A második betörésnél Ausztriába, Ocskay a Duna jobb partját választotta
küzdtérül.
Mikor már Fischamendig felhatolt, utoléri egy gyorsfutár a fővezértől,
hogy forduljon azonnal vissza, Heister, a császári fővezér, egész
derékhadával megindult Pozsonyból s Rákóczy ellen siet, a ki seregével
Lipótvárát vívja. Siessen, ha lehet, a fejedelemmel egyesülni; ha nem
lehet, fogja oldalba Heister seregének balszárnyát s igyekezzék azt apró
csatározásokkal feltartóztatni.
Nehéz volt Ocskaynak az engedelmeskedés: eddigi útja csupa gyors
diadalból állt; hanem a jó sors segített azt neki könnyüvé tenni. Még
jól ki sem áldotta magát, a midőn betoppan a sátorába Czinka Panna. Ő
már megjárta Bécset.
– Nincs a feleséged a kolostorban.
– Hát hová tették?
– Bevitték a belsővárosba s ott bezárták. Strázsa áll a kapuja előtt.
Ezzel aztán porba esett az egész szép kicsinált terv.
Balahó uramnak sem volt miért fölevezni csónakjával a Dunán.
Lehetett visszamenni.
Az egész eredménye a regényes vállalkozásnak egynehány ezer darab
vágómarha volt; azokat Ocskay, minthogy az útját nem késleltethette
velük, eladta a pozsonyi mészárosoknak készpénzért. A pénz jó volt az ő
hadainak zsoldra, az olcsón vett ausztriai marhákat pedig a pozsonyiak
levágták az osztrák hadsereg számára: mindenki nyert benne.
Ime a «közös hadügyi budget!» Semmi sem új a nap alatt!
Ocskay a maga dandárából a bocskoros hadakat hazaküldé a Fehérhegyek
közé, hogy ott alkalmatlankodjanak Heisternek, ha arra felé akarna
átkelni, a lovasságával és a hajduival pedig átment a Csallóközbe, úgy
került el a császári derékhad háta mögött. Hid volt akkor mindenütt a
Dunán: be volt fagyva keményen. Deczember vége felé járt az idő. Az
ágyukat ott kellett hagynia, mert ha a csallóközi sár megfagy, azon hat
ökör se vontat keresztül egy ágyut.
A Csallóközben aztán megtudta, hogy Heister a Fehérhegyek keleti oldalán
vonul előre, elkerülve a nyugoti szorosokat. Sajnálta most már, hogy a
«talpas»-ainak az ezereit oda küldte strázsálni.
A hajduságát most már előre akarta küldeni a fejedelem derékhadához: az
ő feladatában gyalog népre nem volt szükség.
Mielőtt útnak indította volna őket, összegyüjté valamennyit. Sok
mindenféle vidékből származott népek voltak azok. Félő volt, nehogy
útközben megint elszéledjenek. Azért az egész gyalogcsapatnak nagy
ünnepélyességgel egy pompás veres selyemzászlót adott át, a mit
háromféle pap szentelt fel, kálvinista, pápista és görög. Annak dobszó
mellett a hadirendbe felállított fegyveres nép katonai módon hűséget
esküdött. Még azonfelül Ocskay László maga, lóhátról tartott nekik egy
szép lelkesítő orátiót, a miben sok drága igazságot elmondott a haza
szenvedéseiről, az ősök dicső példájáról s a szent szabadságról. Remek
előadása lévén, párosulva a legcsengőbb organummal, beszéde bizonyára
nagy hatást keltett a harczosok szivében. Siettek is neki az alvezérei
gratulálni hozzá; a közkatonaság pedig háromszor kiálta rá harsány
vivátokat.
Csak Balahó uram nem volt kielégítve egészen.
– Nem tökéletes munka ez! mondá Ocskaynak. Majd én hadd beszélek az én
nemzetségemnek!
Azzal előkereste a rongyosabbik dolmányát a szeredásából, még jobban
begyűrte a kalapját, fogott magának, hol, hol nem, egy olyan hosszú
kardot, hogy hatalmas termete mellett is, az állával támaszkodhatott a
markolatjára, ha maga elé állította, s azzal felkapaszkodott a Czinka
Panna kordéjának a kassába, s onnan kezdte meg a szónoklatot.
