Ha Achillesnek volt Briseise, a mi Ocskaynknak is volt Czinka Pannája. –
Hogy el ne maradjunk valahogy az Iliásztól.
Czinka Panna czigány leány volt.
Ocskay hozta el Sopronból, mikor azon a tájon táborozott.
E miatt is nagy belháboru folyt a vezérek között.
Eszterházy tábornok azt allegálta, hogy Czinka Panna az ő nagybátyjának
a jobbágya, az is tartotta az udvaránál: az tehát az ő tulajdona.
Ezzel szemben Ocskay azt vitatta, hogy Czinka Panna nem jobbágya
senkinek, mert a czigány nincs a hanthoz kötve, az szabadon viheti a
sátorát odább.
Bercsényi, a fővezér apprehendálta, hogy minek egy alvezérnek az ilyen
nagy fastus? Czinka Pannának ott kellene lenni a fejedelem
főhadiszállásán: ott már egészen helyén volna. Nem is illik az, hogy egy
ezredes-kapitány egy czigány leányt hordozzon magával egész
táborozásában, a ki vele egy sátorban alszik. Mit szól rá a világ?
Erre Ocskay megint azt felelte, hogy van a fejedelemnek úgy is elég sok
léhűtője a főhadiszálláson; neki pedig csak az egy Czinka Pannája van;
azt ő nem adja oda a Herkópáternek sem. Egyébiránt söpörjön kiki a maga
sátora előtt.
Utoljára is magára Czinka Pannára lett bízva, hogy válasszon: ott akar-e
maradni Ocskaynál, vagy a régi patronusához, Eszterházyhoz akar
visszamenni, vagy a fejedelem udvarába van vágyódása? Czinka Panna aztán
azt felelte maga jószántából, hogy már ő csak Ocskay Lászlónál marad meg
örökre; mert ő azt az urat kimondhatatlanul szereti.
De még Ocskay is nagyon szerette Czinka Pannát.
A czigány leány remeke volt az asszonyi rútságnak.
Az arczáról nem lehetett megtudni, hogy a harmincz esztendőt gázolja-e
már, vagy a negyvenet? az olyan ránczos, ripacsos volt és fekete. A
szája széles volt, s az egyik szeme oldalt kancsalított. A termete
sovány volt, a karjain ránczot vetett a bőr. A haja sűrű volt és
annálfogva gubanczos: jaj volt annak a fésűnek, a ki abba rendet
csinálni beletévedt, mert beletörtek a fogai; annálfogva csak ünnepnapra
tartogatták az ilyen hivalkodást. Hanem az öltözete annál választékosabb
volt. Az új ruhát nem szivelhette magán: addig nem is türhette azt a
testén, a míg rongyos nem volt. Az a rongy olyan a gúnyán, mint az ablak
a házon: hogy szabadon járhassa a lég. Aztán a piros szoknyát kifoltozni
világoskék folttal valami fejedelmi luxus! Az üveggyöngynek azonban nagy
barátnéja volt, a miből az a drágább, a mi nagyobb (karat számra megy).
Abból volt a nyakában hét sor, a szivárvány hét szineivel. Volt neki
piros csizmája is; de azt többnyire a hátára akasztva viselte, s a mikor
tehette, mezítláb járt; nem ártott az ő talpának sem a tarló, sem az
élesre fagyott sár.
Ez volt Ocskaynak az a kedvencze, a kit a másik két vezér mindenféle
praktikával el akart tőle rabolni.
Volt pedig ennek a csúf kis szörnyeteg czigány leánynak egy hegedüje, a
minek a húrjaiból azok az ő sovány kezei oly csodaszép dalokat tudtak
előcsalogatni a nyirettyüvel, hogy azokon megesett a szive annak, a ki
hallgatta. Ő maga szerezte azokat. Lángész volt.
Csak a nevét ismerjük már a legtöbb dalának. A «halott-táncz,» a
«háromszáz özvegy nótája,» «ősapáink dala.» De sok sarkantyú
összezengett, de sok pohár összecsengett; de még több kard összepengett
ezeknek a hallatára!
