Délig nagy volt a vidámság Nagyszombat kulcsos városában, a mit a
hajdani világban «Kis-Rómának» neveztek kilencz templomával. Tele volt a
levegő jó hírekkel. A kurucz sereg előhaladását jelezték a tornyokból.
Dúló Pál kapitány uram, a helyőrség főparancsnoka, óránként kapta a
tudósításokat a harczmezőről, s azok csupa diadalhírek voltak.
Soha annyi áldomást nem ittak még karácsony ünnepén, mint ezen a napon
Nagyszombat városában.
A jezsuita-atyák nagy kolostorában várták magát a fejedelmet az ütközet
bevégezte után pompás lakomára. Kétszáz személyre voltak felterítve az
asztalok, a fejedelem ülőhelye előtt volt az asztalra feltéve egy
remekművü pörkölt mandolatorta, góth stylben építve, annak a tetejét
ékesíté egy teljes ornátusban levő kurucz vitéz czukorból.
Másutt azonban nem vártak olyan sokáig; hanem délre haladván az idő, az
uraságok hozzáláttak, hogy legalább áldomásaikkal segítsék elő a nemzeti
ügyet s kegyetleneket ittak a kuruczok diadalára.
Ebéd vége felé, mikor az a hír érkezett a csatatérről, hogy már a kurucz
sereg hadzöme is belevágott a harczba s erősen birokra kapott a
labanczczal, szorítják Heistert mindenfelől: akkor azt mondá Dúló Pál
kapitány uram, felkelvén az asztaltól, hogy «de már magam is kimegyek
közéjük, s elhozok egynehány német parókát.»
Nem telt aztán bele félóra, hogy Dúló Pál kapitány uramat magát hozták
haza – keresztül lőve.
S vele együtt jött a rémhír, hogy fut az egész kurucz sereg.
Senki sem akarta ezt elhinni.
Elhitték aztán, mikor szemeikkel látták, hogy fut végig a városon hajdu,
lovas, muskétás, palotás, összekeveredve, ész nélkül, rend nélkül. A
fegyveresek kitakarodnak a városból, a nép sivalkodva fut végig az
utczákon: sir, jajgat a gyönge szivü sokaság.
Mire bealkonyodik, Nagyszombat magára hagyva áll.
Ellenállásról beszélni sem lehet. A falak nem ágyu ellen valók.
El van határozva, hogy meg kell nyitni a győzelmes császári vezér előtt
a kapukat, s vendégszeretettel kell őt fogadni.
A jezsuita atyák kolostorában hirtelen levették a pörkölt tortáról a
czukorból készült kurucz vitézt, s tettek a helyébe másik czukorvitézt,
a ki pánczélos német lovagot ábrázol, s az egész convent ott várta a
kapuban a kiséretével együtt megérkező császári tábornokot. A perjel
hozzá kezdett a latin dikczióhoz. Heister türelmetlenül vágott a
szavába:
– Bene! bene! Tudom a többit. Etcaetera, etcaetera! Az egész oratio
Rákóczy számára készült; s most ti csak «dux»-ot tesztek a «princeps»
helyébe, s nekem akarjátok feltálalni. Nem kérek belőle. Inkább akarom
látni azt a lakomát, a mit a «serenissime princeps!» számára
készítettetek. Éhes vagyok, mint a farkas! Aztán küldjetek jeget, hadd
borogattatom a pofámat. Nem látjátok, hogy ütleget kaptam? most jövök a
korcsmából: nagy «Keilerei» volt.
Valóban Heisternek a félképe úgy fel volt dagadva kékre-pirosra attól az
ütéstől, a mit Balahó kardlapjától kapott, hogy a félszeme szinte eltünt
a daganatban; a mi semmivel sem tette az ábrázatját kellemesebbé.
Ez is növelte a boszuságát; de különben is haragos volt. A mai nap nagy
veszteségeket okozott neki. – Mint tapasztalt hadvezér, magában jól
számot vetett az iránt, hogy ez rá nézve egészen pyrrhusi győzelem volt.
A kurucz tábort csak szétbontotta, de meg nem semmisítette; ellenben a
saját magáét úgy meggyöngítette, hogy nem képes Rákóczyt ujra
megtámadni, s most azt sem tudja, hogy merre van előre, merre hátra. –
Még hozzá ez az ütés az orczáján. A sebet édesdeden türi az ember; de az
ütés daganatja keserves.
– Tálalni! tálalni! Aztán semmi hosszú asztaláldás. «Hála Isten; van mit
enni; Ámen.» Üljön le kiki, a hol helyet talál. Aztán hogy mondják a
barátok: «a potu incipe coenam.» Iváson kezd a vacsorát. – No a mai meg
van szolgálva.
Siettek a kivánságának eleget tenni, s hozták legelébb is a seres
kancsókat, tele habzó árpalével.
– Csak ezt a balfelől való széket hagyjátok mellettem üresen, ide az én
legkedvesebb testi-lelki barátom fog ülni, a kinek legtöbbet
köszönhetek! Az ő segítsége nélkül ma szépen járhattunk volna. – De hol
kóborog az ilyenkor? – Menjetek utána! Mondjátok neki, hogy siessen.
Addig nem tudok se enni, se inni, a míg ezt a derék vitézt mellettem nem
látom.
Két ordináncztiszt rögtön sietett a parancsot végrehajtani.
