Scharodi szerencsésen eljutott Beczkóba a csapatjával. Babocsay
labancz-huszárjainak ugyan kétharmadát elfujta odáig a szél; hanem a
német gyalogság együtt maradt. Senki sem háborította. A kurucz csapatok
is úgy szét voltak zilálva, hogy egy-egy zászló alatt csak két-háromszáz
ember maradt meg, a többi haza ment, kipihenni a harcz fáradalmait.
Ocskay csak akkor tudta meg Csajághy portyázóitól, hogy Scharodi
csapatja lement a Vág mellé, mikor már késő volt útját állni; de
külömben is szüksége volt jó időhaladékra, a míg a saját ezrede megint
összegyülekezik. Mert az volt ám ez idő szerint a hadiszokás. A
kuruczság könnyen megszaladt, szétbomlott, eloszlott a világ minden
szelei irányában: hanem aztán rövid időn épen olyan könnyen
összegyülekezett megint, s mintha semmi baj sem történt volna, újra
kezdte a «nemulass»-t.
Elég volt annyit tudni, hogy Scharodi Beczkóban van. Nem mehet onnan el.
Ott majd megnyomják!
Dejsz a nagyszombati «tüzkeresztelőért» megkapja a «stolát!» Hátra van
még a számára egy sakramentum, az «utolsó kenet.»
Senkire nem fájt úgy a foga Ocskay Lászlónak, mint ő rá.
«No majd az én késem nyeld el, ha ezermester vagy!
Heister jónak látta a nagyszombati ütközet után nem erőltetni a háborút
Rákóczyval: a hadait szétosztá a Fehérhegy alatti városokba téli
szállásokra. (Azoknak ott sorban igen víg életük volt; minden
esztendőben kétszer tarthattak Te Deum laudamust, egyszer a kuruczokkal,
másszor a labanczokkal.)
Egyszer csak megdördült megint az ágyú.
A beczkóvári őrség arra ébredt fel, hogy a sánczait löveti valaki.
Már megint föltámadt a porba gázolt féreg: ott, a hol nem várták.
Beczkó vára akkor pompás erősség volt; még a mostani romjaiban is fel
lehet ismerni hajdani hatalmas voltát. Egy meredek sziklatömeg homlokán
emelkednek még most is a «Bolondócz»-nak hitt fellegvár falai; a góth
stylban épült toronymagas kápolna belsejében még láthatók a frescofestés
maradványai, a pilléreken a szárnyas angyalfő-faragványok. Ez volt
Stybor vajda palotája. Ott van a természetalkotta erkély, a honnan a
vajda, a vipera-csipéstől megdühödve, vakon alárohant; ott a
kapunagyságú ablak, ahonnan Beczkót, a bolondot aláhajították. A vérét
lemosta a zápor, de a nevét nem moshatta le a várról: az megmaradt
Beczkónak, Bolondócznak. Három oldalról maga a meredek szikla tiltja az
ostromot, a negyediket, a meneteles oldalt két magas rovátkozott
kőbástya védi, melyek közül az egyik a külvárost kanyarogja körül, a
másik a belvárost és a várat keríti el, boltozatos kapukkal elzárva.
Alatta a Vág vize folyik.
Azonkívül, hogy természet és erőditvény védi, még az az oltalma is van,
hogy három hatalmas vár között fekszik, mintegy a háromszög közepén; e
három vár Trencsén, Vágujhely és Temetvény. Mind a háromban erős
császári dandárok feküsznek közelben.
A ki Beczkót be akarja venni, úgy igyekezzék vele, hogy elkészüljön, a
míg azok ott feküsznek; mert, ha megvárja, a míg felkelnek, úgy ott
szorítják, mint az egérfogóban.
Ocskay el tudott készülni.
Este indult meg a hirtelen összegyüjtött dandárával a báni hegyek közül;
lovasezredeit a Vág gázlóihoz küldé, hogy a segélyül siető vágujhelyi
császári seregnek útját állják, s maga a hajduságával megrohantatá a
külváros bástyáit. Az első ágyulövésekre, nem várva a réstörést,
lábtókat vetettek a talpasok a falnak, úgy másztak fel a bástyákra; a
külvárosban rácz őrség volt; azzal hamar elkészültek; hanem a belvárost
Scharodi német muskétásai védték. Itt nagy vérbe került az ostrom. A
külváros házait valaki meggyujtotta; ez aztán elég világossá tette az
éjszakát, támadók és védők jól láthatták egymást. Elkeseredett volt mind
a támadás, mind a védelem. Az a csapat, mely a nagyszombati csatában
zászlót változtatott, jól tudhatta, hogy nem számíthat irgalomra, s
védte magát a kétségbeesés erejével. Az is kevés volt. A hajduság,
boszut ordítva, rohanta meg a várkaput. Elől ment Csajághy, fejszével a
kezében. Hogy még nagyobbnak lássák, granatéros medvebőr-süveget nyomott
a fejébe, úgy rohant neki a puskatüznek. Nyolcz golyó találta el a
testét; de egy sem ütött rajta valami nevezetes sebet, csak köppölynek
járta meg: számba se vette valamennyit. Hatalmas fejszecsapásai alatt
döngött, recsegett, bedőlt a várkapu, s omlott be rajta a vérszomjas
hajdusereg.
