– Tábornok úr, mivel érdemlettem én ezt?
– Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf
kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok
én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? – De még hagyján! – Hanem az az
istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucznak a kezébe
adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög ficzkó
odalopakozott hozzám s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre,
hogy itt van a helye, nézd! A félszememmel nem látok. S a másik
csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, a
kinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment, le nem lövi, mint a
tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod
ezt? áruló!
Scharodi kifeszítette a mellét s védelmezte magát.
– Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit,
legfeljebb azt, hogy én még akkor is, a midőn az ellenség táborában
kényszerítve szolgáltam, annyira el voltam telve excellentiád iránti
tisztelettel, hogy a képmását igyekeztem ideál után vázlatozni.
– Ezt nevezed te ideál után vázlatozásnak, kupczihér!
– Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól
van, akkor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius
Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt
bizonyítja, hogy rossz pictor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy
erről a képről ismertek rá excellentiádra. S ha tábornok urral ily
baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a
vakarintott kép az oka, hanem a tábornok úr korlátolhatatlan vitézsége,
a ki maga legelől rohant az ellenség sorai közé.
– Semmi hizelkedés! Semmi rókafarkcsóválgatás! Te okoztad a legnagyobb
veszedelmet nekünk az ütközetben.
– De úgy hiszem, hogy ezt helyrepótoltam bőségesen.
– Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Mult éjszaka a küldönczöd által
azt izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjösz a táboromba,
s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az
intézkedéseimmel. Te késlekedtél. Ez alatt a kuruczok betörtek a
balszárnyomba, felprédálták a podgyászomat; a jobbszárnyon halomra
aprították a legjobb ezredeimet. Én folyvást a te igért mozdulatodra
vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyen állva, mint egy
olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő
csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győzelem az
én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat
érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradácziót, a csapatod
megtizedeltetést.
A tábornok jobbján ülő Esterházy, magyar labancztábornok odasugott a
fülébe:
– Nem kell ilyen szigoruan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a
kedvét másoknak az áttéréstől.
Ez egy kissé helyre igazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az
utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő czímekben.
– Bolond! – Fakutya! Pernahájder! – Szamárevő. – Elmehetsz. –
Tizmérföldnyire a testemtől távol maradsz. – Hajnalt se vársz,
megindulsz Beczko várába, a csürhéddel együtt.
– Tábornok úr! Hisz tele van az egész vidék kuruczczal.
– Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kiséretül a három
kompánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek,
– nem kelletek a testemhez közel. Jó lesz nektek Beczkóban, onnan nem
lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.
Scharodi megmerevítette magát.
– Tábornok úr, engem őrnagynak czímeztek eddig.
– Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek: zászlótartónak foglak
czímezni.
– Akkor is hiven fogom szolgálni a császáromat.
– Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél
magadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak
czímezd a folyamodásodat, tudod?
S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famosus torzképet:
«Szamárevő!»
Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arcza sárga volt a szégyentől és az
epétől. Csak már «szamárevőnek» ne nevezték volna, a miért a sileziták
legjobban haragusznak.
Heister igy szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól,
jutalmazni sehogy.
– Folytathatjuk az ebédet, urak!