Nem volt elég, hogy Bercsényit ilyen szépen eltávolították Forgách által
Rákóczy közeléből, még lehozatták Bécsbe Aspremontnét is, a fejedelem
testvérnénjét, a kit nagyon szeretett s igen hallgatott a szavára. Talán
két asszony le tudja győzni!
Ocskay mindent megtudott a feleségétől, a mi zárt ajtók mögött, a
legtitkosabb tanácskozásokban történik. Sarolta elmondta Ozmondának,
Ozmonda meg Ilonának. Minő fényes igéretekkel kecsegteti Wradislaw a
fejedelmet, hogy tárja fel előtte az európai politika helyzetét? mit
mondott neki Francziaországról, a bukott fejedelmek ezen kórházáról? a
külhatalmak követei milyen rosszul biztatják? XIV. Lajos igéretei mind
papiroson maradnak, az igért segélypénzt sem küldte meg neki:
hatszázezer livrerel van hátralékban, a fejedelem alig képes a háborút
folytatni. Rézpénzeit már a nemesség maga sem akarja elfogadni. Fele
annak már eddig is hamis pénz, most új, mesterségesebb vésetűt akarnak
veretni. A magyar urak tele vannak panaszszal. A nép zúgolódik a háboru
miatt. Egyes vármegyék ellenforradalomra készülnek. Hat vármegye
repræsentál a jezsuiták ellen hozott törvény miatt. A vezérek között is
nagy az egyenetlenség. Sokan megunták már a kardjukat. Az a fehér ing,
(Ozmonda albuma) a mire a neveik fel vannak írva, ez a fehér zászló,
mely a megadásra ád jelt. S még mindezekhez két olyan gyöngéden szerető
asszony könyei, mint Sarolta, a feleség, és Julia, a testvér! Meg kell
az ilyen tűzben, az ilyen vízben olvadni mindennek, a mi nem gyémánt.
Csakhogy Rákóczy épen az volt.
Mikor egyedül maradt, körülvéve csak azoktól, a kik gyöngének akarták
látni, akkor megmutatta, hogy nem kéri kölcsön az erejét senkitől s
visszautasított minden ajánlatot, mely kedvező volt neki, de nem annak a
négyfolyamos ország czímerének.
Egy reggel kisírt szemekkel jött ki a fejedelemnőtől Ozmonda Ocskay
Lászlónéhoz.
– Vége mindennek. Rákóczy nem mond le az erdélyi fejedelemségről. A
háboru újra megindul. A fejedelemnőt visszaviszik fogságába, Aspremontné
már elutazott.
Ilonkának a szive összeszorult erre a gondolatra. Egyszer elveszteni
azt, a kit szeretünk: ez is nehéz csapás; de visszanyerni, ismét
boldognak lenni, s aztán másodszor is elveszteni: azt hallani, hogy a
boldogság napjai, hetei csak egy kába álomlátás csalképei voltak: oh ezt
asszonyszív nem birja meg.
– És most már következik az, a mit mondtam, folytatá Ozmonda, hideg
lemondással. A fejedelemnő zárdába vonul, és én vele megyek. A mi
kettőnk küldetése ezen a világon megszünt. Nem marad hátra más, mint a
másvilágról gondolkoznunk. Te pedig, kedvesem, itt maradhatsz és
őrizheted a magad szerelmesét a balsors minden zivataraitól, a mik
üldözni fogják. Az egyikünknek jut a hideg ég, a másikunknak a forró
pokol: az édes biztos földet mind a ketten elveszítettük.
Ilonka kétségbeesetten sietett férjéhez. Elmondta neki, a miket
Ozmondától hallott.
– Mindent elhiszek, mondá Ocskay, csak azt nem, hogy a grófnő apáczává
akar lenni. Majd mindjárt megtudom én az igazat Jávorkától.
Épen odatoppant erre a szóra az emlegetett.
– Az igazat akarja tőlem megtudni kegyelmed? mondá Jávorka. Ez nehéz
dolog lesz, mikor minden ember abból akarja letenni a remeket, hogy
miként titkolja el az igazat. Ki sem szabad mondani azt a szót, hogy
eltörött a békepipa. Mindnyájan a legvastagabb barátságban maradunk.
