A viszontlátás első boldog napjai a fényes Nyitra várában nem tarthattak
soká. A szövetséges rendek, s békéltető külföldi hatalmak követei
Érsekujváron vártak a fejedelemre. Ott kellett a békekötés nagy
munkájához hozzákezdeni.
Érsekujvár nem az volt akkor, a mi most.
Most is elég nevezetes város. A vasuton járókelőket itt várja a Bécs és
Budapest közt legjobb étkezőhely, s a kiszállásnál mulhatlanul fogadja a
vidék permanens czigánybandája, walzert húz, ha osztrák egyenruhák
szállnak ki a waggonból, nemzeti nótát, ha magyar celebritásokat sejt
meg az utasok közt. – Akkoriban Érsekujvár a leghíresebb erősségek
egyike volt Magyarországon. – Akkor volt még csak erős statio azoknak, a
kik Bécsből Budára, vagy megfordítva utaztak.
Ma már nyoma sincsen a várnak.
A hatágú várcsillag minden ága egy nő nevét viselte; az egyik volt a
«császárnő», a másik «zrinyinő», harmadik «bécsinő», negyedik «csehnő»,
ötödik «forgácsnő», hatodik «frigyesnő». E földi csillaghoz jöttek oda
eltemetkezni a világ minden nemzeteinek vitézei; ott feküsznek szépen:
kunok, örmények és tatárok, Abessynia és Arabia lakói; dánok és
spanyolok, frankok, németek, ráczok, és lengyelek; együtt a magyarokkal:
– most valamennyi fölött a szántó ekéje húzza a barázdákat.
Husz évvel Rákóczy támadása előtt hosszú ostrom után foglalta el azt a
római császár a török császártól, most sokkal könnyebben jutott hozzá,
(a várbeli magyarok segítségével) a magyar fejedelem. Itt volt a
fejedelmi udvar. Itt gyültek össze a fejedelemnő megérkezésekor a
külhatalmak követei s a bécsi udvar megbizottai.
Alig fértek el valamennyien a városban: a kis földszinti házacskákban
kellett magukat meghuzniok. Azoknak, a kik Versailles, London,
Amsterdam, Moszkva pompájával voltak elkényeztetve, nehéz volt magukkal
elhitetni, hogy Érsekujvár is residentia.
Pedig az volt. A mit nem bizonyítottak a falak, bizonyították az
emberek, még pedig nemcsak azok, a kik a falakat lakják, hanem a kik a
sátorok alatt tanyáznak. Az egyszerű kis franciscanus kolostorban, mely
a fejedelmi várlakot helyettesíté, a «két» magyar haza főrendei voltak
összegyülve; kinn a ponyvák alatt tizenhétezernyi válogatott harczos
tanyázott, azonkívül Ocskay dandára. Hadsereg volt az akkor.
Másnap reggel, a fejedelemnő megérkezése után, bemutatta Rákóczy Ferencz
Saroltának a maga pompáját: – hadseregét.
Saroltának mutatta be, de az idegen uraknak volt szánva a látvány.
Egy egész hadi nép csatarendben felállítva. Szép egyenruhás hajdu
sorezredek, farkasbőr kaczagányos lovasság, a palotások piros és sárga
dolmányokban, a franczia granátos zászlóalj medvebőrös süvegeivel, a
svéd zsoldos csapat, tászlis dókájában, háromszögletű kalapjával, a
török szarácsik, makk alakú bojtos süvegeikkel, hosszú dárdákkal,
kiváltképen pedig az erdélyi nemesi gárda, minden gavallér más-más
szinű, szabású ős magyar viseletben, s mindezek mellett egész sorai a
rézágyúknak! Valójában, a kinek ilyen kiséret áll a háta mögött, az
nevezheti magát fejedelemnek! Egytől-egyig harczedzett vitézek. S
vezéreik is megannyi csatában kipróbált hadverők. Vak Bottyán, a török
háborúk hőse, Eszterházy, Forgách, Andrássy, az osztrák hadseregnél
kitanult tábornokok; Bercsényi, a nagy organisátor, Károlyi, a mindig
győztes, Ocskay, a Rákóczy mennyköve; azonkívül a franczia főtisztek a
táborkarnál. S mindenekfelett maga Rákóczy Ferencz, a kiben a nagy
hadvezér, a hazáját szerető nemes szív, az eszes politikus és a bátor
férfi nagy tulajdonságai voltak egyesülve, hogy őt arra a polczra
emeljék, a honnan szemközt állva ifju ellenfelével, azt kívánhatja tőle,
hogy az őt nevezze úgy, a hogy fejedelmek szokták egymást nevezni:
«testvérnek».
Ezt volt a legnehezebb megadni: erről volt lehetetlen lemondani.
Mindenki óhajtotta pedig, hogy béke legyen!
Olyan közelre szálltak le a csillagok az égből, az ember azt hitte, hogy
csak a kezét kell kinyujtani, hogy leszedje onnan: a béke, a jóllét, a
nemzeti nagyság, a szabadság, a művelődés, a hatalom, a dicsőség,
megannyi csillag! Csak egy szó, és mind itt vannak az ember forró
kezében, – csak egy szó s mind visszarepültek az elérhetlen hideg
magasba.