– Én édes véreim! Drága nemzetségem. Ismertek engem bizonyára, de ismer
az egész ország! Én vagyok az a hirhedett Balahó Mátyás, a ki egész
életében a nemzetet szolgálta és semmi veszélytől soha meg nem rettent.
De sok ezernyi ezer embert segíték hajdan a kivánt révpartra! (Igaz is
volt, mert révészmester volt.) Jóltevője voltam az egész országnak, volt
is módom benne, mert nekem adózott egész két vármegye. Kastélyaim voltak
Tiszáninnen és Tiszántúl (nádgunyhó tudniillik), s mindennap száz meg
száz jó ember pihent meg azokban. Most mind ennek vége! A gonosz
labanczok gazdag vetésemet mind elpusztították, lábon meggyujtották;
erdőim kivágták, kastélyaim a fekete földig leégették. Így szabadultam
meg, a hogyan itten láttok, a gunyám csupa rongy, testemen annyi seb, a
hány lyuk a köntösömön: megfogtak, megkinoztak, börtönbe vetettek,
körmeim alá töviseket vertek, parázson sütöttek, hogy a hazámat
eláruljam; de mégsem tettem meg. De mit panaszkodom én a magam bajáról?
Ezt mind elviselném. Csak azt ne láttam volna, a mit házam népével
gonoszul elkövettek. Volt jó feleségem, derék hűséges asszony, azt két
fára kötve, kettéhasították, kis csecsemő fiam felszúrták dárda hegyére,
szép gyönyörű hajadon leányom, hogy meg ne gyalázzák, a szemem láttára a
kútba ugrott, öreg nagyanyámat szurokba mártották és úgy gyujtották meg!
(Már akkor általános volt az elszörnyedés hangja az egész hajduság
közt.) És ki tette mindezt? Maga a «nagyfejű», az a gonosz Heister. Az ő
parancsára, az ő intésére gyilkolták le ilyen kegyetlenül az én
cselédimet s velük együtt ezernyi ezer ártatlan véreinket! (Átok reá!
ordítá a fegyveres had.) Nem maradt egyebem, mint ez az ősi kardom. (E
szónál felemelte erős öklében azt a hosszú pallost.) De fogadom igaz
hitemre, hogy addig nem nyugszom, a míg ennek az élét csorbára nem verem
a gyilkos koponyáján! Mindnyájunknak ő a gyilkosa, hóhéra.
Mindnyájatoknak volt valaha otthon ősi háza, anyja, felesége, kis
gyermeke. Azt mind ő égette, ő gyilkoltatta le. Nincs otthon mit
keresnünk, hanem a gyilkost, a gyujtogatót kell keresnünk a csatatéren,
s a hogy ő fizetett nekünk, úgy fizetni neki vissza tízszeresen. Itt ez
az én kardom, a hol ezt látjátok villogni, ott villogjon a tietek is,
ottan ordítsátok: «halál a nagyfejűre!»
Balahó uram rikácsoló hangja túlrecsegte még azt a riadalt is, a mit a
hajduságnál keltett. Ez aztán nem az a taktusra adott vivátszó vala már,
a mivel a vezér szónoklatára feleltek, hanem egy folytonosan kitörő
ordítás, kísérve kivont kardok csörömpölésétől; alig birt ez a vihar
lassankint elcsendesülni, akkor is csak az elszörnyedés morajává
csillapult alá, mint mikor a Balaton szélvész multa után még soká
elháborog.
Balahó uram pedig – megtéve a tempót – megelégült szívvel szálla le a
kordéról s rágyujtott a makrapipára.
– Mi a tatár! Balahó uram! mondá neki Ocskay. Hogyan égethették le a
labanczok a kelmed vetését? hisz a kelmed egész dominiuma a Tisza háta
volt.
– Hát biz azt sehogy sem.
– Talán hát a feleségét sem hasították kelmednek kétfelé?
– Soh’ se volt nekem feleségem.
– Hát a kis fia, a kit lándzsára szúrtak, meg a kútba ugrott leánya, hol
vette azokat?
– Bizony sehol sem én, ha csak a fáról nem szedtem volna őket.
– Hát az öreg anyja?