A bécsi követek nem szakítják félbe az alkudozást, csak hazamennek újabb
instructiókért. A fejedelemnő nem azért megy el innen, hogy újra
folytassa a keserves fogságát, hanem csak azért, hogy gyöngélkedő
egészségét helyreállítsa valamelyik csehországi fürdőben s a cseh
kanczellár úr ő kegyelmessége maga lesz olyan kegyes, elkiséri őt odáig.
Csak a «viszontlátásig» vesznek búcsút. Mindenki marad abban a hitben,
hogy a béke meg lesz kötve s a méltsás urak osztogathatják egymás között
a tárnokmesteri, főpohárnoki, főlovászmesteri hivatalokat,
főispánságokat, meg a donátiókat, a mikből kegyelmedet, nagy szerencse,
hogy meg sem kinálták, mert így legalább nem veszt el semmit. Hanem arra
készen lehet kegyelmed, hogy a mely napon Sarolta fejedelemnő elutazik,
kegyelmed a maga ezredével ismét kisérni fogja a határig, de a feleségét
nem viszi ám magával, mert onnan, ki tudja, hová lesz a menetele?
Úgy lett; mindenkinek azt mondták, hogy a fejedelemnő fürdőre megy.
Karlsbad már akkor hires gyógyfürdő volt. Doktor Wolffius tanácsolta az
odautazást Érsekujvár posványos légköréből. Köröskörül temető itt a
környék!
Ocskay is megkapta a parancsot, hogy dandárját útra készen tartsa,
kisérni fogja Saroltát.
A fejedelemnő mindenkitől vidám arczczal vett búcsút. Ocskaynét
megölelte, megcsókolá, s azt mondta neki, hogy menjen haza az anyjához,
meg a kis fiához, «hiszen még látjuk egyszer egymást!»
– Igazán visszahozod még egyszer a fejedelemnőt? kérdezé Ilonka a
férjétől, mikor egyedül maradtak.
– Abban töröm a fejemet, de akkor tudom, hogy örökre itt marad.
Már akkor számára is hozták a felnyergelt paripát.
Jávorka a fejedelemnő podgyászos szekereire felügyelni küldetett a
kisérettel. Azok jó előre mentek, hogy hamarább érkezzenek.
A fejedelem egész a bajor sánczig elkisérte a feleségét. Ugyanaz a
kapitányi egyenruha volt rajta, a miben idejövetelekor tréfásan
meglepte. A sánczhoz érve, leszállt a lováról, odament a hintóhoz s még
egyszer megölelte, megcsókolá a fejedelemasszonyt. «A viszontlátásig.»
A gyermekeiről nem szólt hozzá. Hiszen a fejedelemasszony nem azokhoz
megy most.
Azután, a mint a hintó tovább gördült, a fejedelem felhágott a bajor
sánczra, a honnan húsz év előtt bombázták a török várműveket s az
emberhányta magaslatból nézett az eltávozó egyetlenegye után.
Tudott magának parancsolni, hogy büszkén, nyugodtan mosolyogjon. Pedig
tudta jól, hogy a mi ott abban a porfellegben eltávozik, egész életének
öröme, boldogsága, szerelme: soha vissza nem tér. Áldozatul van odadobva
egy nagy eszméért, a mit talán nem is lehet megmagyarázni.
Senki sem tudta ezt meg az arczáról.
Ocskay a fejedelemnő hintaja mellett lovagolva, visszanézett erre a
messze kimagasló alakra, a ki úgy állt ott, mint egy érczből öntött
szobor.
Egyszer csak távolból, valahonnan a karámok közül, megszólalt a tárogató
s elkezdte hangoztatni az ismeretes nótát: «Repülj fecském ablakára!» A
mélabús dallam végig ringott a puszta rónán, siró, panaszló, epedő
hangjaival. Ocskay leborult a lova nyakára s úgy sírt, mint egy gyermek.
Mikor letörülte a könyeit, hátratekintett ismét.
Az az érczszobor-alak még akkor is úgy állt ott a sáncztetőn, mint
elébb, karjait összefonva, mozdulatlanul. Ekkor aztán elkeserülten
kirántotta a kardját hüvelyéből Ocskay s bolond szokása szerint, mikor
senki sem állt is előtte, nagyokat vágott a levegőbe s azzal előre
vágtatott, a míg Jávorkát utolérte.