Emberevő kedvükben voltak!
De az ellenfél sem igen könyörögte a kegyelmet. A várfalakról elüzetve,
az utczákon végig védelmezték magukat a labanczok. Kard és dákos
harczolt egymás ellen. Egyes házakból lövöldöztek a kuruczokra; a mi a
viadalt még elkeseredettebbé tette. A nagy templom előtt megujult a
tusa. A labanczok bevették magukat egy templomba s onnan puskáztak az
átvonulókra. Nem a mostani templom volt az, nem a Ferenczrendiek
kolostora. Ez a templom és kolostor a vörös barátoké volt. Ennek a
szerzetnek különben is veszett híre volt a nép előtt. Bálványimádással
vádolták őket. A külföldről elűzött templáriusok maradványai voltak. Ők
is belekeveredtek a tusakodásba, a minek az lett a vége, hogy a kit a
templomban találtak, mind leölték: a katonát, papot, vegyest. A
templomot pedig kirabolták, föl is égették.
Maga Scharodi, ötvened magával, keresztül vágta magát a mészárláson, s
felmenekült Bolondóczba, a fellegvárba. A boszuittas hajduság oda is
utána.
Ocskay László a Vág partjáról intézte az ostromot; oda hozták neki az
izeneteket a nyargonczai a bástyákon belül történtekről. Neki hadvezetői
feladata volt nemcsak az egész várvivást vezényelni, hanem egyuttal a
Vág tulsó partján gyülekező császári seregekre is ügyelni. Vágujhely ott
van a szomszédban, s ott áll Viard tábornok egy egész dandárral. Az égő
Beczkó lángja hirdeti neki, hogy mi történik ideát, Bolondócz falai csak
úgy ragyognak tőle az éjszakában. Ott is terem a tábornok egész
lovasságával a túlparton, csak hogy a Vág most meg van áradva, zajlik,
nem jöhet át rajta: kénytelen felkerülni Trencsénnek, ahol állóhíd van,
de azalatt Beczkóval végeznek.
Egy hirnök, aki a városból jön, jelenti Ocskaynak, hogy a belváros is be
van véve: a hajduság dühös, a miatt, hogy a házakból és a templomból
lövöldöztek, s megtorlásra készül. Ocskay visszaizen, az hogy ártatlan
lakosság életét kimélni kell; különösen asszonyembert meg ne bántson
senki, mert a ki egy fehérszemélynek csak a ruháját is megtépi, az
halálfia.
Nem felejthette Ritschán mondását: «a hogy ti bántok a mi
asszonyainkkal, akként bánunk mi is a tieitekkel».
Virradatkor látta Ocskay, hogy az ellenségnek csekély maradványa a
meredek úton a fellegvárba menekül futvást, s hogy a hajduság lábtókkal
készül a sziklákat megmászni. Gyorsan odafuttatá egy segédét azzal a
parancscsal, hogy hagyjanak fel ezzel a vakmerőséggel. Azok odafenn,
akármilyen kevesen vannak is, de granátjaikkal az ostromlókban nagy
pusztítást tehetnek, bombavetők nélkül a fellegvárat nem lehet bevenni.
Egész reggel lett, mire ez a küldöncze visszatért. Azalatt Ocskaynak a
figyelmét mind a túlparton levő ellentábor sürgése-forgása foglalta el.
Kiszámítható, hogy Viard tábornok ma, akárhogyan igyekszik is, a
trencséni hidnak kerülve, ide nem érhet; a gázlónál pedig várják.
– Nos, mi hir a városban? kérdé a visszatérő küldöncztől.
– A hajduság nagynehezen elállt a bolondóczi ostromtól; hanem aztán
boszujában neki esett a rablásnak városszerte.
– Csak védtelen embert meg ne öljenek, mondá Ocskay.
– Azt nem is teszik. Ki van adva a parancsolat.
– Meg a fehérnéphez ne nyuljanak.
– Már azt pedig aligha meg nem teszik, akárhogy ki van adva a
parancsolat. Mikor végigjöttem az utczán, épen akor hurczoltak a
városházához egy asszonyt, a kin semmi öltözet sem volt.
– Mit szólsz! kiálta haraggal Ocskay. Te láttad?
– Biz a két szememmel láttam én azt, s a gyönge selyembőréről itélve,
alighanem uri asszonyság volt, még pedig fiatal.
– De ez már istentelenség! kiálta indulatosan Ocskay, s sarkantyuba
kapva paripáját, azt mondá a segédének: «Kisérj oda!» s azzal vágtatott
be a városba.
A városház előtt csoportosan álltak a hajduk s hevesen beszéltek egymás
közt.
– Ide hozták azt a nőt? kérdezé, haragtól fojtott hangon Ocskay.
– Odabenn van! Dejszen ott van ő keeme! felelgetének a hajduk, mint a
kik valami nagyon bölcs dologban érzik magukat tudósoknak.
Ocskay leugrott a lováról s fölrohant a lépcsőkön.
