Az a rövid összebeszélés Ocskay és Csajághy között pediglen nem volt
valami sympatheticus bűbájosság, mintha két ember egymásnak a szivében
olvasgatott volna; hadviselés idején elvihetné a kánya az olyan
hadvezért, a ki az alvezérei psychologiájára bizná, hogy találják ki,
mit gondol ő most, hogy mi lenne a jó haditerv? s ha kitalálták,
végezzék el. Tudni kell, hogy régen meghányt-vetett terv volt ez Ocskay
és Csajághy között, a mi fölött ők ketten gyakran elábrándoztak hosszú
téli táborozás alatt, az őrtüz mellett, közös szalmán heverészve.
Vakmerő, kivihetetlen ábránd! Most jó idő nyilt rá! Az alkalom kedvez! A
régi vesztes vezért, Schlick tábornokot Bécsbe visszahivták, helyette
Heisztert küldték le; a ki aztán a határszélről minden rendes csapatot
magához szedett, hogy összegyűjtött erővel egyszerre lecsapjon a kurucz
fejére, ez most ott jár a Dunánál Károlyi Sándort zaklatni. Itt pedig
van egy feldühödött férj, a kit a feleségétől megfosztottak s a ki képes
ezért az Istennel szembeszállni. Kezében a felhatalmazás a fejedelemtől,
hogy a mi sereget maga körül tud gyűjteni, azzal kezdjen a saját
tetszése és belátása szerint hadjáratot… Most lehet ebből a tervből
valami! Tehát nem kellett azt egymásnak hosszasan magyarázniok. Csak a
végső jelszóra volt szükségük: «Mához egy hétre Dévénynél találkozunk!»
odáig «kiki magáért!»
Derék munka volt, a mit «odáig» is elvégeztek. A vidéken szerteszét
kóborolva portyázó kurucz csapatokat mindenünnen magukhoz szedték,
Csajághy elhozta magával Bokross Pál tót lovasait, a kik puskával is
tudtak lóhátról lőni, Révay Imre gyalog bocskorosait, a kiket «tót
hajduknak» tiszteltek, Turóczy hanákjait, a kik hosszú társzekereken
vitetik magukat, a lovassággal versenyt vágtatva s csak a verekedésre
ugrálnak le, puskát ragadva; Ocskay viszont megkapta Móricz István
Tiszavidékről idezüllött orosz hajduságát, Bóné Bandi, Gencsy Zsiga,
Majos Jancsi, Kaszás Pali vakmerő csikósbandáit, Andrássy (a barátvezér)
töröktatár hadát, a kik még nem vették be a puska használatát, hanem
nyillal tudtak lőni; de legnagyobb örömére rábukkant a hajdani bajtárs
Borbély Balázs csapatjára is, a kivel együtt vezették a rongyos gárdát.
Megint csak olyan rongyos gárda volt az, a kit vezetett. Hogy lettek így
megtépve? ezt az az út tudná megmondani, a mit a Tiszától a Vágig
tettek, mindennap hol verve, hol veretve, hol dőzsölve, hol koplalva. De
ennek a régi bajtársnak igazán megörült Ocskay, hogy újra feltalálta.
Nem szégyelte megölelgetni, azért, hogy ilyen rongyos. «Majd nem leszünk
mi rongyosak, ha visszajövünk!»
Egész Dévényig nem közölték a vezérek senkivel az útjok czélját, mikor
aztán pontosan az összebeszélt időre együtt voltak Dévény-Ujfalunál,
akkor mondták meg a seregnek, hogy hová mennek?
«Be Ausztriába! Fel Bécsbe!»
Volt erre a szóra őrjöngő riadal!
Hiszen erről álmodozott minden ember.
S aztán mi volna benne lehetetlen? Voltak együtt összesen ötezeren.