A tárogató dala még odáig is elhangzott. Mértföldekig ható szava volt
annak.
– Fiam! mondá az ifjunak Ocskay. Nem fáj-e a szived?
– Az enyimnek nincs tiltva, hogy fájjon.
– No hát senkinek se fájjon sokáig. Akarod-e, hogy még egyszer
visszahozzuk a fejedelemasszonyt?
Jávorka felnézett az égre és semmit sem felelt, csak egy fogai közé
dugott szalmaszálat rágogatott.
Két nap telt bele, míg Szakolczáig feljutottak. Ott a határszélen a
wallon kommendáns jött a hintók elé, hogy a magyar kiséretet felváltsa.
Ocskay búcsút vett a fejedelemnőtől, s azt a magyarok közül ezentúl már
csak Jávorka kisérte tovább.
Ocskaynak az volt az utasítása, hogy a fegyverszünet végeig maradjon
dandárjával a határszéli Szakolcza alatt. Még valami tíz nap volt hátra
a fegyverszünetből.
Ez alatt visszaérkezett hozzá Jávorka.
Mikor betoppant hozzá, azon kezdé:
– Az egyszeri légátussal szólva: «mit is tetszett csak az elébb kérdezni
tőlem?»
– Úgy? Azt kérdeztem: akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a
fejedelemasszonyt?
– Igenis: szolgálatjára.
– De hát mért nem feleltél akkor mindjárt a kérdésemre?
– Azt gondoltam, valami bolondságon töri a fejét kegyelmed.
– Miféle bolondságon?
– Tiszta bolondságnak látszott valami erőszakhoz nyulni, a mikor a
fejedelemnő maga jószántából utazik el, fürdőre megy, egészségét
helyreállítani; egész udvariassággal kisérik, vendégszeretettel
fogadják: akkor nekünk az ablakon keresztül rohanni be hozzá, előttem
tiszta bolondságnak tetszett.
– És most már nem tetszik ennek?
– Nem ám. A mint a fejedelemnő megérkezett Karlsbadba, rögtön strázsát
állítottak a palotája elé; de nem azért, hogy megtiszteljék vele, hanem
hogy senkit se bocsássanak be hozzá magyar kisérői közül. Tőlem
szorgosan követelték az átalagokat, a miket a fejedelem sárosi várából
hozatott a neje számára. Mondtam nekik, hogy azokban tokaji bor van. Azt
mondták: nem igaz, csak felül bor, alul pénz van benne. S mire való az
az eldugott pénz? A cseh népet insurgáltatni! Ezek azt hiszik, vagy
legalább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy Sarolta fejedelemnő egy
második Libussa, vagy legalább Velezta. Csehországban nagy respectus van
a lázadó asszonyok ellenében.
– Protestálnod kellett volna az erőszak ellen a fejedelem nevében.
– Hát talán nem tettem? Szépen protocollumba vették s azzal
kikomplimentiroztak az ajtón; s most már itt vagyok s azt kérdezem: «mit
is tetszett csak az elébb mondani?»
– Visszahozzuk a fejedelemnőt. Ők megszegték a fegyverszünetet.
– Csak alattomban.
– Hát más is alattomban.
– Meg van nehezítve a dolog. A fejedelemnő Karlsbadban, a fiai meg
Bécsben. Egyik a másik helyett kezes.
– Elhozzuk mind a hármat.
Jávorka a fejét csóválta.
– Akkor kegyelmed valami boszorkányságot tud.
– Egészen emberi módon számítok. Mi is kézrekerítünk valakit, a kiért
ide fogják aztán adni mind a hármat.
– Akárhová srófolom fel az eszemet, nem tudom kitalálni, hol lakik az
ilyen «valaki?»
Ocskay egészen közelhuzta magához Jávorkát s a fülébe súgta:
– Elfogjuk magát a császárt.
Jávorka összerázkódott.
– A hideg borzongatja végig a hátamat.
– Ha elmondom hogyan? nevetni fogsz rajta.