– Hol van Csajághy? kérdezé az őrtállótól, a ki a tanácsterem ajtaja
előtt kivont karddal strázsált.
– Odabenn lesz a főstrázsamester úr.
Ocskay betaszítá az ajtót s arra a látványra, a mi legelőször szemébe
ötlött, az egész lelke felháborodott.
Két hajdu között, a kik kivont karddal voltak odaplántálva a terem
közepére, állt egy nőalak: egészen úgy, ahogy Phrynét mutatta be a védő
ügyvédje az araeopág biráinak. Csupán csak a térdeig leomló dióbarnaszin
dús haja takarta rosszul rejtve profanált szépségét. Arczát nem lehetett
látni, mert azt a két felemelt karjával eltakarva tartá.
A tanácsasztalnál pedig Csajághy állt, s egy dézsa hidegvizzel meg egy
szivacscsal mosogatta a kapott sebeit. Egy volt a balkarján, kettő a
jobbkarján, a mi vérzett; a homlokán is volt egy, de azt nem látta,
azután meg az arczán, de azt fel sem vette, annálfogva az arcza véres is
volt. Ugy látszott, hogy a sebeivel jobban el van foglalva, mint a terem
közepén álló leplezetlen Vénusalak bámulásával.
– Csajághy! ordítá Ocskay, megtaszítva öklével a nagy tanácsasztalt.
Becsület ez?
A marczona hadfi ránézett féloldalvást.
– Csak nyolcz sebet kaptam ebben a hajczéczúban: azt hiszem, hogy ez
elég becsület.
– De hát ez a nő ott?
Csajághy vállat vont.
– Hát annak még eddig semmi baja sem történt.
– Mikor «így» áll előttünk!
– Hát hiszen fűtött szobában van, nem hűti meg magát.
– Ördög és pokol! Felejted, hogy vezéred vagyok! Szigorú parancsot adtam
ki: a ki egy nő öltözetét megtépi, agyonlövetem.
– Senkit sem fog kegyelmed agyonlövetni, ezredes kapitány uram. Senki
sem nyult semmiféle asszonyi gunyához. Ez az alak itten a bolondóczi vár
rejtekajtóján osont ki férfiruhában. Hajduim közül, a kik észrevették s
üldözőbe fogták, kettőt pisztolylövésekkel, férfimódon megsebesített. Ez
a nő legveszedelmesebb kéme az ellenségnek. A mit letéptek róla,
férfi-öltöny volt. Letépték róla azért, hogy a várparancsnok titkos
izeneteit megtalálják közte.
– Az meglehet, szólt Ocskay László. De én azért mégsem engedem, hogy a
női szemérem az én harczosaim által megsértessék. Ha kém volt, főbe
lőhetitek, de meggyaláznotok nem szabad. Hozzatok számára női öltözetet!
– Nem tudnám, hol vegyük? Mi asszonygarderobot nem hordunk magunkkal. Ha
csak egy veresbarát soutanet nem adunk rá: azt huztunk le egynéhányat a
gazdájáról: kéznél van.
– Hozzatok egyet! parancsolá Ocskay a két őrt álló hajdunak, a kik aztán
lódultak kifelé, míg Ocskay maga úgy állt a nőalak elé, hogy háttal
fordulva felé, kifordított bundás termetével azt egészen takarva
tartotta. Csajághy magában nevetett, a vizes spongyával a sebeit
áztatva.
Ocskayban még mindig felülállt a lovagiassági érzet a hivatalon.
Dorgálni szerette volna Csajághyt.
– Akárhogyan van is a dolog! Az még sem illett! Elvenni tőle az utolsó
leplét is! Még Attila hunnusairól is azt jegyezték föl a történetirók,
hogy ha kegyetlenek voltak is a harczban, égettek, gyilkoltak, de a női
szemérmet meg nem sértették. És most ti, kuruczok, a szabadság
harczosai, megbélyegzitek a nemzeti zászlót azzal, hogy egy nőtől
elraboljátok a testét fedő utolsó lepelt. Szégyen! Gyalázat! Inkább
öltétek volna meg.
Csajághy letette a szivacsot s bekötötte a karját valami rongygyal.
Azután egész csendes vérrel felelt Ocskay Lászlónak.
– Mondám már, édes vezérem, hogy itt most egy rendkivüli esettel van
dolgunk, a mit, ha valaki egészen meg nem ért, sehogy sem ért meg. –
Bizony nagy szégyen, gyalázat volna, ha csak úgy mondanák el egyszerüen,
hogy a kuruczok egy asszonyról, még hozzá egy uri dámáról, még az ingét
is letépték! Azt mondaná mindenki: «barbárok ezek!» rosszabbak a
barbároknál: «sybariták». – De hallgassa csak meg valaki a magyarázatot.
