Csajághy visszadugta a hüvelyébe a kardját s azzal egyenesen megállt
Ocskay előtt, katonai tisztelgésre eresztve le a két kezét.
– Ezredes úr: pardon, gráczia! a miért kardot mertem rántani kegyelmed
ellen. Tévedés volt az okozója. Nem tudám vala, hogy ezen úrhölgy itten
voltaképen túsz légyen.
– Meg van bocsátva, ahhoz tartsa kegyelmed magát.
– Köszönöm a grácziát! Azzal ismét Ozmondához fordult. Már most tehát,
méltóságos grófné, tekintse magát úrnőnek, a míg táborunkban fog lenni.
Egészen akkép fogunk kegyelmeddel bánni itten, mint ahogy bánnak a
kegyelmetek részén Ocskay László uram feleségével.
Ozmonda féktelenül felkaczagott erre a szóra. Az igaz, hogy Csajághynak
sehogy sem állt a képéhez és alakjához ez a rögtönzött udvariaskodás.
– Nagyon jól van, vitézlő főstrázsamester uram! Elfogadom a szíves
ajánlatot. És mindenekelőtt arra kérem kegyelmedet, hogy beszéljen velem
németül; mert engem ez a kultiválatlan nyelv zseniroz: nem tudom magamat
jól kifejezni rajta.
– Gehorsamer Diener.
– Tehát mindenekelőtt arra kérem önt, szolgálatkész lovag uram, hogy
siessen ön nekem egy szabómestert felhajhászni, aztán meg egy
susztermestert, egy csipke- és fehérnemű áruló marchand des modest, meg
egy coiffeurt. Azt átláthatja kegyelmed, hogy ebben a piros frizeur
köpenyben az utczára ki nem mehetek, se útra nem kelhetek. No hát csak
siessen! Kapni ezt mind Beczkó városában. Itt gazdag uraságok laknak. A
ruhához való kelmének a választását kegyelmedre bizom: azt is kap a
görög kereskedőnél nagy választékban; most érkezett meg Bécsből.
Apropos! a selyemkelme választásánál el ne felejtse kegyelmed, hogy az
én hajam igazában szőke; azért is kérem kegyelmedet, hogy küldjön nekem
a patikából egy üveg spiritus vinit, hogy ezt a barnára festő
diófaolajat kimossam vele a hajamból. Aztán ugyanott a patikában
ragasztasson kegyelmed az arczára annyi angol flastromot, a mennyi
szükséges, mert ilyen vérző sebekkel látni kegyelmedet, rám nézve nagyon
kellemetlen.
Csajághy nyugodtan hallgatta mindezt a commissiót végig s azt mondta rá,
hogy «igenis grófnő, meglesz minden».
Ami pedig a spiritus vinit illeti, az már ott volt kéznél. Azt
kulacscsal hordta Csajághy s rögtön szolgálhatott vele a grófnőnek; a ki
azt köszönettel fogadta s mindjárt hozzá is kezdett látni a vizes
dézsánál a hajkimosási műtéthez. Az a viz véres volt. Csajághy friss
vizet akart neki hozni, de Ozmonda megnyugtatá: «Csak hagyja kegyelmed!
úgy is kellene tojásfehére hozzá, s a friss vér még jobb».
Csajághy örült rajta, hogy ily magas czélra áldozhatott nemesi vérével.
– Addig majd őrködik fölöttem az ezredes úr, mig ön odajár, nem azért,
hogy meg ne szökjem, hanem, hogy ne unatkozzam. Nemde, ezredes úr?
Csajághy megcsóválta a fejét; de hát mit tehetett? Ha megtette magát az
úrhölgy cavalier servantjának, engedelmeskedés volt a dolga, nem más.
– Teljesítem parancsait grófnő. Mondá s eltávozott.
Ozmonda pedig végig kigombolta a veres soutane ujjait, s azokat a
válláig felgyürve, hozzáfogott, hogy a sűrű omló haját a szivacscsal
kimossa, míg az az alkoholtól ismét olyan szőke lesz, mint valósággal
szokott lenni.
