… Csakugyan nem találta ki a rejtélyt! Nem ismerte meg a magyar arczban
a régit, a magyar szóban a hajdanit…
A fejedelem egy bokrétát tartott a kezében; orgonavirág volt az. Ez idő
szerint a legujabb disznövény Európában, a mit a császári tudós
botanikus Busbach hozott nemrég Kis-Ázsiából, fejedelmi diszkertek
pompájáúl.
– A fejedelem küldi általam ezt a bokrétát felségednek.
A virágot megismerte Sarolta; de a szavakat nem érté. Ozmonda grófnő
magyarázta meg neki azokat németűl. És azután a fejedelemnő válaszát is
viszont ő tolmácsolá magyarúl a tisztelgő lovagnak.
– Igen szépen köszönöm a bokrétát; ez az én kedvencz virágom. Ezt mi úgy
híjuk, hogy «margaranthus».
– Mi magyarok ebből a szóból «orgona-virágot» csináltunk.
Így folyt aztán a beszélgetés Ozmonda tolmácsolása mellett; a fejedelem
beszélt magyarúl a nejéhez, a fejedelemnő felelt a férjének németűl s
Rákóczy megvárta, a míg azt neki Ozmonda lefordítja.
– Felséged Nyitra várában ezen virágokkal találja a szobáit feldiszítve,
folytatá Rákóczy; de azt kérdezteti általam a fejedelem, hogy nem árt-e
azoknak az illata felséged drága egészségének?
Sarolta megértve a kérdést, megadta rá a választ.
– Köszönöm a fejedelem szives gondoskodását és kérdését. Egészségem
nagyon jó, hála a mindenhatónak, s szobáim otthon, Bécsben is mindig
tele vannak virágokkal.
– Vajha ne lenne felségedre nézve Bécsben az otthon, hanem minálunk!
A fejedelem e szóval csaknem kiesett a szerepéből; ez túlment a százados
illetőségén.
A fejedelemnő nagyon rá is nézett érte.
– Hogyan? Ezt is a fejedelem megbizásából mondta kegyelmed?
– Minden bizonynyal.
– Otthonnak kell neveznem azt a házat, a hol a gyermekeim vannak, mondá
erre a fejedelemasszony.
A fejedelem hátrarántotta a paripáját. Bizonyosan egy porszem eshetett a
szemébe, azt kellett kitörülnie.
Megint előre léptetett s folytatá a beszélgetést.
– Szabad a fejedelmet megnyugtatnom az iránt, hogy gyermekei
egészségesek?
– Mondja meg kegyelmed, hogy testileg, lelkileg épek, egészségesek, jó
órában legyen mondva! A nagyobbik igen szelid, komoly és jó tanuló; már
latinúl is olvas és confirmálva is van.
Rákóczy csak alig tarthatta féken a nyelvét, hogy rögtön ne folytassa a
kérdést, mielőtt a mondottakat Ozmonda grófnő lefordítja neki magyarra.
– És a kisebbik?
A fejedelemnő mosolygott. Milyen furcsa ember ez a kapitány! Ő is olyan
mohón tudakozódik a kisebbik felől, akár csak az apja. Annak volt az a
szivbeli kedvencze. Csak azért se dicséri fel előtte – a rajkót.
– Óh a kisebbik, az nagy pajkos. Az inkább szeret játszani, birkózni,
mint betüket magolni. Makacs, akaratos, szilaj fiu: egészen az apja fia!
Ha e szavaknál az arczába nézett volna Sarolta Rákóczynak, lehetetlen,
hogy ki ne találta volna a maga rejtélyét; az a kisugárzó öröm mindent
elárult volna az «ő» szemei előtt.
– Szabad-e jó hirrel visszaszáguldanom a fejedelemhez?
Rákóczyné még többet is mondott.
– Mondja el kegyelmed neki még azt is, hogy fiai minden reggel, este az
ő arczképe előtt mondják el imáikat. Mondja el neki, hogy az ő neve az,
a mivel ébrednek, az utolsó szó, a mivel aludni mennek, ez békíti ki
őket, ha összeczivódnak. Mondja meg neki, hogy mikor asztalnál ülnek,
legjobb falatját mindegyik a tányérján felejti, azt mondják: «apa
távolban van és talán éhezik.» Mondja meg neki, hogy éjszaka, mikor
magukra vannak, felkölti egyik fiu a másikat álmából s tanítgatja azokra
a magyar szavakra, a miket a felszolgáló cselédtől ellopogatott, hogy
tudjanak apával beszélni valaha!