Az új császár, József, személyes ifjukori jó barátja volt Rákóczynak;
mondják, hogy a börtönből megszabadításában is része volt neki, a
magyarokat szerette; meg volt koronázva királynak. Pozsonyban, a
történelmi halmon megtette a négy vágást szent István pallosával a világ
négy sarka felé, Rákóczy nem követelte tőle ezt a koronát (még most
nem), csak az erdélyi fejedelmi süveget, a mit Erdély rendei tettek az ő
fejére. Hű szövetséges akart maradni. A magyar nemzet szabadságát
követelte vissza. Erdély fejedelemválasztási jogát, – nem a maga
személyének: az országnak. Kész volt a fejedelmi süveget átadni
akárkinek, de nem eldobni.
Azt mondják: a fejedelmek kezei hosszúk; – miért hogy mégis olyan
nehezen érnek egymással össze, a béke kézszorítására?
A katonai parádé legnagyobb dicsérettel ment végbe. Ocskay brigadéros
dandára különösen felmagasztaltatott mind a külföldi képviselők, mind az
osztrák főurak által. Meg is volt Ocskay magával elégedve.
A katonai pompát követte egy pompás lakoma, melyben a magyar
szakácsművészet ismét hiresen kitett magáért. Ittak ott áldomásokat
magyar, német, franczia, svéd, angol, hollandi, lengyel és orosz
nyelven; elnevezték a toasztmondók Rákóczyt csillagnak, napnak,
tündérnek, oroszlánnak, félistennek, csak csak épen e szót: «fejedelem»
nem szalasztották ki az ajkaikon, míg végre Bercsényi maga fel nem kapta
a poharat s latinul, hogy mindenki megértse, fel nem köszönté Rákóczyt,
mint «princeps Transsilvaniæt». Erre aztán a magyarok természetesen nagy
vivátot kiáltanak, Wratislaw a poharára tette a tenyerét s igazi cseh
őszinteséggel kimondá, hogy ő neki előbb Bécsből kell utasítást vennie,
mielőtt ily áldomásra poharat ürítene; az angol úgy tett, mintha
egyszerre megsüketült volna, a muszka rosszul lett s el kellett egy
időre hagynia az asztalt, a franczia ellenben felszökött a helyéből s
körüljárt sorba koczintani minden nevezetességgel s akkor vette észre,
mikor a helyére visszakerült hogy a poharában nincsen bor.
Rákóczy meg volt hatva Bercsényi hűségétől.
– Ugyan te Bercsényi, mondá neki, volna-e a világnak olyan kincse, a
miért te engem el tudnál árulni?
A mire Bercsényi ezt mondá:
– Bizony mondom neked, én fejedelmem, hogy nincs a világnak olyan
kincse, sem olyan veszedelem a földön, sem olyan fényes hatalom, a mi
engem arra vegyen, hogy téged elhagyjalak valaha, – hanem egy kis
neheztelésért nem mondom, hogy el nem hagyhatnálak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lakoma után a fejedelem a magas vendégek mulattatására egy eredeti
szinmüvet adatott elő, a minek a czíme volt a Garabonczás diák: diákok
által szerzett, diákok által előadott tréfa, a miben a nőszerepeket is
mind a muzsafiak játszották. Általános tetszésben részesült a czímszerep
játszója, a ki négyféle alakban is megjelen, majd mint öreg
koldusasszony, majd mint prédikáló faczipős barát, aztán megint mint
muzsikus czigány, utoljára mint kuruzsló olajkáros, s mindannyiszor
meglepően el tudta változtatni az alakját, arczát, hangját, s a
külömböző alakokat beszédmódjukban is hiven utánozá.
Ocskay ráismert ez alakra, még a szinpadon. Ez az ő pataki diákja volt,
a kivel Léván mulatása közben, az Ilonka gyönyörüségére, Racine-féle
darabokat adatott elő. Jávorkának hivták. Az előadás után bemutatta a
fejedelem a fiatal Rosciust az idegen uraknak, a maga igazi mivoltjában,
a midőn a katonás magatartású, büszke fejhordozásu vitézi alakról senki
sem mondta volna, hogy ez az imént meggörnyedt komédiás. Jávorka a
fejedelem egyik belső iródiákja volt, s a legbátrabb viaskodó; úgy, hogy
sokkal többet forgatta a kezében a csákányt, mint a pennát.
Ocskay nagyon megörült, mikor Jávorkára ráismert. Mindig tetszett neki
ez a fiatal ember, a ki még csaknem gyermek volt, a mikor a zászlója alá
állt, s azóta sem nőtt ki a bajusza (nagy boszuságára). Az ilyen
emberek, a kiknek nem akar bajuszuk nőni, rendesen keserüek, satyrikus
humoruak a többi bajuszszal megáldott szerencsés emberek iránt, s csípős
észrevételekkel igyekeznek a kigúnyolt hiányért maguknak elégtételt
venni. Ez tetszett Ocskaynak Jávorkában leginkább, hogy ez mindenkinek
ismeri a gyönge oldalát, s ha teheti, megszólja.
