Ocskay álmai megvalósulását látta maga előtt.
Soha jobban ki nem választhatta volna a fejedelem azt az embert, a kire
ezt a feladatot ruházza, hogy képviselje Erdély fejedelmét, és a
magyarországi szövetséges rendek fővezérét azon a helyen, a hol a
császári udvar küdöttei és a nagyhatalmak kitünőségei lesznek jelen; a
hol az eddigi ellenségnek szándéka kitüntetni nagyrabecsülését; neki
pedig azt kell tudni fentartani. És mindezt egy szerelmes idyll
színjátéka alatt.
II. Rákóczy Ferencznek a feladata volt a pozsonyi asszonyfogadásnál
kimutatni, hogy ő «fejedelem» és hogy az is akar maradni; a császári
párté pedig az volt: éreztetni vele, hogy ő «férj» és lehet, ha akar,
boldog ember.
Mind a két félnek meg kellett mutatni, hogy mit tud? Arravaló a külső
pompa.
Ocskay hiusága meg volt dicsőülve!
A nagy férfiaknak nagy hiuságai vannak.
Szegény nőknek mennyiszer a szemükre lobbantják a hiuságukat; pedig a
nő-hiuság csak a nősténye a pávának, a férfi-hiuság az igazi hímpáva.
Végre-valahára egy igazi diadalmenet várt reá; nem olyan, mint az eddigi
bevonulások voltak, tört falak résein át, füstölgő házromok üszkein
keresztül, vérrel festett utczákon végig; hanem magába az ország
fővárosába, mely tárt kaput nyit fényes kisérete és hintósora elé: a
várkapuk fellobogózva, az utczák zöld galyakkal kirakva; ott látta maga
előtt tisztelegni parádéra azokat a katonákat, a kikkel annyiszor
találkozott a harczmezőn, s meghajolni a zászlókat üdvözletére; hallotta
a harangok ünnepi concertjét, a miket eddig csak félreverni szoktak az ő
közeledtére; látta fellobogózva azt a hidat, a melyet tüzhajókkal
szokott szétrombolni, és hallotta annak a népnek az üdvrivallását, mely
eddig az ő rémnevével szokta elaltatni nyugtalan porontyát a bölcsőben.
Ni, hogy töri magát a sokaság, mikor az Ocskay előtt lovagló herold
iszákjába markolva szórja közé a pénzt. Pedig a pénzre ez van írva: «pro
libertate», s ez igazi ezüsből van. A fejedelem képviselőjének pénzt
kell szóratni, mikor bevonul a városba. Az ablakokból virágot hintenek
rá. A diadalkapu előtt fehérbe öltözött szüzek fogadják, hosszú taláros
papok és nyestprémes városatyák: a vár ágyuitól alig lehet hallani, hogy
mit szónokolnak? Bizonyára azt, hogy ez a nap kitörölhetlen emlékű marad
Pozsony város krónikáiban.
Minden szem őt nézi: a «Rákóczy villámát», a ki most csak ragyog, de nem
üt; azok között sok szép szem is van. De Ocskay senkinek a bámulatára
nem tart olyan nagyot, mint a feleségeére. Ilonka ott jön utána hatlovas
hintóban. Ha eddig is bámulta a férjét, minek fogja őt tartani most?
ennyi fénytől körülragyogva?
S ez még csak a külső pompa; de hát mikor a díszmenet megérkezik a
primási palotához, a hol a fejedelem küldöttségét az egybegyűlt
főrendek, zászlós urak, hadvezetők, külhatalmak követei fogadják!
Bármelyik kuruczvezér lett volna is itt most Ocskay helyében, azt sem
tudta volna, melyik lábával lépjen előre, merre nézzen, kire hallgasson?
az pedig, a mit neki kell mondani, bizony a torkába rekedt volna; de
Ocskaynak ez volt a régi álma. Csak forró képzelete ábrándképét látta
maga előtt, semmi mást. Itt volt az ősz főpap, aki őt egykor, mint
szerzetest, fölszentelte, s aztán mint szökevényt excommunikálta, az
ország primása Széchenyi; itt jött eléje az ország nádora, Esterházy, a
ki aláirta számüzetését, itt fogadta őt Pálffy János bán, azon ezrednek
tulajdonosa, melyben ő mint altiszt szolgált, mely szégyenletes
bünhödésének tanuja volt, melyet ő a rongyos gárdával a Tiszába öletett;
és a nevezetes nagy hadvezérek, a kikkel az országon keresztül-kasul
kergetőzött. Megannyi jó ismerős. Egy pillanatig sem jő zavarba, mikor
eléjük kell állnia. Tudja, hogy most ő a fejedelem személyét képviseli.
Minden nyelven tud beszélni, a melyen megszólítják, s mindenki iránt tud
udvarias lenni, a hogy fejedelmi személyesítőhöz illik. A velejött
társak méltán irigykedhetnek rá. Nyomába se érnek.
Hát még midőn a fejedelemasszony megjelen az elfogadóteremben, kisérve
ragyogó hölgykoszorútól; a főurak, követek, tábornokok nejei vannak
körülötte; mind magyar díszruhában. Ez is az udvariassághoz tartozik.
Maga a fejedelemnő pompás himzésű fekete öltönyt visel, mely arczát még
halaványabbnak tünteti fel.
Ocskay odalép a fejedelmi nő elé s tiszteletteljesen meghajolva előtte,
felolvassa a fejedelem latin nyelven írt üdvözletét hozzá, mire a
fejedelemnő egy pergamentlapról szintén latinul felolvassa a választ.
Ocskay megcsókolja az eléje nyujtott kezet, s átadja a fejedelemnőnek a
férje által küldött pompás briliántos gyűrűt; mit az felhúz az ujjára, s
a közben halkan mondja Ocskaynak:
– Mi nagyon sokat beszéltünk kegyelmedről!