Ocskay nézhette a műtétet, nem törődtek a jelenlétével.
Hiszen mindez igen szép lett volna, csak odakinn ne folyt volna a
háború. De most már, hogy biztos helyen érezte magát Scharodi uram,
elkezdett a bolondóczi vár fokáról a kuruczok által elfoglalt városra
leágyúztatni. Bombái ott csapkodtak le mind a városháza körül, ahol a
kuruczok főhadiszállását lehetett sejteni a várbelieknek.
Mikor egy bomba épen a városház udvarán durrant szét nagy pukkanással,
Ocskay megszólítá Ozmondát.
– Grófnő, ez itt nagyon veszedelmes hely lesz.
– Hogyan? Ön megszólalt? Azt hittem, hogy meg van némulva.
– Az ellenfél gránátjai mind erre a házra hullanak.
– Az az ön dolga, kedvesem. Ha egyéb mondani valója nincs: ehhez nekem
semmi közöm.
Pedig minden idege reszketett belül, mikor egy lövést hallott. Az
arczának tudott közönyt parancsolni.
És Ocskay nem hagyhatta őt magára, hogy vezéri teendői után lásson.
Féltve őrzött kincs volt ránézve ez asszony. Túsz az ő Ilonkája helyett.
Ozmonda hajfürtei visszanyerték eredeti szinüket, s akkor odaült a
terjedelmes, fehérre meszelt banyakemencze padkájára a haját szárítani,
elterítve szélesen maga körül az aranyba csillogó selyemhullámokat,
végig a kemencze oldalán.
– Tudja ön, min kaczagtam az elébb olyan nagyon? szólt Ocskayhoz, kis
vártatva.
– Nem gyanítom.
– Mikor az ön alvezére azt mondá, hogy épen úgy fognak bánni én velem
itten, mint a hogy az ön hitvesével bánnak odafenn Bécsben. No azt én
szépen megköszönném.
– Hát mit tettek a nőmmel? kérdé Ocskay; felgerjedését el nem
titkolhatva.
– No no no! hiszen nem ették meg. Régen volt az már, mikor a
Ruyszel-korcsmáros a fogoly urnőket megetette a vendégeivel Bécsben.
Most már nem esik bennük kár. Au contraire.
Most már Ocskayn volt a sor, hogy nevessen.
– Aha! grófnő; ön most én bennem fel akarja kelteni azt a sárgaszemű
szörnyeteget, a kit Shakespeare leir.
– S ha ezt akarnám? Talán bűnöm volna? Mikor még az esküdt uram élt, s
elvitt magával a temesvári táborba: magának és másoknak vesztére, akkor
ön nem tartá bünnek olyan mélyen nézni a más asszonya szemébe, a hol
annak a lelkét is lehet látni. Csaknem gyermek voltam még. Ki tanított
meg arra a nyelvre, a mit a szív beszél? Ha ön szenvedett miatta, nem
szenvedtem-e én százszorta többet? Az egyik tudott felejteni: a másik
nem; ez a külömbség. Most már özvegy vagyok, ön pedig házas. Ki veszi el
tőlem azt a jogot, hogy összetépjem, a mit összekötve látok? Hiszen én
Beliál leánya vagyok. Én vagyok az ördög, az a másik az angyal. Kinek
hogyan tetszik? A négernek az angyala fekete, az ördöge fehér. Mit tett
önnel az angyal? Lázadóvá tette a koronás királya ellen. A nevét
föliratta vérrel, lánggal, korommal egy elpusztított ország romjaira;
átokkiáltássá tette ezt a nevet, s az angyal el fogja önt még vinni a
számüzetés pokolországába: el fogja vinni még a vérpadra is! Igen: ez az
angyal. És mit tesz az ördög? Eljön békíteni, haragos sziveknek mérgét
lohasztani; hordja a kiengesztelő szót a trón és a lázadás tűzhelye
között, jár az olajággal egyik táborból a másikba; kér, könyörög: ne
pusztítsák kölcsönösen ezt a szegény országot, nyujtsák üdvös munkára a
véres kezeiket. Ezt teszi az ördög. Hanem a négernek az angyala fekete,
s az ördöge fehér.