Hosszú, unalmas tábori pihenés alatt ezeket a nótákat húzta Czinka Panna
Ocskaynak, s húzta addig, míg a vezér leborult a fekhelyére zokogni, s
majd megint fölugrott, s a lábaival tombolt és a karjaival hadonázott a
levegőben. Jaj, de érti az a czigány: kicsalni a lelket a magyar ember
szivéből! Ez a czigány leány jobban értette, mint valamennyi. Emlegette
azt az egész ország, mert a ki egyszer hallotta hegedülni, soha el nem
felejtette. Aranynyal fizette volna, tejbe-vajba fürösztötte volna
akárhány nagyur, csak nála maradjon; de nem hagyta magát megfogni; olyan
volt, mint a vad madár. Erdő, szabad erdő kell neki, hogy daloljon.
Aztán olyan a czigány: pénzedet adod neki? húzza a hegedüből; de, ha a
lelkedet adod neki, akkor húzza ő is az egész lelkéből! És az egészen
más! Valami más!
Czinka Panna azért ragaszkodott olyan nagyon Ocskayhoz, mert tudta, hogy
a mint ő a hegedüjét megszólaltatja, annak a lelke már ott rezeg az ő
húrjain s azt viszi ő magával a maga ábrándos pusztájába kóborolni, s
mikor az ő csúf pofája átszellemül, akkor még az angyaloknál is szebbnek
látja azt az, a kit zenéjével elbüvölt-bájolt; hogy ezt az embert ő meg
tudja kinozni, meg tudja vigasztalni, beteggé tenni és meggyógyítani az
ő hegedüjével. Az ilyent szereti a czigány!
Aztán meg tetszett neki az az élet, a mi Ocskay táborában dívik. Ma itt,
holnap ott, sátor alatt mindig, a hogy a czigányok. Egyszer «hopp,»
másszor «kopp!» Egy nap úsznak a jó borban, másnap a pocsóta viz is
drága. Senki sem gondol a holnapra. Mindennap új vidéken ütnek tanyát,
sehol sem ragadnak meg. Ő mindenütt a tábor közepén, kétkerekű
laptikájával, a mibe kis tatárlova van fogva. A laptikán tokajiboros
átalagok, lengyelpálinkás csobolyók. Egy nap kiürülnek, másnap megint
teli vannak. Czinka Panna el-eltünik, ha üresek a hordók; nem kell őt
félteni: megint visszakerül, s teli vannak a hordók. El nem maradna az
Ocskaytól! El sem lehet fogni, mert hiszen boszorkány. Láthatlanná tudja
tenni magát: farkassötétjét bocsát az üldözői szemére, ha rájuk olvassa
a varázsmondatot.
… A szomolyáni diadalnap után Ocskay is lakomára hítta magához az
alvezéreit az elfoglalt jablonczai kastélyba.
– No, Czinka Panna, most mutasd meg hát, hogy mit tudsz!
A ki legelsőnek megjelent a kapitányok közül, Csajághy volt.
Ocskay eléje sietett s a nyakába borult.
– Czimborám! kiálta, indulattól reszkető szóval; megtudtam, hogy hol van
a feleségem!
Abból a melegségből, a mivel az mondva volt, megtudhatta Csajághy,
mennyire szereti Ocskay az Ilonkáját! Meg volt vele elégedve.
– Most már elhozom őt onnan, fogadom az egekre.
(«Most már az egekre fogadja, nem a poklokra», gondolá a puritán
alvezér, s azt hitte, hogy így már jobban fog sikerülni.)
A többi alvezérek is egymás sarkában érkeztek ez alatt, Borbély Balázs,
Móricz István, Balahó Mátyás.
– Halljátok csak a tervemet! sietett kirukkolni Ocskay.
Csajághy egy titkos szemvágással inte neki, hogy ne beszéljen, mikor a
czigány leány is itt van.
– Dejsz a felől beszélhetünk. Lassú tüzön pirítanák, sem vallana az ki
semmit. Külömben is része leend a tervünkben s neki kell azt leginkább
előmozdítani. Jőjj ide közénk s hallgass rám, Czinka Panna.
A czigány leány, megtudva, hogy tanácskozásban lesz része, előhuzta a
tarsolyából a kurtaszárú cseréppipáját, kicsiholt, rágyujtott, s a pipát
az agyarára vágva, odaguggolt a többi uraságokkal egy körbe, csak a
földre; nem szokott ő széken ülni.
– Czinka Panna, neked itt kell engem hagynod.
– Nehéz lesz az.
– De még a hegedüdet is.
– Az még nehezebb lesz.
– Izenetet kell vinned tőlem a feleségemhez.