A szini előadás után a fejedelemnő a hölgyekkel visszavonult teázni a
belső szobáiba, az urak pedig a kártyázóasztalokhoz ültek. Ocskayt is
hítták, még pedig Bercsényi asztalához, de kimentette magát, hogy később
majd helyt áll: elébb Jávorkával van valami beszélni valója. –
Félrevonultak a tornáczba.
– Mit szeret kegyelmed inkább a kártyában: veszteni, vagy nyerni?
kérdezé Jávorka Ocskaytól.
– Ugyan furcsa kérdés.
– No, mert az bizonyos, hogy veszteni baj, de minálunk még nagyobb baj –
nyerni.
– Nem értem egészen.
– Hát még kegyelmed nem hallotta hírét Bercsényi pénzes zsákjának?
– Nem igen nagy híre van arról generális uramnak, hogy zsákkal állna
nála a pénz.
– Pénze válogatja. – Nem régiben együtt kártyázának éjfélután
kakaskukorításig vezéruraimék. Bercsényi roppant pénzt elveszített,
Szirmay nyerte el. Az összeg nem volt készen Bercsényinél, azt mondta,
reggelig megküldi Szirmaynak; azzal hazamentek a szobáikba aludni. Hát a
mint reggel Szirmay ki akar jönni az ajtaján, majd ott nyomta a pénzes
zsák, a mi az ajtajának volt támasztva. Olyan nagy zsák volt az, a
minőkben a gyapjut szokták szállitani. Tele volt rézlibertással. S a
zsák oldalára oda volt ragasztva a miskolczi nagy tanácsgyülés
határozata, miszerint a rézlibertást minden ember tartozik elfogadni
adósság fejében, s a ki azt el nem fogadja, nótába vétetik. Ezt a
határozatot Szirmay pártolta épen legjobban. Szegénynek úgy kellett a
palotások után kiabálni, hogy emeljék félre a pénzes zsákot, külömben ki
nem jöhet az ajtaján.
Hiába haragudott érte, mert kinevették. Nem tehetett okosabbat, minthogy
következő este meg ő vesztett el nagy összeget Forgách ellen. Forgách
nem tudta még a dolgot s reggelre az ő szobájába vándorolt a zsák. S
azóta folyvást vándorol, ha egy új embert kaphatnak; ha veszt, az is jó,
ha nyer, nyerni hagyják bolondul, hadd örüljön neki: másnap aztán ő
emelheti a pénzes zsákot.
– Hát a fejedelem nem haragszik érte, hagy az ő pénzét igy kicsúfolják?
– Nem tudja a dolgot, én pedig meg nem mondom neki. Mert ha megtudja,
beváltja a rezes zsákot aranynyal; pedig most sincs pénze.
– Nincs? kérdé Ocskay elbámulva. Hisz én velem Pozsonyban ezüstöt
szóratott az utczán a nép közé.
– Bár inkább mi közénk szórta volna kegyelmed. Mi úgy élünk mint az
ördög árván maradt hét fia.
– Hát azok hogy éltek?
– Úgy, hogy ha egy jóllakott, hat koplalt; s ha egy nap mind a hat
jóllakott, akkor hat nap mind a hét koplalt. – Erről persze kegyelmednek
még csak sajdítása sincsen; mert kegyelmednek ha elfogy a költsége,
átugrik Austriába, beszerzi a télire valót, felruházza az ezredét a
morva posztóból; de mi idebenn, a kik a nagy háborut csináljuk
Magyarországon, csak a pénzverésből élünk. A körmöczi, selmeczi aranyat
kiküldjük Sziléziába posztóért, ágyúkért, fegyverekért, idebenn a
kongóval fizetünk. Zúgolódik is az atyafiság a sok «szabadságért»; s azt
suttogják kalap alatt, hogy a fejedelem, meg Bercsényi a maguk számára
rakják félre az aranyat-ezüstöt.
– Hát a franczia segélypénz?
– Nem látta kegyelmed, hogy koczintott a követ úr az asztalnál az üres
pohárral? Igér sokat, keveset ád.
– Igaza van, adjon maga a nemzet. A ki szabad akar lenni, feszítse meg a
maga erejét, ne várja az égből a mannát. Contribuáljunk.
– Csakhogy ezt nem lehet lefordítani magyarra. Contribuálni. Ilyen szó
nincs a magyar dictionáriumban. Hiszen a német ellen is azért támadtunk
fel, hogy contribuáltatni akart; s azért fogtunk fegyvert, hogy a mi
ilyen kegyetlen czudar szó van a világon, mint «dica», – «portio», –
«subsidium», – «contributio,» azt mind lekaszaboljuk.
– Hát a nemesi rendek? főurak?