Ocskay azt hitte ennél a szónál, hogy most az ő arcza világít ebben a
teremben.
Következett a kiséretül jött hölgyek bemutatása.
Sarolta megcsókolta Ilonka arczát s azt rebegé neki:
– Kegyelmed már boldog!
A mit Ilonka megértett s a férjének majdan el is mond.
Azzal, etiquette szerint, a már bemutatott hölgy a fejedelemnő jobbjára
lépett át s itt egyszerre szembetalálkozott egy olyan arczczal, a melyet
már egyszer látott életében. Lehetett az kedves, lehetett kedvetlen
találkozás: jó barátné, vagy ellenség. Ozmonda volt.
Első ízben csak egy perczig látták egymást; a motesiczi kastély előtt,
mikor kicserélték őket egymásért. A női szemeknek elég egy ilyen látás,
hogy emlékükben maradjon a látott arcz örökre.
Ocskay is csak akkor vette észre Ozmondát: eddig nem látott mást senkit,
csak a fejedelemnőt.
Ellenség ez, vagy barátné?
Ozmonda döntötte el a kérdést.
– Ah, hiszen mi cseregyermekek vagyunk! suttogá Ilonkának s megcsókolta
az arczát.
Meglehet, hogy valami felhő ment a nap elé, de Ocskay azt hitte, hogy az
ő arczának az elborulása okozta ezt a sötétséget. Inkább egy férfi
csókolta volna meg előtte Ilonkát, mint ez az asszony.
Annyira fel volt háborodva, hogy majd elmulasztá a kiséret többi tagjait
bemutatni, egynek épen el is felejtette a nevét; úgy, hogy Ozmonda
segíté ki a zavarból; odasúgta félig halkan: «Blaskovics!» a min azután
egy pár könnyüvérű fiatal úr el is nevette magát.
A bemutatást nagy díszlakoma követte; a melyről csak annyit tartunk
érdemesnek följegyezni, hogy a császár egészségére Ocskay László ürített
poharat, míg a fejededelemre a primás mondott áldomást. (Még akkor sem a
«Gotterhalte», sem a «Rákóczy-induló» nem volt: különben azokat
harsogtatták volna a felköszöntések után.)
Estére pedig fényes tánczvigalom volt rendezve a Pálffy-palotában,
melyre minden notabilitás híva volt.
Ide már a hölgyek nem díszmagyar öltönyökben jöttek, hanem a legujabb
versaillesi divat szerint öltözve. Ilonkának is fel kellett ölteni az e
napra készült baleinet, a bouffantokkal, a halcsontos vállfüzővel, a
minél nagyon neheztelte, hogy olyan nagyon ki kell neki vágva lenni. A
haját is be kellett pudereztetni, de az arczát nem engedte kifesteni,
elég ha a szépítő moucheokat felrakták rá: még csak szemöldököt sem
engedett nagyobbat csinálni, mint a milyen már van.
Szegényke, bizony nagyon gyámoltalanúl viselte magát, mikor az életében
első bal-pareén megjelent, egy olyan öltözetben, a minőhöz soha sem volt
szokva. Azt hitte, hogy az a legyező arra való, hogy azzal az ember
folyvást a keblét takarja.
Rájött nagyhamar, hogy mire jó másoknak az az arczfesték? Hisz az egy
jóltevő álarcz, a mi eltakar. Nem lehet észrevenni, mikor fülig pirul a
nő. Az ő gyönge harmatbőrén pedig mindjárt meglátszik, ha valami zavarba
hozza.
Pedig minden megszólítás előidézi ezt. Először nem érti tökéletesen azt
a franczia nyelvet, a min itt társalognak. Más az, a mit a franczia
könyvből olvas és más a mit beszél. Azt írja «eaux» s azt mondja «ó»;
aztán meg «aout» s az is «ó», ki találja ki, melyik volt?
De még rosszabb, ha megérti, a mit hozzábeszélnek; mert az csak
hizelkedés; szépeket mondanak a szemébe, s ilyent még ő soha sem
hallott. A férje soha sem mondta neki azt, hogy ő szép, más meg hogy
merne ilyent mondani?
Aztán Ocskay nincs mellette, hogy a karjába kapaszkodhatnék. Ellenben
sajgó szívvel kell tapasztalnia, hogy férje idegen hölgyeknek udvarol.
Ezt ő nem tarja jó szokásnak.
A gyönge teremtés úgy keres valami nálánál erősebbet. Nagyhamar rátalál,
ez is őt keresi; a bájos Ozmonda, ki a fejedelemnőhöz vezeti Ilonkát.
Ilonkán rózsaszín öltöny van, a fejedelemnőn sárga, Ozmonda öltönye egy
virágos mező.
A franczia követ, marquis des Estampes, ezt a bókot hozza áldozatul a
három egymás mellett álló hölgynek:
– Cette fois Paris serait bien embarassé. (Páris ezúttal nagy zavarban
volna, hogy kinek adja az aranyalmát.)
Ozmonda kész volt a visszafeleléssel.
– Eh bien. Il embrasserait tous les trois. (Hát megölelné mind a
hármat.)
A calembourg tetszést aratott, csak Ilonka szemei nyiltak bámulatra; hát
szabad ilyeneket mondani itten?
– Et garderait la pomme (s megtartaná az almát); szólt a marquis.
– Merci pour la pomme. Nous courons pour une couronne. (Köszönjük az
almát, mi egy koronáért pályázunk.)
– Ce cours serait court. (Rövid futás lesz.)
– Ce cours finira à la cour. (Ez a pálya az udvarnál fog végződni.)
Ozmonda csak úgy röpítette egymás után a szójátékok rakétáit, Ilonka
nagy bámulatára. Neki ehhez semmi tehetsége nem volt. Pedig ez nagyobb
virtus, mint jó gazdasszonynak lenni.