Ocskay bevitte magához Jávorkát a belső szobájába, bezárva maga után az
ajtót kulcscsal. Mikor egy óra mulva Jávorka visszajött, a szemei
villogtak, az arcza ragyogott: három szál bajusz volt a szája fölött,
azt pödörgette keményen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még egy hét volt hátra a fegyverszünetből; abba még beleesett a
jánosnapi vásár. Még akkoriban Bécs városának is voltak országos
vásárai, a mikre messze földről felgyülekezett a népség, kinek eladója,
kinek venni valója volt, s kirakhatta a távolról hozottat, a városon
kívül utczasorokra épített sátorok alatt válogattak a kerek világ
drágaságaiban. Kapható volt a bécsi vásáron a hollandi aranybrocattól a
pukovai halináig, s a velenczei ötvösmunkától a pozsonyi mézesbábig
minden.
Erre a vásárra különösen sok marhát és lovat szoktak felhajtani, még
távol Magyarországból is; megszokott alakok voltak a gulyások, a
csikósok a maguk népies viseleteikben, úgy, hogy rájuk lehetett ismerni
már a gúnyáikról: ez a széles piros szegélyű szűr azzal a nagykarimás
kalappal Göcsejből jött; az a fekete fürtösgubájú, a magas karimátlan
csákóval, a Sárrétről való.
A vásáros népen kívül természetesen az egész koldushad is összecsődül
ilyenkor az országos búcsúra. Bécs városa ez idő szerint nevezetes a jól
organizált koldustestületéről. Azoknak saját törvényhatóságuk van,
czivil- és criminalcodexszel, mely a koldusok herczege által szigorúan
kezeltetik; kebelzetükben egyesülnek valamennyi koldusczéhek, a miknek
mindegyike külön mesterséget kultivál. Itt vannak a «fopper»-ek, a kik
dühös őrjöngőknek adják ki magukat, nyakukon vasörv, kezeiken láncz;
egyik társuk a láncznál fogva vezeti őket, s korbácscsal fenyegeti, ha
ordítanak és harapni akarnak. Azok ott a lerongyolt török jelmezben,
felkötött kézzel, beragasztott félszemmel, a török fogságból
megszabadult «laszner»-ek. Igen népszerű mesterség. Annak ugyan már
harminczöt esztendeje, hogy a törökök Ausztriából legutoljára fogságra
hajtották a népet, mint a csordát, hanem azért a «laszner»-ek még mindig
jönnek elő Mesopotámiából, s rimánkodásaikba arabs szavakat vegyítenek.
A kik a járó-kelő nép útjába kiülnek, azok a «zikiss»-ek: a szegény
vakok, a kik nem látják, hogy merre az út? ha kutyájuk nem volna, a ki
vezesse őket, talán ide se találtak volna a vásárba. A «grandmerek», a
hamis nyavalyatörősek veszedelmes versenytársai a «seffer»-eknek, a
kiknek a tudományuk abból áll, hogy borbolyagyökérrel sárgára festik az
arczukat, s attól sárgahideglelőseknek látszanak; ellenben valóságos
aristocratiát képeznek a grémiumban a «kamdirer»-ek, a kik tönkrejutott
kereskedőknek adják ki magukat, vedlett prémes talárban járnak, s igen
szépen tudnak sírni a viszontagságaik elmesélése mellett. A «beghárd»-ok
mesterségéhez pedig már egész tudomány kell. Ezek kóborló barátok, a kik
perzselybe gyüjtenek szent czélok számára; diák mondásokkal keverik az
ájtatos rimánkodást, s a cordáikról bokáig lecsüggő olvasót viselnek,
melyen mindegyik szem egy-egy dió. Azok a diók pedig ólommal vannak
beöntve, s hatalmas segítség olyankor, mikor a beghardot az
alkalmatlankodó törvényszolgák megszorítják; azzal az olvasóval ahány
ütés, annyi betörött fej.
S aztán, mintha nem volna Bécsnek magának is elég koldusa és azzal rokon
népe, még a szomszédból is, de messze földről is összecsődül a
János-fővételi búcsúra a félkézkalmárok mindenféle fajtája, a czigányok
sem maradnak el.
