Hónapok multak el, hogy Ocskay László nem kapott hazulról semmi
izenetet. Ennek pedig százféle oka lehetett. Az otthonlevők nem is
tudhatták, hogy ő hol, merre kóborol? Meglehet, hogy küldtek neki
levelet, de a küldött utközben labanczok, martalóczok kezébe került.
Hátha baj van? s azt titkolják előtte. Hogy nem felejtették el, a felől
bizonyos. A féltés nem bántotta még.
Maga nem akart onnan a táborból senkit Ocskóra küldeni, hogy hírt hozzon
neki. Ez megint nekiindította volna az irigykedők mendemondáit. Meg
akarta mutatni, hogy neki is spártai szive van. Ha felkötötte a kardot,
nem gondolt az elhagyott örömeire.
S minden napnak megvolt a maga terhe és a maga veszekedése.
Mikor nem verekedünk az ellenséggel, akkor veszekedünk egymás között.
Ha diadal van, abból minden ember követeli az oroszlánrészt magának.
Először a vezérek, azután a főtisztek, meg az altisztek, a lovasság, meg
a gyalogság, mindenki külön magára nyerte meg az ütközetet, utoljára a
trombitás is előáll: ha ő ott nem lett volna! Ha pedig kudarcz van,
annak a hibáját minden ember keni másra, egyik vezér a másikra, azok meg
az alvezérekre, utoljára a közkatona volt a hibás; sőt úgy kerül, hogy a
trombitások vesztették el az ütközetet. (Mint például a romhányit.)
A közkatonák ezalatt czivakodnak a zsákmányon. A kinek valami értékes
kincset juttatott a véletlen, az szökik vele haza.
A pápisták czivakodnak a kálvinistákkal. Valami titkos kéz hintegeti a
konkolyt a táborban, hogy a kálvinisták ne bizzanak Rákóczyban, a ki
maga is katholikus, Bercsényi is az; alvezérei, Ocskay, Andrássy,
Károlyi mind buzgó pápisták.
Egyik csapat kap zsoldot, a másik nem kap, az egyiknek egyenruhát adnak,
a másiknak nem. Ezen mindjárt összevesznek. Később aztán megint azon
ortályoskodnak, hogy a melyik csapat nem kap zsoldot, annak a tarsolya
duzzad az ezüst-tallértól, a melyik pedig zsoldot kap, annak a
táskájában csak réz-libertas kong; aztán az egyenruhás sereg kopott, a
nem-egyenruhás pedig fényes. Annak «adnak», ez meg «vesz». Kész a
veszekedés.
Van a táborban magyar, német, tót, orosz, lengyel, svéd, franczia,
tatár. Ez mind más nyelven dicséri az Istent, de egymást szidni mégis
tudja. Mikor sok van a jóból, akkor azon vesznek össze; a magyar
paprikával szereti az ürühúst, a német káposztával, a lengyel lencsével,
a svéd borsóval, a tatár rizszsel, a franczia meg csicsókával: együtt
nem ehetnek. Ha pedig semmi sincs, csak profunt, akkor valamennyi
haragszik.
Mikor rostokolnak, előveszik a tarsolyból a kártyát és ütik naphosszant,
manicheus módon diskurálva mellette: a tiszt urak sem tesznek egyebet,
csakhogy azok ezüst-, meg arany-libertasban játszanak.
Aztán folyik az árulkodás, nyiltan és titokban. A fejedelem előtt
gyanusítanak mindenkit, a fejedelmet meg gyanusítják mindenki előtt.
Közelről nézve, milyen próza ez! messziről milyen magasztos költészet!
részleteiben milyen kicsinyes, az egészben milyen fönséges kép! Egy
nemzet, mely a szabadság mellett fegyvert ragad!
Valóban, az egész nemzet ott van már a zászlók alatt. Be van hódítva az
egész Tiszavidéke egész le odáig, a hol még a török szultán pasái
parancsolnak, a kik alatt békesség van; feltámadt egész Erdély, a
székelység fegyverbe öltözött, a Dunántúl meg van nyerve. Az idegen csak
azt a darab földet bírja még, a mit fegyvereseivel megszállva tart: ott
is csak a földet, a sziveket nem. Övé a kerített városok sáncza, a
lakosok már nem. A Károlyiak, Andrássyak után következett Forgách,
Eszterházy, a kik még a zólyomi ütközetben a császári sereget vezették.
Maga Vak Bottyán is, a mint sebéből kiépült, feladta Zólyom várát s maga
is meghódolt a fejedelemnek, egész várőrségével együtt.
