Ocskay ezuttal a zay-ugróczi kastélyba vitte kedveseit, a hűséges Zay
grófok vendégszerető házához.
Mennyi elmondani valójuk lehetett egymásnak! A nőnek, az anyának, a
férjnek; de különösen annak a negyediknek, a ki most tanul beszélni.
Ocskay csakugyan majd odaégette a feleségét akkor annál az első
berohanásnál (csupa hitvesi szeretetből) az ostromolt kolostorba. Annak
a rimánkodó kezei nyultak ki feléje az ablakrácsokon. – Milyen nagyon
nevetni való volt ez mostan!
Onnan azután Ilonkát, hogy a gyermeke megszületett, más fogságba vitték;
Tiszáné nagyasszony azt is híven megosztá vele, még a bőjtös eledelt is
megette. – Milyen nagyon nevetni való volt ez!
És most már ismét egymáséi lehetnek! Soha többet el nem válnak. «Nem is
volna, hova hagyjalak el? mondá Ocskay; kastélyom szét van rombolva,
földeim vetetlenek: vándorolnod kell velem faluról-falura, s ott aludnod
a sátorban, mint a czigánynak.»
– Mint a Czinka Pannának! mondá Ilona.
– Hát már ezt is tudod rólam? kérdé Ocskay csodálkozva.
– Mindent! Szólt Ilona neheztelést mimelve.
– Féltékeny vagy érte?
– Hát hogy ne?
– De hát kitől tudtad ezt meg?
Ilona nem tudta tovább vinni a szerepét; nevetésre gömbölyült az arcza.
– Bohó te! Hiszen magad küldted oda hozzám izenettel Czinka Pannát.
Ezen aztán nevettek mind a hárman. – Nem is hárman, de négyen: – sőt az
ötödik is. A vas ember is ott állt, mint csendes tanuja örömeiknek,
gyönyörüségeiknek. Ocskay még az úton elmondta Ilonkának, mennyit
köszönhetnek ők Csajághynak? Ez a példányképe a jó barátoknak.
Rá is elragadt a nevetés.
Ocskay megszorítá a jó barát kezét.
– Mennyivel vagyok én te neked adósod?
– A többi semmiség volt; dörmögé Csajághy. Hanem ezt az utolsót soha el
nem felejtem. Ez keserves munka volt.
– Az asszonyőrzés?
– Igenis az. Inkább egy csörgőkigyót adtál volna ide őriznem, inkább egy
pestis-lazarétumot biztál volna rám, mint ezt a némbert.
– Vége van. Felejtsük el.
– Mindent elfelejtenék neki; de azt soha, hogy téged féltékenynyé akart
tenni a nőd ellen. A boszorkány!
Ilona komoly lett e szóra.
– Hiszen velem volt az anyám.
Tiszáné tréfára fogta a dolgot.
– Igaz biz az, fiam uram, hogy én mindig vele voltam, s vigyáztam a
kegyelmed feleségére, de nem ám azért, hogy el ne csábítsák
kegyelmedtől, hanem hogy pápistává ne tegyék.
Ismét nagy ok a nevetésre.
– Mert, héj, bizony azok az apáczák nagy mesterek abban! folytatá
Tiszáné. Kegyelmed már elvetette a drága virágmagot Bellarminiussal, s
az könnyen csirát hajt. Én csak jótállok a magam leányáról, de hát
kegyelmedről ki kezeskedik, hogy nem lett pápistává?[2]
– No arról meg én felelek! mondá Csajághy, s nagyon komoly arczot
csinált hozzá. Még akkor is, mikor valamennyien mind nevettek rajta.
Hiszen, aki a viszontlátás órájában féltékeny tud lenni, az bolond!
Ezek pedig nagyon okosak voltak! Csókolódtak, úgy haragudtak.
– Isten ne vegye tőlem bűnömül, mondta Ocskay, ha azt mondom, hogy nem
kivánom a mai napon cserébe az üdvösséget! Mert ennek a boldogságnak
lehetetlen, hogy fokozása legyen!
– Pedig hát látod, van fokozása; szólt Csajághy s odahajolva Ocskayhoz,
valamit súgott a fülébe, a mire Ocskay nagy szemeket meresztett, s
bámulva mondá:
– Hát miért nem hivod őt ide?
Csajághy oly gyöngéd, fájdalmas szemrehányással tekinte e szónál
Ocskayra, a minőre ezt a kemény arczot alig hihette valaki képesnek, s
Ocskay elérté, a mi e tekintetben mondva volt: «lehetnél-e hozzá olyan
kegyetlen?»
Ocskay rögtön fölkelt a neje mellől, s a nyakába csimpajkozó gyermeket
visszatette az anyja ölébe: «mindjárt visszatérek!» mondá és
Csagjághyval együtt kiment a szobából.
A gyermek álmos volt, azt elvitte az öreganyja aludni. Ilonka egyedül
maradt ott.