Ötezer olyan ember, a kinek nincs mit veszíteni e földön. A kinek a
szántóföldén a vetést fölégették, lakházát szétdúlták, hozzátartozóit
levágták, marháit elhajtották, a kit minden bozót megtépett, minden
zivatar megszapult, tűz megégetett, kard megsebesített, vad sors
összesepert: kiéhezve, felbőszítve, kétségbeesve… Aztán egyszerre előtte
áll a megnyilt paradicsom, még csak nem is őrzik.
A szomszéd Morva, Ausztria akkor is valódi tárháza volt a bőségnek. Jó
földe, szorgalmas népe. A nagy török járás óta háborut nem látott a
vidék, a nép fegyvert nem forgatott; csűrök, pinczék telve; istállók,
aklok megrakva gyönyörű szarvasmarhával, lovakkal, birkákkal; a
helységekben posztó- és vászonszövő gyárak; mindenütt fényes úri
kastélyok, ellátva az osztrák főurak kincses pompájával. Csak át kell
lépni a Morva folyón!
Ocskay ezt adta ki napi parancsban:
«A hol ellent nem állnak, ott senkit ne bántsatok. A ki fegyvert nem
visel, azt meg ne öljétek, asszonyt, gyermeket ne infestáljatok. A mire
szükségtek van, azt elvehetitek, a mire nincs, azt el ne rontsátok, a mi
lábán jár, azt elhajthatjátok; de semmit fel ne gyujtsatok, mert még
többször is vissza akarunk ide jönni! Azért a népet tőlünk el ne
vadítsátok. Sőt inkább hozzánk édesgessétek. A ki ez ellen vét, golyóba
fut!»
Csupa tréfa volt az első átkelés a Morván. A szép holdvilág mellett, a
rongyos gárda egy csapatja (a kinek legkevesebb kár esik a sarujában, ha
megázik), meg a Bokross Pál bocskoros lovasai átusztattak a Morván a
tulsó parti révig, ott elfoglalták a kompokat s éjfélig átszállították
rajtuk az egész dandárt.
Átellenben fekszik Schlossdorf vára, egy csinos kis tubákos pikszis,
annak a kapuját petárdával csakhamar bedönték s az álmos várőrség
kezéből kiszedték az egyet-mást, a mi emberölő szerszám lehetne, s
azután szépen átkoczogtak Hof városba, szerencsés jóreggelt kivánni, ott
megfrüstököltek vigan, s kivetették a sarczot egész barátsággal.
Itt nem soká pihenének, felkerekedtek s folyvást az országúton haladva,
ebédre megérkezének Witzelsdorfba, a hol a népség már eléjük jött
békedeputatióval s megköté a kapitulatiót, hozta társzekerekkel eléjük a
sok élelmiszert, s beleegyezett a sarczba. Abban a városban csupa
posztógyárosok voltak. Annyi purgomál posztót, szameth daróczot, és
karassia kelmét meg kamuka bársonyt szolgáltattak ki Ocskaynak, hogy
azzal az egész hadseregét felruházhatá. Ezért nem is háborgatá a
városukat. Ellenben a környékben levő nagy uraságoknak a mezőiről, a mi
lábasjószágot talált, azt elhajtatá, a lovaknak a javát a maga népe
között kiosztogatá. Ott éjszakára pihenőt is tartott.
Másnapra már a betörés hire nagy messze földet befutott. A rémület, mint
a futótűz, terjedt mindenfelé, s vele együtt futott a nép is, a merre
látott. A kuruczokról rémmeséket beszéltek, s a számukat szokás szerint
roppantul nagyították. A kastélyokból a földesurak mind futottak
családaikkal és sebtén összeszedett kincseikkel együtt át a túlsó parton
fekvő Fischamendbe, Hainburgba, mert a bécsi úton már Probsthofig
száguldoztak Ocskay előcsapatjai, sőt éjszakára magát Enzersdorfot is
bevették, az ottani helyőrség rövid puskázása után, a miért aztán a
városra kemény sarczot is vetettek.
