Erre tört, ezért fáradt, czélnál volt.
Benn, magában Bécs külvárosában, elfoglalni egy egész zárdát, Istennek
szentelt asszonynépével s azt vinni el magával, áldozatul az elrabolt
hitvesért.
Egész kardala a jajkiáltásnak feleljen vissza arra a vészsikoltásra, a
mit az ő «egyetlene» hasztalan küldött fel az égbe.
«Rajta, kurucz! Rajta tatár!»
Hanem a vakmerő kisérlet, a mi a legnagyobb akadályokon mesemódon
átsíkamlék, ime elbicsaklott egy igen csekély kis dolgon. – Egy maroknyi
embernek bátorságán.
Ha lehető volt az a képtelenség, hogy egy másfélezernyi csoport betörjön
a császárvárosba s rémülettel töltsön el százezer embert, viszont az a
lehetetlenség is megvalósúlhatott, hogy ez a vakmerő légió útjában
találjon hatvan olyan embert, a ki feltartóztatja. Ennyi polgári őr volt
a kolostor falai mögé elhelyezve, hanem ezek az első támadásra oly
gyilkos tüzeléssel fogadták Ocskay csapatját, hogy az visszahőkölt.
A kolostor jobban készen volt a védelemre, mint valamennyi nagyhírü vár,
a minek az ormára Ocskay kitűzte a győzelmes zászlót.
Nem lehet ezt csak úgy egy kézcsapásra elvenni.
Ocskay egy pár száz kuruczot leszállított a lováról, s maga állott az
élükre. Az útfélen volt egy nagy fafeszület, azt kiemelték a helyéből, s
azzal rohantak neki, mint a kőfaltörő kossal, a kolostor ajtajának.
Hanem az nagyon jó ajtó volt: erős kovácsolt vasból; nem engedett. A
védők granátokat dobáltak a támadók közé, a mik durrogva pattogtak szét
a lábaik alatt. A kurucznak ez nem tetszett; Ocskay csak azon vette
egyszer észre magát, hogy egyedül hagyták az ajtó előtt.
Tombolt dühében. – Ő, a ki annyi erősséget bevett, most egy nyomorult
klastrom előtt kudarczot valljon!
Fogott egy granátcserepet, a mi a lábához pattant, s annak az élével
felkarczolta a kolostor barna falára e szókat:
«hic fuit ocskay.»
Azzal visszament a csapatjához, nem törődve az utána küldött golyókkal,
a mik közül némelyik a pánczélingén siklott végig. Eléhivatta a
tatárokat.
– Ha nem hozhatom őket ki, veszszenek odabenn!
Oh a tatároknak nem kelletett sokat magyaráznia, hogy mit tegyenek.
Gyakorlatuk volt ebben. Szurokkanóczokat kötöttek a nyilaik végére s
azokat meggyujták, úgy lövöldözék a kolostor tetejére. Rövid idő múlva
lángban állt a tető.
Benn a szent szűzek ijesztő rémsikoltozása hangzott.
Ocskay gyönyörrel hallgatta azt.
– Hát az én Ilonkám nem igy kiáltozott-e?
Egy ablakon át két hófehér kéz nyúlt elő s imára kulcsoltan látszott
feléje esengeni. Ocskay észre is vette azt.
– Mintha csak az én Ilonkám fehér kezeit látnám, mondá kegyetlen
keserüen. A hogy azt meghallgatta az Isten, úgy hallgassa meg ezt is!
(Pedig meghallgatta mind a kettőt!)
– Lőjjed, tatár, lőjjed!
De már ez mégis vastag tréfa volt a bécsieknek! Felgyújtani egy
kolostort a szemük láttára! Hirtelen összeszedték a császári várban levő
nehéz vasasokat s azokat indíták a vakmerő betörők megtorlására. Jöttek
nagy trombitaharsogással, a falakon is mindenütt megpördültek a dobok,
az egész város feltámadt álmából, ágyúkat sütöttek el, rakétákat
eregettek fel a Szent István tornyából, hogy a bal parton levő seregeket
fellármázzák. Ocskay átlátta, hogy itt jó lesz visszavonulásra gondolni.
A pokolszomj el volt kissé oltva szivében. Hallotta az ártatlan nők
jajordítását, jól lakott vele, talán nem is bánta már, ha megszabadulnak
is. Tán nem ég addig rájuk a tető, a mig a tűzoltók megérkeznek?
Csapatjaival visszavonult a császári vadaskertbe.
