Mikor Bécs utczáit késő éjjel befutotta az a rémhír, hogy «itt vannak a
kuruczok!» s a felriadt lakosság lélekvesztve rohant előre-hátra az
utczákon, nem tudva, hogy honnan jönnek a félelmes látogatók? a glacisra
nyiló gróf Altenburg-palotában hirtelen felnyilt egy ablak, s azon egy
nőarcz tekintett ki. A holdvilág még fehérebbé tette e szellemarczot,
mint a bezárt szobalég – és talán a szenvedés.
– A kuruczok jönnek! ordíták odalenn az éjszakai hangok.
A halavány arcz egyszerre élni kezdett, a fehér fény ragyogássá
magasztosult rajta, az ajkak megnyiltak édteljes nevetésre. – Még kijebb
hajolt az ablakon.
Az ágyúk villanásai vereslettek fel az éjben, a dörgés megrázta az
ablakokat.
– A Favorita-vonal felől jönnek! kiáltának odaalant.
A Szent-István-toronyból süstörögve szállt fel a vészröppentyü,
tűzlángokat lövellve fel az égbe, hírt adni a túlparton messzetávozott
dandárnak, hogy nagy a veszély.
A halavány hölgy összetapsolt a két kezével s mintegy esedezve emelé
azokat az ég felé. Azután besietett a szobájába.
Hálószobája mellett volt egy kis benyiló. Ott aludt egy ágyban két
gyermek. Szépek, mint két kis cherubin; az egyik hat éves, a másik öt.
Mellettük, egy mennyezetes nyoszolyában, feküdt egy fiatal hölgy; sürü
szőke selyemhaja altában szétbomolva patakzott alá vánkosairól, üde,
piros arczán, tiszta homlokán, félig nyilt ajkán az álom túlvilági
önkívülete. A vékony patyolat-hálóköntös egy élő márványszobor idomait
árulja el.
A halavány arczú hölgy kezével érinti az alvó szobor sima vállát s a
nevét suttogja fülébe: «Ozmonda!»
Arra az fölébred, felugrik az ágyából, kerekre felnyitva nagy, sötét
pilláktól árnyazott Titánia-szemeit.
A másik hölgy valamit súg a fülébe, a mire a felébresztett hölgy
álomittasan nagyot nyujtózik, egész idomzatával párduczmódra vonagolva,
s aztán hirtelen asszonyi kiváncsisággal kapja meg a felébresztő kezét,
azt súgva: «igazán?»
A halavány hölgy egyik mutatóujját az ajka elé teszi, a másikkal
figyeltető mozdulatot tesz: – «hallgass!»
Az utczák rémes zaja behallik ide is.
Erre a szőke hölgy kiugrik az ágyából, s mezitláb, a lenge éji köntösben
kifut a másik szobába, az ablakon kitekinteni, nem törődve a hideg éji
levegővel.
– Óh készülj! Siess! suttogja utána a másik.
Azután odamegy a gyermekeket felkölteni. Először a nagyobbikat. A
kisebbik nyügösködik, sir, hogy az álmából felverték, a nagyobb meg csak
bámul nagy álmosan.
Ekkor a hölgy valamit súg a nagyobbik fiu fülébe, mire annak egyszerre
kimegy az álom a szeméből, felszökik. Azután oda vonja magához a siró
öcscse fejét s ő súg annak valamit a fülébe. Erre a kicsikének az arczán
egyszerre átváltozik a sirás nevetéssé; megcsókolja a bátyját kétszer
is; aztán ő is ugrik ki az ágyból, s maga kapkodja elő a széken heverő
ruháit, s adogatja a halavány hölgy kezébe, hogy öltöztesse fel.
– Pszt! Pszt! Nem azt a ruhát, suttogja a hölgy, félrerakva a bársony
bugyogócskát, a selyem mellénykét. Mást vesztek fel most!
S előszedi az ágy fiókjából a kopott, durva kelméjü öltönyöket.
– Szegény fiuknak öltözünk ma, suttogja nevetve a kicsike, nagy kedvvel
rázva bele magát a kecskebőr nadrágba. Mire készen vannak, két kis
savoyard fiu áll ottan, csak a borzfejű tarisznya kell a hátukra, meg a
marmotáskalitka, – aztán mehetnek utra.
– Hol a néni? piszeg a kicsike.
– Csitt! mondá a nagyobb; nem néni: bácsi!
Itt jön már.