– Husz esztendeje, hogy meghalt, Isten nyugtassa meg!
– E szerint hát azt sem égették meg?
– Mindegy az. Ha nem tették velem, megtették mással. Így kell a
sokaságnak beszélni, vitéz ezredeskapitány uram, nem úgy, a hogy
kegyelmed cselekedte. Ha az ember a hazáról beszél a hadinépnek,
elbusulja magát, elszomorodik rajta. A busulástól pedig az embernek csak
az ivókedve jön meg. Nem kell a katonát a hazával szomorítani, mert
megszomjazik rá s azt várja, hogy áldomást ihassék. Ha itt nem kap bort,
hazamegy, ott iszik. Hanem így kell neki beszélni, a hogy én kiraktam.
Ettől aztán nem bort szomjazik, hanem vért. Majd meg kell őket nézni,
hogyan rohannak ezek csoportostól a nagyfejűre, csak egyszer
megkaphassák. Így kell azokat felpaprikázni!
Azzal benyomta az égő taplót a pipájába s a nagy bolond kardot a vállára
vetve, visszaballagott a maga csapatjához, otthagyva a tanult
uraságokat, hogy csinálják utána ezt a tempót, ha értenek hozzá!
Ocskay pedig rögtön szekerekre ülteté a hajduságát s a Duna jegén
keresztül megindítá őket a fejedelem táborhelye felé.
Maga pedig sietett felkeresni Heister táborát, s attólfogva mindennap
volt vele csatározása; rendetlen csikóscsapatjai minden oldalról
körülcsiripelték, s a hol nagy erőre találtak, szépen visszatértek a
vezérükhöz. Ezektől megtudá, hogy ezúttal nem egy szokott labancz sereg
indult meg a hadjáratra, a mit kétharmadában kénytelen-kelletlen
felültetett magyar bandériumok s fegyelmezetlen rácz hordák képeznek:
könnyű ellenfél a kurucz lovasságnak, hanem egy egész rendezett
valóságos osztrák hadsereg vonul előre, taktikai hadirendben; a
szine-java a hős Eugén herczeg seregének, a zentai diadal veteránjai,
kiknek trombitaharsogása előtt a hatalmas szultán seregei a Dunába
rohantak. Itt most hatvanhárom kompánia nehéz lovasság van együtt, a
legkitünőbb ezredekből, s azonkívül csak három század magyar labancz
huszárság, azt csak szénázásra használják. Gyalogságuk csupa muskétás,
új szerkezetű lőfegyverekkel és hosszú dárdákkal ellátva, huszonnégy
ágyút visznek magukkal.
Mindezekről jó eleve értesítette Ocskay a fejedelmet, s Rákóczy úgy
készült, hogy maga is hasonló erejű hadsereget vigyen ellenfelére. Ha
ennek erősebb volt a gyalogsága, ő nála a lovasság volt számosabb.
Tizenhárom ezerre teszik a számát. Hanem ágyút csak hatot hozott
magával, a mi megfoghatatlan: hisz volt neki elég lövege. Talán Lipótvár
ostrománál volt azokra nagyobb szükség? vagy a régi magyar harczi szokás
dívott még, hogy egyszer kilőjjük az ágyút, s aztán rajta-rajta! Ez csak
jeladásra való, azt pedig hat ágyu is úgy megteszi, mint huszonnégy.
Majd csinál elég lármát a maga ágyuival az ellenség!
Gyalogsága igen szép és rendezett volt a kurucz seregnek. A hajduság jól
felfegyverkezve, puskával és karddal. A kuruczok nem hordtak már a
háborúba dárdát, hanem kardot. Kiment a használatból az a hires jelszó,
a mivel Kinizsi buzdítá a kenyérmezei ütközetben a maga seregét: «Előre
dárdások! Utána kopjások! Ne féljetek szászok! A hol fáj, szúrjátok!» A
magyar most karddal harczolt. Az osztrák még dárdát hozott magával. Első
próbatét volt, hogy melyik a jobb kézbeli szerszám? Bizonyos, hogy el
fog válni, mert mind a két félen olyan legénység jő szemközt, a
melyiknek a kezében szikrát szokott adni a vas.