Egy késő téli reggel, úgy február táján, azzal a hírrel lépett be a
fővezér táborából érkező Csajághy Ocskayhoz, hogy a fejedelem az áttért
Forgáchot és Bottyánt tábornokaivá tette.
– Megérdemlették, felelt rá Ocskay. Vak Bottyánt én lőttem tönkre s
Forgáchnak én vertem szét a labanczait; hanem ez az ő érdemük, nekem
pedig az én hibám. Ha mint megvert labanczvezér jönnék ide, én is
lehetnék még generális.
Csajághy megfogta Ocskay kezét s a szemébe nézett élesen.
– Azt akarod mondani ezzel a tekintettel, ugy-e bár, szólt Ocskay: hogy
ime «egy indulat, egy harag egyszerre más embert gyúr belőlem». Ne hidd
azt. Nincs nagyravágyásom. Ha kivánja a fejedelem, mint közlegény
szolgálok a seregében.
– De ő mást kiván tőled. Egy nagy kiterjedésű missiót akar rád bizni.
Téged hatalmaz fel, hogy insurgáltasd az egész felső vidéket, a hol a
tót nép lakik s alakíts belőlük saját parancsod alatt álló csapatot,
azokkal a saját terved szerint, a fővezértől függetlenűl, viselj
hadjáratot. Tetszik ez az ajánlat neked?
– Elfogadom.
– A csapatok gyülőhelye Ocskó mellett fog lenni: a Dodvág védelme alatt.
– Értem. Ez Bercsényi sarcasmusa megint. Mintha hallanám: «Ereszszük
haza a gyereket szopni». Mintha olvasnám a rólam írt leveleket: «Ocskay
ott dőzsöl Ocskó várában, szokás szerint dorbézol részeg czimborákkal.»
De fogadom neked Istenemre, hogy a míg az én dandárom a Dodvág mellett
fog táborozni, senki az én seregemből ágyba nem megy hálni, se födél alá
melegedni, se asszonyembertől egy ital vizet nem kap; maga a vezér sem,
habár olyan közel tanyáznánk ocskói kastélyomhoz, hogy a feleségem szava
áthallanék hozzánk.
– Ezt még jobban szeretem, mondá rá Csajághy.
– Akkor hát készítsd el a dandárunkat az indulásra.
Másnap útrakeltek. Ocskay fegyelmet tartott, mert ő a saját ezredének
tudott hópénzt fizetni. Telt abból, amit a bányavárosokban készpénzül
talált. Hogy az ezután összetoborzandó csapatokat hogyan fogja fizetni,
arra is majd ád módot az Isten. A ki a mezők liliomait táplálja, pedig
azok is kardot viselnek!
Már olvadni kezdett a hó, a midőn Ocskay megérkezett a dandárával a
Dodvág mellé. Fáradságos volt az útja, mert a víz több helyütt kiáradt s
elhordta a hidakat.
Amint egy dombtetőre felért Ocskay, a honnan épen le lehetett látni
Ocskóra, még a lova is visszatorpant a látványtól, mely szemébe tűzött.
Az egész faluban nem volt egy ép háztető, csak a kormos gerendák,
kútgémek meredeztek fel az égnek, a templom egy rom volt, a torony tető
nélkül, harangok nélkül; a falun kívül levő kastély épnek látszott, de
mellőle ki volt vágva a kert, az erdő, annak a helyén is csak fekete
tuskóhalmaz összeégett maradványa sötétlett a hó közül, s az ablakok
télhideg idején mind tárva, nyitva.
– Mi történt itten?
Ocskay László sarkantyuba kapta a lovát s a lejtőn vágtatva nyargalt
lefelé, kisérete alig birt nyomában maradni. Be a faluba mind. Senki sem
jött eléjük. Nem volt abban a faluban egy élő lélek, a kihez egy kérdést
lehetett volna intézni: mi történt itt? A házak mind le voltak égve, a
melléképületek, a mik egészen fából szoktak lenni, csak egy
koromhalmazzal jelentkeztek a kőomladék mögött. Itt ellenség járt. Olyan
ellenség, a kinek czélja a pusztítás. A templom oldalába egy ágyugolyó
fúrta be magát, félig kinn szorulva a falból. Itt tehát egy nagyobb
ellenséges csapat volt, mely ágyut is hord magával.
A piacz közepén ott hevertek az elhullott lovak maradványai, a mikről az
elvadult kutyákat még a lovasok közeledése sem birta elriasztani.