A szőke hölgy is felöltözve tér vissza. – De most már nem hölgy. Hanem
vándordiák, fáczántollas barettel a fején, mely elrejti sürű hajzatát,
oldalán a bőröv, lecsüggő tőrrel, kezében két ágból összecsavart tövises
vándorbot, vasas véggel. Arczának férfias jelleget ád az állára
lecsatolt viharszij, a felső ajkat, mely hamiskásan van felvetve, még
egy kis rögtönzött bajusz hamva is takarja. Senki sem mondaná, hogy nem
valami pajkos tagja a bécsi akadémiának. Csak olykor árulja el magát,
mikor egy-egy ágyulövésre összeborzong a teste.
– Készen vagyok, ha kell.
Kinn az utczákon egyre nőtt a zürzavar, verték a lármadobot, a
fegyveresek lótottak-futottak; nyargonczok vágtattak, a néphez beszélve;
a távolban a puska ropogott, a külvárosban félreverték a harangokat.
– Siess, Ozmonda, siess! hozz bizonyos hirt. Rebegé a gyermekek anyja,
előkeresve az ágy rejtekéből egy hosszú kötélhágcsót.
Azt a palota kiugró szöglet-rondellájának keresztfájához kötötték s
lebocsátották.
A palota rondellájának erkélyétől a bástya lábáig hét ölnyi mélység
volt. Hanem segített ezen egy sokszázados hársfa, mely a sánczalapból
magasra fölemelkedék; felét elvette a veszélyes útnak, s az egészet
eltakarta. Ügyes kapaszkodóknak, a kiknek a fejük nem szédül, könnyű
azon fel- és lejárni.
Ozmonda előre lehajítva a görcsös botját és bőrövét, a mi akadályára
lett volna ez ágak között, gyorsan felszökött az ablak mellvédjére s
aztán macskaügyességgel ereszkedett alá egész annyira, hogy a fa ágaiba
belekapaszkodhatott; nehány percz mulva már lenn volt a földön; egy
síphang jelt adott, arra a fenmaradt hölgy bevonta a kötélhágcsót.
– Mi nem megyünk utána? kérdé a nagyobbik fiu.
– Majd ha visszajön. Suttogá az anya.
Azután visszavitte a gyermekeket hálószobájába s ott az imazsámolyra
maga mellé letérdepelteté: «imádkozzatok, édes fiacskáim!»
Az imazsámoly előtt volt remek miniature festésben Loyola Ignácz gloria
övezte arczképe.
A kisebb gyermek nyafogott, hogy ő ez előtt a bácsi előtt, a ki olyan
furcsán forgatja fel a szemeit, nem tud imádkozni.
– Hát hunyd be a szemeidet, majd akkor tudsz, mondá neki a nagyobbik.
Kis idő mulva megint piszegett a kis öcs.
– Mikor jön hát már az apa?
– … Sssssss! csitítá egyszerre a bátyja is, meg az anyja is. – Meg ne
hallja ezt valaki!
– Akarod apát látni? kérdé tőle súgva szeliden a nő, megsimogatva
selyemfürtös fejét.
Azzal egy rugót megnyomott az arczképen, mire az elfordult sarkain, s
alatta egy másik kép látszott meg. Egy szép, huszonkét éves deli ifju
arczképe, simára borotvált arczczal, divatszerű allonge-parókával fején,
mellén, karjain pánczél, a fényes vértet nyakáról lefüggő rendcsillag
diszíti; oly hódító, rokonszenvkeltő egész tekintete!
– Látod? Ez az apa!
Akkor aztán tudott a gyermek imádkozni – kinyitott szemmel.
S az apa képe mindjobban világosodni kezdett; fény, ragyogvány derengett
át körülötte, mintha hajnalodnék. Maga a nő sem vette észre annak az
okát, annyira el volt merülve az áhitatban, midőn egyszer csak
megkondult a szent István toronyban az öreg harang. A «Bierglocke». Csak
igen nagy vész idején szokták azt félreverni. Ekkor tekinte a nő hátra.
Az ablakon át besütött a szobába a vésztűz vérvilága. A felgyujtott
kolostor tűzlángja volt az.
A nő és a két gyermek felugrottak az imazsámolyról, s egymás nyakába
borulva, elkezdtek sirni – az örömtől.
Csodálatos! Egy gyönge nő és két kicsiny gyermek, a kik örülnek, mikor a
vésztüzet látják, mikor a félrevert harang fenyegető kongását
meghallják.
Aztán együtt az ablakhoz futnak, s a leeresztett függönyök mögül lesik:
terjed-e az a tűz? jön-e már közelebb?
… Az a nő II. Rákóczy Ferencz hitvese, Sarolta herczegnő, az a két
fiucska az ő két gyermeke, az a sima arczú képmás az ő ábrázolatja, a
gyermekek, a feleség soha sem látták még őt másformának.
Ők mind a hárman Bécs foglyai.