Most egy nehézkes főúr szorított magának helyet, a francziát félretolva,
a fejedelemnő körül. Az is elmondta, hogy milyen jól néz ki ma a
fejedelemasszony, s baronesse Ocskay milyen kedves. Ez Wratizlaw prágai
kanczellár volt. Ilonkának volt annyi természetes esze, hogy a
«baronesse» czimet vissza ne utasítsa, megértette, hogy a cseh főurra
nézve lehetetlenné volna őt megszólítani e czím nélkül.
Ez is Ozmondánál akadt fenn.
– Hát maga, kis grófné, micsoda benső viszonyban van azzal az Ocskayval?
kérdé németül.
– Excellenz! kiálta fel elszörnyedve Ozmonda, kifejezően ijedt szemet
villantva Ilonka felé.
– Hahaha! nonono! Honny soit, qui mal y pense. Hát hiszen csak nem nem
fogok valami betiset mondani a felesége jelenlétében, grófné.
Ozmonda Ilonka arczát vizsgálta. Vajjon elmondott-e neki a férje ő
felőle valamit?
– Halljam a magyarázatot!
– No hát azt értettem, kis grófné, hogy a bemutatásnál kegyed segítette
ki Ocskayt a zavarból, mikor egyik kisérője nem jutott neki eszébe.
– Blaskovics?
– Kegyelmed ismeri ezt a kurucz urat?
– Par hasard.
– Talán annak a neve is ott van a kegyelmed albumában? Hahaha!
– Aber Excellenz!!! kiálta fel, legyezőjét a beszélő elé tárva Ozmonda.
Legyen irgalommal!
– Hahaha! Maga egy geniális gyermek! Igazán mondom! Csókolni való!
Hahaha.
A cseh főúr tovább ment. Ozmonda pedig nagy figyelemmel kémlelé Ilonka
arczát.
Ha ennek elmondott Ocskay valamit abból, a mit Ozmonda felől tud, úgy
ennek az arcznak lángveressé kell gyuladni arra a szóra: «a kegyelmed
albumában»; mert az közbeszéd tárgya volt az udvari körökben, hogy
Ozmonda minő kalandot állt ki Beczkó várában, s azt az öltönydarabot, a
min a titkos irást elhozta magával, úgy hítták, hogy «az Ozmonda
albuma». De nem. Ilonka arcza egy sugárral sem lett pirosabb ennél a
szónál, mint volt eddig: a szemei, az ajkai nem árultak el semmi tudást;
tettetni pedig ez az arcz nem képes.
Ozmondát meggyőzte ez a gyanútalan tekintet arról, hogy Ilonka nem tud
még ő felőle többet, mint azt, hogy ők egymásért lettek tábori szokás
szerint kicserélve.
Föltette magában, hogy tehát majd ő fogja ezt a történetet elmondani
Ilonkának.
A bécsi etiquette szabálya szerint az éjféli utolsó menuette után, a
fejedelemnő bevégezve a cerclet, a hölgyekkel félrevonul, s akkor aztán
a férfiak is igyekeznek a buffetbe s mind a két nem külön kedve szerint
lakomázik.
A lakoma alatt a várbástyáról tüzijátékot ropogtattak el a vendégsereg
és a városi nép gyönyörüségére, a négy nagy torony hol veres, hol zöld
bengáli fénytől ragyogott. Ez alatt jó alkalma volt Ozmondának
félrevinni Ilonkát egy ablakmélyedésbe, mintha a tüzijátékot néznék s a
Benzári-vizet[3] kanalazgatnák mellette.
– Hát hallgasd meg, hogy mi annak az «én albumomnak» a története.
És aztán elmondott Ilonkának a grófné a Beczkóban történtekből annyit, a
mennyit épen akart, s elhallgatta azt, amit tudatni nem kellett.
Ilonka a bámulat figyelmével hallgatta e történetet végig. Neki olyan
meseszerű, olyan rémséges volt mindez. Olyan természetes volt tőle ezt a
kérdést intézni Ozmondához:
– De hát mi kényszeríthet téged, (már akkor tegezték egymást), hogy
ilyen veszélyes merényletekbe ártsd magadat?
Veszedelmes egy kérdés volt.
Ozmonda annak is megtudott felelni.
– Hát, kedvesem, látod mi történik itt most körülöttünk? Fény, pompa,
hizelkedés. Azt hiszed, hogy ezt csak a maga gyönyörűségére teszi minden
ember? Mindennek czélja van. Rákóczy Ferencz nagy pompával közelít a
bécsi udvar felé, s épen olyannal a bécsiek ő hozzá. A háborúba
belefáradtak innen is, túl is. Pénze sincs senkinek hozzá. Rákóczy az
utolsó ezüstjét szóratta ki mai napon a pozsonyi népsokaságnak; Bécsben
pedig közel állnak a kenyérforradalomhoz. Az öreg császár meghalt, az
ifju békeszerető, s lelkében mindig hajlott a magyarokhoz. Azok között
is vannak igen sokan, a kik szeretnék már a békét helyreállítani. A
készség meg van rá innen is, túl is. Csak egy nehéz akadály van. Rákóczy
el akarja magát ismertetni Erdély fejedelmének, választás szerint; a
császár pedig ezt az egyet nem akarja aláirni. Kész a fejedelmet
birodalmi herczeggé, akár nagy birtokok örökös urává tenni; kész őt
szepesi gróffá kinevezni; de az erdélyi fejedelmi buzogányt átadni nem.
