Ilonka rábámult. Hogy lehet egy nő olyan vakmerő, hogy a feleség előtt
legszebb férfinak találja annak a férjét.
Ozmonda vette észre a hatást s csak azért is növelte azt: «Bizony
mondom: ha valakit szerencsétlenné akarnék tenni, az nem a fejedelemnő
volna, hanem Ocskayné asszonyom.»
– Vigyázzunk! suttogá Sarolta, Ocskay jön!
Arra egyszerre mind a három hölgy komolyságra erőltette az arczát, hogy
Ocskay észre ne vegye, miszerint a titok ki van találva.
Azt jött jelenteni a brigadéros, odalovagolva a hintó mellé, hogy a
lehotai várkastélynál pihenőt fognak tartani, hogy az egész kiséret
együvé jöhessen s aztán együtt vonulhassanak be Nyitra várába.
A Pozsonyban volt külföldi követek s a cancellár, Wratislaw és azonkívül
a közbeeső vidék uri rendjének szinejava mind csatlakozott a fejedelemnő
kiséretéhez; úgy, hogy a határvendéglátónál már egész szekérvár gyűlt
össze.
A fejedelemnő nem birta jó kedvét eltitkolni. Egész éles szint kapott
tőle az arcza.
– Brigadéros uram! mondá Wratislaw Ocskaynak. A fejedelemnő nagyon jó
pirosítót használ. Tegnap még olyan halavány volt, ma meg olyan szinben
van, mint egy farsangi menyecske.
– Azt a pirosítót alighanem az én feleségem adta neki kölcsön, sejteté
Ocskay, gyanakodóan nézve az asszonya után, a ki azonban nagyon kerülni
látszott a férje szemeit.
Innen aztán cum genitibus indulának meg Nyitra felé. Mentől közelebb
jutottak, az út annál inkább el volt lepve összesereglett népsokaságtól:
az örömujjongó tömegtől csak lépésben lehetett haladni. A hintó mellett
lovagló Ocskay pedig alig birta az odafurakodó bámulókat vissza tartani,
hogy a lovak lábai, meg a kerekek alá ne kerüljenek.
Az ágyúk üdvlövései dörögnek a messze kimagasló Czoborhegy
bástyafokáról, elenyészve a nép üdvriadalában.
Az egész tájékot Nyitra felől arany köd borítá, a mint a lemenő nap a
porfelleget bevilágította.
Egy tölgyfa-csoportoktól körülárnyalt dombon várt a fejedelem
kiséretével az érkezőkre.
Környezetét képezték az erdélyi nemesek, a magyar főurak, a párduczbőr
kaczagányos skarlátpiros dolmányos palotások, s az idegen főtisztek
pompában tarkálló csoportjai. Ő maga azok közt a legfényesebb alak,
királyvörös bársonymentében, aranyszövetű dolmányában, hermelines
kalpaggal a fején; igazi fejedelmi jelenség.
A rengő kócsagtoll mellé oda volt tűzve a margaranthusvirág is.
Mikor a fejedelemnő hintaja megérkezett a domb elé, Ocskay László előre
vágtatott a fejedelem elé s kardjával üdvözölve őt, jelenté, hogy
küldetését bevégezte. Mire a fejedelem inte neki, hogy dugja a kardját a
hüvelyébe, a mi hadirendben álló katonákra nézve nagy kitüntetés.
S azzal a fejedelem odalovagolt egyedül a hintóhoz, s ott leszállva a
lováról, maga emelé le a hintóból a fejedelemnőt.
Mikor megölelték egymást ott az egész nép láttára, azt dörmögé a
fejedelem szerelmetes szóval:
«Hát a «rajkó» csakugyan egészen az apja fia?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Eddig tartott a csupa fény: – most jön az árnyék.