Azt hiszik, hogy szabadítóik jőnek, azt hallják, hogy börtönük falait
vívják.
Hiába örültek. – A tűz kialudt reggelre, a zürzavaros lármát az utczákon
felváltá a rendes hadcsapatok szabályos felvonulása, ágyúk nehéz
gördülése. A kuruczok itt voltak, visszaverettek.
– Vetkőzzetek le, feküdjetek ágyatokba vissza, kis gyermekeim, sóhajtá
Sarolta herczegnő. A fiucskák az ágyba vándoroltak, álruháik a rejtett
fiókba vissza, az apa arczképét eltakarta a szent férfiu képmása. Vége
volt a reménynek.
A hajnali harangszónál már együtt van a két hölgy a kis házikápolnában.
Ozmonda fekete bársony uszályos öltönyt visel, miként a herczegnő. A
fekete fátyol, mely arczát körülfogja, olyanná teszi, mint egy szent
kép.
Pater Renatus, a gyóntató atya, a hajnali misét jön tartani. Mikor annak
vége van, az elfogadóterembe mennek át.
A herczegnő igen szépen játszik az orgonán, Ozmonda sonatát énekel;
tiszta, csengő hangja maga az élő áhitat pater Renatus szép baritonja
dönög halk kiséretül hozzá. Hálazsolozsma ez, a mult éjszakai csodálatos
megszabadulásért. Aztán a gyóntató elmondja, mi történt.
– Rémséges gondolat! A pokol ördögei, kikre a kurucz név méltatlan
hizelkedés, Belial praktikáival szövetkezve, megrohanták magát a
metropolist. Számuk annyi volt, mint a prücsköké a mezőn. A szent
szűzeket akarták elrabolni! Lucifer küldte őket. Vezérük fölirta a nevét
az égő kolostor falára: «Ocskay»; a Gyehenna kürtőjébe is így legyen
felírva. «Ocskay!» Méltó az egész alakja a pokol dandárához. Arcza csupa
fekete szőr, melyből két kancsal szem világít elő; orra tülök, szája
széles, kiülő agyarakkal, fülei hegyesek, mint a vadkané; hangja
hasonlít a tevék nyerítéséhez. Asszony, ha meglátja, szörnyeteget szül.
Egyedül menekült meg innen pokolbeli táltosa hátán: társait levágták.
Dicsérjük Istent, és a védszenteket, hogy megszabadítottak tőle.
Mikor a gyóntató eltávozott, azt kérdezé Sarolta herczegnő Ozmondától:
– Te! csakugyan oly szörnyalak Ocskay?
A szőke hölgy mosolyogva tette keblére kezét.
– Épen az ellenkezője annak. Szép, deli, délczeg levente.
– Te láttad őt?
– Láttam.
– Közelről?
– Nagyon közelről.
– Talán ismered is?
– Ismerem.
– Szólj! Lehet benne bizni?
– Olyan jól, mint az angyalokban.
– Olyan jól, mint te benned magadban?
– Oh herczegnő! rebegé Ozmonda, elpirulva, (s pirulása egy tizenhét éves
hajadoné volt) és azzal megragadá Sarolta herczegnő kezét és csókjaival
halmozá el, térdeihez borulni törekvőn. De a herczegnő odaölelte őt a
keblére, s arczát és homlokát csókolgatá meg.
– Te egyetlen védőm, bizalmam, őrangyalom! Ha ő benne is úgy lehet
bizni, mint te benned, úgy ti meg fogjátok szabadítani az én árváimat.
– Esküszöm az égre, herczegnő, hogy úgy lesz! Ez a férfi: – én ismerem
őt jól, – csodákat fog elkövetni, s a mit egyszer elkezd, azt bevégzi.
– Adja Isten, hogy úgy legyen, a hogy te gondolod! Csókolj meg, ha hívem
vagy.
Ozmonda áhitatteljesen csókolá meg Sarolta hófehér orczáját.
Ah! A női Judás!
Nem igaz semmi benne! A körme hegyétől, a mi festve van, egész a szive
közepéig, minden csalfaság rajta.
Csalfaság az arczszine, a mosolygás bűbája, az áhitat, az ártatlanság
fohászkodásai!
Ez a nő – kém Sarolta mellett.
Ez az a nő, a kinek a két átkozott szép szeme miatt Ocskay László
párbajban agyonlőtte Tisza Gábort.
E miatt az átkozott két szép szem miatt még sok köny fog kifolyni – – és
még talán sok nemes szív vére.
A neve Szunyoghy Ozmonda grófnő.
«RITSCHÁN.»