– A főurak? A kiket kegyelmed itt lát, az mind hű szolgálatainak
jutalmát sürgetni van itten, s ez a sok czifra erdélyi mágnás, a ki mind
úgy néz le ránk, mintha csak kölcsön adta volna nekünk a fejedelmet,
otthon minden darab boglárjával adós egy szásznak, meg egy örménynek, s
a zöld szattyán sarujának minden csikorgása a brassói varga pénzét
siratja. – «Miseria cum sale.»
– Apró bajok, vigasztalá (magát) Ocskay. Minden szabadságharczban így
van. A financziális oldala a dicsőségnek fekete. Azt csak nem tagadod
fiam, hogy hadseregünk hatalmas?
– «Miseria cum aceto!» mondá erre Jávorka. Azt meg már épen jobb nem
látni közelről. Isten csodája, hogy a fejedelem rég oda nem dobta a
kormánybotot közéjük s úgy nem tett velük, mint szent Pál az oláhokkal.
A hány vezér, az majd mind felfalja egymást. A mit Bercsényi fundál, azt
Forgách tőből kiforgatja, e mellett úgy ügyelnek egymásra, mint két
udvari dáma. Jaj annak, a ki az etiquettét megsérti. Valódi hypochondrái
a becsületérzésnek. Ott is fáj nekik, a hol senki sem bántotta.
Keresve-keresik, hogy mivel sérthesse meg egyik a másikat? egy szóban,
egy tekintetben, egy elmulasztott üdvözlésben. – Hallja meg kegyelmed és
nevessen, mi történt a mai hadiszemle alatt? országos nagy eset. Forgách
kommandirozta a felállított hadakat, midőn a fejedelem végig lovagolt a
hadsor előtt. Mikor aztán a hadsorok háta mögé került, a fejedelem
tisztességből hüvelyébe dugatta a kardot a tábornokkal, úgy lovagoltatta
az oldalán. A másodszori szemlénél Bercsényi járta körül a hadi lineát.
Ez meg elfelejté Forgáchcsal hüvelybe dugatni a kardot, mikor
visszakerültek. Forgách most e fölött dühös, a fogait csikorgatja
Bercsényire. Ő ezt szántszándékos megsértésnek veszi. Mint két udvari
dáma! Mint két pedáns katonatiszt! Ez most képes egy ütközetet
elveszteni azért, hogy a kevély fővezér meg legyen verve. Egy ilyen
gyermekség miatt! – A fejedelem ideczélzott az asztal fölött azzal a
meglepő kérdésével Bercsényihez, a mire még meglepőbb volt a felelet.
Higyje el kegyelmed, hogy a háborúban csak a verekedés maga a tiszta
munka, a többi – előtte-utána – csupa kóczrágás, kis kutyafésülés,
ispitályflastrom, enyves kéz, koldústarisznya, miseria cum sale et
aceto.
Ocskay jót nevetett a bohó fiu expectoratióin. Hitte, hogy lehet bennük
valami igaz, de hogy a való mennyire meghaladja a leírást, azt csak
másnap tapasztalá.
Takarodóverés előtt ugyanis a vezérek mind felgyültek a fejedelem
elfogadótermébe a tábori jelszó megtudása végett; a brigadérosok kinn
maradtak, a két tábornok, Bercsényi és Forgách, bementek a fejedelemhez,
a jelszót átvenni.
Kevés vártatva, a nélkül, hogy a fejedelem belső szobájából valami
hangosabb szóváltás hallatszott volna ki, hirtelen feltárul az ajtó, s
kilép rajta Forgách, nagy felindulással, minden tiszteletet mellőző
módon becsapva maga után az ajtószárnyat, az arcza sápadt volt, az ajkai
szederjesek, a szemei fehérét elfutotta a sárgaság, a kezei reszkedtek,
a megsértett kevélység szellete jött előtte három lépésnyire.
Ocskayt épen útjában találta, de úgy tett, mintha nem látná meg,
elnézett a feje fölött.
– Mi a tábori jelszó? Kérdé tőle a brigadéros.
Erre Forgách felcsapta a fejére a kócsagos kalapját s azt mondá: «eb ura
a fakó!» – S azzal rengő léptekkel mérte végig a termet, s úgy ment ki
onnan, hogy kicsapta az ajtót s be sem tette maga után.
Az alvezérek utána bámultak s aztán dörmögve kérdezék egymástól: ez lesz
a jelszó: «eb ura a fakó!»
Hiszen nagyon nevezetes szó volt az; régi is nagyon. Pár év mulva egy
hírneves országgyülés határozatának bevezető mondata lett, de az
értelmét ma is nehéz megmagyarázni. Olyankor hangzik ez el a magyar
ajkáról, mikor valakinek fel akarja mondani az engedelmességet, a mikor
egy nálánál hatalmasabbal szembeszáll; a mikor törni akar valamit, a mi
nem hajol. Hanem az lehetetlen, hogy ez tábori jelszónak volna most
kiadva.
