítő szentháromság helyébe odahozza a rettenetes Jehovát,
a ki az apák bűneit megbünteti a gyermekekben, a kinek a szavára «a
tigris idétlent szül a pusztában»; hogy leverje a keresztet tornyaikról,
az idvezítő jelvényét, s helyébe tegye a csillagot, a napimádók
symbolumát, a kakast, a pogányok czégérét.
– Az nem igaz!
– Nem igaz? mondod. Hát nem volt-e ez már egyszer így? még száz éve
sincsen. Hogy elvették szentegyházainkat, odaadták prédikáló tanyául
lutheránusoknak, kálvinistáknak. Seregestől hajtották az országból
hitünk martyrjait s a vásárpiacz közepén komédiát játszottak szent
szertartásainkból. Nem így lesz-e megint, ha egy kálvinista fején lesz
Magyarország koronája?
– Hallgass el! Ne kínozz! Nem hiszek semmi szavadnak. Nem hiszek ennek
az öltözetnek sem, a miben most előttem megjelentél. Nem ápolni jöttél
ide, hanem kínozni. Mikor tudod, hogy erőtlen vagyok. Itt fekszem, mint
egy darab sár. Hagyj el engem. Nem kivánok semmi ápolást. Ha élek, élek;
ha meghalok, az is jó. Azt teszi velem Isten, a mit akar.
– Látod, hogy lelkedben máris kálvinista vagy. A prædestinácziót hiszed.
A legiszonyúbb rémbálványt, a mit emberi ész, a sötétben eltévedve,
kigondolt. A helyett az édes megnyugtató hit helyett, hogy van egy
magasabb lény, a ki az embernek megengedi, hogy jó legyen, ha bűnbe
esett megtérjen; ha elbukott, felkelhessen, ha gyönge, erőt ád neki, ha
nem lát, felvilágosítja, ha végveszélybe jutott, hivására megjelen és
csodatételeivel megszabadítja; a szemmel látott, a szivünkkel érzett
áldásteljes Istenatya helyébe oda állították az alaktalan fátumot, a ki
előre kimondta, megirta mindenkire, már a születése órájában, ki legyen
jó, ki legyen rosz? ki ragyogjon fényben, ki merüljön el fertőben? a
kihez hasztalanul imádkozik a szerencsétlen: meg van irva, hogy neki
szerencsétlennek kell lenni. A gyilkos hiába imádkozik: ne vigy a
kisértetbe, az áldozat hiába imádkozik szabadíts meg a gonosztól; meg
van róluk irva, hogy nekik össze kell találkozniok, az egyiknek
gyilkolni, a másiknak halni kell. S a vétkező hasztalan keres nála
bocsánatot: nincs irgalom számára, meg kell fizetni azért, a mivel adós.
Az áldó Isten helyébe, a ki mindent ád ingyen, ezer kézzel, s minden
keze jobb kéz, arany kéz, s a ki mindent megbocsát egy töredelmes
szivért, e helyett oda van állítva egy minden élők és csillagok fölött
uralkodó uzsorás, a kinek csak egy keze van, az is vaskéz, a ki
megfizetteti a gyermekeket az apák adósságaiért negyediziglen s
ledobálja az égből a csillagokat, ha ellene vétettek. És ennek a
birodalmáért harczolsz te és a te társaid fejedelmestől együtt.
Ocskay arczán a hideg veriték csurgott alá. Kezdett a láz deliriumába
visszaesni. Szemei kápráztak. Keresztet vetett magára.
– Hagyj magamra. Ne kínozz tovább. Akár gonosz lélek vagy, akár
jótétlélek: hagyj el.
– Elhagylak. De itt marad veled az igazság, a mit hozzád elhoztam. Ha
elfogadod, meggyógyít, ha elveted, megöl.
– Nem igaz! Nem hiszem. Nem teszi azt a fejedelem.
– Álmodjál felőle. Ébren engem nem látsz többé, a míg látni nem kivánsz.
Ha egyszer hivni fogsz, visszajövök: s akkor majd bebizonyítom, hogy
mind igaz volt, a mit mondtam.
– «Óh én uram, én fejedelmem!» hebegé Ocskay. Már ekkor az álomországban
beszélt.