– Az elfogott kémnél semmi irást nem találtak, minden rejtekét az
öltözetnek összekutatták, nem volt közte semmi irás. Ekkor egy
tapasztalt svéd czimbora azt mondja: «szoktak ám titkos irással is
izeneteket küldeni: meg van annak a módja. Az izenetvivőnek az ingére
irnak édes tejjel, a mit akarnak, s ha ezt a vászonnemüt aztán forró
vaskályhára teszik rá, az irásjegyek egyszerre megbarnulnak, s
olvashatókká lesznek. Jó lesz megkisérteni!» – A fogolynő erre
felsikoltott. Azzal elárulta, hogy a titka ki van találva és már most
nézd meg és itéld meg, hogy istentelenség volt-e, szégyen-gyalázat
volt-e a hajduktól, hogy még az inget is lehuzták róla?
Ezzel egy finom patyolatöltöny-darabot vett elő a tarsolyából Csajághy s
azt kibontva, odanyujtá a vezérnek.
A finom lenszöveten rőtbarna betükkel irottan ez volt olvasható:
– Én körül vagyok fogva kuruczoktól, nem menekülhetek meg. Titkaimat,
miket excellentiáddal közölnöm kelle, nem adhattam eddig át Heister
ügyetlensége miatt, ki ide lekötött. Soraim átaladója tudatni fogja
mindazt excellentiáddal, benne megbizhatik. Neki elmondtam mindazt, hogy
a kuruczhad legnevezetesebb vezérei közül ki hajlandó áttérni a császári
sereghez, mi áron és mi módon? Kinek mi a gyönge oldala? mivel
megvásárolható? név és személy szerint. Én ezt mind kitanultam. Ha itt
elveszek, tudassa excellentiáddal e fontos felfedezéseket az, a ki ezt
magával viendi.
Scharodi.
Ocskayval csak úgy keringett a világ e soroknak az olvastára.
– No ugye, hogy ennél átkozottabb titok még nem volt ilyen vászondarabra
fölirva? Monda felülkerekedett önérzettel Csajághy. Hát ugye, hogy nem
barbarismusból, nem luxuriesből szakitotta le a testéről ennek az
alaknak az utolsó takaróját a kurucz goromba kéz? Ez itten nem
asszonyember, nem fehérszemély, hanem az ördög ivadéka! Ez Beliál leánya
maga!
Ocskay maga újra meg újra elolvasta a finom vászonra irott sorokat. Hogy
lehet ezt az öltönydarabot, a mi a saisi lepellel rokon, ilyen
visszaélésre felhasználni? Lehet-e ebben valami igaz? Árulás, hitszegés,
eskürontás egy ilyen patyolatra felirva, a mit nem szabad szemnek
meglátni, kéznek megilletni, ha idegen nőé.
Hanem azért Beliál leánya, ha ördög leánya is, mégis csak hölgy s a
lovag lovag marad még a nőnemü sátán iránt is. Ocskay a belépő hajdu
kezéből kikapta hevesen az elhozott biborveres selyempalástot, a mi egy
agyonütött templáriusé lehetett, s a hajdut kikergetve, odafordult a
nőalakhoz s azt dörmögé hozzá:
– Itt van, madame, vegye fel ezt magára!
A hölgyalak, a mint e szóra leereszté két felemelt karját az arcza elől,
hogy előre hulló haját hirtelen hátravesse, s aztán a nyujtott
selyempalástot magára borítsa, oda nézett teljes nyilt tekintetével
Ocskay szeme közé.
Ocskay visszatántorodott. Az asztal tartotta fenn, a hogy
megtámaszkodott benne. Elszédíté e szempillantás.
A következő pillanatban már be volt takarva a hölgyalak, tetőtől talpig;
a bő selyemsoutane festői ránczokban fogta körül szoborszerü gyönyörű
termetét, két kezével összeszorítá azt a keble fölött, s úgy nézett föl
Ocskay arczára.
Ocskay lihegett, mint a vizbe fuló. Közelebb tántorgott Csajághyhoz,
mintha önkénytelen annak a védelmét keresné e megverő tekintet ellen.
– Ráismertél?… Pedig ezuttal dióbarnára van a szőke haja befestve.
Dörmögé Csajághy.
Az a hölgy volt Szunyoghy Ozmonda.
Ocskay hosszasan bámult maga elé mint az álmodó.
Évek előtt… mennyit álmodott ő erről az alakról! – Milyen rossz álmok
voltak!… Milyen mámorittas álmok!
Talán több is volt, mint álom? Talán rettenetes valóság volt:
összekeverve istenítő gyönyörökből és ördöggé aljasító gonosz
indulatokból… Ha ugyan valóságnak lehet nevezni a csókot, az ölelést, a
szerelmi őrjöngéseket, s nem inkább a hallucinatiók ábrándbirodalmába
kell mindent sorozni? Bizonyos-e valaki arról, hogy élő alak volt, nem
fántom, a kit keblén tartott? igazi gyönyör volt-e és nem mámorital
káprázata, a mitől idvezült? a mitől elkárhozott?… Ejh, ki tudja azt,
mikor fölébredt belőle?
Mikor újra maga előtt látta, azzal a skarlát-palásttal a testén, mely
csodaszép idomaihoz odatapadt, e kárhozatra hivogató csábtekintettel
minden vonásában, ezekkel a szemekkel, a mikből a delej úgy sugárzik,
mint a holdtányérból az igézet, csakugyan a regék mesetündérei jutottak
eszébe.