Az, a ki a nevét fölirta Ocskay feldúlt kastélyának boltozatára, egyike
volt a legdélczegebb, leglovagiasabb vezéreknek a császári hadseregben.
Délczegség? Lovagiasság? Aztán kastélydúlás, faluégetés, asszonyok
elhurczolása? Hát biz ez akkor így volt, és nem másképen. Ez volt a
hadviselés módja. A kurucz pusztított Morvában, Ausztriában, a labancz
Magyarországon. A ki sok várost elégetett, az volt a hős; ha prédát is
ejtett, az volt a diadal. A leégetett környék, a hol messze földön nem
maradt egy ép hajlék, egy szénakazal, egy buza-asztag, biztosíték volt
az egyik félnek, hogy a másik nem kerülhet a hátába, mert ott elvesz
éhen. Néha maga a kurucz megtette azt, hogy fölégette szerte a magyar
falvakat a labanczsereg előtt. Egy dunántuli hadjáratot így nyertek meg
a császári hadvezér ellen. Csupán tűzzel, minden vas nélkül.
Ritschán külsejére nézve is mintája lehetett a hős lovagoknak. Karcsú,
deli termet, classicus szabású arczvonások, achillesi arczél; nemes
bátorság a harczban, tréfás kedély a víg férfitársaságban, finom,
előkelő modor a nők között, minden ember kedvenczévé tevék, a kinek
valami oka volt rá, hogy barátságával dicsekedjék. Ellenben a kurucznak
félelme volt. Épen oly gyors, oly vakmerő, oly csodálatosan leleményes,
mint maguk a kurucz portyázó vezérek; nem gátolta hegyszakadék, áradt
folyam, mocsár: ott termett, a hol nem várták s úgy rohant a golyózápor
közé, mintha neki is talizmánja volna, a mi sebhetlenné varázsolja.
Valóságos Ocskay László német kiadásban.
Miután fél Trencsénmegyét és Nyitrát egész a Vágig elpusztítá a császári
fővezér rendeletéből: az összegyűjtött zsákmányt szépen átvivé Morvába s
ismét visszajött a Morva vizén, hogy a császári hadsereggel egyesüljön.
Ott szükség volt rá. A fővezér döntő ütközethez készült. Ritschán
dandára egyike volt a legharczedzettebb hadosztályoknak. Nála volt a
Deutschmeister gyalogezred, a meklenburgi dragonyos lovasság, a dán
segélyhad könnyű dzsidás-lovasai és nyolcz tábori ágyu, azok között két
haubiczvető. S mindezeken kívül hordott még magával egy jól szervezett
morva szabadcsapatot, mely csupa gyakorlott hegylakó vadászokból volt
alakítva, a kik a tábora előtt és kétoldalt jártak cserkészve, s
felverték a lesben álló ellenséget, kipuskázták az erdőkön csiripelő
kurucz népfelkelést, tisztán tartották az utat. – Négyezer embere volt,
– bizonyosan mondhatni: – megszámlálták.
Mikor Ritschán tábornok a határszél városába megérkezett, a császári
sereg magyar vezérétől, Pálffy János gróftól, azt az izenetet vevé, hogy
őrizkedjék a legegyenesebb úton jönni Pozsony felé, a Morva mentén, mert
ott erős kurucz hadcsapatok várnak reá, s minden közbeeső város az ő
birtokukban van; hanem a helyett vonuljon a Fehér-hegyeken keresztül, s
azoknak a délkeleti oldalán, a szép szőlőhegyes vidék mentén igyekezzék
le Pozsonyba. Itt hat mezőváros fekszik egymás mellett, egy-egy jó
nyargalásnyi távolban egyik a másiktól: mind kerített városok, a mik a
császáriak birtokában vannak; azokat csak apró, rendetlen kurucz
csapatok ostromzárolják; sorba valamennyit mind felverheti utjában
Ritschán s ott pihenhet, meg, a hol akar, a mi valóban igen jó terv
volt.
Csak egy hiba történt. – Az, hogy ennek a levélnek a másolatát egy
nappal hamarább megkapta a magyar fővezér is: Bercsényi. A kuruczoknak
is voltak jezsuitáik! Ők is megtanultak már «aranygolyókkal lőni!»
Bercsényi Érsekujváron volt ekkor s onnan rögtön elindítá Károlyi Sándor
tábornokot a kurucz lovassággal a nagyszombati uton; maga a gyalog
hajdusággal azonnal indult szekereken utána. Egyúttal futárokat küldött
Ocskay Lászlóhoz, a ki a határszélen táborozott, hogy a milyen gyorsan
csak lóláb és emberláb mehet, siessen minden emberével a
Fehér-hegyekhez: ott jön Ritschán!