Azokat a képeket látta iszonytató változatokban lelke előtt végig
foszladozni, a miket Ozmonda eléje vázolt. Az egymás ellen küzdő
Isteneket, az ostromra kelt templomokat. S az álmok, a miket a hagymáz
tüze éget bele a szívbe, örökre feledhetlenek maradnak.
Késő délest volt másnap, mire ismét magához tért.
Ágya mellett látta ülni akkor is az apáczát, lefátyolozott fővel,
olvasóval a kezében.
– Soror Arminia; suttogá bágyadtan.
– Az én nevem soror Theodora: viszonzá egy öreges, törődött hang a
fátyol alól.
Más váltotta fel Ozmondát.
Néhány nap múlva jobbra fordult Ocskay baja: sebe gyorsan kezde
gyógyulni. Az a seb, a mit a golyó ütött. Nem az a másik: az nyitva volt
és egyre vérzett.
Egy napon azt mondá, hogy szeretné, ha soror Arminia váltaná fel ismét a
másikat az ápolásban.
Óhajtásának elég lett téve. Az öregebb apáczát felváltotta a fiatalabb.
És akkor aztán Ozmonda elhozta magával mindazokat a leveleket, a miket a
külföldi követségek útján Pálffy bán kapott Rákóczynak a porosz
királylyal folytatott alkudozásairól a magyar korona iránt; s egyuttal
Péter orosz czár ajánlatait Rákóczyhoz a lengyel korona elfogadása
végett.
Ez volt az igazi megmérgezett golyó, nem az a másik.
És senki sem vette észre, mi történik itten? Még a gyanakodó Csajághy
sem.
Hogy egy szelid, ájtatos apácza hogy támasztja fel a halálból Ocskayt, s
hogy teszi a helyett halálos beteggé a lelkét.
Már az maga, hogy ezeket a leveleket fel hagyta maga előtt olvasni
Ocskay, nagy megtántorodás volt tőle. Az apácza szépen az imádságos
könyvébe hajtogatva hozta el azokat magával; mikor egyedül maradt az
ápolt sebesülttel, felnyította a könyvét és olvasott, ha rálesett
valaki, ha rajtakapták: – ájtatos litánia volt, a mit betege fölött
elimádkozék. Ocskay tudta jól, hogy ezek az ő eltérítésére voltak
szánva. Mégis engedte megismertetni? Talán a lelkében bizott még, hogy
azt igazán nem fogja semmi fegyver.
A legveszélyesebb volt a lelkére nézve egy levele Wratislaw
kaczellárnak, a mit az Prágából irt Pálffy János bánnak. Ebben az
Érsekujváron és Nagyszombatban szerzett tapasztalatai voltak leirva az
osztrák kormányférfinak.
Az adatok, a miket Wratislaw e levelében felsorolt mind a legnagyobb
szavahihetőség bélyegével birtak; mind olyan hűséges rajzai voltak a
helyzetnek, a minőket Ocskay maga tudott volna legjobban kifesteni. A
Rákóczy környezetében levő főurak nagy részének elégedetlensége a
háborúviseléssel, vágyódása a béke után, a fővezérek versengése; az út
és mód magában a magyar nemzetben egy királypárti hatalmas ligát
támasztani. A magyart addig le nem fogják győzni soha, amíg az idegen
erőszakos keze küzd ellene; de kibékíthetik, megjuhászíthatják, ha saját
jobbjai csoportosulnak egy legitim zászló körül, melyet a törvényes
király lobogtat. Elszámlálja Wratislaw név szerint, kikre lehetne
számítani. (Merész kisérlet volt Ozmondától és azoktól, a kik ezt a
levelet a kezére bízták, hogy e neveket Ocskayval közölte, a kiről még
azt kellett tudnia, hogy vakbuzgó híve Rákóczynak; hátha egyenesen
bevádolja őket e levél nyomán?)
«Hanem mindezekkel nincs még semmi nyerve;» így végzi Wratislaw a
levelet. «Nekünk egy igazi hadvezéri talentumot kellene megszereznünk a
magyar táborból s az említett urak közül egyik sem az. Jó
partizánvezérek, de arra nem valók, hogy hadvezetés bizassék rájuk.