Egészen franczia mintára voltak felszerelve Rákóczy palotásai, a
testőr-muskétások, sáfránszin dolmányban, kék paszománttal, s a franczia
gránátos zászlóalj hatalmas medvebőr kalpagjaival, a szálas legénységből
válogatva, betanítva, hogyan kell a tarsolyban hordott granát kanóczát
meggyujtani s az ellenségre hajigálni, mikor az négyszögöt formál, vagy
erősített sánczot védelmez. A mi pedig a szabályos hadmozdulatokat
illeti, azokban legkitünőbb volt a fejedelem seregében Sárody ezredes
német zászlóalja. Dobszóra lépni, kanyarulatokat csinálni, puskával
sortüzet adni egyik csapat sem tudott oly pontossággal, mint az övé. A
mellett szigorú fegyelemtartásáról is hires volt, vezére nem tűrt el
semmi kihágást, s a milyen tréfás czimbora volt a jó társaságban, olyan
jó katonának ismerte mindenki a táborban. Néha egyesítve produkálta mind
a kettőt: a jó katonát, meg a víg czimborát. Mikor Lipótvárát elkezdték
ostromolni, s az ilyen mesterséges munkához még nem szokott kuruczság
húzódozott a ví-árkok ásásától, a várbeliek bombáitól rettegve, Sárody
oda vitetett ki magának egy hordót, tele borral a két sáncz közé, s a
hordó fenekére ülve, áldomásozott, s gitárral a kezében, dalolta a
várbeliek boszantására azt a víg nótát, hogy: «Als die Schneider
Hochzeit hatten, da waren alle froh!» A kuruczság kedvet kapott tőle,
lassankint odagyülekeztek melléje, mind megitták a hordó bort, s aztán
együtt énekelték vele, hogy: «Da schliefen alle Schneider, auf einem
halben Stroh!» (pedig nem is értették, hogy mit tesz), a várbeliek nagy
boszuságára, a kik hasztalan röpítgették feléjük a «pumáikat», egy sem
talált oda.
Az ilyen tréfákért még a magyarok is nagyon szerették ezt a renegátot.
Volt ott több ilyen német tiszt is. Általában az a jó regula volt, hogy
hadifogoly senki sem szeretett lenni, hanem ha az ellenség el nem
eresztette, beállt hozzá katonának.
De különösen kedvencze volt Sárody a kurucz sereg franczia táborkari
főnökének, vicomte de Feirvillenek, kit XIV. Lajos azért küldött Rákóczy
táborába, hogy hadvezéri tudományával pótolja ki azt, a mi a magyar
tapasztalatlan főuri hadvezéreknél hiányzik, a kiknél a személyes
vitézségből állt az egész strategia.
Sárodyval lehetett a francziának magasabb hadműveletekről is beszélni. S
egyáltalában lehetett vele beszélni, mert tudott francziául, míg a
magyar urak csak diákul értettek. Cicero nyelve pedig mindenre jó, csak
hadászati értekezésre nem; a nagy Róma idejében nem lőttek pisztolylyal;
annálfogva ha az ilyen eseményt valaki latinul akarja elmondani, ekképen
rakja ki: «kézbeli cső makkjával áthajíttatott» (sclopi manuarii glande
trajectus est).
Még egyébre is jó volt Sárody. Mint régi osztrák seregbeli főtiszt
minden ezrednek ismerte az erejét, létszámát, vezetőit s a szerint, a
hogy a kémek és portyázók hirül hozták a kurucz táborba, mely csapatok
milyen hadirendben vonulnak fel Heister parancsnoksága alatt, Sárody
előre meg tudta mondani, hogy minő erőt kell azzal szembeállítani? Úgy
hogy az ő jelenléte a haditanácsban, mikor az ütközet tervét
elkészítették, valóban kivánatos volt.
Karácsony éjszakája volt.
Mulatságos babonákkal teljes este. Játszanak ilyenkor minden házban
éjfélig, akkor misére mennek; imádkoznak, meg tréfálóznak, ropogtatják a
kártyán nyert diót.
«De mi most nem diót ropogtatni jöttünk ide!»
Ezt izené Rákóczy Bercsényinek, a ki szerette volna Heisternek engedni
át a támadást s a nagyszombati halmokon védelmi állást foglalni.