Ocskay az ajkait harapta. Föltette magában, hogy nem fog neki
ellentmondani.
A hölgy homlokára csapta a két kezét.
– Hat esztendő után viszontlátjuk egymást. Minő viszontlátás! Durva,
ittas pórhad, szégyentől megalázva, közcsufságra levetkőztetve idehajt
eléje, a ki hajdan féléjszakán át elleste, hogy egy ablakon kinyujtott
kezemet meglássa, és esküdött, hogy boldog lett tőle, s most, mikor az,
a ki előtt térden állt valaha, ily irtóztatón meggyalázva jelen meg
előtte, úgy áll ott, mint egy jéghegy, mint a magas Kriván. Azt mondták
neki: az ellenség kéme vagyok. S ő azt elhiszi szépen. Nem kérdi
magában: ugyan mi szörnyű indok lehet az, a mi egy gyönge nőt, egy
kényesen nevelt, minden veszélytől rettegő asszonyt rábirhatott arra,
hogy fergeteges télvihar idején elhagyja kényelmes palotáját, álruhában,
férfinak öltözve, gyalogolva, éhezve, fázva, rettegve bujkáljon erdőkön,
pusztákon keresztül, futva kóbor martalóczok, éhes farkascsordák elől;
belopózva két ellenséges tábor harczvonalaiba, koczkára téve életét, női
szemérmét? Van-e elég aranya a császárnak, elég áldása a római pápának,
a mi erre őt rávehesse? Hátha valami más oka volt rá? Valami szenvedély,
a mi határos az őrültséggel, rokon a martyrság vágyával. Egy perczig azt
hittem, hogy ön kitalálta ezt a rejtélyt.
A midőn azt mondták: «add ide ez asszonyt, hadd kínozzuk halálra!» Ön
azt felelte: «nem engedem!» «Mit akarsz hát vele tenni?» «Szabadon
bocsátom.» Ah, akkor azt hittem egy perczig, hogy megértett; hogy
megtért. Mellém áll és megrontói ellen fordul arczczal. És akkor azt
mondja: «kicserélem őt a feleségemmel.»
A hölgy a két kezével a szétszórt hajába markolt.
– Inkább dobott volna oda kínzóimnak, inkább engedett volna
agyonlövetni; csak azt ne mondta volna: «elcserélem őt a feleségemért!»
Cserébe dob engem, mint egy darab arany-ezüst-marhát, mint egy ékszert,
egy kösöntyűt, váltságdijul a fogoly asszonyáért! Mert hiszen én vagyok
az ördög, az pedig az angyal. Én vagyok az ördög, a ki nem rettegve
vészt, nyomort, kínhalált, eljövök hozzá, hogy őt ujra lássam; míg az
angyal odafenn Bécsben vigan mulat, s jól éli világát.
Ocskay erre csak azt mondá hidegen:
– Az én feleségem betegápoló apácza-klastromba van bezárva.
– Hahhaha! kaczagott fel Ozmonda gúnyosan. Ezt Ritschán mondta, úgy-e?
Az, a ki ocskói kastélyában elfogta.
– S a kit én legyőztem s sebesülten elfogtam.
– Már nincs fogva. Heisterék elfoglalták Kosztolán várát, s Ritschánt
Bécsbe vitték, most ott ápolják a jótékony apáczák. De hát mit gondol
ön, uram: ha még Ritschán fel nem talált épülni, s az ön angyala azt
izeni vissza, hogy még nem «jöhet el a cserére?»
Mintha éles nyíl szegezte volna át egyszerre Ocskay szivét! Ez odatalált
egészen.
Arczának nagyon el kellett árulni indulatját, mert a hölgy élveteg
kárörömmel tekinte reá. El akarta azt titkolni jobban.
– Nem fájt semmi, asszonyom. Én nőmet szeretem és tisztelem. Ő el fog
jönni, a mint az izenet megérkezik hozzá, s én önt át fogom adni érte
cserébe.
– És én gratulálni fogok önnek a nyereséghez! viszonzá rá Ozmonda,
talpraugorva s szétrázva maga körül termetén aláomló haját.