Lett erre nagy rémület Bécsben! A kuruczok félnapi járóra a
császárvárostól! Igaz ugyan, hogy Bécs lakossága maga képes akkora
védsereget kiállítani ellenök, a mi azokat agyonnyomhatja, aztán a
várost erős kőfalak, ágyúkkal megrakott sánczok védik, a mik még a török
szultán egész hatalmának is győztesen ellen tudtak állni; van is feles
számú helyőrség a fővárosban; de mégis megdöbbentő volt az a mesés
vakmerőség, hogy az a féreg, a kiről a hadi bulletinek egyre azt
hirdették, hogy a sarkaik alatt most vonaglik utolsót, egyszerre a
császárváros határában üti fel szarvasfejét s itt a közelben okádja
sárkánytüzét.
A Bécs városi főparancsnok, Strassoldo, rögtön összedoboltatta,
trombitáltatta a rendelkezése alatt álló csapatokat, a polgárőrséget a
bástyák őrizetére állíták fel; a pattantyusokat a sánczágyúkhoz
állíttatá, maga pedig egy igen tekintélyes dandárral kivonult a vakmerő
kuruczhadnak egy olyan leczkét adni, a mitől annak örökre elmenjen a
kedve az ilyen tréfáktól. Csapatjai mind a szine-java voltak a
hadseregnek; jól fegyverezve, derék vezetők alatt. Azokkal a kuruczsereg
nem mérkőzhetett.
Ezeknél Csajághy vezette az előhadat. Mikor az előre küldött
portyázóktól megtudá, hogy minden oldalról túlnyomó hadoszlopok
közelítenek, nagy okosan visszahuzódott Enzersdorfra, a hol Ocskay volt
a derék haddal.
– Bécsig már nem mehetünk, mondá a vezérnek. Az osztrák fölébredt, s
ágyuival jön ellenünk, nálunk pedig az a leggyöngébb fegyver, a népünk
nem szokta meg. Ideje lesz visszafordulnunk.
– Helyesen mondod, szólt Ocskay. A czélunkat elértük. Zsákmányt
ejtettünk, élelmi szert gyűjtöttünk, a mennyi a hadunknak elég; most az
a főgond, hogy azt hazavihessük. Te rendeld a társzekereket előre, magad
a legbiztosabb lovasezredünkkel maradj hátul, a visszavonulást fedezni.
Én pedig az alatt megteszem a kurucztempót.
– Lesbe állsz egy csapattal, s mikor az üldöző ellenség az én hátamat
verve, vakon előre rohan, akkor az oldalába csapsz, s két tűz közé
szorítod? Melyik ezred menjen veled?
– Majd kiválasztom én a nekem való embereket, te csak vidd magaddal a
saját ezredemet.
Borbély Balázs rongyos gárdája kinn az Enzersdorf melletti vadaskertben
tanyázott (a városba bevinni nem volt őket tanácsos) mikor alkonyattájon
csak megjelen közöttük Ocskay.
Különösen volt fölszerelve. Nem az a pompás mente rajta, nem is az az
arabs ló alatta, a miről a «nyalka kurucz»-ra ráismertek már messziről,
hanem ugyanaz a rongyos-szurtos készség rajta, meg az a görhes, sovány,
de azért erős csontos ló alatta, a miről a tiszabecsi peteknél hires
lett.
– No rongyos gárda, hát ismersz-e még? Akartok-e még egyszer velem
jönni? Megint olyan jó helyre?
De nagy örömrivallással hallották ők azt a szép szót. Mennek azok vele,
ha kivánja, a felkelő holdat ostromolni is!
Ocskay még a töröktatár légiót is magához vette, s ezzel a
szedett-vedett haddal félre állt a derék seregtől, a mit elébb a
társzekerekkel előre indított a magyar határ felé.