A mint ezen tanakodtak, ismét felnyilt a fejedelem szobájának ajtaja,
nem nyilt, de szakadt, s kirohant rajta Bercsényi, mint egy vad
oroszlán. Arcza tűzláng, minden vonása ideges rángatózástól eltorzulva;
tajtékzó ajkán érthetlen szótagokra szakadozik az öntudatlan beszéd. Nem
lát meg senkit, a két előrenyujtott tenyerével taszít minden embert
félre, a kit útjában talál; e közben a kardja a lába elé akad, majd el
bukik benne, akkor azt fogcsikorgatva tépi le az övéről s tokostul
együtt a sarka alá gázolva, ketté akarja törni, az ércz kardtok
elgörbül, de nem törik; a kardot sem lehet kihuzni belőle; arra dühösen
az asztal alá vágja a kardot tokostul együtt, s rohan ki a teremből,
majd magával viszi a szárnyajtó másik felét is; s mikor a tornáczba
kiér, elkezd fuldokolva kiabálni: «Vizet! vizet! Nem! Mérget! Tenger sem
mossa le! Mérget! Hadd ölöm meg magam! Kutya! Rabszolga! Én vagyok az!
Orvost! Lánczot rám! Lőjjetek agyon! Ne jöjjön elém, a ki szeret! Nem
kell semmi! Megőrülök! Vér van körülöttem! Belefulladok!»
Erre a lármára összefutott az egész udvari nép, az asszonyemberek nagy
jajveszékelést csaptak Bercsényi fölött, senki sem tudta, mi baja
lehetett. Egyik azt vélte, halszálka akadt a torkán, másik, hogy
vitriolt ivott tévedésből. Odafutott a felesége is, a ki különben mindig
tudott vele bánni, most arra sem ismert rá, a ruháit tépte magáról, a
nyakravalóját bontotta mint egy őrült, s czibálta a saját üstökét;
utoljára összerogyott, görcsös rángatózások közt, úgy fogták fel és
vitték a szobájába, a hova doctor Wolffius az egész orvosi apparatusával
együtt nyomban követte. A tudós doctor Bercsényitől a fejedelemhez
sietett s az előteremben csak annyit mondott a diagnosisból a tudakozó
uraságoknak, hogy Bercsényin kiütött a szent Vitustáncza.
Mindenki azt hitte, hogy itt valami megrendítő catastróphának kellett
végbemenni. A fejedelem szobájában pedig folyvást nagy csendesség volt.
Nemsokára előjött a szobából Jávorka, hidegvérét jól megőrzött arczán
könnyű gúnymosoly fintorgott.
– Hová oly sietve, fiam? kérdezé tőle Ocskay.
– Viszem a fővezérnek a fejedelem asszony repülő sós üvegcséjét.
– Mi történt odabenn? kérdezék egyre Jávorkától a többi urak.
Az iródiák vállat vont:
– «Multi rixantur de lana sæpe caprina.» (Sokan össze tudnak koczódni
még a kecskeszőr fölött is.)
– De hát a tábori jelszó? sürgeté Ocskay.
– Úgy? Hát a generálisok nem mondták meg az uraknak?
– Az egyik azt mondta, hogy «eb ura a fakó!» a másik meg azt, hogy
«czoki tenger!» de melyik az igazi?
Jávorka elnevette magát: ugyan szomorú nevetés volt! Azután fülbe súgva
mondá meg Ocskaynak a mai parolát.
– «Magad uram, ha szolgád nincs.»
Ocskay tovább adta a jelszót súgva, az alvezérek aztán vették a
kalapjaikat s nagy fejlógatva odábbálltak. Csak Ocskay László maradt
ott, megvárva, míg Jávorka visszatér.
Az nagyon hamar megtörtént.
– Mi veszedelem volt odabenn? kérdezé Jávorkától.
– Semmi veszedelem. Mulatságos dolog. Egy népdalt adtak elő duettben.
«Vagyok olyan legény, mint te!» Szép nóta az, kivált ha két generális
énekli, s hangjánál van mind a kettő.
– Összekaptak egymással?
– De meg egy kicsit a harmadikkal is.
– A fejedelemmel?
– Nem is mással. A mint a fejedelem Bercsényinek megsúgta a tábori
jelszót, Bercsényi Forgáchhoz lépett, hogy majd közli vele. Erre Forgách
konokul hátra lépett s azt mondta, hogy Bercsényitől nem fogadja el a
parolát, mert nem ismeri el főhadvezérnek, s azzal megfordult a sarkán
és kiment. Bercsényit e miatt elfutotta a méreg. A fejedelem igazságot
akart tenni, s békítő hangon jegyzé meg, hogy hiszen igaz, hogy a
szövetséges rendek nem tették meg Bercsényi uramat főhadvezérnek. Erre
aztán «eltörött a mécses cserép!» Bercsényi is el-kirohant, s most a
Vitustánczot járja herculesi dühében, mintha csak a Nessus-ing ragadt
volna a testéhez. Ilyen semmiségeken fordul meg a világ sorja, patronus
uram.
– De épen most, mikor a külföldi követek köztünk vannak, mikor az
összetartó erőt, az egyetértést kellene nyilvánítanunk. Ennek rossz
befolyása lesz az alkudozásokra.