Ocskay nem bánta volna, ha Scharodi bombái közül egy oda ütött volna be
inkább a szobába.
Mint a fölmentő érkezése, olyan jól esett a lelkének, mikor Csajághy
visszajött.
– Maradj itt, kérlek, mondá neki. Én megyek az ágyúkhoz.
Nagyot lélekzett, mikor a szobából kiment.
De a beczkói ostromnak mégis csak ő volt a legnehezebb sebesültje.
Csajághy azonban hozta magával a mi csak szabó, varga és boltos volt
Beczkó városában; selymet, csipkét, patyolatot halommal, lehetett
válogatni benne.
A szabók atyamestere becsületes jó német ember volt, a ki sokkal jobb
szerette a tubákot, mint a puskaport. Ozmondának rettenetes jó mulatsága
volt vele; a míg a majszter mértéket vett a ruhához, úgy reszketett,
mint a kocsonya, a jámbor. Nem is volt az bolondság; mértéket venni,
aztán kiszabni a kelmét, mikor egyre durrognak a gránátok az ablak
alatt, csörömpölnek az üvegkarikák az ólomfoglalásban. Valahányat
durran, atyamester uram kezében mindig félreszalad az olló, s valamennyi
legény mind az ujjába szúr a tűvel.
Pedig a munka sietős: estig el kell ruhának, czipőnek, fehér gúnyának
készülni; mert estére már megérkezik a császári tábornok, Viard az egész
dandárával s azt nem szándékozik a kurucz had bevárni. Ők elvégezték a
maguk munkáját, Beczkóban megsemmisítették a császári sereg számára
felhalmozott egész télre való élelmiszereket, a külső erődöket
szétrombolták, az őrhadat lekaszabolták: a sziklafészek odafenn
Bolondóczon maradhat már magának, az senkinek sem árt.
Addig pedig nem lehet innen tovább menni, míg a fogoly urnő számára a
fűződerék, szalup, vertugadén, pufándli mind el nem készül; míg a haja
szép tornyosan fel nincs frizirozva; mert rangbeli hölgynek másképen az
utczán megjelenni lehetetlen. De hisz igyekeznek is rajta. Hat
szabólegény kezében csak úgy pattog a czérna: csak a granát ne pattogna
a fejük felett. Azonban nemsokára ezen is segít Ocskay László. A
vereshegyre huzat fel ágyúkat s jól czélzott lövéseivel elhallgattatja a
bolondóczi bombavető mozsarakat. Ezentúl onnan már csak tüzes golyókat
röpítenek a városba a szakállaságyúkból, hanem azokat a kuruczok nyers
marhabőrökkel lefülelik, nem tehetnek nagy kárt.
Igy azután a teljes öltözet ruha, legujabb párisi divat szerint, estig
el is készül, s Ozmonda grófnő, kisérője, a lovagias Csajághy Márton
karján, a legelegánsabb dámának öltözve, hagyhatja el azt a termet, a
hová reggel oly génant helyzetben került be, s legyezőjével üdvözölheti
az őrtálló hajdut, a ki puskájával tiszteleg előtte, s a ki meglehet,
hogy ma reggel annak a puskának az agyával taszítá előre. Lenn az utczán
vár reá az üveges hintó, melybe Csajághy fölsegíti lépni: ő maga lóháton
kiséri a hintót s magyarázza német nyelven az úrhölgynek, hogy a mit ott
nyugot felé villogni lát, az a császári csapatok sisaktaraja, a kik
Trencsén felől közelednek. Nem kell tőle tartani, hogy utólérjék a
hintót. Ott van Ocskay a lovasaival, majd visszaveri őket. Mikor a
hegyoldalra följutnak a hintóval, már meg is kezdődik a csetepaté. A
Trencsén felőli síkon a sisakos dragonyosok s a piros csákós kuruczok
előre-hátra kergetőznek. A hajduság a sövény mellől sortüzet ád, a
felgyujtott kazlak megvilágítják a tájat, a bolondóczi várból, meg a
vereshegyről a tűzgolyók ide-oda repülnek, tűzkaréjokat rajzolva az
égre.