A vadaskert egész a Dunáig terjedt, úgy hogy a dámvadak néha átugráltak
a kerítésen s átusztak a nagy szigetbe, a miben pompás gyümölcsös-kertek
valának azon időben mulatóházakkal, üresek az esztendőnek ilyetén
szakában, maga a sziget is nagyobb részt víz alatt a Duna áradása miatt.
Nem lakik itt most élő ember.
Ocskay erre a szigetre hozta át a lovasait, átusztatva a Duna
keskenyebbik ágán. Ott lesben megálltak.
Ez a mai éjszaka mindenképen viharosnak indult. A császári parancsnok,
tudva jól, hogy a kurucz sereg nem végezheti a visszavonulását elég
gyorsan, a sok megrakott társzekér, az elterelt csordák, nyájak gátolják
a gyorsított menetben, annálfogva rajta volt, hogy azt minél hamarább
utólérje; e végett a lovasságát erősített haladásban indítá előre s még
az éj homályában utól is érte a kuruczok utóhadát, míg a gyalogsága
hadtudományi felosztásban vonult fel lépcsőzetesen, en échelon utána, à
cheval véve a nagy országutat a lába közé.
A szigetről láthatá Ocskay a felvereslő villanásokat az éjszakában, a
mit az ágyúk lobbantottak az égre, a mint Strassoldo és Csajághy
összetalálkozának.
– No most mi következünk, fiuk! mondá Ocskay. «Előre!»
– A bal partra át? kérdé Borbély Balázs.
– Nem. A jobbra! Mi Bécs ellen megyünk!
Őrjöngő egy gondolat! Ezer kétségbeesett rongyos ficzkóval, meg
háromszáz nyillövő tatárral megrohanni Bécs városa kapuját! Kitelt
tőlük, hogy megtegyék! Hova híhatta volna Ocskay, hogy utána ne mentek
volna?
Átusztattak a sarkában a Duna szélesebbik ágán is, s aztán éjnek
éjszakáján, mielőtt a hold feljőne, Schwechat alatt, erdők, fasorok
között, észrevétlenül, mint a kisértettábor, keresztül az elhagyott
török sánczokon, út nélkül, torony irányában. Az óriási Szent István
torony, messze világító lámpájával volt a kalauzuk. Mikor a fogyó hold
feljött a laxenburgi halmok mögött, épen akkor szállt le a török sáncz
oldaláról, mint egy sátánlégió, a rongyos gárda.
Az akkori Bécs külvárosai még csak a Favorita-vonalig terjedtek, az sem
volt valami erős sánczolat, csupán a mezei lakok és kertek palánkjainak
tömege, a köztük levő országút elzárva sorompóval.
A mint Ocskay csapatja a sorompóhoz megérkezett, az ott felállított
őrség eldobálta a fegyvereit s futott keresztben a mezőkön,
káposztáskerteken szerte, ordítva: «itt vannak a kuruczok!»
Ezen az oldalon épen nem várták őket.
A pokol hányta-e fel méhéből, hogy most egyszerre a Duna jobb partján
vannak?
A sorompón és az első sánczkarózaton túl következett a császár kedvencz
vadászó helye.
Ocskaynak jó helyismerete volt ezen a helyen, labancz korában maga is
cserkészett az udvari kisérettel ebben a pagonyban. Tudta, hogy ennek a
tekervényes útjain keresztül egészen a külvárosig lehet hatolni.
A vadaskerten túl volt egy nagy kolostor, a melyben a Krisztus
töviskoszorújáról nevezett Dornenkränzerin-apáczák laktak.
Ez volt a legelső nagy épület, a mit maguk előtt találtak.
– Ezt kell elfoglalnotok! parancsolá Ocskay a kuruczoknak.
Ez volt az, a mit az égbe ordított, mikor ocskói pusztakastélyában
felesége összetört nyoszolyájáról felugrott, hogy magát az istenséget
megtámadja kínos veszteségeért.
«Add vissza azt, a mi az enyém, vagy fogadom a poklokra, hogy én veszem
el azt, a mi a tied!»