Elhatározták a haditanácsban, hogy leszállnak a sikra, a hol előnyösebb
a harcz a túlnyomó magyar lovasságra nézve. Igaz, hogy a sík tért két
patak szeli keresztül, a Tirna és Parna, de azok most be vannak fagyva,
nem akadályozzák a lovasságot.
A fejedelem, derékhadával a Tirna partján fekvő Nagyszombatnak támasztva
a hátát, elfogadja az ütközetet Heisterral, míg a két portyázó
dandárvezér, Ebeczky a jobb-, Ocskay a baloldalon fogja azt közre, s a
hátába kerülve, négy tűz közé szorítja.
Nagyon szép terv volt ez! Csalhatatlan a sikerülése. A csapatok égtek a
harczvágytól. A csapatvezérek együtt maradtak egy karácsonyi víg
lakomára a tirnai hétkerekű malomban, s igen kedélyesen mulatoztak.
Sárody megint ezermesterkedett. Ólmot öntött s abból jövendőt mondott.
Gombóczokat főzött, a miben az a tréfa, hogy a forró viz melyik
gombóczot dobja fel legelébb? Minden gombóczban czédula van valami
névvel. Mikor a leánykák csinálják ezt a karácsonyi tréfát, akkor az a
jelszó, hogy a mely nevet a legelső gombócz felhoz a viz szinére, az
megy férjhez a jövő farsangon. Sárody gombóczaiba egy-egy csapatvezérnek
a neve volt elrejtve, s az volt a tréfa jelszava, hogy a kinek a
gombócza legelébb felvetődik, az hal meg a holnapi ütközetben. A
fejedelem nevét azonban nem engedték a tréfába belekevertetni. A tréfa
azonban annál tökéletesebb lett, mivelhogy a hebehurgyán előre
felbuggyanó gombócz ezt a nevet rejté: «Balahó kapitány!»
Mindenki hahotával nevetett a tréfán. Mivelhogy Balahó uramat szerte úgy
ismerték, mint egy szörnyű nagyszájú embert, a ki rettenetes a
fenyegetőzésben, utolérhetetlen a mások felbuzdításában, ellenben mindig
ő az első az ütközetben, a ki, mikor lőnek, rögtön hasra fekszik.
Balahó uram azonban szörnyen megrestellte azt az ő rovására feltámadt
vigasságot, s ökleivel ütve az asztalt és a mellét, fogadkozott, hogy
meg is halok én, ha kell, az én hazámért és fejedelmemért! De minden
dibdáb labancznak nem adom bitangra az életemet. De kaphassam csak
egyszer azt a gyilkos Heistert magát a kezemügyére, a ki a feleségemet
ketté hasíttatta, a ki porontyomat dárdára szuratta, tudom, hogy
egyikünk elmegy izenetet vinni Belzebúbnak!
– Hát hisz azt most legkönnyebben megkaphatod, Bruder, mondá neki
Sárody. Itt fogják mutogatni holnap a vásáron dobszó mellett. Minden
markos legényt meginvitálnak rá, hogy ki birkózik meg vele.
– Magam leszek az a legény! mondá Balahó uram. Csak rá ismernék az
istentelenre!
– Óh azon könnyen segítünk, Balahó uram, mindjárt lepingálom én
kegyelmednek az egész Heistert, a hogy áll és él, hol van egy darab
papiros?
Sárody fránya ügyes torzkép-rajzoló volt. Nehány vonással hirtelen úgy
odaveté a papirra Heisternak a carricaturáját, hogy a ki egyszer látta,
rögtön ráismert róla: ott volt az idomtalan nagy feje, a mit hosszú
paróka fedez, fekete szemöldökei, félrehuzódó szája, a mi fölött az
egyik bajusz makacsul fölfelé, a másik ép oly megátalkodottan lefelé
irányul, a homlokon három egyenközű «s» betü alakú barázda; a nagy előre
rugó dupla áll, hozzá a kurta nyak, a köpczös váll, ez a szakasztott
Heister tábornok!
Mindenki kaczagott rajta s magasztalá a majszter remeklését. A sok
magasztalástól elvégre Sárody annyira elkapatta magát, hogy még alá is
firkantotta a képnek, hogy «pinxit Sárody.»