Heister ugyan nem mondta a nevét a nagyon sürgetett testi-lelki
barátjának; de az ordináncz tartozik azt a maga eszétől is kitalálni.
Minthogy azonban a két ordináncz mindegyik külön tartja a maga eszét,
annálfogva az egyik igy találta ki a tábornok kivánságát: A ki a mai nap
diadalához legtöbbet segített, az bizonyára az áttérő Scharodi volt.
Annálfogva rohant azt felkeresni és tudatni vele a magas kitüntetést,
hogy a mai lakománál a tábornok saját maga mellett tartott fenn a
számára egy helyet, s addig ebédhez sem fog, a míg a vitéz urat ott nem
látja.
A másik ordináncz azonban ugy okoskodott, hogy a ki a mai napon legjobb
szolgálatot tett Heisternek, az Czobor Márk hadnagy úr volt; mert ha ő
jókor nem jön a pisztolylövéssel, a kurucz kardcsapás véget vet az egész
ütközetnek. S ez volt a helyesebb magyarázat. Ez találta el az igazit.
Hamarább is visszaérkezett az elsőbbinél s jelenté a tábornoknak, hogy
vitéz báró Czobor Márk hadnagy úr azonnal ott fog teremni, csak elébb a
templomba ment.
– Mi a kakukk! Soha sem hittem, hogy az én hadnagyom olyan igen
áhitatos. Recsegteté a hangját Heister.
– Nem azért biz az. Hanem mivelhogy a város összes asszony- és
leánynépsége féltében a nagy templomba menekült; a hadnagy úr odasietett
megnyugtatni a hölgyeket, hogy csak oszoljanak a házaikba haza; nem lesz
semmi bántódásuk.
– No nézd! A svadronőr! Első dolga, a mint a nyeregből leszáll, az
asszonyok után látni. Ez még az evésnél-ivásnál is elébb való neki.
Azonban megérkezett már.
Heister tettetett haraggal rivallt rá. – Nagyon jól illett neki, mikor
tréfából haragudott. Ez volt nála a két véglet: komolyan dühösködni,
vagy tréfából. Közben nem volt semmi.
– Hadnagy úr! Mi dolog ez? Mikor önre várunk, ön szoknyák után
szaladgál!
– Tábornok úr, szólt Czobor Márk, azt mondja a német: «Frauendienst vor
Gottesdienst», «a női szolgálat elébbvaló mint az istentisztelet».
– De nem elébbvaló, mint a katonai szolgálat! No hát! Igazodj!
Tisztelegj! Aztán idd ki ezt a kancsót egy hajtásra lélekzetvétel
nélkül. Ugy ni! Már most ülj ide mellém!
S minthogy voltak a társaságban rangra előkelőbb főtisztek, a kik e
megkülömböztetésért méltán megneheztelhettek, azoknak elmondá a tábornok
az egész történetet a vakmerő kuruczczal, a ki őt csaknem levágta a
tábora közepén, s kettőbe hasítja, ha ez a derék magyar ifjú ott nincs,
s biztos kézzel halálra nem lövi az eszeveszettet.
Erre aztán általános lett az elismerés a derék magyar vitéz iránt, ki
valóban lényegesen hozzájárult, hogy – ezt a lakomát ne Rákóczy Ferencz
költse el a szép refektoriumban.
– De ez a legérdekesebb, monda Czobor Márk, a mint magához térhetett a
dicséretzáporból, hogy miként ismerhette fel az a vén kurucz a
tábornokot annyi katonatiszt közül, holott a vezér nem szokta magát
külső pompával megkülömböztetni. Hát a mint a lelőtt kurucz ruháit
megmotozták, a mellénye alá dugva ezt a képet találták meg.
Azzal átadta Heisternek a rajzolt torzképet, a minek elfintorított
vonásaiból is egészen ő rá lehetett ismerni.
Heister olyat ütött az öklével az asztalra, hogy a tortán álló czukor
labancz leesett a vártáról s a nyakát törte legott.
– De ez már valami istentelenség! Hát igy nézek én ki, mi? Hát igy áll
az én szám félre, he? Meg ez a bajusz! Egyik le, másik fel! Ki volt az a
gazember, a ki ezt idekarmolta?
– Alatta a neve.
– Itt biz az. – Pinxit Scharodi. – Hallatlan szemtelenség. A szemem
káprázik. Nézzétek: igaz-e?
A carricatura körútat tett az asztaltársaság közt, mindenki nevetett: e
biz a tábornok s mindenki azt mondá: ez a név bizony Scharodi.
Heistert pedig annál jobban ette a méreg, mentől inkább ráismertek arról
a torzképről.
Erre a jelenetre érkezik meg a vidám Scharodi.
Mindétig mosolygó arcza most még jobban tündökölt attól az örömtől, hogy
a fővezér őt extra-ordinánczczal hivatja a díszlakomához. Maga a jó
lakoma is a gyönge oldalai közé tartozott mindenha.
Odasasirozott egyenesen a tábornok székéhez, összeütve a sarkantyuit.
– Excellentiás uram, én vagyok Scharodi.
A tábornok akkorát ugrott a székéről erre a szóra, hogy a parókája
kétfelé repült a fején mint két sasszárny, behemóthi hangon rivallt rá
kegyetlen haraggal a tisztelkedőre:
– Hát te, pernahájder! Még a szemem elé mered tolni a pofádat! Hol a
profósz? Kurta vasat neki s le vele a kaszamátába.