– Már akkor minden könnyű lesz.
– Nem olyan könnyű, mint gondolnád. Tudnál-e nyavalyatörős lenni?
– Hogy ne tudnék? Láttam elég kórságost életemben.
– Csakhogy a tettető nyavalyatörősre ráismernek könynyen.
– Tudom. Hogyha a markába beszorított hüvelykujját embererővel ki lehet
feszíteni, akkor az csalfa koldus, korbácscsal gyógyítják meg; de ha
semmi erőhatalommal ki nem lehet feszíteni a hüvelykét a markából, akkor
igazi kórságos, beveszik az ispotályba. Próbáljátok meg rajtam.
Czinka Panna a borzalomig híven tudta az epilepsis rohamait utánozni, s
az erős férfiak ketten sem birták a hüvelykujját kifeszíteni.
– Ez hát megvolna. Mondjad, uram, tovább.
– Te innen most felballagsz Bécsbe. Jártál ottan többször.
– Jobban otthon vagyok, mint a pusztán. A vén herczeg idejében mindig
ottan farsangoltam.
– Ismered a Krisztus töviséről nevezett apáczák kolostorát?
– Hogyne? Ott akartak egyszer megseprüzni, a mért kártyát vetettem a
kapusnénak.
– Annak a háznak kapuja előtt kell összerogynod és a nyavalyatörőst
mutatnod. Ott azután majd fölvesznek és bevisznek az apáczákhoz. Azok
közt van az én feleségem.
– S miről ismerek én rá a te feleségedre?
– Bolond! Hogy ne ismernél rá? Hát hisz az a legszebb asszony a világon.
– Vagy úgy? Hát nem én vagyok az? De hátha a szemem megcsal?
– Akkor a füled majd eligazít. Te nem tudsz másként, csak czigányul, meg
magyarul. A bécsi apáczák között pedig senki sem tud magyarul, csak az
én feleségem. Azt fogják odaküldeni hozzád, hogy kikérdezzen, ki vagy?
mi vagy? honnan kerültél ide?
– Mit hazudjak?
– Fennhangon akármi bolondot; de súgva csak a nevemet mondd neki. Akkor
ő azután majd szerét ejti, hogy egyszer úgy beszélhessen veled, a mikor
más nem hallja.
– Madárnyelven fogok vele beszélni. Hát aztán mit mondjak neki?
– Most várj sorodra. Elébb vezéreimmel szólok. Nekünk most egész
dandárunk van együtt. Bercsényi nekem engedte át a Ritschántól elfoglalt
ágyukat, fegyvereket és lovakat. Csapataink most már fegyverzet dolgában
is összemérkőzhetnek a császári hadakkal. Ágyuinkkal, haubiczainkkal
zárt városokat is megostromolhatunk. Carnuntum diadalkapujára a minap
felirtuk: «Morgen komm ich wieder.» Beváltjuk az igéretet.
Tetszett a vállalat mindenkinek.
Csajághy azonban észrevételt tett rá.
– Én elhiszem, hogy nagyobb és rendezettebb erővel másodszor is el lehet
hatolnunk Bécs külvárosáig s ott megint összeverekedhetünk a
helyőrséggel; hanem azt is hiszem, hogy a mire mi a Favorita-vonalt
felverjük, akkorra a te nődet rég elvitették a kolostorból s biztosabb
zárt helyre rekesztették el.
– Még nem mondtam el végig a tervemet. Most Balahó uramhoz fordulok.
Balahó uram a csendes idők alatt révészmester volt a Tiszán. A harczi
idők őt is elszólították az evező mellől. Felcsapott kurucznak. Itt is
sok hasznát vették. Halászokból, hajós-, révészlegényekből egy csapatot
alakított, mely az ő vezénylete alatt nevezetes szolgálatokat tett a
vizeken átkelésnél, meg mikor tüzes dereglyékkel az ellenség hajóhidját
kellett elrontani. S még azonkívül az a rendkivüli jó tulajdona is
megvolt, hogy nagyon tudott a közönséges emberek nyelvén beszélni:
megszokta révész korában, mikor az átkelésnél térítgette a régi hiten
levőket az új magyar hitre. S mindenekfelett egy semmi lehetetlenséget
el nem ismerő perversus ember volt ő kegyelme. Másforma öltözetet most
sem viselt, mint révész korában: parasztgunyában járt, begyürt tetejű
süveggel a fején, hájjal kenve a hosszú haja, borostás az arcza,
szélfuvástól, napsütéstől barnapiros a bőre, a szemei kicsinyre
összehúzva, mint azoké szokott lenni, a kik mindig a vizet nézik.