– Das ist herrlich! Das ist gottvoll! mondja rá a hintóban ülő úrhölgy:
lorgnettjén át gyönyörködve a mulatságban.
*
A beczkói vakmerő megrohanásra nem következett semmi visszatorlás.
Ocskay visszahúzódott Bánba a hegyek közé; ellenfele, Viard pedig nem
hogy utána ment volna, hanem ellenkező irányban visszahátrált egész a
Csallóközig. Egy kis ideig tartó békességet parancsolt az ég. Azaz, hogy
nem az ég, hanem a föld. A mult évben nem termett ezen a vidéken se
széna, se szalma. A mint Ocskay a Beczkóban összegyüjtött takarmányt
fölégeté, ezzel arra a télre véget vetett a háborunak. Hanem aztán
futhatott maga is. Az ő lovának sem volt mit enni. A kuruczok is a házak
zsuppfödeleivel delektáltatták a paripáikat. Milyen próza ez a
hőskölteményben! «Nincsen széna, nincsen abrak, Kedves lovam,
agyoncsaplak!» Talán akkor keletkezett ez a nóta.
Ocskaynak volt módja a pihenésben.
Ő maga ott maradt Bán városában; szép foglyát, lovagias porkolábjával
együtt, elküldé Zay-Ugróczba, a hol azok a Zay grófok kies fekvésü
őskastélyában a szokott vendégszeretettel lettek fogadva.
Maga Ocskay nem ment oda soha. Félt Ozmondától. Valóban félt tőle.
Minden szava egy tövis volt, s a hol az a lelkébe beletörött, ott
kelevény támadt.
Gyanakodóvá tette mindazok iránt, a kiknek eltántorodását lehetőnek
mondta. Még a fejedelmet is beleártotta! Hogy annak is inkább tetszenék
a lengyel királyság, mint saját hazájának felemelkedése. De minden gyanu
között legnyugtalanítóbb hálótárs volt az, a mit Ilonka felől költött ez
az asszony. Hátha igaz lehetne az! Azóta, hogy nejét elragadták,
tengeridő mult el, s az asszony csak egy rövid levelkét sem tudott
férjének fogságából irni; csak egy sort legalább: «élek és szeretlek!»
Lehetetlen az, hogy módját ne ejthette volna. De még csak Tiszáné
nagyasszonyomtól sem kapott levelet ez idő óta. Hát az miért nem irhat?
Ő talán tudhatna valamit a leánya felől. «Ingadozik, hajladozik, ha a
szellő megéri!» azt fújja a nóta. Az «asszony»-t érti a «csalfa nád»
alatt. Szerette volna azt a gyanut kitépni a szivéből; de olyan volt az,
mint a gyepübodza, benne szakad a gyökere, s még erősebben sarjadzik
utána. És aztán mindezt a titkot úgy őrizte, nehogy az ajkán egy szó
kijőjjön belőle. Még Csajághynak sem szólt felőle semmit.
Hosszú idő is telik abba, a míg a kurucz főhadiszállásról átizennek a
labanczhoz, hogy itt van egy nagyon értékes fogoly asszonyság, a kit
cserére ajánl fel az elfogó vezér a saját, foglyul tartott felesége
helyett; a míg ezt az ajánlatot Bécsbe felexpediálják, a míg ezt a
főhaditanácsban, meg az udvari cancelláriában meghányják-vetik, végre
helybenhagyják, az időt és helyet megállapítják, a hol a kicserélésnek
végbe lehet menni: az egy örökkévalóság.
– Hallja kegyelmed, édes barátom, monda egy napon Ozmonda Csajághynak,
ki őt úgy kisérte mindenüvé, mint az árnyék. Én a kegyelmed hűséges
szolgálatait körülöttem ugyan nem tudom eléggé nagyrabecsülni; de azért
nekem mégis nagyon hosszú kezd már lenni ez a kényszerített mulatság.
– Azt biz elhiszem. Zay-Ugróczon nincs se Favorita, se Práter, se
paradicsom. Egyhangú az élet. Tánczolni is nagyon keveset szoktak itt.