Hát még a kastély!
Mikor Ocskay bevágtatott az udvarára, alig ismerte fel, merre van előre?
merre hátra? A mellvédek ledöntve; a tornáczot tartó márványoszlopok
kifeszítve; az ajtók sarkaikból kiszakítva, minden ablak, redőny
bezúzva, s a szép százados fák kivágva az udvaron tőből.
Mi történt itt?
Ő maga rohant fel elől a tornáczra; onnan a pitvarba, a czímerterembe, a
belső palotába: pusztulás, rombolás rémképe fogadta mindenütt.
Összezúzott bútorok hevertek szerteszét halomban, porczellán-edény,
velenczei kristály cseréppé törve, kályhák, kandallók összezúzva, a
falak fresco-festményei eléktelenítve, a czímerterem kirakott padlatán
mutatták a patkónyomok, hogy abból istállót csináltak.
Hát az ágyasházban mi van? A szép, remekbe faragott, mennyezetes
nyoszolya fejszével széthasogatva; a nehéz almáriomok erőszakkal
felfeszítve, a vasláda, melyben az asszony ékszerei, a családi ereklyék
álltak, fenekével felfordítva, s az azon ütött tágas rés mutatja, hogy
tartalma hiányzik. Hanem a szoba közepén van egy nagy boros hordó. Itt
vigan tivornyáztak. S a fekete pinczepenész a padlaton hirdeti, hogy
bokáig gázoltak a borban.
De hát kik voltak azok?
Ocskay csak leroskadt, mint a szélhüdött, arra a romladékára a hitvesi
nyoszolyának, s a fejét lecsüggeszté.
Senki sem merte őt vigasztalni.
Egy elejtett gomb, egy öltönydarabnak a foszlánya drága kincs lett volna
előtte, a mely elvesztett hitvesétől ittmaradt hírt mondani. Semmi,
semmi. Úgy eltünt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvittek magukkal a
pusztítók, a mi csak értékkel birt, csupán a könyveket dobálták rakásra.
A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, a miket Ocskay
néhanapján Bellarminius fordításával teleirt. Az utolsó éjszakán is
azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hányva a szegletbe,
penésztől zöld halom.
Ocskay egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s
ökleit rázva az ég felé, ordíta: «Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez
történt? Add vissza nőmet! Add vissza hitves feleségemet! Mert ha
elveszed tőlem azt, a mi az enyim: én esküszöm a poklokra, hogy elveszem
tőled azt, a mi a tied!»
Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa
a dühöngőt; ő igaz puritán férfi volt.
– Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vezérem; ne lázadj fel Isten
ellen.
Ocskay úgy volt, mint a kit a villám szele ütött meg; támolygott,
szédült.
– Mondtam valamit? Nem… Tenni akarok valamit. Nem akartam Istent
káromolni… Az nyomoruság… Még embert se káromoljon senki… A szidás csak
kutyaugatás… Befogom a számat. Nem hallja szavamat senki. De teszek
valamit.
S azzal még egyszer fellökte az öklét a magasba, s arczát az ég felé
fordítá, tele pokolkínnal; s akkor egyszerre, mint egy visio látnokának
nyiltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázragyogással.
– Nézd! Nézz oda! kiálta, megragadva Csajághy kezét. Látod azt? Ott a
válasz. Csajághy is odatekintett, a hová Ocskay reszkető kezével
mutatott, fel a magasba.
Mi volt ott látható?
Az égszinkék szobamennyezeten fekete koromfestékkel felirva e szavak:
«hic fuit ritschan.» (Itt volt Ritschán.)
– Látod?
– Látom.
– Most már tudom, hogy mit teszek.
– Én is.
– Azt tudod, hogy én mit teszek?
– Azt.
– Akkor te jobbra, én balra. Mához egy hétre találkozunk.
– Hol?
– A dévényi révnél. Te a Fehérhegyek túlsó oldalán mégy, én az innensőn
haladok.
– Ott leszek napjára.
Azzal megszoríták egymás kezét.
– Félnappal később indulj, hogy egyszerre érkezzünk, nekem kerülő utam
van.
Ezzel Ocskay elsietett.
Csajághy az elpusztított kastély ablakából nézett utána s látta, a mint
a nyergébe ugrik, odahivatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros
zászlót s megcsókolja azt keservesen, kétszer-háromszor is.
Nincs már más, a kit csókoljon.
«Hű maradsz hát mind a kettőhöz!» dörmögé magában a vas ember.