«Ritschán!»
Ez a név kellett csak Ocskaynak, hogy éjszaka felugorjon a fekhelyéről
és kimenjen a csillagokat megszámlálni s annyi átkot mondani, a hány
csillag van az égen! S aztán lesni, hogy merre fut egy le?
Megtudta hát, hogy merre fut le az a csillag? Megmondták neki.
Ráutasították. Ott megy az, a kit keresgetsz!
Utána!
Ott kéklenek a Fehér-hegyek! A Kárpátok meghonosult ága.
Most is gyönyörű szép vidék: milyen lehetett még akkor? Ahol most egy
várrom fehérlik a hegyek ormán, pedig szerteszét annyi fehérlik, akkor
ugyanannyi büszke várlak piros tetejü kastélyai, bádogfödte tornyai
emelkedtek ki a sűrű zöld erdőből. Azok mindmegannyi erősségek voltak,
bástyákkal, felvonó-hidakkal, földesuraik a nép vezérei, a kik
ágyuval-puskával védték sánczaikat s minden rongy ellenségnek a szavára
nem hederítettek. Egy magasabb hegytetőről meg lehet számlálni nyolcz
ilyen várkastélyt. Természetesen azok közül négynek kurucz gazdája van,
négynek meg labancz; ma kurucz, holnap labancz: kerül-fordul egy pár
hónap s megfordítva van megint.
Magát a szomolyáni szoros utat, a hol Ritschánnak át kellett jönni a
Fehér-hegyek keleti oldalára, három ilyen hegytetőre épült várkastély
dísziti: Jókő, Korlátkő, Szomolyán. A negyedik várkastély, Jabloncza, a
Miava-folyó partján fekszik lapályban. Mikor legutóbb itt járt Ritschán,
akkor ezek a várlakok mind labancz uraké voltak (épen is maradt a vár
alján minden zsuptető). Azóta azonban a három első vár kurucz kézbe
került; csak Jabloncza maradt meg a császáriak pártján s ezt Ritschán
nem tudta.
A hegyi utak meglehetősen el voltak romolva: nem olyan idő járt, hogy a
vármegye csináltathatta volna azokat; Ritschánnak sok késedelmet okozott
az ágyúi és társzekerei átszállítása miatt az út tatarozgatása, amíg az
út felét, a hegytetőt elérte. Hozzájárult még az a baj is, hogy a
völgyet ellepte a köd, nem lehetett messzire látni. Csak azt lehetett
hallani, hogy az erdőkben, a mik a mély utat két oldalt fedik, hajnal
óta sűrű puskaropogás van: ez valószinüleg a morva szabadcsapatok
tiralljozása a tót kurucz puskásokkal; a derékhad előhaladását azonban
ez nem zavarta meg.
Nemsokára azonban a hátvédtől jövő nyargonczok jelenték a tábornoknak,
hogy háta mögött erős lovascsapatok verdesik megujított rohamokban a dán
lovasságot.
– Csak hadd érjünk fel a tetőre! mondá Ritschán; – a hol elhagy
bennünket a köd, majd segítek én az alkalmatlan atyafiakon.
A köd valóban megszakadt a hegy derekán, s akkor egyszerre kibukkant a
hegyek mögül a nap. Gyönyörű látvány volt! A fenyőfák minden levélhegyén
egy gyémánt ragyogott: a köd harmatcseppje; minden embernek az árnyékát
a deres fűben egy glória vette körűl. A vakító fehér köd, mint egy
hótenger hömpölygött az alantas vidéken, közte, mint uszó szigetek, a
tarka födelű várkastélyok vadasparkjaik közepett.
Ritschán a hegytetőre fölérve, utóhadával pihenőt tartatott.
Az egyenesen felfelé vezető hegyi uton nemsokára hatalmas döbörgés
kezdett morajlani, s egyszerre csak a fehér kődtömegből egy zárt
lovas-hadoszlop nyomul elő: mintha igazán a felhő okádta volna ki őket.
Jöttek fölfelé erősen ügetve.
Ritschán szemügyre vette őket távcsövével s nagyot nevetett.
«Ismerem a rongyosokat. Sokszor megkergettem őket.»
Igen, ők voltak azok: a rongyosok. Csakhogy most Ocskay László vezette
őket.
«Majd mindjárt megmutatom én ezeknek, hogy mennyivel könnyebb hegynek
le, mint hegynek fel rohanni!» mondá Ritschán s parancsot adott, hogy
állítsanak fel az út közepére egy ágyut s lőjjenek egy párt a
kurucztömeg közé.