Egyedül egy van közöttük, aki valódi magasabb katonai tehetséggel bír,
Ocskay László, a kit én távolról is, közelről is eléggé kiismertem. Ő
nekünk jelenleg a legnagyobb malleusunk. De lehetetlen, hogy sokáig az
maradjon. A többi hadvezérek, a fejedelmi udvaronczok folytonos
boszantásait nem állhatja ki sokáig. Mindenütt derogálnak neki. Minden
hibáját nagyítják, minden érdemét kisebbítik. Ha bort iszik, s jó kedve
van, azt mondják, hogy részeges és szokása szerint dorbézol; ha egy csúf
czigányleánynyal muzsikáltat magának a sátorában: azt mondják, sybarita
életet él; ha meg a feleségéhez megy haza, azt mondják, «andapál
katonája» lett; zsoldot nem adnak a katonáinak, s ha ő maga
rekvirálásból szerzi be a zsoldot, azt mondják, rabol és sarczoltat; ha
előre tör, akkor azt mondják, úgy kell neki, miért ment oda? s cserben
hagyják; ha kivágja magát, azt mondják: megretirált; ha fényes győzelmet
aratott, akkor annak az érdemét átruházzák egy másikra, aki azt
messziről nézte. Én tudom jól, hogy milyen hive ő most a fejedelemnek és
az egész fölkelés ügyének, a magyar szövetséges rendeknek; de azért már
veszett nevét költék, minden mozdulatára Árgus-szemekkel vigyáznak.
Bercsényi maga azt irta felőle a fejedelemnek: «Ocskay László uram felől
rosz szél fú»! Az öcscse, Sándor és valami Csajághy nevű főstrázsamester
már sokszor összevagdalkoztak ő miatta az udvari tisztekkel; s ha
egyszer a vagdalkozás oka fülébe talál menni Ocskaynak, nem tudom, mi
lesz belőle. A feleségére csipkelőznek, aki sokáig volt fogságban
Bécsben, az emberek igen mocskosszájuak, s kapnak a pletyka-beszéden.
Egy ilyen sértés pedig sok erős szívet megejthet! Ez az oka, a miért
Ocskayt nem léptetik előre. Máskülönben rég tábornokká kellett volna
lennie. Hanem hát mi ezt az embert, ahogy én ismerem, sem
kecsegtetéssel, sem hivogatással meg nem nyerhetjük; hacsak amazok odaát
el nem vadítják maguktól. Ezt már lehetőnek tartom. S abban az esetben
nekünk lenne egy olyan hadvezetőnk, aki az ellenfélt a saját
methodusával tudná debellálni. Mi bizonynyal jobban meg tudnók őt
becsülni s generálisságnál kisebb állásba nem helyeznők…»
– Elég! tiltakozék a sebesülten fekvő. Ne olvassa kegyelmed tovább.
Átlátok a szitán. Nagyon ritkán van szőve. Minden gyöngének hitt
oldalamat kipróbálták vele. Mondhatom, hogy sehol sem sebesített meg.
– Nem sebesítés, de sebbegyógyítás volt a szándék. Én írt akartam
kegyelmednek hozni, nem mérget.
– Ez a levél sem nem ír, se nem méreg. Vajákos kancséroló szer, a miben
semmi virtus nincsen. Ezt a levelet nem irta Wratislaw. Itt fabrikálták
Vöröskővárott.
– Nem disputálok. Hanem itt hagyom ezt a levelet kegyelmednek. Tartsa
meg. Egyszer valamikor lesz még alkalma összetalálkozni Wratislawval.
Akkor megmutathatja neki ezt a levelet, s megkérdheti, ő irta-e? S ha
azt fogja mondani: «nem»! akkor irja ön fel a kolostorom falára, hogy
Szunyoghy Ozmonda akkor hazudott legistentelenebbül, a mikor térden
állt, s az imakönyvébe nézett, a mikor Soror Arminiának nevezték.
… Ocskay magához vette a levelet.
Nem volt már sebhetlen csodahős: a testi sebe begyógyúlt, a lelki sebe
tovább vérzett.