Egész búcsújárás, a hogy csoportostól vonulnak fel az országúton,
mankóval a hónuk alatt a sánta-bénák, boton vezetve a vakok, targonczán
tolatva a nyavalyatörősök: együtt velük a medvetánczoltató,
dudanyekegtető oláh, a szent éneket gajdoló vénasszony, az üstfoldozó
czigány, közben egy-egy rongyos ponyvafedett szekér, zöld ágakkal
körültüzködve, előtte egy pár rossz gebe, a szekér echója alól sebekkel
iszonyún éktelenített karokat, lábakat lógatnak ki a bennülő lázárok; a
csoport közepén pedig ordas szamárvemhén parádézik a díszes társaság
vezére, a kápzsáló barát: piszoktól ragadó kámzsa a termetén, nagy
olvasó a cordáján, a kezében roppant crucifixus. Minden szent kép előtt
az útfélen megállnak, térdre letelepednek; mikor belefáradnak az
imádkozásba, akkor énekelni kezdenek; ha idegen vásáros nép téved a
közelükbe, akkor a barát előáll prédikálni, és beszél olyan szépen, hogy
abban minden nemzet megtalálhatja a magáét. Keverve van a prédikáczió
latinnal, tóttal, némettel, és czigány aranymondatokkal, de hogy mi az
alapnyelv, azt nehéz kitalálni.
Ez az egész búcsújáró csőcselék mind Ocskay embere. A legvakmerőbb
ficzkók, a minőket csak Andrássy, a barátvezér Siserahadából
szemenszedve ki lehetett válogatni. Az a barát, a ki ott a többinek
prédikál: az meg maga Jávorka.
Senki sem veheti őket így gyanúba: hisz mind gyalog vannak, s a mankó
nem fegyver. Hanem azokon a szekereken, a mikről a csalfa sebmutogatók
lógatják le a lábaikat, kardok vannak eldugva a gyékény alá; a
szürujjában, a koldusiszákban töltött mordály lappang, a koldusbot
végére egy percz alatt fel lehet rántani a fokos vasát, s akkor az
mindjárt fegyver. Azután meg az a kétszáz csikó, a mit a búcsújárók
előtt hajt a a vásárra tizenkét csikós, nem remunda mén, hanem
kitanított paripa: csak egy trombitaszó kell, s egyszerre minden koldus,
czigány, vén asszony fokost, kardot kap a kezébe, felkap a lovára
szőrén, s akkor aztán ők tudják, mit tesznek?
A vásártér és a Favorita-kert között elvonuló út mellett áll egy magas
halom tetején a Spinnerin am Kreuz: egy művészi faragványú fogadalmi mű,
a minek az eredetéről, történetéről sok mesét tartogatnak a krónikák. Az
ötven láb magasságú emlék szent szobrain ejtett csorbáknak majd Bocskai
hajdunépe, majd Karamustafa jancsárhada volt a keresztapja.
A legutolsó a mondák között az, hogy ennél az emlékszobornál
szándékoztak a kuruczok elfogni a császárt.
Ravaszul volt ez a terv kifundálva.
A hol most Bécs legnagyobb épülete, a fegyvertár áll, akkor még sűrű
erdőség volt, a miben csak a császárnak és udvari népének volt szabad
vadászni. Az akkori vadásztörvény még a medvékre nézve is kimélési
évadot tartott fenn (Bécs város határában). Hogy a tömérdek őz, szarvas
el ne pusztítsa a köznép vetéseit és káposztás kertjeit, meg volt
engedve, hogy kiki a maga földjét körülpalánkozhassa: azonban azzal a
kikötéssel, hogy a palánkok vége ki ne legyen hegyesítve, nehogy a
császári vadak, ha mégis kedvük tartja itt-ott látogatást tenni,
megsértsék a kerítésugrás közben magukat. Ilyenformán az az egész
matzleinsdorfi vonal, a hol most a déli vaspálya raktárain s roppant
terjedelmű téglagyárokon kívül csak egy kis csoport ódon épület látható
még egy rakáson (az is valami boldog feltámadásra váró Baubank siremléke
lehet), történetünk korszakában végig a matzleinsdorfi kapuig
szegélyezve volt palánkokkal, apró kertészlakokkal, cserzővarga,
kötélgyártó telepekkel, a miken túl következett a vadászterület, a
Spinnerin am Kreuz-nál eltérő mellékúttal. E vadászterületet magától a
várostól elzárja a még most is látható külső bástyaárok, mely zeg-zúg
vonalban huzódik le egész a Dunáig; mai nap ezt a vonalat foglalják el a
tűzifa-raktárak, kőfaragó-telepek; a veres téglafal burkolata a
sánczároknak be van már düledezve, s a feneke be van nőve fűvel. Ez idő
szerint az árok vízzel volt tele, s csak egyes kapukon keresztül
lehetett rajta átkelni, azok felett tornyok voltak, rendes védelemre
alkotva.