Most elbocsátják Rákóczyhoz a feleségét, a kit hosszú évek óta nem
látott. A fejedelemnek szive van: számítanak rá. Lehet, hogy a szerelme
erősebb lesz, mint a büszkesége. Talán nem is büszkeség az, csak a
honfitársaktól való tartózkodás. Ha azok, a kik hozzá legközelebb
vannak, a kikkel tanácsot szokott ülni, azt mondanák, hogy legyen
engedékeny, a saját lelkével tán ki tudna alkudni. Az a kérdés, hogy a
fejedelemnő könyei megolvasztják-e a vas akaratot? Ha kedvező sikerrel
térünk vissza, mindnyájan boldogok leszünk: te is, ő is, én is. De ha a
fejedelemnő könyörgése kárbaveszett fáradság lesz; ha a fejedelem jobban
szereti az ábrándjait a valóságnál, akkor szerencsétlenek leszünk te is,
ő is, én is. Neked az urad ujra belerohan abba az ádáz küzdelembe, a
melyből nincs kijárás; se élve, se halva a tied nem lesz soha; talán
magával együtt földönfutóvá tesz magadat, gyermekedet; a
fejedelemasszony, ha most egyedül kell visszatérnie Bécsbe, (pedig
visszatér, mert fiait otthagyta), akkor lemondva minden reményről, az
általa alapított apáczák kolostorába fog elvonulni, annak lesz
fejedelemasszonya; én pedig: a kinek a sorsa az övéhez van lánczolva,
vele megyek s megosztom vele, a hogy eddig megosztottam, a sivár életet.
Ilona elhitte, hogy azok igazi könyek, a mik e szavaknál Ozmonda
szemében ragyognak: nem tudta, hogy igaz gyöngyöt, igaz könyet
csalódiság hiven tudnak a mai világban már utánozni.
Ozmonda letörlé azokat, pedig jól illettek neki.
– Most már aztán meg fogod érteni, kedvesem, miért vetem én bele magamat
a legnagyobb veszélyek örvényeibe? miért járok álruhában, álútakon
táborhelyről-táborhelyre, inteni, buzdítani azokat, a kiknek
közrehatásától függ az, hogy a fejedelem tegye le a harczi zászlót. –
Mondhatnám, hogy egy ország nyugalmáért teszem: nevezhetném magam
szentnek, martyrnak, aki feláldozza magát pusztuló nemzete
nyugodalmáért. Nem mondom azt. Bevallom neked himezetlen: önnön
világomat védem. Szeretnék élni, örülni, boldog lenni; iszonyodom az
élve eltemetettek sorsától. Szeretem a szép világot! s ha szeretek még
valakit azonkívül, az a fejedelemasszony, a ki rám nézve több, mint az
édes anyám. Ha a mi asszonyi munkánk nem sikerül, mi mint halottak
térünk vissza mind a ketten, s csak a sirokban válogatunk még. – Most
már érted, hogy mi az én albumomnak a története?
A tüzijáték elmultával a fényes társaság hazaoszlott.
Ilonka még a hintóban ülve, hazáig (a várban volt a szállás!) mindent
elmondott a férjének, amit Ozmondától hallott.
Ocskay László azt mondta erre Ilonkának:
– Kedves jószágom! Csak te azt tartsd meg, hogy a mit Szunyoghy Ozmonda
beszél, az egyik füleden ereszd be, a másikon pedig ereszd ki; mert az
vagy alatta, vagy fölötte van, de közepette soha sincs az igazságnak.
Azért minden tizedik szavát hidd el; de ha még könyezni is látod, akkor
azt a tizediket se hidd!
A fejedelemnő kiséretével együtt a primatialis palotában volt szállva, s
bécsi szokás szerint, tíz óra előtt nem jött ki hálóterméből. Ocskayék
azonban, akik a várban voltak elszállásolva, már az első hajnali
ébresztő trombitaszónál felkeltek, úgy, hogy a felkelő nap már ott
találta a kuruczezredest, Ilonkájával együtt, azon a pompás erkélyen,
mely a vár Duna felőli homlokzatát ékesíté. Gyönyörű egy vár volt! Négy
magas tornya a négy szögletén, aranyozott réztetővel fedve, csak úgy
ragyogott a messzeségbe; bejárata homlokfalát barokkstilü faragványok
diszíték, termeinek boltozata szinezett stukk-művel volt pazarul
kirakva.
Pálffy bán, ki a házigazdát adta ez alkalommal, maga is korán kelt, hogy
az utikészülődéseket idején elláthassa; de a várbeli vendégeket már a
reggelizésen is túl találta, midőn négylovas hintajával a várba
felérkezett. Azok a gyönyörű kilátást bámulták a vár erkélyéről.
Fölséges egy kép! hátul a Kárpátok végszakadványai, sűrű erdők között
rejtőzködő falvak, a napos oldalakon világos zöld szőlőkertekkel, lenn
az ódon város, ez idő szerint Magyarország legszebb királyvárosa, büszke
tornyaival, szökőkútjaival, lábainál a méltóságos Duna, keletnek egy
sziget háromszögénél kétfelé szakadva; és aztán a végtelen távol, mintha
csupa kert volna, teleszórva városokkal: valóságos paradicsom.
– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá Ocskay; azt hitte, hogy
nem hallotta senki.
– A gyönyörű panorámát bámulják kegyelmetek, úgyebár? – kérdezé a bán,
amint kilépett hozzájuk az erkélyre, az udvarias üdvözlés után. De még
sokkal szebbnek fogják azt találni a torony estradjáról, ha nem
sajnálnak velem oda felfáradni.
Innen még elragadóbb a kilátás. Amint a nap küllői egy sűrű felhőpaizs
mögül a városra lesütnek, a kémények füstje aranynyá változik s egész
dicsfényt képez. Olyan az, mintha a város illuminálva volna – nappal.
– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá a bán.
Visszatérőben aztán felnyittatá a hatalmas főur, a labanczhad fővezére,
a torony-szobáit emeletről-emeletre s bevezette azokba Ilonkát, elmondva
neki, minő történeti emlékek teszik azokat egyenkint nevezetesekké? Még
mindegyik lakott volt, ha nem is emberektől, de megőrzésre méltó
ereklyéktől. Régi hősök fegyverzetei, királyi vendégek félretett
butorai, ellenségtől elfoglalt zászlók lakták ez odúkat, por-,
rozsda-lepte mind; ritkán látogatták.