Elkezdte a fejét törni ezen a talányon.
Mi lehet az, hogy valaki idejön, aki még fokozni képes az ő
boldogságukat, s a kinek mégis nem lehet idejönni, a férjnek kell
kimenni hozzá?
A kiváncsiság nagyon jogosult volt: s a talány nehéz.
Az idő pedig telt: a nagy remekművű álló órán már kétszer huhukolt a
bagoly, két óranegyed mult, az egész óra betelt, a két érczember a
kalapácscsal elverte az órát a harangon s a férj még sem jött vissza.
Ilona odaállt az ablakba s kibámult az udvarra.
Ott a tornácz előtt állt egy csatlós két felnyergelt lóval, amik közül
az egyik, a nemes telivér paripa, nyugtalanul kapálódzott.
Nem sokára jött egy másik csatlós s az is két paripát vezetett
kantárszáron.
Egyszer aztán megnyilt a tornáczajtó, s kilépett rajta Ocskay, útnak
öltözve. A nehéz, czombig érő saruk, a farkasbőr bunda a vállán, a
kulacs az oldalán, mind azt jelenték, hogy útra megy.
Utána jött Csajághy; de az már nem volt olyan nagyon felbundázva, ő csak
a párduczkaczagányt vetette a nyakába.
De ami az úti-öltözetnél is jobban meglepte Ilonát, az a sajátszerü
búskomorság volt Ocskay arczán, a minek nem birta az okát kitalálni.
Soha sem látta őt még ilyennek. Mikor Csajághytól elvált, valami szelid
keserüség vonult át az arczán: mintha mosoly akart volna lenni; de az
ajkai nem nyiltak szóra.
Felveté magát a nyeregbe, s onnan szorított Csajághyval kezet.
Ilona jól hallá az ablakból, mikor Csajághy azt mondá neki:
«Isten hozzád Ocskay!»
És Ocskay kirobogott a kapun, anélkül, hogy Ilonától búcsút vett volna…
Még csak fel sem tekintett az ablakba, ahol tudhatta, hogy Ilona áll
minden bizonynyal.
Hát ez a fokozása a boldogságnak: annak az üdvösséggel határosnak?
Ilona várta, hogy majd feljön Csajághy s kulcsát adja ennek a talánynak.
Még inkább elbámult aztán, mikor azt látta, hogy ez is lóra kap s a
kapun kirobogva, Ocskayval ellenkező irányban elvágtat, s csak a
csatlósától kisérve.
Hát már mit jelent ez?
Ilonka csak ott állt és bámult ki az ablakon át a távolba, összekulcsolt
kezekkel. Bámult a tovarobogó férj után; és várta, hogy talán az egyszer
mégis csak majd visszanéz, s úgy elszorult a szive, mikor azt látta,
hogy a távozó alakot mind jobban elfedi az esti köd és még sem fordul
egyszer is vissza. Óh, milyen nagy lélekfájás azt igy elnézni!
Ekkor egyszerre átkarolja a vállait valaki, egy nesztelenül háta mögé
lopódzott alak, s megcsókolja az arczát.
Ilona nagyot sikoltva fordul vissza, s ott találja magát a férje karjai
között.
Ocskay László úgy olvas ez arczban, mint a nyított könyvben.
– Te most azt hitted, ugy-e, hogy «én» vagyok az, aki ott tovavágtat?
– Hát ki az ott?
– Az öcsém, Sándor.
– Hát mért nem jött fel hozzánk?
– S te azt nem tudnád?
– Mi őt nagyon szerettük, – kivált az anyám. Talán azért?
– Mert szerettük?
– Az anyád inkáb, mint te. De ő még jobban szeret mind a hármunkat, mint
mi őt együtt mind a hárman. Jer anyánkhoz, hadd mondjam el egyszerre
mindkettőtöknek, hogy mit hozott nekünk a mi Sándorunk.
– Az még boldogabbá fog bennünket tenni? kérdé Ilonka.
– Egészen boldoggá.
Ilonka ismét megtalálta a kedvét, mint elzajlott zivatar után az énekes
madár: olyan nevetve tudta elmondani az anyjának, hogyan elnézte ő a
Sándort a Lászlónak s hogy duzzogott érte, hogy az még csak fel sem néz
hozzá egyszer is az ablakba; még csak vissza sem fordul egy
búcsútekintetre.
Nem is sejtette, hogy minő szomorú titka van ennek?
– No hát, mi jót hozott a Sándor nekünk? kérdé a nagyasszony.
– Jobbnál jobbakat, szólt Ocskay László. A fejedelem ő felsége küldte őt
hozzám kegyelmes iratokkal. Az egyik levélben ő felsége kinevez engem
brigadérosának; egy ranggal a mostaninál feljebb. Innen egy lépés már a
generális.
Ilonka úgy örült annak, hogy már most hát brigadérosné lesz, mintha neki
volna abból legtöbb dicsősége.
