Ocskay László most már átengedte Czinka Pannát a fejedelemnek. Annak van
szüksége búfelejtetőre, nem neki. Elég muzsika már ő neki, mikor a Gábor
gyerek elkezd sivalkodni. (Gábornak kereszteltette az elsőszülöttét
Ilonka, a megholt bátyja nevére.)
Egy zivataros májusi délután, mikor minden tavaszi mezei munkának
szünetelni kellett, csak betoppan Czinka Panna a sztropkoi várba. Épen
együtt volt az egész család.
Gyalog jött a czigány leány s odakinn havas fergeteg volt a hegyek
között, hanem azért ő mégsem volt átázva. A czigány leány, mikor utóléri
a zivatar, felkapja a ruháit a fejére, a csizmáit eldugja alájuk, csak
az alsó gúnyája ázik, meg a bőre; mikor a hajlékba jut, leereszti a
viganóját, felhuzza a piros csizmáit, s olyan, mintha skatulyából vették
volna ki; leszámítva azt, hogy egy kicsit rongyos; de hát annak úgy kell
lenni.
Tiszáné nagyasszony ugyan ki nem állhatta az egész Fáraó-ivadékot, s nem
volt az inyére, hogy ezt a czigány leányt a szobába beeresztik; de
Ilonka jól ismerte már, mint férje izenethozóját, s Ocskay meg épen
nagyra volt vele.
– Hát te Czinka Panna már megszöktél a fejedelemtől? kérdezé Ocskay.
– Nagyon uras állapot az ott nekem. – Klázliból kell inni, tollas ágyban
hálni: nem állom én azt ki. Aztán rosszul élnek ottan, még csak avas
szalonnát se adnak az embernek, hétszámra.
– Hát most itt maradsz nálunk?
– Majd meglátom. Ha jó idő lesz, itt maradok; ha zegernye idő lesz,
tovább megyek. Akkor jó utazni a czigánynak.
– Csak vinnéd magaddal ezt a csúf időt! mondá neki Tiszáné nagyasszony.
Nem is hiszem, hogy nem te hoztad magaddal: ördögök bordájában
szövöttje!
– Hát persze én hoztam! Hiszen tudnivaló, hogy mikor én a hegedűmet
előveszem, megríkatom én még az egeket is.
– Kevély kutya! Még az egeket is! Tüzet a nyelvedre. Engem sem ríkatsz
meg. No vedd elő azt a hegedüt, hadd látom, micsoda nóta ríkat meg
engem! Feleselt Tiszáné nagyasszony.
– Hát bizony megteszi a «fecském» nóta, a kit a felséges fejedelem
szerzett a szegény fogoly feleségéhez; én meg csak a nótát csináltam
hozzá.
– Mekkorákat hazudik a czigány!
A czigányleány nem bizonyozott az állítása mellett, hanem a hegedűjét
kereste elő a háti batyujából s aztán elkezdte azt a nótát húzni: a
versét meg énekelte hozzá.
Ez az a nóta, a min egykor (de még most is) annyit keseregtek idebenn a
hazában, a mit Reményi Ede nyirettyüje a félvilágon körül hordott;
százezer ember közül egy tudja talán csak, hogy ez Rákóczy Ferencz dala
volt az elfogott feleségéhez: nem is gondolhatott ki ilyen szépeket más,
csak egy fejedelem.
«Repülj fecském ablakára!
Kérjed nyissa meg szavadra.
Mondd: ezüstös lapot vevék,
Rá aranynyal irtam nevét.
– Képét gyémánt lapra festem,
Rubinkő-ládába rejtem,
S azon volnék, hogy nevének
Nagy ünnepet szentelnének.»
A szövege fejedelmi szívből, a dallama tündérvilágból jött, s magyarul
szól mind a kettő.
Czinka Panna énekelt is, muzsikált is. Mikor énekelt, (szép
hullámcsengésű mély hangja volt), elfelejtette az ember az arczának,
hogy olyan rút: kordován barna pofája tündöklött az érzéstől,
elefántcsontfehér fogsorai ragyogtak az ének közben, s kancsal szeme úgy
mondta együtt a szájával a nótát; a hegedű hangja meg keresztül-kasul
járt az ember szivén.
Bizony úgy sirt ezen a nótán Tiszáné nagyasszony, mint a záporeső.
– Hagyd el már, boszorkány, hagyd el; hisz az ember egészen bolonddá
lesz tőle.
A Czinka Pannának pedig nagyon sokszor el kellett húzni azt a nótát,
hogy Ocskay és Ilonka is megtanulhassák. Tiszáné nagyasszony azon vette
észre magát, hogy maga is együtt dudolja a vége felé a «repülj
fecskémet!»
Szegény fejedelem!