Pedig azt hitte már, hogy ez a halottja olyan jól el van temetve! Miként
egy egész világa az özönviz előtti aeocenének, a mi fölött az új
alluvium zöldül már.
– Mit akarsz vele tenni? kérdé Ocskay rekedtes hangon Csajághytól.
– Az könnyen kitalálható. Ki kell vallania azokat a titkokat, a miket
Scharodi rábizott azért, hogy mondja el annak a hatalmas államférfinak
Bécsben, vagy Vörösvárott, a ki ezen az uton akar bennünket megrontani.
– Nem fogja az igazat megvallani.
Azt csak bizd én reám. Majd kiveszem én belőle.
– Hogyan?
– Torturázni fogom.
– Ezt az alakot itt?
– Ezt. – Mindig utáltam a hóhérmesterséget; de ennél az egynél egész
gyönyörüséggel fogom azt végezni. Torquemada maga oda jöhet tanulni
hozzám.
Ocskay a fejét rázta.
Csajághy ebből a néma jelből is értett. Azzal a megszokott csendes,
lassú hangjával dörmögé:
– Vezér! Itt semmi hamis érzékenykedésnek nincsen helye. Itt ezen a
patyolaton írva van a pokol evangeliuma. A testünkben van a rákfene, az
árulás. Meg kell tudnunk, melyik izünk fertőzött? A melyikre a tíz ujjam
közöl kisül, hogy fenés, azt levágom. A ki áruló, az haljon meg, míg
másokat meg nem rontott. Nekem meg kell tudnom mindazt, a mit ez a
némber a lelke sötétségében tartogat; ha mindjárt kannibálnak fognak is
nevezni azután. S te nem fogsz ennek ellentmondhatni.
– Más módja is lehet annak, szólt Ocskay. Vannak erősebb hatalmak is,
mint a durva erőszak.
– Meglehet, hogy te ismered azokat. Kisértsd meg. Talán te tőled a szép
szó, a rábeszélés, a megfélemlítés is czélhoz vezet. Magadra hagylak
vele. Beszélj vele egyedül. Ámbár én jobb szeretném, ha soha se néztél
volna többé ezekbe a szép szemekbe. – De hát – tedd próbára magadat. –
Hanem – eszedbe jusson az a kézszorítás, amit egymással váltottunk, meg
az a két szó, amit egymással kicseréltünk, mikor azon a nagy napon
egymástól búcsút vettünk! Tudod! Emlékezel rá. Jól van. Beszélj hát
vele.
Mikor Csajághy nehéz léptei elhangzottak a folyosón, Ocskay odafordult
Ozmondához; karjai össze voltak fonva, szemöldei összehuzva. Ozmonda a
szemébe nézett, aztán felkaczagott hangosan; mint egy pajkos gyermek, a
ki meghunyászkodik addig, a míg a csinytevésért szidják, de a mint
kihuzza a lábát a szobából az iskolamester, nyelvet ölt rá, kikaczagja,
s folytatja a csintalankodást.
– Hahaha! Ez szép viszontlátás volt! Rám ismertél? Te bolondom! Azzal
odasimult Ocskayhoz, szétvonva annak a keresztbe font karjait kezeinél
fogva. – Hát téged meglehet-e még ismerni, a mióta nem láttalak? Tegnap
volt, régen volt, talán hat esztendeje is van már, a mióta nem láttalak.
De bizony most is az vagy: csak ez a haragos homlok ne volna.
S a szép bársonykezével félresimította a hajat Ocskay homlokáról: a
ránczokat is el simította vele együtt s megint nevetett.
– Asszonyom, monda Ocskay hidegen. Önnek semmi oka sincsen most a
nevetésre.
– Dehogy nincs, félistenem; mikor ezt az ostoba vasembert olyan szépen
el tudtad innen küldeni.
– Ön félreérti az én szándékomat, grófnő.
– Dehogy értem félre, drága hősöm. Tudom én jól, hogy ez a percz, ez az
alkalom nem a megfagyott örömök felolvasztására való. Nekem sem volna az
semmi vigasztalás, hogy a sakálok helyett maga az oroszlán esz meg. De
maga az a titok, a mit belőlem vagy szép szóval, vagy kínzással ki kell
venni: nem meghallani való más füleknek, mint a tieidnek. (Azaz, hogy
csak az egyiknek, mert a másikat én őrzöm otthon ereklyeszekrénybe
zárva, mint egy szent reliquiáját.)
Ocskay arcza elveresedett ez emlékeztetésre. Még egy ember van, a ki
tudja ezt a titkot!
– Óh igen. Együtt őrzöm azt azzal a levéllel, amit menekülésed órájában
irtál hozzám, monda könnyű sóhajjal Ozmonda. De hát ez elmult. Most
nehezebb tête-à-tête-re kerültünk össze. Beszéljünk csak suttogva, hogy
meg ne hallják a leskelődők, ki ne beszéljék a világnak. – Sejtetted te
azt jól, mikor ezt az alkalmatlan tanut kiküldted innen. Mikor Ozmonda
és Ocskay László suttognak egymással, azt ne hallja meg senki.