– Hallom a szép szót. Monda Balahó uram Ocskay megszólítására.
– Az én tervem az, hogy mi fegyveres erővel előhaladunk Schwechatig.
Átkelünk Hainburg alatt a szigeteknél tombáczokon s másnapra ott
vagyunk. A ki odáig utunkat állja, magára vessen érte, a mit kap; de fel
nem tartóztat. Komoly ellentállást csak Schwechatnál fogunk találni. Ott
most az elhagyott török sánczokat megszállva tartják a császáriak s
ágyúkkal megrakták. Meglássuk, hány zsákkal telik? Meglehet, hogy
nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, de hűbelebalázs módjára nem
megyünk neki fejjel a falnak. A megérkezés napjának az éjszakáján
azonban Balahó hadnagy uram harmadmagával egy csónakra ül s viz
ellenében felevez a Duna keskenyebbik ágán egész odáig, a hol a császári
vadaskert és az apáczakolostor kőfalai között a szigetekre átjáró rév
van. Mennyi idő alatt történik ez meg?
– Ott leszek másnap éjfélután két órakor, ha a magam ladikjával mehetek.
– Kegyelmed akkor ott marad és vár sorára. A révnél van egy
márványrondella, a mit két oldalt roppant nagy szomorufűzfák takarnak.
Ezeknek a közelében fog maradni. Most hallgasd te tovább a magadét,
Czinka Panna. A mint ti meghalljátok az ágyúdörgést kelet felől; de még
az égő házak füstjét is fogjátok láthatni, az lesz a jeladás, hogy én
megérkeztem Schwechat alá. Az nap te egyszerre csodamódra meggyógyulsz s
kikéred a bizonyítványodat, hogy felépülve odább mehess. Az éjszakát
azonban még ottan töltöd; mert éjjel a kolostor ajtaját nem nyitják fel
se ki-, se bemenőnek. Azon az éjszakán az ápolónőd, a feleségem arczát
(magaddal vitt szerekkel) befested olyanra, mint a magadé.
– Hogy még szebb legyen! szólt közbe Czinka Panna.
– Mit bánom én, akármilyen lesz; csak visszajőjjön! Ő felveszi a te
gúnyádat, s reggel, korán hajnalban, mikor kinyitják a kaput, a te
bizonyítványoddal kibocsáttatja magát. Te rajtad ismét kitör a
nehézkórság: semminek tudója, részese nem vagy; a nőm pedig siet a
Dunaparton megtalálni Balahó hadnagy uram csónakját, s azzal illa berek,
nádak, erek! Mire észreveszik a szökését, azt sem tudják, merre üssék
bottal a nyomát? Hát híveim, hogy tetszik nektek ez a terv?
– Veled megyünk, a hová vezetsz! Monda Csajághy, s a többi kapitányok,
hadnagyok is rázúdúltak: «még az operencziás tengerig is!»
– Oda megyek, a hová küldesz; mondá Czinka Panna. De úgy gondját viseld
ám a hegedűmnek, mint én a te asszonyodnak!
– Hát Balahó uram, mit szól hozzá?
– Kordéval kápsáló faczipős barát legyen belőlem, ha el nem hozom a
kegyelmed asszonyát! Megteszem ezt a tempót!
És azután az egész lakoma alatt egyébre sem ittak áldomást, mint ennek a
tervnek a sikerültére.
Czinka Panna soha sem húzta még olyan szépen a búsméla magyar dalokat, a
mikben annyi titok van elmesélve: századok panasza egymáshoz; laktalan
puszták éjféli szózata; örökbehagyott keserűség; álmok ábrándozása, a
mikből soha nincsen fölébredés; a félvilágot kihívó kérkedés; vigasztaló
reményadás; és annyi névnélküli érzésnek harmoniává alakult chaosza;
jókedv és szomorúság, együtt: vagy ki tudja mi? egyik sem! Vágy,
gyönyör, kín, a szem kicsordul a könytől. Mi az?
És még ezt is odaadja Ocskay, azért, hogy a feleségét visszaszerezze!
Bizony nagyon szeretheti azt az asszonyt!