– Azt a bécsi udvari dámát láttam suttogni ma reggel Forgáchcsal. Aligha
benne nincs a keze ebben a komédiában.
Ocskay is Ozmondára gondolt. Az ilyen jelenetek nagyon jók arra, hogy a
fejedelmet megpuhítsák.
Maga a hely szüke is segített növelni a bajt. Valami nagy residentiában
könnyű eltitkolni az udvari környezetnek az ilyen összezördülést a
fejedelem és tanácsosai közt; de Érsekujváron nem lehet azt a jégre
eltenni. A külömben is kicsiny és ostromoktól elrombolt városban, a mi
lakható magánház van, azt mind elfoglalták a külföldi uraságok; az
egyetlen nagy épületben, a franciscánusok kolostorába összeszorul a
fejedelem az udvarával és a fővezéreivel. Az emeleten lakik maga
Rákóczy, az egyik szárnyon saját udvari személyzete, a másikon Sarolta
és udvarhölgyei; a földszinten tanyáznak Bercsényi és Ocskay, a
feleségükkel és cselédségökkel. Itt minden heves jelenetet egyszerre
megtud az egész ház, s aztán az egész világ.
Doctor Wolffius lépcsőn fel és alá száguldoz, repülő parókával, aztán
végig valamennyi szobán, papirszalagos phiolákat, pilulás dobozokat
hordva mind a két kezében, a hóna alatt meg azt a bizonyos veszedelmes
lövőszerszámot; úgy vágtat, mintha ő maga is a Vitustánczot járná, de
már galoppban; minduntalan a fejedelemhez fut be, mintha azzal tartana
consiliumot.
– Nos, doctor! kérdi Ocskay. Nincs talán elég gyógyszer a patikában a
patiens számára?
– Dehogy nincs, szól a doctor, kihuzgálva egy csoport üveget a zsebéből.
Ez itt az aqua vitæ, ez a vincetoxicum, ez a salmagundi, ez a moschus,
ez a nostoc Paracelsi, ez a salamandra theriacalis. Itt van, készen van,
csak fel kell ragasztani, az emplastrum diacodion, de mit használ mind,
ha a patiens nem ereszti az embert közel magához? Rúg, kapál, öklel, ha
közel viszem hozzá az orvosságot, s ha ezt a lövőszerszámot felé
fordítom, pisztolylyal fenyeget, hogy visszalő.
– Hát nincs ott Bercsényiné asszonyom?
– Baj, hogy ott van. Nem hogy segítene valamit, hanem még ő is convulsio
ridenst kapott ijedtében, mikor a férjét ilyen állapotban meglátta; azt
is le kellett fektetni, most az egyik szobában az úr ejulál, a másikban
az asszony cacchinnál: a sok cseléd egyik ágytól a másikhoz szaladgál s
szaporítja a confusiót, épen azért voltam a fejedelemnél, hogy engedje
meg, hadd kötöztessem le az ágyhoz Bercsényi uramat; mert különben rá
nem tudom ragasztani az emplastrum terbenedictumot a sziv gödrére. De ő
felsége nem engedé meg.
Erre még egy új alak csatlakozék a consiliumot tartó csoporthoz. Ocskay
Lászlóné asszonyom. A fejedelemnő szobáiból jött elő, s a férjét
kereste.
– Ugyan, édes jó uram, mondá Ocskaynak, szépen körülczirógatva az
orczáját, engedj meg nekem valamit; a fejedelemnő már beleegyezett.
– Mire adjam én még a placetumomat, ha a fejedelemnő beleegyezett, drága
kincsem?
– Azt hirlik, hogy Bercsényi uramat valami nehéz kór bántja: a cselédnép
nem tud mit tenni vele, s Bercsényiné maga is elájult. Goromba
kancsérolókra nem lehet őt bízni. Én sokáig voltam Bécsben az
apáczáknál, a kik ilyenféle betegeket gyógyítottak, hozzá szoktam,
beletanultam, engedd meg, hadd menjek oda a beteghez, talán én tudom
majd ápolni.
– Te! Te akarsz odamenni? kiálta fel Ocskay. Eszébe jutott az a sok
keserű megbántás, a mivel Bercsényi az ő feleségét illette, azokat ő
mind el is panaszolta Ilonának bizalmas órákban. S ez az asszony azt
mind el tudta felejteni. Nem jut eszébe az, hogy őt a fővezér
megbántotta, csak az, hogy ez most beteg, s ő segíthet rajta. «Eredj,
bálványom, eredj!» mondá neki, és magához ölelé.
Jávorka is értette a dolgot. Neki is sokszor volt alkalma Bercsényi
sarcasticus diffamatióit hallani Ilonka felől. Nem állhatta meg, hogy
kezet ne csókoljon neki. S azután bohókás tréfával térdelt le előtte; de
a tréfa mélyén komoly érzelem volt rejtve.
– Oh, édes szent asszonyom; nem osztana kegyelmed én nekem is
bűnbocsánatot az eddig elkövetett s még ezután elkövetendő bűneimért?