A harmadik lövés már felesleges szokott lenni, mert a két első
ágyuköszöntésre úgy el szokott szelelni a kurucz had rendesen, hogy azt
sem mondja: «köszönöm szépen!»
Hanem ezúttal bámulva tapasztalá Ritschán, hogy csalatkozott az
embereiben. Azok olyan hidegvérrel tűrik, hogy az ágyuteke közéjük csap,
mintha nem is nekik szólna: a ki elesik, átlépnek rajta. Még csak a
fejüket sem kapkodják a búgó ágyuteke elől; s mikor a kartács utczát vág
közöttük, betöltik a hézagot s nyomulnak előre; egyszer aztán, a mint
közel érnek, elordítják magukat: «rajta! rajta!» s vágtatva rohannak
hegynek fel, szétverik, legázolják az ágyufedezetet s egy pillanat alatt
levagdalják a tüzéreket, mielőtt a tűzmester beszegezhette volna az
ágyut.
Ritschán vissza akarta foglalni az ágyuját s a legközelebb levő
gyalogcsapatot indítá rohamra; hanem ebben a pillanatban köröskörül
megzendült az erdő, s minden bokor mögül puskatűz fogadta a csapatját.
Mint a raj, úgy omlott hegyébe a tót puskás néphad. Az ágyut nem
lehetett megmenteni többé.
Ritschánnak nem volt szándéka itt a hegyszorosban harczot kezdeni; azt
mondta, hogy hagyják veszni azt az egy ágyut s aztán vonuljanak az
utóhaddal a völgybe a derékhad után.
Most azután ő adhatott hálát a sűrű ködnek, hogy eltakarta minél elébb,
mert a kuruczság az elfoglalt ágyuval addig lőtte az utóhadat, a míg
látott belőle valamit.
A labancz-dandár gyorsított léptekkel haladt hegynek alá Nádas faluig, s
itt a Tirna folyó (e helytt még csak patak) mellett rendbeszedé magát,
rövid pihenés után gyors előhaladásra készen.
A köd ez alatt egészen fölszakadt, a nap kisütött a hegyek között; az
egész vidék messzire belátható lett.
A szomolyáni szoros a Tirna vize mentén folyvást tágul, szélesedik.
Délnek elfogja azt egész szélességében egy roppant nagy gyümölcsös, mely
a két helység, Szomolyán és Binyócz között csaknem összeér.
Ennek a gyümölcsösnek a gesztje mögött látta Ritschán a kuruczok
csákóinak veres fityegőjét virítani. Károlyi Sándor lovassága volt ott.
Tehát elől is, hátul is ellenség!
Itt most csak a vitézség segít!
Ritschán parancsot adott a gyalogságnak, hogy haladjon előre az ágyúkkal
a széles országúton Binyócz felé, a míg ő a kurucz lovasságot elveri
magáról.
A lovassági harcz kemény volt. A császári dragonyosok a dán
lándzsásokkal zárt tömegben nyomultak előre; de valahányszor a sík
mezőre kijutottak, kénytelenek voltak a túlnyomó kurucz lovasság elől
visszavonulni, mely őket rögtön körülcsatározta. Addig nem is
vergődhettek ki az ellenségből, míg a gyaloghad a szomszéd falút el nem
foglalja s onnan a kurucz lovasságot ágyutűz alá nem veszi.
Egyszer aztán megszólaltak az ágyúk Binyócz felől. De Ritschánnak úgy
tetszék, mintha sokkal több ágyu dörögne ott, mint a mennyit ő magával
hozott, a puskaropogás is erősebb annál, a mire ő várt.
Binyócz felől vágtatva jött hozzá árkon-bokron keresztül egy nyargoncz,
jelentve a rémhirt, hogy túl a falún egy erős kurucz gyalogsági
hadoszlop áll, tábori ágyúkkal, a Deutschmeisterek ellenében.
Ezek Bercsényi hajdui voltak.
Ritschán csak most ébredt annak a világos tudatára, hogy hová jutott? A
leggonoszabb kelepczében hagyta megfogatni magát.
«Megfogatni? Azt még nem!»
Hirtelen új parancsokat osztott.
«A gyalogság vonuljon a szomolyáni szorosba vissza: az ágyúkkal védje a
mély utakat! A szabadcsapatok kerüljenek a hegyi utakon át Jókő és
Korlátkő alá, onnan szabadítsák fel a visszavonulási utat; az összes
lovasság pedig egy tömegben törjön visszafelé, s vágjon utat a
hátrálásra, akárki van odahátul!»
Csakhogy az nem akárki volt, hanem Ocskay László.