A császárnak szenvedélye volt a solymászat. Minden nap ki szokott
lovagolni vadászkiséretével a Dunapartot ellepő rekettyésbe, a hol a
gémek, kócsagok tanyáztak; s nagy gyönyörüségét találta benne, ha a
hazai solymok túltettek a versenyben a hirhedett kirgizhéjákon.
A vadászcsapatnak a Spinnerin am Kreuz mellett kelle elhaladni, s ezen a
helyen szokása volt a császárnak, hogy a lováról leszálljon s a szent
emlék előtt, térdét meghajtva, egy Ave Máriát elmondjon. Ezt tudva,
rendesen egész koldus csoport szokta megszállva tartani a Spinnerin am
Kreuz környékét, mikor már a császár közeledtét sejték; azokat az előre
küldött alabárdosok az árok tulsó partjára szokták átterelni, s csak
azután, mikor a császár ájtatoskodását elvégezte s ismét lovára ült,
eresztették vissza, a mikor aztán a főudvarmester nehány marok apró
ezüst pénzt szórt a sokaság közé; a vadásztársaságot nagyon mulattatá
az, hogyan birkózik, dulakodik, hentereg egymáson a rongyos had, a pénzt
felkapkodva.
Erre az alkalomra vártak Jávorka és a rongyosai.
A vásár alkalmával sokkal több alabárdos volt fölállítva a Spinnerin am
Kreuz környékén, mint máskor, hogy a gyülevészt respectusteljes korlátok
között tartsák. Jávorka népe külömben is összetartott, elég nagy
boszuságára a többi koldus-társaságnak, mert makacsul tartá megszállva a
kőemlék környékét s onnan semmi processio által magát leszoríttatni nem
engedé. Pedig a többieknek is voltak Beghárdjáik; de azokat Jávorka mind
leprédikálta. Igen jó cseh-németséggel olyan szépen tudott szónokolni
onnan az emlék talapzatáról Keresztelő szent János felől, hogy azt még a
strázsának állított alabárdosok is szájtátva hallgatták. Leirta szent
János öltözetét, a mi természetesen sokkal inkább hasonlított a jámbor
koldusokéhoz, hogy sem mint a czifra alabárdosokéhoz: «Azt hiszitek,
volt ilyen sarkantyus csizmája? ördögöt volt! mezítláb járt. Azt
hiszitek, ilyen aranypaszomántos dókát varrt neki a szabó? Tüzes
mennykőt! Egy birkabőr volt az egész ruházata; ha hátul fujt a szél,
hátravetette, ha előlről fujt, előre huzta. – So had e gmacht!»
A favorita-uton már kezdtek csillámlani a harschier gárda sisakjai, a
kik a császári vadászcsapat előtt jöttek, hogy a vásári tolongásban az
utat nyitva tartsák.
«Tutti more basaule! mormogá czigányul az álbarát a körülálló hivekhez,
mire azok egyszerre mind letérdepeltek s elkezdték imádkozni
czigánynyelven a «mining atye»-t s az alatt leoldozták derekaikról a
köteleket. Ez talán valami kegyes szertartás? Nem. Ezek a kötőfékek, a
miket a lovak szájába fognak vetni. Ez lesz az egész lószerszám.
Jávorka folytatá a prédikácziót.
«Mivel élt a Keresztelő szent János? Azt hiszitek, vajas zsemlyét evett?
Azt ám: ördögöt! Sáskát evett a pusztában! Láttatok már sáskát? Épen
olyan állat, mint ez az alabárdos itt ni! pánczél van a derekán, két
toll van a fején, bajusz van a száján, sarkantyú a lábán!»
Ez nagyon tetszett az ájtatos sokaságnak.