– Ha ellenem követte el, vagy szándékozik elkövetni azokat kegyelmed,
úgy bizony megbocsátom.
Jávorka soha sem feledhette el ezt a szót!
Doctor Wolffius aztán elkezdte Ilonkának magyarázni, hogy melyik
orvosságot milyen rendben adja be a betegnek, ha rá tudja azt birni,
hogy bevegye. A neveiket el ne felejtse.
– Várjon csak kegyelmed, súgá Jávorka Ocskaynénak. Majd hozok én
kegyelmednek receptet is, orvosságot is, a miben igazán benne lesz az
aqua vitæ. Bercsényi baját legjobban meggyógyítaná egy jó szó, a mit a
fejedelem papirosra irna.
– De ki merné ezt a fejedelemtől kérni, mostani felindulásában?
– A tanácsosok bizonyára nem, hanem az udvari bolond talán? Én
megkisértem.
Jávorka bement a fejedelemhez s nem sokára visszatért. Kezében volt az
összehajtott papir.
– Itt van az «aqua vitæ».
A fejedelem ezt a nehány sort irta a lapra.
«Édes jó hívem.
«Megengedj, ha nagyon szigorú voltam hozzád. Tudod jól, hogy mindenek
felett szeretlek és becsüllek. Térj magadhoz és énhozzám. Rákóczy.»
– Csupa aranyból van a szive, dörmögé Ocskay.
– De még ott van a «nostoc Paracelsi» is az utóiratban, mondá Jávorka:
«Forgách elmegy rögtön a nagyszombati táborba.»
– No ezzel odamehetsz, angyalom, mondá Ocskay, s elkisérte a feleségét
Bercsényi szobája ajtajáig.
Az ajtón keresztül hangzott a fővezér görcsös nyavalygása, a harag és
kín ordításaival keverve.
Mikor Ilona belépett az ajtaján, a beteg az ágyán feküdt, a falnak
fordulva s a két öklével ütötte a falat. Két hajdu meg egy kenőasszony
az ablakfülkébe vonulva bámultak a betegre, tört székek, tépett takarók
tanuskodtak róla, hogy a dühöngő már mindent, a mi a kezébe akadt, az
ápolói fejéhez dobált.
Ilonka odament hozzá bátran s keszkenőjével megtörlé a kíntól izzadó
arczot.
Ettől egy pillanatra magához tért a kór. Vértől elfutott szemeivel
rábámult az ágya mellett álló nőre. Neki is villámlott át az agyán
valami emlékezet. Hányszor megsebesítette ő ezt a nőt, meg ennek a
férjét, a nyelvével! és most ime utolérte a nemesis: őt is a nyelv
sebesítette meg, a leggyilkolóbb fegyver s fekszik bele, mint a kinek a
sziveházáig hatolt a döfés.
A míg ez az asszony a homlokán tartotta a kezét, megszüntek a
rángatózásai; ennek a szelid s bátor tekintete megfékezé a feldühödött
dæmont, a mi idegeinek urává tette magát.
– A fejedelemnő küldött ide kegyelmességedhez! mondá Ilonka.
– Miért? kérdezé ez hörögve.
– Én sokáig voltam egy apáczakolostorban, a hol ilyen betegségeket
gyógyítottak.
– Nos? hát milyen az én betegségem? kérdezé ez fogcsikorgatva.
Vitustáncz? nehéz nyavalya? ördöngösség?
– Egyik sem, felelt Ilonka. Nem ilyen jelek azok. Kegyelmedet szivgörcs
bántja. S az is nagyon fájdalmas.
– Úgy-e? Mikor itt! itt! mintha egy vad farkas harapna bele! Hogy
ököllel szeretném agyonütni.
S ütötte nehéz öklével a szivét, a minek a feldobogását az öltönyön
keresztül lehetett látni. «Ez a kutya sziv.»
– Megengedi kegyelmes uram, hogy itt maradjak az ágya mellett, a hogy a
fejedelemnő kivánja; szólt a türelmetlen beteghez Ilonka.
Bercsényi méregittas tekintettel fordult feléje.
– Azért küldték ide kegyelmedet hozzám, úgy-e, hogy orvosságot adjon be?
Más halandó nem meri közelhozni hozzám a mérget? A kegyelmed kezéből
majd beveszem.
– Nem az enyémből, kegyelmes uram. Nincs a kegyelmed bajának orvosságra
szüksége. Nem kell ennél semmit bevenni.
– Nem? Hát csak flastrommal gyógyítják? Vagy sympathetica kurával?
Ráolvasással? Mi?
– Eltalálta kegyelmed. Ráolvasással. A receptet a panaceához, a mit én
hoztam, a fejedelem irta.
– A fejedelem? Hát tud valamit a fejedelem arról, hogy van a világon egy
ember, a kit úgy hínak hogy Bercsényi?
– Olvassa kegyelmességed a választ erre a kérdésre.
– Ugyan mi receptet irhatott a fejedelem a bolondos Bercsényinek? «Áj,
báj, kecskemáj; ha neked fáj: ebnek fáj!»
