Scharodi csak elhült: «no ez szép trakta lesz!»

– Tábornok úr, mivel érdemlettem én ezt?

– Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf

kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok

én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? – De még hagyján! – Hanem az az

istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucznak a kezébe

adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög ficzkó

odalopakozott hozzám s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre,

hogy itt van a helye, nézd! A félszememmel nem látok. S a másik

csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, a

kinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment, le nem lövi, mint a

tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod

ezt? áruló!

Scharodi kifeszítette a mellét s védelmezte magát.

– Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit,

legfeljebb azt, hogy én még akkor is, a midőn az ellenség táborában

kényszerítve szolgáltam, annyira el voltam telve excellentiád iránti

tisztelettel, hogy a képmását igyekeztem ideál után vázlatozni.

– Ezt nevezed te ideál után vázlatozásnak, kupczihér!

– Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól

van, akkor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius

Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt

bizonyítja, hogy rossz pictor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy

erről a képről ismertek rá excellentiádra. S ha tábornok urral ily

baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a

vakarintott kép az oka, hanem a tábornok úr korlátolhatatlan vitézsége,

a ki maga legelől rohant az ellenség sorai közé.

– Semmi hizelkedés! Semmi rókafarkcsóválgatás! Te okoztad a legnagyobb

veszedelmet nekünk az ütközetben.

– De úgy hiszem, hogy ezt helyrepótoltam bőségesen.

– Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Mult éjszaka a küldönczöd által

azt izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjösz a táboromba,

s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az

intézkedéseimmel. Te késlekedtél. Ez alatt a kuruczok betörtek a

balszárnyomba, felprédálták a podgyászomat; a jobbszárnyon halomra

aprították a legjobb ezredeimet. Én folyvást a te igért mozdulatodra

vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyen állva, mint egy

olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő

csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győzelem az

én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat

érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradácziót, a csapatod

megtizedeltetést.

A tábornok jobbján ülő Esterházy, magyar labancztábornok odasugott a

fülébe:

– Nem kell ilyen szigoruan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a

kedvét másoknak az áttéréstől.

Ez egy kissé helyre igazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az

utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő czímekben.

– Bolond! – Fakutya! Pernahájder! – Szamárevő. – Elmehetsz. –

Tizmérföldnyire a testemtől távol maradsz. – Hajnalt se vársz,

megindulsz Beczko várába, a csürhéddel együtt.

– Tábornok úr! Hisz tele van az egész vidék kuruczczal.

– Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kiséretül a három

kompánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek,

– nem kelletek a testemhez közel. Jó lesz nektek Beczkóban, onnan nem

lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.

Scharodi megmerevítette magát.

– Tábornok úr, engem őrnagynak czímeztek eddig.

– Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek: zászlótartónak foglak

czímezni.

– Akkor is hiven fogom szolgálni a császáromat.

– Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél

magadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak

czímezd a folyamodásodat, tudod?

S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famosus torzképet:

«Szamárevő!»

Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arcza sárga volt a szégyentől és az

epétől. Csak már «szamárevőnek» ne nevezték volna, a miért a sileziták

legjobban haragusznak.

Heister igy szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól,

jutalmazni sehogy.

– Folytathatjuk az ebédet, urak!

Szeretve mind a vérpadig (1. rész) Történeti regény a Rákóczy-korból · 第 34 / 61 题