– Keveset, de jól. Az itteni élet ellen nem volna kifogásom. Csakhogy én
itt egy fölösleges ember vagyok, míg otthon meglehet, hogy hiányomat
érzik.
– Az valószinű.
– Aztán az a szegény Ocskay is olyan türelmetlenül várja már haza a
feleségét: az is örülne már, ha ki volnánk cserélve egymással.
– Hát még én? (Ezt csak magában akarta mondani Csajághy, de biz az
kiszaladt a száján.)
Ozmonda nagyot kaczagott a legyezője mögött ez elszólásra.
– Nagyon szeretem, ha valakit találok, a ki igazat mond a szemembe.
Hiszen azt is hallottam már, hogy Beliál leánya vagyok. Azóta sokat
tartok magamra.
– Akkor háboru volt köztünk.
– Most pedig fegyverszünet van; mint a régi időkben a «treuga Dei», a
mikor minden hadakozó félnek abba kellett hagyni a verekedést. Épen
erről akartam önnek beszélni. Kegyelmed bizonyosan tudja azt, hogy itt a
közelben van egy kis helyecske, a hol kölcsönös megegyezés szerint
örökössé van téve a Treuga Dei: örök fegyverszünet uralkodik.
– Hallottam róla. A pöstyéni fürdő, a Vágon túl.
– Igen: az. Egy csodatevő fürdő, a hol sánták, bénák meggyógyulnak,
sebesültek kiépülnek. Ide küldözi kurucz, labancz egyformán a maga
lábbadozó harczosait, a kik nagy sebeket hevertek ki. Ide nem szabad
senki harczos csapatjainak betörni: az egykori ellenségek békében
ápolhatják megszenvedt tagjaikat; ez egy neutralis sziget a csatatéren.
Ez olyan szép gondolat, hogy még Beliál leányának is tetszik. De
különösen az tetszik benne ezúttal leginkább én nekem, hogy itt ebben a
béke szigetében van nekem egy jó ismerősöm: mondjuk, hogy «barátom,» a
kit kegyelmetek a szomolyáni ütközetben kegyetlenül helybehagytak, s ki
most ott valószinüleg annyira lábbadozófélben van már, hogy egy jó
szóért, meg egy jótett elkövetéseért már lóra is ülhet. Bizonyosan
ismeri ön, Ritschán tábornok az.
– Ismerem, én vágtam le a két ujját a jobbkezéről.
– Tehát kedves emlék! Ha én ennek egy levelet irnék innen, a melyben
körülbelül az volna mondva: «Uram, én itt ülök, elfogva mint túsz és
szeretnék hazajutni; cserébe odaadnak Ocskay László ezredes uramnak a
feleségeért. Ezt a nőt kegyelmed ragadta el ocskói kastélyából. A
kegyelmed lovagis kötelessége, hogy visszahozza a férjének, a midőn az
olyan cserét ajánl, a mi fölér vele.
Kérem, járjon el ez ügyben minél nagyobb sietséggel.» Hát mit gondol,
lovag uram, erre a levélre nem tartaná-e kötelességének Ritschán eldobni
rögtön a mankóját, nyeregbe ülni, felvágtatni Bécsbe, eljárni a
legfelsőbb helyeket, a hol ez a dolog késik, s tiz nap alatt itt volna
Ocskay László uram angyalával, cserébe – az ördögért? Mit szól kegyelmed
ehhez? Nem Beliál leányához illő gondolat-e ez?
Csajághy megszégyenülve sütötte le a fejét. Tehát mégis csalatkozott
ebben az asszonyban. Hisz ez angyali gondolat! Valóban, ha Ritschán most
Pöstyénben van, s értesül az ajánlott cseréről, az vágtatva fog sietni
fel Bécsbe, s lovagember módjára visszahozza azt az asszonyt, a kit
parancsszóra foglyul kellett elvinnie, s a kiért most ily
visszautasíthatlan cserét ajánlanak. Ez a nő még sem olyan gonosz, mint
a milyennek ő eddig ismerte.