A nagyasszony utoljára annyira ment, hogy tányért, kést, villát rakott
az asztalra a Czinka Panna számára, úgy akarta megtraktálni.
A czigány leány nagyot nevetett azon.
– Soha se ettem én még asztalról, villával. A kanál meg egyébre se való,
csak ellopni való.
Szalmát kért alomnak és érett túrót fehér czipóval; hadd lakjék jól
egyszer kedvére, s hadd aludjék egész kényelemmel.
A háznál minden ember ezzel a nótával aludt el, még a dajka is azzal
altatta el a kis Gáborkát.
Reggelre szépen kitisztult az idő; gyönyörüen kisütött a nap. Czinka
Panna még ki sem rázta a szalmát a hajából, már elkezdte a batyuját
összekötözni.
A béresek, a jobbágyok gyülekeztek az udvaron, villákkal, gereblyékkel:
ugyan sürgős munka volt, a széna ott ázott a rendén, azt meg kell
forgatni nagy sietve, míg kedvez az idő, hogy megszárodjon.
Czinka Panna bement az urasághoz búcsút venni: hátán volt már a batyu.
– No hát, Czinka Panna, mi a tatár? szólt neki Tiszáné nagyasszony. Hát
már itthagysz bennünket? Nálunk csak nem megy nagyon urasan az állapot?
– Nem ám, hanem nagyon parasztosan. Minden ember dologhoz készül itt.
Még majd az én markomba is nyomnak egy gereblyenyelet, attól pedig az én
tenyerem feltörik. Nem való nekem az ilyen hely.
Hiába marasztották, nem maradt. Még csak látni sem jó azt, hogyan
dolgozik más! az ember megtalálná kivánni s az baj lenne. Nem kért ő
egyebet, csak egy kis avas szalonnát, meg valami viselt köntöst.
– No de addig csak még sem megyek el, a míg egy kis szerencsét nem
mondok az én drágalátos aranyos fővezér uramnak.
A czigány tudománynak ez a kiegészítő része.
– No én nekem nem kell semmi hazudozás! zsémbelt rá Tiszáné nagyasszony.
Bolond hisz a babonában. Ha szerencsét tudnál mondani, mondanál bizony
magadnak.
– Hát hiszen nem is kegyelmednek mondom én a szerencsét, hanem ennek a
pápistának itt ni: erre ráfér, szólt Czinka Panna, s kikeresve a
szoknyája öblös zsebéből a megviselt kártyákat, leült a
gyékény-szőnyegre Ocskay és Ilonka elé, törökösen, s elkezdte a
kártyákat kirakni.
– No, ihol van, látod. Neked «áll» ez a nagy város, abban van egy
fölséges szép asszony. Te abba a városba bemégy nagy diadallal. Ez a
zöldfa itt, a diadal. Ki is jösz: nem bánt az ellenség. Hol van messze a
farkas? ez az ellenség. Ez a gyászos asszony a fejedelemasszony. Ez a
hintó azt mondja, hogy elhozod onnan. Hanem ettől a macskától itten, a
ki melletted áll, őrizkedjél, mert az csalfaságot jelent. Ez a zöldhetes
meg ez a «nap» azt jelenti hogy hét nap alatt beteljesedik, a mit
mondtam.
Jót nevettek rajta.
Felvilágosodott embereknek tartották magukat, a kiknek szégyen
babonákban hinni.
Czinka Panna összepakolta a kártyáit a földről, s aztán térdeltében
megcsókolgatta a Gáborka lábacskáit, a ki szörnyen bújt előle féltében
az anyja ölébe s nem engedte a kezeit megcsókolni.
– No hát Czinka Panna, szólt Ocskay László, mikor látogatsz meg ismét,
úgy hogy meg is maradj?
– Majd ha egyszer megint zavaros lesz az idő, ottkinn a sátorban! s
aztán nem lesz más, a ki a füledbe muzsikáljon.
Czinka Panna ment a maga utjára.
A jövendőmondásával senki sem törődött, hisz azt könnyű volt kitalálni,
hogy Ocskaynak bizony jár a fejében olyasmi, hogy miután a saját
feleségét kivívta a fogságból, a fejedelem foglyul tartott nejét is
elhozza Bécsből. Sokszor volt az már tervezve, s egy párszor közel állt
hozzá, hogy sikerüljön. Ezt tehát Czinka Panna is tudhatta.
Csak az volt a bolondság a jóslatában, hogy a hét nap alatti sikerülést
hozzá tette, mert hiszen a fegyverszünet még két hónapig fog tartani, s
az alatt senkinek semmiféle betörést Bécs városába tervezni nem szabad.
És így bizonyára hiába jött össze úgy az a kártya, nem lehet abból
semmi.