Jávorka azt leste, hogy mennyire közeledik a császár kisérete? Mikor
adjon jelt a mindenfelé elhelyezett czimboráinak?
A közben folytatta a prédikácziót, áttérve Keresztelő szent János
szenvedéseire, a miket annak a gonosz Herodestől és az infámis
Herodiástól ki kellett állani, minden szörnyű kegyetlen megkínzatás után
a vele szemközt álló alabárdosra rivallva: «glabst, had e wánt? – Nix
had e wánt! – Glacht had e!»
A császár maga is látható volt már az úton; kisérete alig állt ötven
emberből, azoknak is egy része fegyvertelen solymár, vadász-apród. Ő
maga könnyű bársonyöltözetet viselt, a meleg évszakhoz alkalmazottan.
Jávorka a szent história végére sietett: Szent Jánosnak a fejét is
levágatta a gonosz Herodiás s úgy hozatta fel, tálra téve. De a dicső
még akkor sem sirt. «Glacht had e!»
A császár egészen közel ért már a Spinnerin am Kreuzhoz; az álbarát a
hamis szakálla alól odadörmögött a hiveihez czigányul: «irgundum gule…
Farahó fiai! sopphengyule gagyule! Aztán dsamoré abadé! háj csina
fakadé! – Kiki magáért!»
Ekkor egy hændelfanger (nem «csirkefogó», hanem «kötekedő») hirtelen
odarohant a császári vadászkiséret elé, s térdre vetve magát a lovagok
előtt, elkezdett hangosan kiabálni.
– Felséges császár, ne jőjj tovább! Gyilkosok várnak rád. Ereszszetek a
császárhoz! Hadd mondjak el mindent. Én igazi bécsi fiu vagyok, a
hændelfanger czéhből: ismerem az egész nemzetséget, azok ott a Spinnerin
am Kreuznál nem a mi embereink! Idegen rablók. A vén asszonynak, a ki
ott imádkozik, bajusza van; a vak meglátott, hogy nem közéjök tartozom,
s a néma rákiáltott a nyavalyatörősre, hogy üssön agyon! Három
koldustarisznyát kikutattam, mind a háromban ilyen szerszámokat
találtam.
A zsebtolvaj három fokosfejet vett elő a kebléből, a császár elé tartva.
A fokos nagyon jól ismert különlegessége volt a kurucz fegyverzetnek,
kalapács, a minek túlsó vége görbe sascsőrben végződik. Sisaktörő gonosz
szerszám. De a mi még hitelesebbé tette a rémhirt, mind a három fokoson
látható volt az F. R. II., Rákóczy névelőbetüi. Ezek a kuruczhad rendes
fegyverzetéből valók!
Jávorka onnan a szent emlék magas talapzatáról vette észre, hogy a
császári kiséret közeledése fennakadt, s az egész csapatban nagy
felindulás van. El van a furfang árulva.
O du verfluchte Heródiás! kiálta elkeseredéssel s megcsóválva a feje
fölött az olvasót, olyat ütött vele az előtte álló alabárdos
koponyájára, hogy az hasra esett tőle: «Most már gyepre púpos! ottura
kardos! Dikhecz a devlába!»
Azzal egyszerre az egész kolduscsoport előrántotta a fokosait, ráhúzta a
bot nyelére, s rohant a közelben tanyázó ménes felé, pillanatok alatt
felkötőfékezve a legközelebb talált paripát, s felkapva a puszta
szőrére: a szekereken gunnyasztó lázárok leugráltak sánta lábaikkal a
szekerekről, s felnyalábolva egy csomó kardot a szekér derekából,
rohantak azzal a lovon ülőkhöz. Mintegy varázsütésre lovashad állt elő a
kolduscsőcselék és marhavásár helyén. Azt az egynéhány alabárdost
leverték minden küzdelem nélkül.
A kifőzött első terv azonban már meg volt hiusítva. A császári kiséret
hirtelen megfordult s vágtatott vissza a város felé.
Hanem Jávorkának erre az esetre is volt előre kifundált stratagémája.
Ott voltak elhelyezve a vásártér végén a czimborái egy rideg gulyával.
Ezek a jeladásra egyszerre kiereszték a karikásaikat, s neki terelték a
marhákat az országutnak.