A míg a Deutschmeister-ezred lenn a völgytorkolatban az utolsó
lélekzetvételig, férfi férfi ellen tülekedve, védte Bercsényi hajduival
és Károlyi lovasaival szemközt az országutat, ágyuzva, a míg a
töltényekben tartott, védve minden házikót, patakmalmot, s csak holtan
adva oda a fegyvert kezéből, az alatt Ritschánnak a lovassággal hegynek
fel kellett összemérkőznie Ocskay kurucz lovas-hadával. A morva
felkelő-had nem segített rajta semmit. – Jókő, Korlátkő kurucz kézben
volt már, ott a morvákat a tót paraszthad lemészárolta. Csak a szál
kardban volt a menedék.
Ritschán keményen megűzte Borbély Balázs gárdáját, de akkor megint
szembe találkozott Köröskényi zászlóaljával. Azt is kétfelé túrta, s
elérte a hegytetőt. Innen már ő rohant lefelé, neki volt előnye.
Berthóty zászlóalja sem állhatott meg előtte. Düh, szégyen, kétségbeesés
fokozta a vitézséget.
Mikor aztán a szorosút aljához levergődött, akkor jött reá – Ocskay!
Mikor Ritschán meghallotta a támadó kuruczok csataordítását «Ocskay!
Ocskay!» nevével, azt mondá: «no most el vagyunk veszve!»
Tudta, hogy ez az ő embere! – Ez őtet keresi.
Ez utolsó roham széttépte a labancz lovasságot.
Maltzahn, a dán segédcsapat vezére, egy századdal keresztülvágta magát
Ausztria felé, Giordano kapitány száztíz dragonyossal elmenekült a Morva
folyóhoz, Ritschán közrefogva harczolt, csodáit követve el a
vitézségnek. Négy sebből vérzett már. Ocskay mindenütt a közelében. De
nem azért, hogy megölje – hanem, hogy megölni ne engedje. – Ott a viadal
ádáz hevében kiáltozá harczosainak: «Aranyláncz annak, a ki élve
elfogja, vasláncz, a ki megöli».
Ritschán négyszáz vitéz bajtársával, a kik közül egy sem volt
sebesületlen, keresztülverte magát egész Jablonczáig s bemenekült a
várkastélyba.
Ocskay oda is utána.
Az a bástya nem is volt neki bástya. Hajduinak csak egy álom volt
széttörni a sánczkarókat. Egy óra sem telt bele, már övék volt a
várkastély. Minden terem sebesültekkel volt tele. Maga Ritschán négy
nehéz sebből vérezve feküdt egy kereveten, mikor Ocskay betoppant hozzá.
Nem volt szükség a látogatónak elmondania, hogy őt kinek hivják. Az
egész tekintete elmondta azt. Az első kérdéséből meg lehetett azt tudni:
– Hová tetted a feleségemet?
Ritschán nyugalommal viszonzá erre:
– Csak csendesen, bajtárs! Ráérünk mind a ketten. Átkozottul elég időnk
van rá. Ha meg akarsz tőlem tudni valamit, előbb hallgasd meg a
feltételeimet. Tudom, hogy engem addig meg nem ölsz, a míg titkodat meg
nem tudod tőlem. Aztán pedig életben nem hagysz. – Ez mindegy. Egyszer
hal meg az ember. Hanem én azt követelem tőled, hogy rajtam kívül senkit
tiszttársaim közül meg ne öless; nekem pedig küldj elébb egy gyóntató
atyát, a ki az utolsó szentségekben részesítsen. Igaz keresztyén voltam,
úgy akarok meg is halni. Ha ezeket a föltételeimet elfogadod: megtudsz
mindent; ha megtagadod: tüzes vasfogókkal sem csikarsz ki belőlem
semmit.
Ocskay erre kiküldött mindenkit a szobából, s mikor egyedül maradt a
sebesült ellenféllel: – megigazítá a feje alatt a vánkost.
– Senkit sem fognak fogolytársaid közül megölni; erre nemesi szavamat
adom. Hozzád pedig nem szükség papot küldeni, hanem felcsert, a ki
bekösse a sebeidet. Ellenségek voltunk, jól verekedtünk, nem maradtunk
egymásnak semmiben adósok. Most pedig két czimbora vagyunk, a kik
letettük a fegyvert, s csak úgy csendesen kérdezzük egyik a másiktól:
«hová tetted a feleségemet?»
– Ő jó helyen van. Semmi bántódása nincs. Nem is volt. Nem is lesz.
– Becsületedre mondod ezt?
– Lovagi szavamra. Igaz katholikus hitemre mondom.
Ocskay nagyot fohászkodott: keble egy lidércznyomástól szabadult meg.
Lebontá az övét a derekáról.