– No, Balahó uram, hát itt van, ráismerhet erről, mondá Sárody. Ha már
akkor meg nem nézte jól, a mikor a feleségét ketté hasíttatta, s a
kastélyát felgyujtatta Heister.
– Bomolj meg, német! sötét volt akkor! Hadd látom azt a képet! No iszen
nagyfejű! Már most hát búcsuzz el a fejedtől, mert elhozom én azt; a
milyen igaz, hogy az én jó öreganyámat szurokba mártattad, úgy
gyujtattad meg a szemem láttára.
– S annál se látta meg a képét Balahó uram?
– Vakapád! németje. Hát ’sz a szurok fekete! De most már elteszem ezt a
képet, ide a keblembe! S esküszöm a szent Herkopáterre, hogy a holnapi
szent keserves napon, ezt az én kardomat belemártogatom a gonosz vérébe!
S azzal végig fekteté a kihuzott kardját az asztalon, hogy az a táblának
az egyik végétől majd a másikig ért, a vezér uraknak általános nagy
nevetése közben. Balahó uram pedig mind ehhez igen komoly képet csinált.
Mikor a vezérek szétoszlának, az ezredeikhez visszasietve, azt dörmögé
Tormássy László, a nyárádi hajduk kapitánya, Esze Tamás fülébe:
– Hallod-e, bajtárs, sehogy sem tetszik az nekem, hogy ennek a Sárodynak
mindenüvé oda szabad ütni az orrát. Kár volt ezt Ocskaynak idehozni
közénk. Nem hiszek én ennek, ha százszor kikeresztelkedik is magyarnak,
mert mindig mosolyog. Az ilyen ember csak befelé haragszik.
– De hát már arról ő nem tehet, hogy olyannak teremtette az Isten a
képét, hogy mindig mosolyogjon. Nem lehet minden ember Balahó uram, a ki
mindig káromkodik.
– És én mégis inkább hiszek Balahó uramnak, mikor legjobban hazudik,
mint Sárody uramnak, mikor legjobban igazat mond.
– No majd meglássuk holnap, melyik az igaz ember?
Meg is látták, mert másnap a hadirendben akként lettek felállítva, hogy
a hadsereg zöménél Sárody német zászlóalja képezte az ágyufedezetet, ezt
tartotta a legfegyelmezettebb csapatnak Feirville, azért állította első
sorba; mindjárt mellette volt Tormássy uram hajdusága, aztán a háta
mögött, a második vonalban Esze Tamás tiszántúli hajdui, jobbról
Tormássy mellett pedig a tiszáninneni borsodi hajduk, azok között Ocskay
gyalogcsapatjának az élén jó Balahó uram a hosszú pallosával. Tehát
nagyon közelről tapasztalhatták egymásnak a viselt dolgait.
Fehér karácsonyra virradt az éjszaka. Egész addig a szent napig
megbecsülte magát az időjárás, akkor egyszerre a holdujsággal megfordult
s már hajnalban olyan sűrűen elkezdett havazni, hogy a fejedelem seregei
nem láttak a förmetegtől husz lépésnyire s csak úgy találomra foglalták
el az előre meghatározott helyeiket a Tirna nyugoti partján. Kémeik
hirül hozták, hogy Heister tábora is átkelt a Parna patakon s
hadirendben áll a sikon. De a két tábor még nem láthatta egymást a nagy
hóeséstől. De azt már mind a két fél tudta, hogy a másik is itt van. A
vezényszó áthallatszott egyik táborból a másikba.
A fejedelem, kisérete élén, maga járta sorba a hadcsapatokat, buzdító
szavakat intézve hozzájuk.
Egyszerre megszólaltak Nagyszombat valamennyi tornyában a harangok,
szent Karácsony ünnepére. Talán a nagy harangszó tette: a hófelhők
felszakadoztak, a havazás elmult, s a két tábor meglátta egymást,
szemközt felállítva ágyulövésnyi távolban. A magyar tábor, mint egy nagy
E betű látszott körülölelni a császári tábor négysoros hadirendben
felállított tömegét.