Hogy ráhagyta magát szedetni a szegény jámbor kálvinista kurucz. Ezzel
az angyali jóságú ötlettel akarta épen Ozmonda Ocskay szivére a
skorpió-csipéshez a méregcseppet is hozzáejteni. Csajághy nem tudott
semmit abból, a mit Ozmonda Ocskaynak Ritschánról besúgott.
Csajághy egész gyanútalan szivvel járt el Ozmonda megbizásában.
Legbiztosabb embere által küldte Pöstyénbe a Ritschánnak szóló levelet,
s attól vissza is hozta a választ. Ritschán Ozmondán kívül még
Csajághynak is irt, tudatva vele, hogy már kiépült a sebeiből s
legnagyobb készséggel feg eljárni a rábizott ügyben.
Nem telt bele nyolcz nap, hogy Viard tábornoktól staféta érkezett
Ocskayhoz. A felesége útban van már, salvus conductussal. Jőjjön eléje
kiséretével, magával hozván a túszul tartott hölgyet. A találkozás napja
hamvazó szerda, s a hely a motesiczi uri kastély előtti tér, a hová, ha
reggel korán indulnak, az egyik fél Bánból, a másik Trencsénből, csaknem
egyszerre érkezhetnek meg. Az előbb jövő megvárja a később érkezőt.
A mondott napon Ocskay maga mellé véve kétszáz jó lovasát, azoknak az
élén Csajághy (az öcscse Érsekujvár táján táborozott), megindult az
egyenes úton Motesicz felé a zárt hintóval, a miben Ozmonda ült.
Hamarább odaért a motesiczi kastély elé; neki kellett amazokra várni.
Ozmonda azalatt kiszállt a hintóból.
Kevés vártatva megvillantak a császári lovasok sisaktarajai is a Héviz
felől alákanyarodó úton, mely a magas hegyhátról vezet alá: azok sem
voltak többen kétszáznál.
Mind a két lovascsapat, a kurucz is, labancz is, kívül maradt a
helységen, hadirendben felállítva, csak a hintók jöttek előre, s az azok
mellett léptető vezérlovagok a hintó két oldalán.
A Trencsén felől jövő hintó mellett jobbról egy délczeg, daliás alak
lovagolt, messziről üdvözölve a várakozókat nyájas mosolygással.
– Ritschán! hördült fel Ocskay László ez alak láttára; s arcza egyszerre
sápadt lett, ijedtség, harag, lélekháborító rosz indulatok torzították
el vonásait egyszerre. Kezével a torkához kapott, mintha meg akarna
fulladni.
Ozmonda diadalmas kárörömmel nézte ezt a kínvonaglást az arczán: a
sárgaszemű szörnyeteg ébren van már.
Csajághy pedig figyelemmel nézett hol az egyikre, hol a másikra, s egy
percz alatt kitalálta, minő harcz foly itt most közöttük. Az a hang, a
mivel Ocskay e nevet kimondá: «Ritschán», elárulta a benn dúló
szenvedélyt.
– Igen. Ritschán ment föl érte a mult napokban, mondá nyugodtan
Ocskaynak; itt volt Pöstyénen, felépülés végett. Szunyoghy Ozmonda
grófnő szólítá föl levélben, hogy menjen fel és siettesse a cserét. Én
küldtem el a levelét ma kilencz napja.
Ez csak olyan krónikai szárazsággal volt elmondva; hanem azért Ocskay
mégis megérthette belőle, hogy Ritschán nem ment kiszabadíttatása után
Bécsbe, hanem ott gyógyult meg Pöstyénben: tehát Ozmonda nem mondott
igazat. Ozmonda szólítá fel, hogy menjen Bécsbe, sürgetni Ilonka
kiadatását, s hozza le sietve, tehát az, hogy Ilonkát Ritschán kiséri
idáig, az ő cselszövénye volt. – Megkönnyebbült a lelke, amint ezt
megtudta.
Most már ő is eléje lovagolt Ritschánnak s kezet szorított vele.
– Elhoztad nőmet?
Rend és szokás szerint. Te is a grófnőt?
– Ott áll.
– Rendben minden.