Az ellene küldött vértesezred megkisérté üldözőbe venni, de a sűrűben
oly nyilzáporral fogadtatott a tatárok által, hogy kénytelen volt
visszatérni. A nyil még most is veszedelmes fegyver. Bizonyítják azok a
harczok, a miket afrikai vadak ellen folytatnak mai nap európai seregek.
A gyorspuskát is megszégyeníti a sok nyil.
A kuruczoknak nem is igen látszott sietősnek ebből a szép erdőből odább
menni. Ilyen szép helyet ők régen láttak. Ilyen fűbe régen haraptak az ő
lovaik. Azoknak is kell egy kis pihenés. Biz ők lenyergelnek, a míg az
ellenség odabenn összeczihelődik. Ott volt az állatkert, a drága szép
zsiraffjaival, antilopéival, gazelláival: hogy hagyta volna azt a kurucz
megkóstolatlan? a ki soha sem evett még ilyen húst. Sem czédrusfából,
meg drága puszpángfából még nem rakott soha tüzet, a minél a pecsenyéjét
megsüsse. Volt a császárnak két betanított párducza is, a mikkel őzekre,
dámvadakra szokott vadászni. Azokat is lelőtték és megették, nem mintha
jó lett volna, de a dicsőségért: az egyiknek a bőre jó lesz kaczagánynak
Ocskay uram, a másiké Borbély Balázs uram számára. Csak jó virradat felé
hagyták ott a megszeretett tanyát. A tatárok még egy-egy darab himalajai
yaknak a maradványait is a nyereg alá rakták, majd megporhanyul
útközben.
Ennek a vakmerő tanyázásnak pedig az a következése lett, hogy a bécsiek,
látván azt a száznál is több őrtüzet a császári vadaserdőben, nem
hihettek egyebet, mint hogy az egész tábor szállta meg Bécs városát, s
nyargaltatták a stafétákat, még Heisterhez is, hogy siessenek a
szorongatott metropolist megvédeni. Ez által a bal parton a kuruczokat
üldöző főparancsnoknak csak a lovassága maradt a kezén, a gyalog hadai
hanyatthomlok siettek vissza Bécsbe a nagyított rémhirre.
Már akkor Ocskay rég hegyen-völgyön túl volt.
Hanem ez alkalommal nem azon az úton tért vissza, a melyiken jött.
Tetszett neki sorba meglátogatni a jobb parton eső városokat, a hol még
nem ismerték. Ott sokakat feltalált azon előkelő uraságok közül, a kik a
túlpartról menekültek ide előle. Sok kedves emléket elvitt tőlük.
A hajdani nagy római város, Carnuntum helyén, a hol most Petronell áll,
rábukkant a várkastélyban azokra a nagyértékű régiségekre, a miket a
romok között találtak. Ő is nagy kedvelője volt a régiségeknek, de azért
nem vitt el belőlük egyebet, csak a mi aranyból és ezüstből volt. A
város végén áll még az ős Carnuntum egyetlen diadalkapuja:
elpusztíthatlan tömör építmény; ennek a homlokzatára felirta szép
gothicus betükkel:
«morgen komm ich wieder.»
A szomszéd Hainburgban azonban kedvetlenül fogadták. Tehát oda be sem
szállásolt, hanem lekerült a dunai kikötőhöz, a hol a télire kikötött
malmok voltak elhelyezve: azokra rárakta az embereit, lovait s szépen
átszállította a csapatját minden baj nélkül a túlsó partra.
Ott a rekettyésben összetalálkozott Strassoldo dragonyosaival, a kiket a
fővezér Csajághy oldalába küldött, hogy a dévényi átkelőnél vágják el az
útját a visszavonuló kurucznak. Azokat menten megrohanta, levágott
belőle annyit, a mennyit elért, a többit elkergette, s ezzel Csajághynak
utat nyitott a révig. Hogy pedig azontúl is háborítatlanul vihesse el a
zsákmányát egész Nagyszombatig, azt tette, hogy a hainburgi malmokat
megrakatva kövekkel, neki ereszté a Dunának, s Pozsony közelében
fölgyújtatta, azok mind összetörték, elégették a pozsonyi hajóhidat.
Másnap, mikor Heister át akart jönni az egész seregével, hogy a rabló
kuruczot kifordítsa a bőréből, nem talált maga előtt hidat.
Ocskay pedig szépen megérkezett Nagyszombatba; ott a hozott zsákmányt a
vásáron elkótyavetyélte, az árából kifizette a zsoldot; a maga részét is
kivette belőle.
«No az Ocskay-kastélyért már meg van fizetve, de Ilonkáért még nincs.»