Abban a pillanatban megkezdődött az ütközet. A kurucz tüzérek nem várva
a parancsszóra, kisüték az ágyuikat az ellenfélre. Arra az is megkezdte
az ágyuzást. Különösen a fejedelem és kisérete volt az ágyutekék
czéljául kiválasztva. Egy ágyugolyó Rákóczy közelében terítette le a
kiséret egyik tagját, erre Feirville odanyargalt a fejedelemhez s
indulatosan követelte, hogy vonuljon vissza az ágyúk lőtávolából, ha az
ő személyét valami baj éri, veszve az ütközet s az egész magyar ügy.
Rákóczy rá hagyta magát venni, hogy a tartalékul felállított
testőrkarabélyosokhoz vonuljon vissza, a kik egy dombtetőn tanyáztak,
onnan nézte az ütközetet.
A kurucz hadsereg kezdte a támadást, a kicsinált csataterv szerint. A
jobb szárnyon Ebeczky, a balon Ocskay lovasezredei vágtak be a császári
sereg oldalába, mind a kettő nagy remekeléssel.
A Heister tábora balszárnyán csakhamar össze-vissza volt keverve
lovasság, gyalogság, s egy tömegben gomolyodott a felállított ágyuüteg
felé, a minek e miatt nem lehetett hasznát venni. Ebeczky sikere magával
ragadta Ilosvayt, Deák Ferenczet, Srétert, azok is bevágtak parancsszó
nélkül a császáriak közé; a vakmerőség jól ütött ki; áttörték az első
hadsort, megrohanták az ágyuüteget, annak a fedezetét is elverték. Nem
tartóztatta fel az ádáz rohamot se vasba öltözött lovasság, se puskázó
nép, se dárdasövény, még az ágyutűz sem, mindenen áttörtek. Hanem ekkor
következett egy fegyvernem, a mely megállította diadalmas
előrohanásukat. A legveszedelmesebb fegyvernem. A podgyász-szekerek. A
mint a kurucz lovasság a császári podgyászszekér-vonatig eljutott, ez
veszedelmesebb lett ránézve minden sánczároknál és tűzaknánál; ez
megállította, szétrobbantotta, összekuszálta a győzelmes dandárt. Nem
hallatszott többé se vezényszó, se «rajta magyar!» hanem csak az, hogy
«cape! rape!» Dugd el, vedd el! A fejedelem seregének ez a szárnya abban
az ütközetben nem tett többé emberszámot.
Hej nem így volt Ocskaynál! A hol ő bevágott, nem néztek ott másra, csak
a győzelemre. Ötezer lovas harczolt a nyomában. Maga Rákóczy azt irja
felőle, hogy csodáit mivelte a vitézségnek ebben az ütközetben. Nem
sokára a császári sereg jobb oldalán is elhallgattak az ágyúk, a kurucz
lovasság azokat is elfoglalta.
Heistert unszolták az alvezérei, hogy hozza elő a tartalékját, s verje
vissza vele Ocskay rohamát. A tábornok mérgesen utasítá vissza a
sürgetőket, ne avatkozzanak az ő dolgába! tiszta munka, a mit ő csinál,
semmi baj sincsen még. Még vár valamire. Majd ha az bekövetkezik, akkor
kezdődik el az ő cselekvése! Addig hadd ugrálja ki magát a kurucz!
Most Feirville eljöttnek látta az időt, hogy a derékhaddal általános
rohamot intézzen a császári sereg zöme ellen. Bercsényi a jobb-,
Eszterházy a balszárnyon, ő maga a középen riadót fuvattak.
Példás rendben indult meg az egész hajduság, hat ezred egy sorban.
Szembe az ellenség ágyuütegével haladt épen a borsodi hajduezred. Annak
kellett a keserűjét kiállni. Mikor kilőtték az ágyúkat: «bukj le!»
kiálta Balahó uram, s már akkor hason feküdt, mellette a kardja; de a
mint az ágyugolyó elbúgott felettük, megint talpra ugrott mindenki s
futott nagy zsivajjal; mintha csak laptást játszanának. Olyan közel
érték már az ágyúkat, hogy azok nem tehettek bennük kárt. Hanem ott
maguk előtt találták a Wobezer, Trisler és Firmont kompániáit.