Ezután igen derült meleg napok következtek, igazi jó szénagyűjtö idő.
Fel is használta az egész háznép a jó időjárást, s reggeltől estig kinn
volt apraja-nagyja a mezőn, boglyákat rakatni, szekereket megterhelni,
rendet felgyüjteni. Ocskay maga is nekivetkőzve dolgozott s sietteté a
jobbágyságot. A nagyasszony pedig Ilonkával együtt a pagony árnyékában
rögtönözött tüzhelyen főzte saját maga az ebédet, a rotyogó bográcsban,
a mi alatt a kis Gáborka a paraszt gyerekekkel vigan hentergőzött az
illatos szénában, s tanulta tőlük a gyereknótát, a mivel a csigát elő
éneklik a házából: «csigabiga gyűjj ki! Szántsunk, vessünk, neked is
arassunk!»
Egyszer csak egy váratlan vendég lepi meg őket a nagy munka közben, a ki
gyalog jött ide a kastélytól, a hol a lovát hátrahagyta.
Úgy érkezett meg, hogy csak akkor vették észre, mikor azt kérdezte az
asszonyoktól, hogy «mi lesz ma ebédre? van-e szükség vendégre?»
Csajághy Márton volt a vendég.
Ilonka örömteljes felsikoltásában volt valami kis ijedtség is s azt
Csajághy észrevette.
– De megijedt tőlem, kedves komámasszony!
(Ilonka Csajághyt iratta be a fia keresztapjául.)
– Hogyne, édes komámuram; mikor mindig azt gondolom, mikor kegyelmed
hozzánk jön, hogy már viszi az uramat a háboruba.
– No ezuttal nem viszem háboruba a kedvesét, komámasszony, csak azt
jöttem megnézni, hogy mit csinál a kis keresztfiam?
– Hamis kegyelmednek a zuzája! Csak nem akar megkeseríteni: elhallgatja
előlem.
– Igazán mondom, nem viszem semmi háboruba az urát.
– Ki meri mondani az Isten nevét?
– Bizony Isten, nem.
Ez akkoriban nagy szó volt.
– No hát akkor szivesen látjuk kegyelmedet. Lesz jó pörkölt tokány
csipedettel, meg érmelléki bakator hozzá.
– Az az én kedves eledelem. Hát a kis aranyos poronty hol van?
Ott csintalankodik a paraszt gyerekekkel a szénában; válogassa ki
kegyelmed.
Csajághy odament a gyermeksokaság közé; biz a Gáborkát nehéz volt
kikeresni a többiek közül, mert az is egy ingre volt vetkőzve, s olyan
maszatos a képe a most szedett szamóczától, mint a többié. Hanem aztán
arra a szóra, hogy: «kinek kell ez a szép tilinkó?» csak előugrott, hogy
az az övé.
Akkor aztán a keresztapjának csak le kellett mellé heveredni a szénába
és megmutatni neki, hogy hogyan kell azt a tilinkót billegetni; azt
pedig ő maga sem tudta. A kis fiu egy cseppet sem félt a marczona hadfi
hegyesre kifent bajuszától; még meg is tépászta, ha nem jól fútta a
tilinkót. Csajághynak egész mulatsága volt vele. Utoljára neki is
énekelni kellett a csigabigájához vele, azt a csalogató nótát. Azt is
szivesen megtette.
Ocskay felől még nem is kérdezősködött.
Gazduram bizony csak akkor került elő a szénagyüjtők közül, a mikor
délre harangoztak, akkorra őt is meghozta a drága jó pörkölthús illata
az erdei konyhába.
Milyen nagy volt az öröme, mikor Csajághyt megpillantá, a ki a kis fiut
hozta, nyakába ültetve, eléje. Összecsókolóztak.
Az asszonyok azután elébb a cselédek számára adták ki az ebédet, csak
akkor következett a méltóságos uraságra.
Brigadéros uram megfogá a bográcsot s leemelte a katlanról a földre. Azt
azután körülülték, csak amugy a gyepre letelepedve.
Vendég uram magával hordta a csizmaszára mellé dugva ezüst tokban kését,
villáját, kanalát: nem kellett nagy kinálkozás, hozzá láttak az
egyféléhez; s azt mondták, mikor megtörülték a szájukat a lakomától,
hogy «a császár sem eszik ilyen jót Bécsben!» (Ami igaz is.)
Azután nagyot ittak; az asszonyok aranypohárkából: ott csergedezett a
patak a közelben, a férfiak pedig a csobolyóból.
Nem is beszéltek addig másról, csak tréfás adomákról.