De már ezt nem várta be Rákóczy, hogy lefordítsák neki németből
magyarra. Nagyon tüzes volt a paripája. Előre ragadta. Nem maradhatott
meg a hintó mellett, hogy el ne árulja magát.
A fejedelemnő azt hitte, hogy ennek így kell lenni. Valamit súgott
Ozmondának, mire a grófnő, kihajolva a hintó ablakán, visszahívta a
lovagot.
– Kapitány úr! Jőjjön vissza, kérem. A fejedelemnő meg akarja önt
jutalmazni.
Rákóczy visszatérve, feszes udvariassággal viszonzá:
– Felséges asszonyom! Nekem a fejedelem által meg van tiltva minden
jutalom elfogadása.
– De «ezt» talán? mondá Sarolta, letörve egy ágat a lilaszin
orgonavirágból s odanyujtva azt Rákóczynak.
Ehhez már nem kellett tolmács.
Rákóczy levette a kalpagot fejéről, s míg Sarolta az orgonavirágot a
sastollas forgó mellé odatüzte, egy áhitatteljes csókot lehelt arra a
hófehér bársonykézre.
És Sarolta még akkor sem ismert rá.
A fejedelem aztán vágtatott tova a «maga» virágjával Nyitra-Lehota felé;
nemsokára messzire elhagyta a nehéz hintót, a mi lassan döczögött előre
a maga hatos fogatával.
Ilonka nem rontotta el a tréfát az egész beszélgetés alatt. Pedig sok jó
alkalma lett volna hozzá, hogy megitassa az egereket, mert mindent
értett, a mi másra nézve titok volt; de tartotta magát szilárdúl a férje
utasításához, s ha néha-néha elővette az érzékenység, eltakarta az
arczát a kézbeli kendőjével, mintha az uti por ellen védelmezné magát, s
a mellett ugyan őrizkedett a fejedelem arczára tekinteni, nehogy
elárulja magát, hogy ismeri ezt a lovag urat valahonnan.
Hanem épen ezáltal tette magát gyanussá – Ozmonda előtt.
Ozmonda észrevett a fejedelemnővel beszélgető lovag arczán valami könnyű
megdöbbenést, a mint az Ocskaynét meglátta a hintóban s az sem kerülte
ki a figyelmét, hogy a lovag többször vetett beszéd közben futó
pillantásokat Ilonka felé, míg Ilonka állhatatosan a fejedelemnő arczára
nézett, sőt néha kitekintett a hintó másik ablakán a mezőre. Ez a közöny
erőltetve van. Egy ilyen szép délczeg lovagot minden nőnek ugyan szembe
kell nézni, – a ki azt először látja.
Ezt nem akarta Ozmonda kitanulatlan hagyni.
A mint a kisérő lovag elvágtatott, azonnal megszólitá Ilonkát.
– Kegyelmed, brigadérosné asszonyom (a fejedelemnő előtt az
udvarhölgyeknek nem volt szokás egymást tegezni), ismeri talán ezt a
lovagot?
Ilonka meglepetve tekinte a kérdezőre.
– Honnan gondolja ezt kegyelmed?
– Onnan, hogy egyszer sem akart ránézni, mindig elfordította az arczát.
Ha soha sem látta volna, jobban megnézte volna. Látta őt már valamikor?
Most itt lett volna a feladat: mondani valamit, a mi az igazságot –
megkerüli!
Hiszen ha csak mondani kellene, az még valahogy kitelnék; de mit szól
hozzá az arcz, mely arra a puszta gondolatra, hogy most hazudni kellene,
egyszerre tűzlángba borul?
Az elpirulást pedig másra magyarázzák. Ozmonda kaczag.
– Haha! Kegyelmednek ugyan melege lett egyszerre! Nem látta, nem ismeri
ezt a lovagot?