Ostromsisakos, pánczélos gyalogság, muskétával és hosszú dárdával
ellátva. Itt lett először kipróbálva, hogy melyik a jobb szerszám, a
kard-e, vagy a dárda? A kard volt a jobbik. A borsódi hajduk széttörték
kardjaikkal az ellenük meredő dárda-erdőt s a három legvitézebb kompánia
veterán hanyatt-homlok meghátrált.
A hajduezred parancsnoka ekkor észrevette, hogy az ő csapatja nagyon is
gyorsan rohant előre, s «megállj»-t parancsolt, nehogy az ellenség
hirtelen körülfogja: időt akart engedni a mellette felvonuló Tormássy
Lászlónak, meg a még hátrább jövő Sárody német zászlóaljának, hogy egy
vonalba jöjjenek, s aztán egyszerre folytassák a rohamot.
A három veterán kompánia meghátrálása már Heistert is kihozta a
hadvezéri nyugalmából. Odavágtatott maga, csak nehány segédjétől
kisérve, a megfutamodókhoz, s elkezdte őket hangosan szidni s kergette
kivont karddal vissza a harczvonalba. Az arcza egész veres volt a
dühtől. Sem látott, sem hallott.
Csak ez teszi felfoghatóvá, a mi ezután történt.
– No Balahó kapitány uram! szól egy tréfás hajduhadnagy a nagyszájú
kérkedőhöz. Hát ihol van a nagyfejű la! Ott van maga Heister.
– A biz ő maga, a gyilkos.
– A ki a kegyelmed feleségét, gyerekeit, öreg anyját megölette.
– Bizony azt tette az! (Annyiszor elmesélte ő ezt, hogy már maga is
egészen elhitte.)
– No hát most, hadd lássuk, mit tud kegyelmed azzal a hosszú pallossal?
Mindig azt mondta kegyelmed, hogy csorbára veri azt a gyilkosnak a
koponyáján, csak egyszer közelre kaphassa. Hát most elég közel van.
– Hát azt gondoljátok, nem teszem meg?
– Elhiszem, ha látom.
– No hát lásd meg!
Azzal Balahó uram kiugrott a sorból, megköpte a tenyerét, marokra fogta
a kardját s elkezdett loholni arrafelé, a hol Heister szedtevettézve
kardlapozta a muskétásait.
A hajdutársak azt hitték, hogy csak bolondozik az öreg kurucz, majd
visszajön fele útjáról, ha megsokalja.
De az csak dobogott előre, s mondogatta egyre magában: «szegény
feleségemet két fához köttetted, ketté hasíttattad, kis porontyocskáimat
dárdára szurattad, öreg anyámat szurokba mártattad, úgy megégettetted.
Itt vagy gyilkos, itt vagy a kezem közt!»
Azok amoda át észre sem is vették; ha látták, mit törődtek vele? Egy
öreg ember, rongyos parasztgúnyában, egymaga, mit akarhat? A mellett a
tért ellepő sűrű rekettye is takarta a bujkáló alakot.
És ezalatt egészen közelért a császári fővezérhez.
Csak egy ugrás kellett, odaszökni hozzá, megkapni balkézzel a lova
zabláját, jobbjával felemelni azt a hosszú kardot, és rákiáltani: «egész
familiám kiirtattad, gyilkos! Nesze nagy fejednek!»
Jó szerencséje Heisternek, hogy a tollas kalapja aczélsipkával volt
béllelve, meg hogy az a széles kard a lapjával érte a fejét; mert így
csak egy kegyetlen ütést kapott rá, a mitől hátra lódult. Hanem akkor
aztán Balahó uram két kézre kapta a pallost s megsuhintva azt
kegyetlenül a feje fölött, egy olyan csapást mért a fővezérre, hogy az,
ha megéri, a nyeregkápáig hasítja kétfelé. De hát nem érhette. A sors
harmadperczeken fordul meg. Egy fiatal magyar főúr, a császári fővezér
labanczhadsegéde, Czobor Márk, hirtelen kirántotta a pisztolyát s sziven
lőtte Balahót, mielőtt az a kardjával másodszor is lecsaphatott volna.
Szegény jó Balahó! Nem mondta hiába: megtette a tempót.
Ez volt az igazi kurucztempó. Csinálja utána, a ki tudja!