Előérzeted súgta ezt meg neked. Jól tette. Azt kaczagtam. Te sejtetted
azt, hogy a mi titkot ez a Bramarbas tőlem nehéz torturákkal akar
kicsikarni, mi történik azzal? Én nem vagyok Quintilia, aki elharapja a
nyelvét, hogy a kínpadon ki ne beszélhesse az összeesküvők titkait! Nem,
én nekem meg sem kell mutatnotok a tüzes harapófogót. Elmondok mindent
ingyen: az első kérdezésre. Mindent, a mit Scharodi rám bizott; a
rejtelmes tapasztalatokat. Hallja meg, a kinek tetszik. Te érezted azt
előre, sejtelmed megsúgta, hogy nem jó lesz azokat másnak is meghallani,
mint neked magadnak, s ha te megtudod, úgy el fogod azokat titkolni,
hogy álmodban sem mondod el senkinek; mert ha hirré lesznek, jobban
szétverik azok a kurucz tábort, mint a császári hadvezérek. (Ezzel ugyan
nem sok van mondva.) Az én titkaim megsemmisítik a kurucz tábort.
– Nem hiszem.
– No hát képzeld, hogy most a kínpadra vagyok feszítve, s ez a veres
selyemköntös rajtam egy lánggal égő palást és aztán kérdezd, a hogy
inquisitori hivatalod tartja: kik azok a kurucz táborban, a kik
hajlandók a császár hűségére áttérni?
– A vallatott nem az igazi neveket fogja mondani.
– Hozzá lesz téve mindenik névhez, hogy mi annak az ára? mivel lehet
megejteni? Milyen a gyöngéje? Az inquisitor megitélheti belőle, hogy a
kínvallatott igazat mond-e?
– Az első nevet?
– Kezdjük az apraján. Legelőször is «Blaskovics István».
– Hogyan? Az én tulajdon zászlóaljparancsnokom?
– Nem is olyan nagy az ára. Bárói czím: aranyláncz. Csecsebecsékkel is
beéri.
– A második?
– Rakovszky.
– A turócziak kis királya? Ez egy tiszta, becsületes jellem. Hát ennek
mi a kulcsa?
– Ezt nem lehet se kincsekkel, se fényes igéretekkel megvesztegetni; de
lehet szép szóval. A herczegprimás nagyon tud a lelkére beszélni. Ez
leghamarább ott lesz a megtérők között.
– Azután?
– Most már még nagyobb ember jön. Forgách tábornok.
Ezt a nevet jól esett hallani Ocskaynak: mindig neheztelt a miatt, hogy
az az áttért labancz generális itt is hadvezéri rangot foglal el, míg ő
csak dandárvezető: arra nagy dolgokat biznak, őt magára hagyják.
– No erről fölteszem. Mindig gyanakodtam benne. Csak azért jött közénk,
hogy az összeköttetés Bécscsel meglegyen.
– Hát nem hazudok, úgy-e bár? Nincs már szükség a spanyol csizmákra?
Talán le is ülhetnénk? mert még hosszú sor van hátra. Egymás mellé, hogy
halkabban beszélhessünk? Vagy szembe inkább, hogy szemmel is
beszélhessünk. Következik Thuróczy, Ebergényi. Az egyiknek a felesége
német grófkisasszony. Ez a szivéhez való titkos kulcs. A másik veszekedő
természetű: nem fér össze vezértársaival, mindenkivel összekoczódott
már; ha többen lesznek, a kik hivják, barátságot fog keresni az
ellenségnél.
Ocskay csak fejbólintással inte, hogy ezt is lehetőnek tartja.
– Van még több?
– Csak most jön a java. Következik Bezerédy.
– Ah! Ez képtelenség. Ő, a fejedelem legjobb tanácsadója, a hazáját
rajongva szerető igaz magyar! Mivel lehetne ezt megvesztegetni?
– Épen azzal, a mi nagyon is sok van nála, a bölcsességgel, a
hazaszeretettel. A ki nagyon aggódik a hazája sorsa felett, az már félig
renegát. A jó forradalmárnak ne legyen se esze, se szive; mert az
árulásra viszi. Bezerédy áruló lesz – meggyőződésből.
Ocskay mereven bámult maga elé. Ozmonda felfedezései oly közel jártak a
valóhoz, hogy nem birta azokat megczáfolni.
– Ki van még? kérdé kedvetlenül.
– Mindig feljebb megyek. Lubomirszky Tivadar.
– A szepesi gróf! A XIII város hűbérnöke. A lengyel jóbarát! Ez
lehetetlen!
– Kimondám. Az van róla mondva, hogy a «szerencse fia». A merre a
szélvitorla fordul. Ő is, meg a testvére György herczeg, a szandeczi
sztaroszta, csak arra várnak, hogy egy döntő csapás érje Rákóczy táborát
s a császáriak mellé fognak állni.
Minden szó, mint a méreg, úgy ette be magát Ocskay szivébe. Jól mondta
ez az asszony: veszedelem volna, ha ezt egy törvényszék előtt mondaná el
végig valaki. Ahány név, annyi sebet üt, s ezeken a sebeken át elvérzik
a hit!