– Láttam is, ismerem is, mondá Ilonka, s ezzel a szóval
visszaparancsolta a lázadó piros vért az arczából. Nem esett hazugságba.
De a szive mégis csak nyugtalanul dobogott, mintha valami nagyot vétett
volna.
– Akkor a nevét is tudja kegyelmed?
– Tudom; de nem mondhatom meg.
– Ej, ej! egy név, a mi kimondhatatlan! Ez veszedelmes titok lehet.
– Ha veszedelmes, csak rám nézve az.
– És Ocskayra nézve nem?
– Épen nem.
– A kapitány igen szép ember.
– Igazán az.
– Ideálja a férfinak.
– Magam is azt hiszem.
– Még Ocskaynál is szebb embernek találja kegyelmed?
– Még nálánál is. Ő a legszebb férfi Magyarországon.
– Ah ez naiv vallomás. A női erény hazájában! Hát már idáig terjed
Trianon?
Ozmonda csipkelődései nem fájtak volna Ilonkának, ha a fejedelemnő
arczán nem kellett volna látnia a szigoru megróvást, a mi ezeket
követte. Sarolta maga példányképe volt a hitvesi hűségnek.
– Hagyj békét Ilonának! mondá a fejedelemnő.
– Hisz én nem kérem semmi titkát, csak az ismerős lovagnak a nevét. Azt
felséged is követelheti tőle.
– Az igaz, Ilona? Hogy híják ezt a lovagot?
Ilona arcza most már elsápadt; olyan volt, mint a vallatott rab, a ki a
biró kulcsos kérdései előtt alig tudja tovább rejtegetni titkát.
– A nevét nem mondhatom meg.
– Akkor te szereted őt.
A mikor ezt mondta a fejedelemnő, arczában annyi nehéz vád, oly terhelő
itélet volt, hogy Ilonka nem tehetett róla, de kénytelen volt magát
ellene védelmezni. Csendesen, nyugodtan válaszolt.
– Szeretem: mint a hogy szereti bizonynyal minden magyar asszony.
Sarolta arczán, mint a felébredés, oly gyors volt egyszerre az átmenet a
fagyos szigorból a verőfényes örömbe.
– Ez Rákóczy volt? kiálta, megragadva Ilonka kezét. S azzal be sem várva
a választ, hirtelen kihajolt a hintó ablakán s utána nézett sokáig az
eltávozónak. Olyan jól esett még a porát is látni, a mit lova fölvert az
úton.
Azalatt pedig el nem ereszté Ilona kezét a magáéból. S mikor már nem
láthatott a hintóablakból semmit, akkor engesztelő kegygyel megcsókolá
Ilonka arczát, s aztán feddő szóval fordult Ozmondához:
– Látod, ezt a titkot te vallattad ki Ilonával! Neki nem kellett volna
ezt elmondani. Már most hozzuk helyre a hibánkat s tegyünk úgy, mintha
nem tudtunk volna meg semmit.
Ozmonda irigy volt Ilonkára. Ugy tett, mintha örülne a sikerült
tréfának.
A fejedelemnő pedig egész gyermekké lett az örömtől, alig birt magával.
Ilonka szavait szedte elő rendbe.
– Hát csakugyan ő a legszebb férfi az országban? Hát igazán ideálja a
férfinak? Még Ocskay Lászlónál is szebb férfi? Igazán?
Olyan lett az arcza, mint egy menyasszonyé.
Vége volt a feszes etiquettenek; a három asszony össze-vissza fecsegett
minden édes bohóságot – az ismeretlen lovag felől, magyarázva ezt a
képzelhetlen átváltozást és leginkább csodálkozva, hogy a fejedelemnő
hogy nem ismert rá legalább a szemeiről, de a hangjáról sem a férjére?
– Én attól féltem, hogy a fejedelem elárulja magát, mikor a gyermekeiről
beszélt a fejedelemasszony; mondá Ilonka.
– Ahán! Azért ragadta úgy el egyszerre a paripája előlem!
– Én nagy vétséget követtem el, tudom, mondá Ilonka, hogy nem tudtam
megőrizni a titkot, de mikor úgy fájt a lelkemnek, a miért azt mondtam,
hogy van Ocskaynál szebb férfi a világon.