– A második irata a fejedelemnek egy donationalis levél, melyben nekem
adományozza a sztropkói uradalmat ősi kastélyával együtt. Nem vagyok hát
többé hajléktalan földönfutó, van a hová vigyem a feleségemet,
fiacskámat: szebb is, jobb is az eddigi birtokomnál; dicsőségesen
szerezve.
Ilonka csak a fejét ingatta s odatapadva férje keblére, mondá:
– De én nekem ez nem nagyobb boldogság; mert én el nem maradok tőled
semmiféle fényes palotájáért a fejedelemnek többé; hanem ott akarok
lenni, ahol te vagy; ha gunyhóban, ha sátor alatt; sehol engem el nem
hagysz magadtól!
– Nem is hagylak el, édes mennyországom! rebegé Ocskay, erőteljes két
karral oda szorítva magához visszavívott kincsét. Dehogy hagylak még el
valaha magamtól. Halld meg, hogyan lesz tökéletessé a boldogságunk? A
harmadik levélben arról tudósít a fejedelem, hogy alá lett irva a
fegyverszünet hat hónapra a császárral, külső hatalmasságok, Anglia és
Holland, közbevetik magukat, biráskodni fognak Magyarország és Ausztria
között s ha lehet, megszerzik a békét. Erre az időre hazaoszolhat a
felkelősereg, kiki a maga családi tüzhelyéhez; a vezérek is a maguk
váraikba: csak az őrségek maradnak a zászlók mellett. Hat hónapig Isten
békéje van az egész országban, s talán végkép meg is marad. Most már
nincsen egyébb hivatalom, mint – a bölcsőt ringatni. Áldassék az Isten!
E szóknál Ocskay László térdre bocsátkozék, s a két nő is oda térdelt
mellé (pedig pápisták sem voltak) s egymást átölelve, áldoztak – az
egyetlen drágasággal, amit Isten az oltárról felvesz magához – az érzés
könyeivel.
Óh te Isten szent békéje, de nagy kincs vagy te a földön!
«Együtt leszünk hát, és együtt örülünk egymásnak! – Ott találunk
mindent, ami volt, elveszett, ujra megkerült. – Lármás gazdaság:
tehenkék szarv nélkül, bőtejelők; – a kalkuttai kakasok. – A mókus a
kaliczkában. – Dehogy az! A gyermek a bölcsőben; – nem, nem! a kis
paripa hátán. – Anyánk is velünk lesz! – S ez így fog tartani, míg a
világ világ lesz!»
Mindenkinek volt valami egy örökkévalóság számára készített terve; mert
hiszen olyan nagy idő az a – hat hónap, a mig tart a «Treuga Dei.»
Tehát ugy-e, hogy van fokozása még ennek a boldogságnak is?
És ezt a potentiára emelést a testvér hozta meg!
Az a Sándor, aki valaha olyan szivesen látott vendég volt a
Tisza-háznál. Aki mindig ott felejtett valamit, mikor eltávozott, hogy
visszatérhessen érte. S aki most, mikor mind a ketten embernyi emberekké
lettek, olyan nagyon hasonlít a bátyjához, hogy a távolban még az ángya
is elnézte az urának.
Erről azután eszébe jut Lászlónak az, mikor ő maga is bámulva látta
saját magát második alakban megjelenni, a midőn az egyik alakját olyan
keserves kelepczébe szorították bele a gonosz labanczok.
A kandallótűz mellett ülve, elbeszéli ezt az esetet Ocskay az egész házi
nép előtt. Anyósa és felesége oly szívdobogva hallgatják ezt a regét.
Ilonka nagyokat borzad. Tiszáné nagyasszony a könyeit törli.
Végig elbeszéli azt Ocskay László, hogyan szabadította meg őt csúf
halálveszélyből a testvére, Sándor? hogyan vitézkedett ott? Hogy
ismertek egymásra hosszú távollétük után?
Hanem egyet még sem mondott el Ocskay László a feleségének. Azt a
rövidke szóváltást, ami a hőstett után közte és Csajághy között
megtörtént. Azt a végszót: «ha még egy perczig késtetek volna, milyen
jól jártunk volna mind a hárman!» – Most már azt tartotta, hogy «mégis
csak jobban jártunk mi ketten!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap utaztak a sztropkói új uradalmukba – statutiora. Az pedig akkori
időkben tiznapi járó föld volt attól a csatatértől, a melyen Ocskay
László a babérait tépte. Tehát nagyon jó pihenő lehetett.
Tréfált is e felett Bercsényi eleget; azt mondta, hogy «no, ha Ocskay
László Rákóczy villáma volt, akkor a fejedelem ugyan hüvelybe dugta a
villámát!» – Nevetett azon Ocskay, mikor a fülébe ment. – Csak soha
ennél gonoszabbul ne bántsák!