A torony első emeletét képező szobának vasajtaját három lakat őrzé:
egész tudomány volt azoknak a felnyitogatása; a berozsdásodott sarkakon
nyikorogva fordult el az ajtó; a feltárult szoba egészen üres volt, a
torony öles vastagságu falába boltozott ablakfülke maga egy kis szobának
látszott, melyből a kettős vasrácsokon keresztül homályosan szürődött be
a napvilág.
A terem egészen üres volt; hanem a belső falában látszott egy
kandallószerű mélyedés, «egy» darab kőből faragva; azt is vasajtó zárta,
csalóka-zárral csukódó.
A kulcshordó várnagy azt az ajtót is felnyitá a bán parancsára.
A fülke üres volt. Három szakaszra volt osztva: egyikben sem volt semmi.
A bán némán mutatott az üres odúra, Ocskay is odameredt tekintetével
ebbe az ürbe, homlokát leránczolta, öklét ajka elé szorítá s ballábát
maga elé feszíté, mint a hogy tesz az ember, mikor egy szédítő meredély
szélén állva alánéz a sötétes mélységbe s úgy érzi, mintha valaki állna
a háta mögött, a ki le akarja onnan taszítani.
A két férfi szeme e sötétségtől ellakva, önkénytelen egymásét kereste s
azt látszott megkisérteni, hogy melyik állja ki a másiknak a lángját?
– Mi hiányzik innen? kérdezé Ilonka; aggasztva e baljóslatos csendtől.
– A «korona!» felelt rá a bán.
– S miért nincsen az itt?
Hiszen ez az, amit az a két égő tekintet kérdez így egymástól.
Miért nincsen itt a korona? Szent Istvánnak koronája; a magyar állam
symboluma; a nemzet örök ereklyéje, melynek távolléte pusztulás, inség,
dögvész az országon, visszakerülése új öröm, boldogság, kigyógyulás?
Miért nincs az itten?
Hiszen ha erre neki felelni tudna ez a két okos nagy ember! Ha felelni
tudnának rá a cancellárok, a bánok, a primások és miniszterek!
Ha felelni tudnának a «szövetséges rendek», az országgyűlések!
Ha felelni tudnának a tanácskozásra összegyült Anglia, Dánia, Svéczia,
Hollandia, Oroszország követei, kik mind abban a kérdésben fárasztják
diplomatiai tudományuk egész egyetemét, hogy «miért nincsen itten a
magyar korona?»
A bán elkeseredetten csapta be a fülke vasajtaját; megtörlé szemét; tán
köny szökött belé? s aztán karját nyujtá Ilonkának, s vezette őt, egy
fokkal alább, a földszintre.
A torony legalsó osztályában a boltozatos előtornácz kétfelé választá az
épületet; jobbra is, balra is nehéz vasajtók nyiltak.
– Ez itt a mi kincstárunk, szólt a bán, az egyik ajtóra mutatva, a hova
a háborús idők alatt családunk minden várkastélyából összehordta
legértékesebb ereklyéit. Érdemes a megtekintésre.
Hogy ne? Egy régi ereklyékkel telt kincstár.
Hanem Ilonka egy másik vasajtóra lett figyelmes. A melyik átellenben
volt; előtt járt alá s fel egy őr, karjára vett fegyverrel. A vasajtó
fölött volt egy kerek ablak vastag vasrácscsal, ezen keresztül hangzott
a bezárt oduból valami nóta, rekedtes férfihang danája.
Az a nóta, ami a rácson keresztül hangzott, nagyon ismeretes volt azon
időkben Magyarországon. Mindenütt énekelték a mezőkön; – de Pozsony
fővárosának a várában bizonyára csak az ilyen vasrácson keresztül
énekelték:
«Lám a német mily kövér:
Bőribe se fér.
Mégis mindig enni kér:
Szegény magyar vér!»
– Ez itt börtön? kérdezé Ocskay.
A bán kedvetlenül felelt:
– Igen; de nem a rendes hadifoglyok számára, azok szabadon járnak a
város falain belül; ide csak azokat szokták zárni, akik mint nagyon
gyanus, vagy veszedelmesnek talált kémek lettek elfogva.
– Szabad lenne őket meglátni? kérdezé Ilonka.
– Miért ne? ha kegyelmed óhajtja, mondá a bán; gondolta magában, hogy
ezt az asszonyt megszállta a jótékonysági szellem. A szegény raboknak
szokás aprópénzt ajándékozni: azon ők vesznek maguknak dohányt. Inte a
várnagynak, hogy keresse ki a csomagból a börtönajtó kulcsát.
«Egyébiránt biztosíthatom kegyelmedet, mondá Ilonkának, hogy nem igen
fog itten valami megnézésre méltó arczokat találni. Csupa alsórendű
pofák».
– Csak azt az egy embert szeretném látni, aki most énekelt, a hangja
nagyon ismerős nekem.
– No akkor igazán csallóközi szerencse volna, ha ráismerne kegyelmed;
mert az a ficzkó, aki ebbe a ketreczbe magányosan van bekalodázva, a
legfurfangosabb gézengúz, a kiből az alatt a másfél év alatt, hogy ide
bekerült, még csak azt sem lehetett kivenni, hogy kinek hívják?
Hasztalan vallatják azt, mert mindenre olyan feleletet ád, hogy senki
sem okosodik ki belőle.
Ez alatt felnyitották a nehéz lakatokat, a vasajtó feltárult, szabad
volt belépni.
A lánczravert fogoly ott kussadt a falhoz támaszkodva háttal, s amint
meglátta a belépő nagy urakat, fütyölésre változtatta nótáját, de nem
hagyta abba.