Az ember föl sem tenné a vas emberről, hogy még tréfálni is tud. S olyan
jó illik neki, épen azért, mert szokatlan. Közbe-közbe Ocskay a
gazdaságáról beszélt: eldicsekedett a teheneivel, göbölyeivel, hány
mázsa gyapjut nyiretett az idén, milyen sajtot készíttet a bálissával?
hogy telelt ki a rozs? milyen jól kelt az árpa? a gyümölcsfák is jól
kötöttek; a méhek meg most rajznak. – Szó se volt magas politikáról.
(Veszett volna a Vörös-tengerbe Faraóval együtt!)
Mikor aztán vége volt a lakomának, a Gáborka is elaludt az anyja ölében,
akkor Csajághy egyszerre elkomorította az arczát s szigorura fogva a
hangja tenorát, ezt mondá:
– No már most, édes hiveim, jól ebédeltünk. «A ki enni-inni adott, annak
neve legyen áldott! Ámen.» Nem akartam elrontani az ebédeteket, de már
most csak elmondom, hogy miért vagyok ide küldve.
– Tudtam én azt, sóhajtá Ilonka, szemrehányó tekintettel. Nem jön
kegyelmed ide csak a keresztfiát lovagoltatni.
– Hát bizony mi tűrés-tagadás, egyéb is hozott ide. Ocskay Lászlónak be
kell törni Pozsonyba, ez a parancsolat.
Ocskaynak egyszerre kevélyen emelkedett égfelé az arcza. Pozsonyba
betörni, az még szebb a szénakaszálásnál is: Pozsony az ország fővárosa;
a császári hadvezérek főhadihelye; hatalmas erősség, megerősített vár.
Ide betörni még nem adatott alkalom se Károlyinak, se Vak Bottyánnak, se
Bercsényinek.
– A fejedelem egyenesen Ocskay László uramat akarja megbizni ezzel a
feladattal.
– Elfogadom! Elfogadom…
– És pedig aztán a fejedelemasszonyt kell elhoznod magaddal a
császáriaktól a fejedelemhez.
Erre a szóra mind a hárman egyszerre ezt a nevet ejték ki:
– Czinka Panna!
– No mi baj a Czinka Pannával?
Megjövendölte ezt, ezelőtt három nappal, mondá Ocskay.
Csajághynak a jobbik bajusza olyanforma rándulást tett, mint mikor
valaki visszatartóztatja a nevetést, a mi csiklandja belül. Folytatta
nagy komolysággal:
– És pedig ennek a végrehajtására azonnal és rögtön utra kell indulnod.
Most már Ilonkából kitört az indulat.
– Én nem bánom! De ha az uram elmegy, én is vele megyek. Nem bánom, már
megmondtam, hogy el nem maradok tőle, megyek vele minden háboruba, de én
el nem hagyom többet.
– Igenis, folytatá Csajághy mogorván. Kegyelmed is vele fog menni
brigadérosné asszonyom, és kegyelmed fog legelől berontani Pozsony
városa kapuján.
– Azt is megteszem! szólt a nő durczásan. Nekimegyek az ágyutüznek, ha
az én uram utánam következik. De elég nem szép volt kegyelmedtől, hogy
kimondta az Isten nevét, mikor én azt kérdeztem, hogy nem akarja-e az én
uramat háboruba vinni?
– No hát mondtam én, hogy háboruba viszem?
– Hát ugyan hová?
De már tovább nem birta Csajághy a komédiajátszást; elkezdett kaczagni s
kaczaj közt mondá el:
– Hát értsük meg a dolgot, komámasszony. Ugy van az, hogy a császáriak
kiadják a fejedelemasszonyt egy találkozásra a fegyverszünet alatt,
azért küldi a fejedelem Ocskayt eléje Pozsonyba. Kegyelmed is vele megy
Ocskayval, komámasszony, a fejedelemnőt fogadni. Lesz ágyuzás, de csak
puskaporral. Hahahaha!
Ilonka sírva fakadt a nagy visszatért örömtől, a nagyasszony pedig
hátbaütögeté Csajághyt, a miért így megijesztgette az egész familiát. Ki
tenné fel róla! Ilyen komoly seriozus ember, s még micsoda tréfát fundál
ki magában?
Csak Ocskay komolyodott el egyszerre. Valami villámlott át a lelkén. Egy
jóslat. – Nem Czinka Pannáé, az szemfényvesztés. Hallhatta a czigány
leány a fejedelem udvaránál, hogy erről beszéltek, megelőzte a hivatalos
küldöttet idejöttével. – Ocskaynak Ozmonda fatális jóslata jutott az
eszébe. – Azok között, a kik a vörös zászlót le fogják tenni, legutól
említé e nő magát a fejedelmet. – Már hozzá kezdtek a kisérlethez. –
Odaküldik a feleségét hozzá…
Senki sem vette észre az arczán e rövid borulatot. Egy pillanat mulva
már ő is örült az örvendezőkkel.