– És még mindig van folytatása; mondá a nő. Fáj, úgy-e, a mit mondok? az
inquisitor ül most a tüzes kínpadon! Nem könyörögsz még, hogy hagyjam
abba! Nem sikoltasz fel: «irgalom, kegyelem!» No hát folytassuk, ha
kiállod. Következik a sorban Károlyi Sándor.
– Ah, ez rágalom! Ez őrült beszéd; kiálta felugorva üléséből Ocskay. Ezt
a nevet csak a vak boszú diktálta Scharodinak. Károlyi Sándor tábornok a
fejedelem jobb keze! A hős, a ki annyiszor döngette öklével Bécs város
kapuit. Hogy az elhagyhassa a fejedelem zászlóit! Ez nevetséges.
– Aha! A kínpadon nevetni is szoktak. Mikor a fájdalom türhetetlen,
akkor beáll a hahotázás stádiuma. Csak nevess rajta, kínzottam! Nevetni
való is az! Hogy még annak is ára legyen, a ki megfizethetetlen. Utolsó
lesz, a ki eldől, de akkor olyan nagyot fog esni, hogy mindenkit magával
dönt le.
Ocskay elkábultan ült vissza elhagyott helyére, Ozmondával szemközt; de
már nem volt bátorsága a dæmoni kisugárzású szemek közé nézni: csak
lehajtá a fejét, az asztalra könyökölve.
Ozmonda pedig fölkelt a helyéről, s odalépve hozzá, a vállára tette a
kezét s úgy suttogott hozzá:
– Nos? Van még ereje a vallatónak egy fokkal nagyobb torturát kiállani?
Mondjak még többet?
– Mi volna még több? dörmögé Ocskay. Ki van még feljebb? Ki lehet még
magasabb? Csak a fejedelem maga van még hátra.
– Te mondád! szólt diadalmasan Ozmonda. Akaratlanul kitaláltad. Igenis.
A ki a «pro libertate» zászlót kész letenni, az maga Rákóczy Ferencz, a
fejedelem. Az ára: a lengyel királyság. Ezért odaadja cserébe a magyar
fejedelemséget.
– Ez czudar rágalom! kiálta fel, indulatba hozva, Ocskay.
– Én csak a hallottakat mondtam el: rebegé Ozmonda, alázatos
térd-fejhatással visszavonulva. Vallomásom szóról-szóra az, a mit
Scharodi velem közölt. Semmit hozzá nem tettem, semmit ki nem hagytam.
Ezt kész vagyok esküvel megerősíteni. De még van egy, a kinek nevét nem
Scharodi közölte velem, a kit csak én tudok, a ki a folyton feljebb
emelkedők sorában előttem legfelül áll, a megtérők legbecsesebbike:
megsúgjam a nevét?
– Igen.
– A neve: «Ocskay László!»
Ocskay összerezzent. Hát már nemcsak ketten vannak, a kik ezt az ő
homlokára látják írva? Még ez is?
Büszkén fölegyenesedett.
– És ennek az embernek mi az ára? kérdezé gúnyosan.
– Az az én feladatom.
– Az ön feladata? szólt Ocskay csodálkozva. S ön ebben a perczben még
arra gondol, hogy feladatai vannak?
– Hát azt hiszed-e, szólt a hölgy, hogy én csendesen pihenni fogok? hogy
én ezt a meggyaláztatást, a mit velem ma elkövettek, valaha el fogom
felejteni? hogy mindazokon, a kik engem ily módon, halálnál keserűbben,
megsértettek, olyan boszút nem fogok állni, hogy azt még az ivadékaik is
sírva emlegessék?
Az a szép eszményi arcz e szavak alatt egy furia lárváját vette föl és
akkor meg igézőbb volt.
Ocskay nyugalmat mutatott arczán.
– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy önnek nagyon kevés ideje maradhat
boszúja kitöltésére. Önt, mint kémet, a haditörvényszék elé fogják
állítani, s annak az ajtaja a másvilágra nyilik.
Ozmonda dévajul felkaczagott e fenyegetésre.
– Hahhaha! – Ő engem azzal akar fenyegetni, hogy megölet! Az én
bolondom! Hogy főbelövet. Ocskay László odaállíttatja Ozmondát a puska
végére, s azt mondja: «tüzelj!» – Nevess hát, kis bolondom.
– Asszonyom! Ez rémségesen komoly pillanat! szólt Ocskay, eltolva
magától a hozzásimuló nőt.
– Tedd még komolyabbá. Hozasd ide az itéletet, írd alá hollótollal. Vedd
kezedbe a topolyfa-vesszőt. Kiáltsd el: «Istennél a kegyelem.» Majd
mielőtt a vesszőt kettétörnéd, valaki azt fogja a füledbe súgni: «ne
törd el: add nekem, én elültetem, szájamban hordott vízzel öntözöm, míg
megéled, fa lesz belőle!» Hahaha!
Ocskay boszusan toppantott s odasietett az ajtóhoz, felnyitá azt és
kikiáltott:
– Csajághy főstrázsamester uram!