Ilonka bizony ráismert az emberre; Marczi volt az: az ő Marczijuk a
lévai kastélyból.
– No te ficzkó, hadd abba egy kicsit a füttyszót; aztán állj elő, ő
kegyelmeik akarnak veled beszélni.
Marczi úgy tett, mintha nem is látná meg Ilonkát.
– Mi a neved, jó fiu? szólt hozzá Ocskay.
Marczi félreszegte a nyakát nedélyesen, s azt felelé:
– Een nekem bizony az a nevem, ami az apámé, kettőnknek van egy nevünk;
meeg se veszünk össze rajta.
– Mióta vagy itten?
– A kapuzárás óta.
– Hát miért fogtak el?
– Mert annak, aki kergetett, jobb lova volt, mint nekem.
A bán közbeszólt:
– Bécs alatt fogták el a ficzkót, levelet akart valakinek vinni. S mikor
látta, hogy megkerítik, összetépte a levelet s megette! S azóta ki nem
lehet belőle venni, hogy ki küldte azt a levelet és kinek?
– Hová való vagy? kérdé Ocskay, erősen szemügyre véve a legényt.
– Oda, ahol megsütötték a szőlőt.
– A kiejtésed elárulja, hogy palócz vagy.
– A vaóna nekem jó; mert akkor a palócz ülne itten, een meg otthon
daraszolnék.
– Nincs valami kivánságod a kegyelmes urhoz?
– Csak arra keernem eő kegyelmét, hogy adatna más kalendáriumot a
porkolábnak.
– Milyent? te!
– Hát a melyikben ne lenne egy heeten háromszor peentek.
– Azt érti alatta a ficzkó, szólt mosolyogva a bán, hogy hetenkint
háromszor kell neki bőjtölni. Maga az oka, mért nem vallja meg, hogy ki
lova-csikaja? Addig pedig ki nem szabadul innen.
Ilonka lopva egy ezüstpénzt csúsztatott a fogoly markába, aztán sietett
ki a börtönből. Biz az nem is női idegeknek való légkör itten.
A börtönajtót bezárta a várnagy s azután az átelleni vasajtó lakatjait
nyitogatta fel.
Ez alatt Ilonka ezt súgta a férjének: – Ez a fogoly odabenn, szegény
megboldogult bátyám inasa. Bizonyosan anyánk küldte őt hozzám Bécsbe,
fogságom alatt, izenettel, akkor került rabságra.
Ocskay testét egyszerre a hideg is, a meleg is végigjárta.
– Hát mégis van egy ember a világon, aki élő tanuja Tisza Gábor
megöletésének, s aztán annak a meggyalázásnak, amit ő rajta ezért
elkövettek! Hát nem lettek valamennyien belefojtva a Tiszába! Ez még
kimaradt valahogy. – Az egész ezred a bán tulajdona volt. Azé a magas
uré, aki őt most a pozsonyi vár termein végigvezeti, udvarias bókolással
előre bocsátva őt minden ajtóküszöbnél. Ennek az ezredét semmisítette ő
meg Tisza-Becsnél. Egy ember kimaradt. Az bizonyosan Léván volt akkor, a
hajdani gazdája anyjának a kastélyában. Most ez az utolsó ember a sors
véletlenéből Pálffy bán kezébe kerül, mint hadikém, s az holtig foglyul
tartja őt itt e torony fenekén, makacs hallgatásáért! S ezt soha se
tudja meg senki, ha őt a véletlen ide nem hozza.
A másik vasajtó is kitárult, a bán karját nyujtá Ilonkának s bevezette
őt a vastag fal ablakán át homályosan világított terembe. – Ez volt a
Pálffy-család kíncstára. A felfordult világban mind ide hozatták fel a
család értékes ereklyéit, a miknek nagy része még a gazdag Fuggerek
hagyománya volt.
Ilyen kincshalmazt nem egyhamar látni egy rakáson.
A bán sorba felnyitogattatá a nagy vasládákat, s elmagyarázta Ilonka
előtt a sok műkincs értékét, alapos tárgyismerettel. Némelyikhez egész
történet volt kötve; mást érdekessé tett a mester neve, a kinek a
kezéből kikerült; igen épületes volt a művészi kezelés, a foglalat
némelyiken; ritkaságokban sem volt fogyatkozás, megfizethetlen
drágakövek azok közt, miket a krónika «paragon» névvel czímez.
Ilonka nem hogy egy szóval, de arczának egy tekintetével sem fejezte ki
mindezen drágaságok fölötti bámulatát.
Egykedvüen, szomoruan hagyta magának mutogatni a boglárokat,
kösöntyűket, Cellini remekműveit. Semmire sem derült fel az arcza.
Végre egy szekrényt nyittatott fel a bán, mely tele volt csupa merő
arany-nyaklánczokkal, a minőket főuri családok hölgyei viselnek nagy
pompa alkalmával. Franczia, mór, velenczei, erdélyi, szerb, török
ötvösművészet remekei mind; bámulatraméltók a változatosságban, a mit
emberi kevélység kigondolni képes.
Ilonkának az arczán még csak kiváncsiság sem látszott.
A bán finom udvaroncz volt – s talán még egyébre is gondolt. Azt mondá,
egyszerre Ocskayhoz fordulva:
– Méltóságos brigadéros uram; ugyan válasszon ki egyet ezek közül, a mai
szép nap emlékeül, a felesége számára.
Ocskay László Ilonka szemébe nézett. Olvasta-e tán e merev tekintetben a
szív legtitkosabb gondolatját? Mondott-e valamit ez a mélán elmerengő
arczulat, e szomoruan hallgató száj?