Azzal mind a ketten leszálltak lovaikról s a császári szinü hintóhoz
indultak. Annak az ajtaja kulcsra járt, s a kulcsa Ritschánnál volt.
Neki előre kellett menni. Ekkor lehetett látni, hogy Ritschán még
biczczent a kapott sebek miatt.
A hintó nagy kényelmes, bőrrel fedett, salugádoros ablakú bárka volt;
Ritschán felnyitá az ajtót s kezét nyujtá a bennülőnek.
Ocskay – Tiszáné nagyasszonyt látta leszállni a hintóból.
– Anyám! Kegyelmed itt? szólt elbámulva Ocskay.
– Hát te azt nem tudtad? Hiszen magad irtad Léváról nekem, hogy fogjam
pártul elhagyott feleségedet. Azóta mindig vele vagyok. Együtt fogtak el
bennünket az ocskói kastélyban. Te ezt nem tudtad?
Ocskay sietett kezet csókolni az anyósának. Hová tünt el a sárgaszemü
szörny egyszerre! Hisz vele volt az anya! És milyen anya!
– De már a többieket magad vedd le a hintóból. Mondá Ritschán.
– Többieket? Kiket?
Odarohant. Kettő volt egy helyett. Egy nő, meg egy kis fiu.
Egy kis piros pofás angyalka, göndör arany-hajjal, a kit az anyja,
szemérmesen diadalmas arczczal nyujt két kezével előre.
Lehet már másfél éves: tud beszélni is. «Be–be» azt teszi, hogy
«csunya». – «Cse–cse» azt teszi, hogy «szép».
Két idegen úr áll előtte.
– Nos? Hát melyik az apa? Szólt a gyermekhez Ritschán.
Igy csak becsületes ember tréfálhat.
S elébb ő nyul a gyermek felé.
A kis angyalka haragos képet csinál; két kezével lefelé csapkod. «Be!
Be!»
Aztán Ocskay nyujtja felé a kezét. Akkor az angyalka nevetni kezd, s
repesve borul a nyakába s azt mondja: «Ba, Ba!» Ez pedig nagy szó. Ez a
superlativusa mindennek, ami kedves.
A másik pillanatban aztán már Ilonka is ott van az ölelő karok között.
Milyen baj, hogy egyszerre csak az egyiket lehet csókolni. Végtől végig
elhalmozni csókokkal, megöntözni könyekkel. Azokat a kis kezeket egészen
a szájába venni, s dicsekedő nevetéssel biztatni, mikor a bajuszát
tépik!
Látja ezt Ozmonda? Segit-e az rajta, ha hátat fordít e jelenetnek? nem
hallja azért a csókok csattanását s azt az artikulálatlan kitörését az
örömnek, mikor két egymástól eltépett, összetartozó lélek ismét
egybetalálkozik?
Ott állt Csajághy is, s még az ő vasarczát is megaranyozta valami belső
melegség erre a látványra. Mikor nehány perczre szünetet tartottak, azt
mondá Ocskaynak:
– Látod, hogy van eset, a mikor Istennek érzi az ember magát? Lehet a
nőt is boldogítani, meg a hazáért is küzdeni egyszerre.
– Ugy hiszem, belenyugodhatnak kegyelmetek a cserébe, mondá Ritschán. Mi
hármat adunk vissza egy helyett.
Hát az az egy? Néz felé valaki? Vesznek még tudomást róla, hogy van a
világon? Azt sem mondják neki: Isten hozzád! ugy hagyják ott.
Ocskay László siet a maga hintajába emelni hölgyeit. A fiut? Óh, azt nem
adja oda. Az lovas-katona lesz; neki már ott a helye. Beburkolja őtt a
kaczagányába, ugy lovagol vele ki a harczosai közé, akik százszoros
viváttal fogadják a kis ezredesüket. Ocskay oda ülteti őt maga elé a
nyeregbe. Másfél éves a kis kurucz, hogy ne tudna már lovagolni. Még ő
mondja: «hott, hott!»
A két hintó a kicserélt hölgyekkel indúl visszafelé keletnek, nyugatnak.