Ő hozta szokásba, hogy a kurucz vitézek finom patyolatból egy sokrétü
övet viseljenek a derekukon. Az egykoru nóta megmondja, hogy mire való
volt az: «Ha megvágnak, jó lesz a sebemre. Ha meghalok, eltemetnek
benne!» Épen, mint a törököknél a hét rőf patyolat, a miből a turbánt
tekerik a fövegre.
Elkezdte azt széjjelhasogatni s az ellenfél vérző sebeit kötözgetni
vele.
– Hogy a kastélyom elpusztítottátok, beszélt ezalatt hozzá, azt értem,
megbocsátom. De minek raboltátok el az asszonyomat? Vétett az tinéktek?
– A magasabb politika kivánja így: összefogdosni a lázadó vezérek
nejeit, azért, hogy férjeik engedékenyebb szivüek legyenek, hogy
végletes rendszabályokhoz ne nyuljanak, hogy visszatorlástól félve,
kegyetlenkedéstől tartózkodjanak. El van már fogva Rákóczy felesége; –
fogolynak tartatik Vak Bottyán ifju hitvese, ezért lett rabbá a te nőd
is. A hogy ti fogtok bánni a császári vezérek fogoly hölgyeivel,
tudnotok kell, hogy épen az a sors éri a ti hölgyeiteket is. Conventio
ez. Mézért mézet, méregért mérget.
– Hová vitték a nőmet?
– Bécsbe.
– S hiszed, hogy én azt jó helynek tartom? Hogy ő ott jól meg van védve?
– Hiszem. Magad is jól tudod, hogy a mi nődet legjobban megvédi, ez az a
fölséges erény, a miről a ti asszonyaitok hirhedettek. Magad ismered őt
legjobban. Blasphemia volna kételkedni benne. De hogyha épen
kézzelfogható, materiális bizonyságot akarsz birni, hát azt is közlöm
veled. A nődet egyenesen a Dornenkränzerin szentszüzek kolostorába
zárták be.
– A melyik a császári vadaskert mellett áll? kérdé Ocskay ijedten.
– Igenis. A melyet te a minap megostromoltál, s felgyujtattál a
tatáraiddal. Isten őrzött, hogy a rossz kezed a saját feleségedet is oda
nem hagyta égni a szent szüzekkel együtt.
Ocskay háromszor keresztett vetett magára.
Aztán, mint egy látnoki álomban hebegé:
– Az ablakrácsok közül két fehér kar nyult ki felém, összekulcsolt
kezekkel: s én akkor azt gondoltam magamban; «csak törd a kezeidet! az
én nőm is így törhette azokat, mikor őt rémítették».
– S meglehet, hogy épen az volt a saját feleséged. – Nos, semmi baj se
történt. A tetőt fölépítették ujra, s ezuttal rézből: azt többé fel nem
gyujthatod. A feleséged még most is ott van. Jó lesz tudnod, ha még
egyszer Bécsbe bekopogtatsz, hogy a Dornenkränzerinek kolostorába
tűzgolyókat ne dobass. Oda pedig senki be nem juthat; mert azoknak a
császártól és a pápától menhelyi privilegiumok van. A Dornenkränzerinek
ápolják a nyavalyatörős beteg nőket. Oda más idegen, mint epilepticus
asszonyféle, be nem kerül. Meg vagy elégedve a válaszommal?
– Ha így van, és igaz.
– Bajtárs! A haldoklók tanuságtételét authenticusnak ismeri el minden
törvényszék. Bizony meg is esküdném rá neked, hogy így van, ha a jobb
kezemről épen a két esküvésre való ujjamat le nem vágták volna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ocskay ki volt engesztelve Ritschán iránt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Látod, mondá neki a sebesült, miután bekötött jobbjával a kibékülési
parolát megadta. Ezért irtam fel én a szobád menyezetére ezt a szót:
«hic fuit Ritschan,» hogy tudhasd, kinél kell kérdezősködnöd a feleséged
után?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még utoljára hálával tartozott neki érte! S valóban tartozott. – A
fővezér bizhatta volna ezt a nőelfogatást más alvezérre is, a ki nem oly
lovagias, nem oly becsületes és nem oly tisztelője a női erénynek, mint
ez volt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hanem azért Ritschánnak meg volt fizetve Ilonkáért.
A nagyszombati jezsuita-atyák, a kik a szomolyáni ütközet után kijöttek
a halottakat eltemetni, háromezer hullát számláltak meg, a ki bő
plundrát s bivalybőr-pánczélt viselt.
Ott vesztek a tábornok ágyui, zászlói, hadiszerei, egész fegyverzete.
Bercsényi Te Deum laudamust tartott Nagyszombatban a szomolyáni nap
után.