Ott volt a szólított, várt a hivásra, belépett; megállt az ajtóban.
Ocskay odatámaszkodott háttal az asztalhoz: a hölgy közel simult hozzá s
kiváncsi figyelemmel vizsgálta az arczkifejezését.
Ocskay László sokáig hallgatott, kereste a kezdetét az eszméi fonalának.
Nagyon össze volt az gubanczolva.
Csajághy kénytelen volt kérdést intézni hozzá.
– Ezredes úr! Kivallotta a kém a veszélyes titkokat?
– Egy szó sem igaz azokból, a miket mondott.
Ez volt rá Ocskaynak a válasza. S ez nem volt apodycticus hazugság. Ő
magában tagadta, hogy azok igazak.
– Jól van. Mondá Csajághy. Hát akkor majd én veszem a kémet vallatás alá
s én jótállok róla, hogy kiveszem belőle azt, a mi tiszta igazság.
– Nem lehet. Mondá Ocskay szárazan.
– Miért nem?
– Mert én nem engedem.
Ozmonda szemei elárulták a diadalmas érzést, felragyogásukkal.
– Ezredes úr, szólt Csajághy szigorú tekintettel. Ez hadi regula. Az
elfogott kémet addig kell torturázni, míg a rábizott titkokat kivallja.
S ezuttal oly titokról van szó, a mik mindnyájunkat végveszélybe
vihetnek, ha lappangva maradnak. Árulás van soraink között! Annak ki
kell derülni! Hadd hulljon a férges! A kémmel a haditörvényszék
rendelkezik.
– De a fogolynővel én!
– Ah! A nővel! A nővel? Ezt el is felejtettem, hogy hiszen ez az alak
itten asszonyféle. Ezt nem szabad torturázni, mert ez asszony, ezt nem
szabad agyonlőni, mert ez asszony – ennek szabad bennünket elárulni,
mert ez asszony.
– Úgy van.
– S mit akar vele kegyelmed?
– Szabadon fogom őt bocsátani.
Ozmonda minden tagját mintha a villanyosság hatotta volna át e szavakra,
kezét az indulat hevében Ocskay vállára tevé, s forró lélekzettel lihegé
e kitérő vallomást:
– Ah, mon idole, comme je t’ adore! (Ah, én bálványom, mint imádlak!)
De Csajághy e szavaknál kardmarkolatára csapott.
– Tudtam! Már megrontotta őt! Egy félóra elég volt rá! Nem úgy van,
uram. – Ebben a pillanatban nem a dandárvezér és alvezére állnak
egymással szemközt, hanem Ocskay László és Csajághy Márton. Két férfi, a
kiknek egymással számadása van. Mit akarsz ezzel az asszonynyal itten?
S odalépett egy kardtávolnyira Ocskay elé és jobbját folyvást a
kardmarkolaton tartá.
Ocskay pedig meg sem mozdult. Még az összefont karjait sem vette
széjjel. De szemei bátran kiállták Csajághy haragos tekintetét.
Ozmonda egymáshoz ütögeté az ökleit diadalmas örömében.
Ah, milyen gyönyörűség, ilyen két nemes fenevadat egymásra uszítva
látni; egy oroszlán meg egy szarvorrú! Most összeverekednek! A két
vezér! A két hirhedett hős. Az ő két szép szeme miatt!
Csajághy még egy lépéssel közelebb dobbant Ocskayhoz, s most már kirántá
hüvelyéből a kardot, úgy kérdezé felcsattanó hangon:
– Mit akarsz ezzel az asszonynyal itten?
Ocskay erre gyorsan, mint a gondolat, megragadta baljával Csajághy
fegyveres jobbját s akkor mell mellhez érve álltak egymással szemben.
Ozmonda odaugrott mellé, s megfogta két kézzel Ocskay jobb öklét, mintha
a kard markolatához akarná azt vezetni.
Ez pedig csendes, szilárd hangon dörmögé e szókat:
– Kicserélem őt a fogoly feleségemért.
– Chien! Comme je crache sur toi! (Kutya, hogy leköplek!) hörgé,
fogcsikorgatva a hölgy s eltaszítva magától a forrón szorongatott kezet.
A vasember arcza pedig e szóra ellágyult: a kezéből kiejtette a kardot,
s nyakába borult Ocskaynak.
– Vezérem vagy! bálványom vagy! Lásd, én erre nem gondoltam!
– Fölér a cserével? kérdezé Ocskay.
– Nagy ár; de megéri. Egy ördögöt egy angyalért.
– S hogy addig, a míg nőmet elküldik a cserére, jól gondját viseljék a
méltóságos grófnőnek: te rád bizom a gondviselését.
A hosszú, csontos termet, fölvéve a földről elejtett kardját, azzal
egész lovagtempóra szalutált a hölgy előtt, az arcza még akkor is véres
volt a mai csatában kapott sebektől, s csikorgó nyájassággal mondá:
– Grófnő! Most már cavalier servantja vagyok – egész a kicserélésig!
Ozmonda olyan ijesztő szép volt; még az a lángszínű selyempalást is
segített hozzá.