– Kegyelmes uram, viszonzá a bán szives ajánlatára, nagyon köszönöm a
kegyes megkinálást, s bizonyára nem utasítom azt vissza, sőt sietek
elfogadni. Ha szabad nekem a megmutatott lánczok közűl azt
kiválasztanom, a melyik az én feleségemnek legjobban tetszeni fog, úgy
én azt a lánczot kérem a számára, a melyik annak a palócz fogolynak a
kezére van kötve, a rajta függő klenodiummal, a palóczczal együtt. Ez a
ficzkó az én nőm testvérének inasa volt valaha, az anyósom hajduja
később, bizonyosan a napam küldte a fiut levéllel Bécsbe a feleségemhez,
mikor őt foglyul ott őrizték. Nem járt az ember semmi veszedelmes
titokban. Bocsássa őt szabadon kegyelmed. Ennek az ajándéknak fog a nőm
legjobban megörülni.
Ilonka nem tartóztathatta vissza, hogy zokogva ne boruljon a férje
vállára. Bizony azt tette volna e perczben, ha a világ leghatalmasabb
ura előtt állt volna is. Hogy az így kitalálta szive legnehezebb
kivánságát.
A bán maga is meg volt hatva.
Megszorítá Ocskay kezét.
– A kegyelmetek kivánatára, de leginkább a kegyelmed jótállására
megteszem azt, hogy szabadon bocsátom a makacs ficzkót, a kinek még a
nevét sem tudtam meg eddig. Most már nem is kérdem. Magukkal vihetik.
Erre a szóra aztán tanulhatott valamennyi zafir, gyémánt, opál az egész
kincstárban Ilonka arczától, hogyan kell ragyogni? Ez a tündöklő arcz
maga volt egy kincstár, s mikor erre nézett, gazdagabbnak érezte magát
Ocskay az egész Pálffy-majorátusnál.
Valjon mi volt ez tőle? Hogy kihozza az örök feledés sirjából azt az
egyetlen embert, a ki élete legátkosabb titkának birtokában van? – Csak
a közönséges lovagi nagy lelkűség-e, mely a szeretett nőnek, ha egy
rejtett kivánságát kitalálhatta, azt rögtön teljesíteni siet, s nem
kérdi, mennyibe kerül? Vagy talán a férfiui dacz, mely megúnta a
sarkában kullogó balsors elől futva-futást, s egyszerre szembefordul
vele, odatekint a rejtélyes végzet arczába, letépve róla a fátyolt s
kevélyen provokálja maga a fátumot, s ő vet neki gáncsot? – Vagy talán
arra gondolt, hogy hiszen beszéljen hát ez a tuskó, ha meg akar
szólalni: ő annyi babért szerzett már a fejére, hogy az eltakarja a
meggyaláztatást, s a nő szerelme olyan tenger, hogy abba még a testvér
koporsója is elsülyed. Ilonka őt még akkor is szeretné, ha megtudná
valaha, hogy ő volt az, aki a bátyját megölte.
Vagy talán számitott? Az emberi hála gyönge csiráira gondolt? Ez az
ember, a kit most az életnek visszaad, hű ragaszkodással fog érte
megfizetni? s fenyegető kisértetből virrasztó eleven őrévé válik
álmainak?
Ki tudja?
Előérzete nem súgta meg neki, hogy ennek mi következése lehet még
valaha?
A börtönajtó ujra kinyilt, a rabot kihozták, levették a lánczait.
– No te ficzkó, mondá neki a bán. Mai napság ugyan jó kalendáriuma van a
porkolábnak. Neved napja van benne; pedig nem is mondtad meg, kinek
hínak. A te urasszonyod kegyes kérésére szabadon bocsátlak. Elmehetsz, a
lánczodat is elviheted emlékül és aztán, ha akarsz, beállhatsz Ocskay
brigadéros uram farkasbőrös kuruczai közé.
A palócznak még csak egy arczvonása sem mozdult meg erre a szóra. Nagy
hideg flegmával kétrét hajtogatá az ajándékba hagyott lánczokat s a
vállára veté. Azzal kétfelé törülte a savószin bajszát s azt mondá nagy
hegyesen:
– No een hát már most csak megleszek valahogy; de hogy eel meg majd
nálam neekül a várkapitány?
– Bolond ez, vagy idióta! mondá a bán Ocskayhoz.
– Mind ilyen a palócz, felelt az rá.
Pedig hátha más is volt abban, mint palócz golyhóság! Hátha ez az ember,
mikor hallgat, akkor magában beszél; sőt mikor beszél is, akkor is
mondogat magában valamit; de mást. «Te vagy az a hős? Rákóczy mennyköve?
Azért csak pribék vagy. Megölted az én jó uramat. – Elvetted az édes
hugát? Szeret nagyon? Boldog melletted nagyon? – Azért mégis csak pribék
vagy. – Kiszabadítasz a börtönömből, holtig kenyeret, mundért adsz; meg
is becsülsz, magad mellett járatsz? ott leszek, szolgállak hiven,
hallgatok csendesen; őrizlek, oltalmazlak, vért is ontok érted; hanem
mégis csak pribék vagy, gyilkos vagy s eb legyek, ha valaha én téged
szeretni tudlak!
Meglehet, hogy az az ostoba pofa ilyeneket rejtett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A nagy templomban megszólalt a harang, annak jeléül, hogy a fejedelemnő
a reggeli misére indul. Ocskay búcsút vett a bántól.
– A viszontlátásig, mondá neki a bán.
– Már vagy itt, vagy a csatamezőn.
Úgy váltak el, mint akik lehetnek valaha igen jó barátok s igen jó
ellenségek.
Reggel kilencz órakor már útban volt a fejedelemnő. A bán egész a város
határáig kisérte, a hintaja mellett lovagolva. Ott átadta a kisérés
tisztjét Ocskaynak. A várfokról huszonegy lövésre dördültek az ágyúk, s
a mezőn felállított csapatok sorlövést adtak; a fejedelmek üdvözlete
mennydörgés.