– Olvassa kegyelmed.
S odatartá elébe a fejedelem levelét s félkarját a feje alá tevé, hogy a
világosság ellen fordulhasson.
A míg a levelet olvasta a beteg, megszüntek tagjaiban az ideges
rángatózások. Azok helyett valami lázszerű reszketés borzongatta
folytonos hidegrázással. Az utolsó sort mohó szomjepedéssel látszott
elnyelni. A szemei megteltek könynyel.
Azután megfogta reszkető kezével azt a levelet s bedugta az inge alá:
oda a szive gödre fölé, halkan dörmögve.
– Ez talán kiszabadítja azt a kutya szivet a farkas fogai közül. – Most
már fázom.
Ilonka betakarta őt a medvebőrrel, a mi a térdére volt vetve.
– Szüksége lesz kegyelmességednek jó meleg fürdőkre; azoktól elmulik ez
a nervozitás.
– Igazán elmulik? Nem kell meginnom azt az átkozott medicinát, a mit az
orvos rendelt? A látásától is görcsöket kapok. Ha jót akar velem,
asszonyom, hajigálja ki a medicinákat az ablakon.
– Ne tegyük azt kegyelmes uram. Lássa, a doctornak is van büszkesége. Ha
azt megsértenők, de még olyan érzékenyen, ő is dühbe jöhetne, s ugyan
szép dolog volna, ha doctor Wolffius is elkezdene rugdalni, kapálózni
itt előttünk görcsökben.
– Hahaha! kaczagott fel Bercsényi, e merész tréfa által váratlanul
meglepetve; «a doctor! rúgkapálózva! A megsértett doctor! Nagyon jó
volt!»
S attól a kaczagástól egyszerre lepattantak a vaskapcsok szivéről, a mik
azt szorongatták: nagyot nyújtózott és ásított utána. Ez annak a jele,
hogy a görcsök elmultak.
Egészen magához tért. Halk, csendes hangon mondá Ocskaynénak:
– Milyen nyomorulttá lesz az ember, mikor a szive megfájdul.
– Kivált a kinek nagy szive van.
– Hát melyik az a nagy sziv?
– Az, a melyik egy ország terhét is elbirja.
– Nyomorúság! Egy szó alatt is összetörik. Egy diótörő is elég neki.
– Az itteni ködös levegő okozza azt. Jó volna ezt a helyet elhagyni.
– Ha magamtól is elszökhetném valahová. Jól van, jól. Oknélkül ment a
fejembe a vér. A klimakterikus esztendő okozta. Nem tudom az érvágást
tűrni: pedig a csizió azt tanácsolja.
– Tehát…
– Tehát kegyelmed azt véli, asszonyom, hogy valami fürdő kigyógyítja ezt
a bajt egészen?
– Tapasztalásból tudom.
– Olyan sokat tapasztalt már? Nagyon köszönöm. Megemlegetem róla. Már
most még egyre kérem kegyelmedet. Legyen szószólóm a fejedelemnél.
Köszönje meg neki nevemben a küldött levelet. És azután kérje ki tőle,
hogy engedjen elmennem ide a közel pöstyéni fürdőbe, azonnal szekérre
ülök, a mint megvirrad. Ott maradok, míg a fegyverszünet tart. Mikor
lóra kell ülni, ismét itt leszek mellette.
– Elvégzem, kegyelmes uram.
– Most pedig kérem, legyen olyan kegyes, rakja ide mellém sorba a doctor
medicinás üvegeit, hogy ha összejön vele, igazán mondhassa neki, hogy az
ő orvosságai mellett aludtam el. Álmos vagyok. Isten áldja meg
kegyelmedet, a mért idejött hozzám. Nem érdemeltem kegyelmedtől.
Üdvözlöm Ocskay uramat. Igazán üdvözlöm.
A másik pillanatban már szunnyadt.
Ilonka még aztán átsuhant csendesen Bercsényiné asszonyom szobájába is;
s ott is rendet hozott a betegápolás dolgába. Onnan felment a
fejedelemnőhöz, ott találta Rákóczyt, annak átadta a beteg fővezér
izenetét, a mit megértve a fejedelem, nagy nyájasan sodorgatta fel a
bajuszát, s azt mondá Ocskaynénak:
– Kegyelmed csodakúrát mívelt, asszonyom; ha híre futamodik, úgy fognak
kegyelmedhez messze földről zarándokolni, mint a máriapócsi csodatevő
szűzhöz. De azzal, hogy Bercsényit rávette a pöstyéni fürdőbe
félrevonulásra, legjobban meggyógyított kegyelmed engemet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezt az utolsó szót, voltak, a kik félreértették.
Bercsényi eltávolítása által a legnehezebbnek vélt akadály lett
elhárítva az útból. Mindenki azt hitte, hogy ha az ő törhetlen, büszke,
indulatos jelleme nem tartóztatná a fejedelmet, az hajlandóbb volna
elfogadni a császár békeföltételeit, hallgatna a szelidítő suttogására
egy szerető nőnek.