A császár és kisérete fennakadt a bőszülten bömbölő állattömegben; azon
nem lehetett keresztültörni.
Jávorka kuruczai időt nyertek a kiséretet utolérni. – Vad «rajta!
rajta!» ordításuk már hallható volt az országúton; a paripáiktól fölvert
porfellegben nem lehetett felismerni a számukat; a lármájuk után egész
ezrednek hihették őket.
A harschier-gárda lovagjai szemközt fordultak a kuruczok ellen, s
megkezdék velük a kétségbeesett harczot. Ez csak pillanatokra tarthatta
fel az ádáz rohamot; a legvitézebb lovagot csikóspányvával ránták le
lováról s a közbefurakodott kurucz a kurta fokosával pogány viadalt
mivelt a pánczélos vitézek között, a kik hosszú pallosaiknak csak a
markolatját használhatták ellene, s ha kezébe szakadt a fegyvere a
csikósnak, átugrott az ellenfele lovára s úgy kelt vele nyalábra,
birokra, maga Jávorka a feltűrt ujjú barátkámzsában a huszfontos
olvasóval osztotta az áldást. Átkozott fegyver volt az a kezében.
A vadászkiséret mind jobban közreszorult. Elől az összetódult tulokfalka
zárta el az utczát, hátul a harczoló testőrség egyre fogyott. Nem
látszott menekülés.
Ekkor egy bátor polgár, a kötélverő Jaksch, állt elő megszabadítani a
veszélyben forgó uralkodót. Látva a veszedelmet, nem félt kijönni az
utczára, mint a többi nyárshazafi; odarohant a császárhoz, megragadta a
lova kantárát.
– Ide be az én udvaromba! Innen a kötélverő-téren át ki lehet jutni a
Favoritára, s arra szabad az út.
A fejedelmi vadászkiséret elmenekült a kötélverő udvarán keresztül, a
míg a harschier-gárda a kuruczok rohamát feltartóztatá.
Jávorka észrevette a menekülést s elordítá magát a tombolás zaja közt:
«Ácsi! Ácsi! Hagyd el móré! Fordulj! Kanyarodj!»
Azzal megfordítva a lovát, visszaszáguldott a legelső kerítésig;
nyomában a csapatja. Átúgrattak a kerítésen, le a mély kertekbe; egy sem
törte ki se a lova lábát, se a maga nyakát. Még utolérhették az uton
végig vágtató vadászcsapatot; kerítés, vízárok nem volt előttük akadály.
Most már a harschier-gárdával sem volt dolguk; az a hátuk mögött maradt.
A kurucz mén volt olyan gyors futó, mint a meklenburgi vadászparipa.
Utól kellett nekik érniök a császárt. – És ekkor teljesedik Ocskay
vakmerő álma. Egy fogoly háromért cserébe! A császár maga a kuruczok
kezében. Teljes diadal, mielőtt harcz lett volna.
Hanem ekkor a fátum saját stratagémáját fordítá a kurucz ellen. Mikor
már a sok zöldséges kerten keresztül vágtattak s kiértek a
Favorita-útra, a honnan a város külerődítményeig könnyen elérhették a
menekülőket: egyszerre eléjük kerül a saját szilaj gulyájuk; a maga
eszétől a mellékútra kanyarodva s most a kuruczokat zárja el a császári
kisérettől.
«Ez aztán marhaszerencsétlenség! szitkozódék Jávorka, a barátcsuhához
nem illő manichaeus-módon szidva minden szenteket, de különösen azt, a
kinek a válla fölött egy tulokfő néz át. Porba hullott a pecsenyénk!»
Fel kellett hagyni az üldözéssel.
De meg arra is kellett gondolni, hogy most már merre tágabb a világ?
Egész Bécs város népsége talpon állt már s jött ellenük nagy riadallal.
«No most már aztán, urak, úrfiak, válogatott czigánylegények, uzsgye
fóre! Ki merre lát! Rúgd a farmatringot!
A dunaparti bozót közel volt; mire a fellármázott bécsi helyőrség
kivonult a vakmerő kalandorcsapat üldözésére, azok már akkor
árkon-bokron, Dunavizen, sötét erdőn túljártak s azt se mondták, hol
keresse őket valaki?