Szemben a császári csapatokkal volt felállítva Ocskay lovassága. Az
egész dandárját magával hozta. Ötezer lovast utikiséretnek! Mind nyalka,
zöld dolmányos, verescsákós, farkasbőr-kaczagányos vitézek. Sokan vannak
közöttük, a kik egész Bécs városa kapujáig ellovagoltak már, hogy
fejedelemasszonyukat megláthassák. Az övék a dicsőség, hogy legelébb
megláthatják.
Innentől kezdve aztán egész Nyitráig egy diadalmenet az út. Minden
város, minden falu ünnepi díszbe, virágba öltözött. A nép sokféle
nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.
A fejedelem Nyitrában várta nejét. A felvidéken ez volt a legalkalmasabb
hely fejedelmi pihenőnek: díszes várkastélya, vagyonos polgársága,
gazdag főpapjai, szerzetes kolostorai lehetővé tették a vendéglátást.
Pozsonytól odáig azonban jó két napi járó az út legjobb idővel is. Az
első éjszakát a fejedelemnőnek kiséretével együtt a semptei várban
kellett tölteni. Az is Rákóczy vára volt: nem rég foglalta el; sok
harczot kiállott régi erősség.
Semptétől továbbutaztában a fejedelem által előre küldött hintóba ült át
a fejedelemasszony, kisérő hölgyével, Ozmonda grófnővel együtt. Azt
kivánta, hogy Ocskay Lászlóné is az ő hintajában foglaljon helyet.
Udvari etiquette szerint Sarolta maga foglalta el a hátulsó ülést, a
kisérő hölgyek vele szemközt szoktak ülni.
Azalatt, a míg Ocskay László, a fejedelemnő kivánatát tudatva Ilonával,
őt a hintajából hozzá átvezette, egy érdekes titkot közölt vele.
– Kedvesem. Tudsz-e te egy kevéssé tettetni?
– Ki? Én? A nő nagyot bámult. A szót ismerte, de a megfelelő fogalmat
nem.
– Te a fejedelemnő hintajában fogsz ülni, vele szemközt és azalatt úgy
kell parancsolni tudnod az arczvonásaidnak, hogy azok se meglepetéssel,
se elpirulással, se valami örömnek a kifejezésével valami titkot el ne
áruljanak. A titkot előre megsúgom. A fejedelem meg akarja lepni a
feleségét Nyitrán innen, ő maga lovagol eléje, kapitányi ruhában, s
mintha a fejedelem nevében tenné, egy bokrétát nyujt át az asszonyának.
Azt akarja megtudni, hogy vajjon ráismer-e a neje? Hat év óta nem látta
őt. Mikor elragadták az oldala mellől, hogy fogságra vigyék, Rákóczy
Ferencz simára borotvált ifjoncz volt, a rövidre nyirt tarkón az
allonge-paróka. Ilyennek látta őt Sarolta az elválás pillanatában, s
azóta is mindennap, ha mikor az arczképe előtt elmélázva megállt; ha
álmodott is róla, csak ilyennek álmodhatá. Most pedig Rákóczy Ferencz
egy ősmagyar dalia, a legigazabb magyar arcz; láttad egynehányszor,
beszéltél is vele. Ő a legszebb magyar férfi a világon. Arczában jóság,
ész és erő van kifejezve. Festő nem divinálhatná ki, hogyan fessen
hősnek és fejedelemnek valóbb arczot? Eleonora sohasem láthatta ezt a
gyönyörű fejet; még nem is álmodhatott róla. A megnyult, sima udvaroncz
képe után idegen lett neki az az erős vonásokra kidomborult arcz,
hatalmas pörge bajuszával; s a sima nyirott fej után, mit vagy paróka,
vagy hálósapka takart, ez a dusgazdag göndör hajtól körülárnyékozott
oroszlánfő. Alig fog ráismerni. Még a hangja is más lett. Tudod: a
franczia az orrából beszél, hadarva, a német nyitott szájjal és
csácsogva, a magyar a torka mélyéből és minden szót megropogtatva. A
fejedelem azt a gyöngéd találós mesét akarja feltenni, vajjon
ráismernek-e? Ezt teneked nem szabad elrontanod. Mikor oda fog a hintó
mellé lovagolni, neked nem szabad elárulnod, hogy ismered. Hideg
fejbólintással kell visszaadnod az üdvözlését; ha megszólít, «százados
kapitány urnak» czímezned; s ha a fejedelemnő kérdeni találja: nem
ismered-e ezt az urat, azt felelned rá, hogy soha sem láttad.
– Istenkém! sóhajta fel Ilonka; borzongatva és csiklandozva attól a
gondolattól, hogy ő neki már most hazudni kell, – csak tréfából – és
szent czélra – és hivatalból; – de az is nehéz. Vajjon kiállja-e?
– No hát, kedves jószágom, már most tudod, hogy mihez tartsd magad? De
ki ne fecsegd az egészet rögtön Ozmonda grófnőnek! Ő soha sem látta a
fejedelmet.
Ilonka erre a szóra megkeményíté a szivét.
– Tüzes vassal sem veszik ki belőlem, meglátod!
Aztán egészen büszke volt rá, hogy őtet ilyen nagy államtitok
megőrzésével bizták meg, s föltette magában, hogy annak meg fog felelni
egész tehetségével.
Ugy történt, a hogy Ocskay László megmondá.
Ujlakon túl, mikor a szőlőhegyekről aláereszkedtek a hintók, szemközt
jöve a Nyitra felől egy század a fejedelem palotásaiból, s azoknak az
élén maga Rákóczy Ferencz, egyszerű századosi egyenruhában.
Mikor a fejedelemnő hintajához ért, odalovagolt a nyitott kocsi-ablakhoz
s egészséges magyaros üdvözlettel szólítá meg a fejedelemnőt.
– Szerencsés jó napot kívánok, felséges asszonyomnak!