Tiszáné nagyasszony minden negyednap kapott levelet a leányától
Ocskóról, a hol Ilonka házassága első heteit tölté. E levelek áradoztak
a boldogságtól.
Egy új világot talált maga előtt az ifjú nő! sokkal szebbet annál, a mit
az álmok tündérei hoznak a vágytelt leányi szivek elé. – Mennyire
szeretve van, azt meg sem kisérté szavakba foglalni. Az ilyesmiről a
szemérmes nő még az anya előtt sem beszél. A férjének csak ez volt czíme
a leveleiben: «az én drágám», – «az én angyalom».
Meg lehetett azt érteni jobban az elmondott dicsekedésekből. Az ifju
menyecske az egész úr a háznál: korlátlan egyedur, a ki mindenkivel
rendelkezik. Az egész nagy gazdaság az ő kezén fordul meg: jövedelem és
kiadás. Mennyi gond van azzal! S milyen jól esik az asszonynak, ha az a
gond ő rá van bizva! Ez az édes teher. – Ocskay birtoka eddig is igen
jól volt berendezve. (Igaz, hogy mindezideig a Sándor öcscse kezelte.)
Olyan tehenek vannak itt, a miknek nincsen szarvuk s naponkint háromszor
kell őket fejetni; a birkák pedig selymet hordanak gyapju helyett. A
baromfi-udvarban kalekuti kakasok és pézsmakacsák tenyésznek. Azok mind
ismerik őt már. Hát még a kert! Az egy valóságos paradicsom. Olyan
virágokat ő soha sem látott, olyan gyümölcsöket ő soha sem izlelt. A
virágoknak maga az «édesem» a kertésze; ő oltja, plántálja a csemetéket,
s a gyümölcsöt ő szedi le a fákról. A kert közepén vannak a halastavak,
a mikben pisztrángokat tenyésztenek, együtt szoktak horgászni azokban ők
ketten.
Azután a kerten túl van az erdő; a szép óriási szál erdő fenyőkből,
olyan annak az illata, mint az élet! Együtt szoktak abban sétálni,
lovagolni, a szelid dámvadakat etetni ők «ketten».
Mindig csak «kettecskén», mindenütt «mi ketten».
Nem jár az egyik vadászni, unatkozásra hagyva a másikat, nem hivogat
jókedvű czimborákat a házhoz, hogy legyenek többen: elegek ők maguknak
ketten.
Még csak dohányozni sem lopózik félre a férj, mind elajándékozta a
pipáit, azt mondta, hogy árt a mellének, pedig csak azért tette, hogy
még a pipa se lopjon el tőle egy pillanatot is az együttlétből.
Aztán nemcsak gazdaságból, kertészetből áll ki a világ, vannak komolyabb
foglalkozások is. A mit leánykorában elmulasztott Ilonka, most
asszonyfővel helyrepótolja. A «drágám» leczkéket ád a feleségének a
franczia nyelvből; azt mondja, hogy majd ha egyszer békesség lesz,
elmennek együtt Versaillesba ők ketten. Igen jól halad a tanulás. Már a
gyakorlatokig ment. Félesztendő alatt, azt mondja a drágám, hogy kész
francziának tanítja ki a nejét.
(– Félesztendő alatt! dörmögé a nagyasszony, mikor ezt olvasá, hát a
hadverésből mi lesz? Azért nevezte ki fiamuramat ezredes-kapitánynak a
fejedelem, hogy komanvuportévut tanítgasson hat hónapig a feleségének?
Node az az örvendetes volt abban is, hogy ez alatt is mindig együtt
vannak ők ketten.)
Látogatásokat még eddig nem értek rá tenni a vidéken. (Nem értek rá? Ez
is jó tünemény.)
Nehogy pedig a «drágám» megunja magát az együttélésben, a maga számára
is talált olyan munkát, a mit egész passióval végez. Valami nagy,
kutyabőrbe kötött foliánsból fordít: diákból magyarra. Aztán úgy megy ám
ez a fordítás, hogy előtte fekszik a könyv, a térdén meg a feleség ül; a
hol comma van, az egy csók, a hol semicolon jön: az a kettő; a pausánál
egy ölelés.
(No ez nem rossz methodusa az interpunctiók megértetésének.)
Aztán milyen szép dolgok vannak abban a könyvben, a mit a «szerelmem»
diákból magyarra fordít. Azt Ilonka azon melegében olvassa, a hogy a
toll hegyéből kisül. De azoknál szebb dolgokat embernek kigondolni sem
lehet. Bellarminiusnak hivják a szerzőjét.
(No megütheti a kaszakő ezt a mulatságot! mondá ennek az olvastára
Tiszáné nagyasszony. Ő már hallotta hirét ennek a Bellarminiusnak. Ennek
az olvastatásával téritették el a jó Brandenburgi Katalint is a
kálvinista hitről, úgy, hogy már akkor, mikor az ő anyjának ajándékozta
azt az imádságos könyvet, pedig akkor még Bethlen Gáborné volt, már ezt
a gúnydalt énekelték róla:
«Gyakran térdet képeknek hajték,
Titkos boltban melyeket tarték,
Isten helyett – holt szenteket,
Feszültet imádék,
Olvasókra
Sok szapora
Ávékat mondék.»
Most már nem bánta volna a nagyasszony, ha inkább azon panaszkodott
volna egy kicsit a fiatal menyecske, hogy a férje naphosszant vadászni
jár, mintsem hogy azzal dicsekedik, hogy a «drágalátos egyetlene»
Bellarminiust fordítja magyarra, s azalatt a feleségét a térdén
ringatja.
A nagyasszony erősen hitbuzgó volt.
Mai napság fel nem tudja ezt már fogni senki, hogyan gyülölhette egyik
magyar ember a másikat, testvér a testvérét azért, mert az egyik így, a
másik amugy dicsérte az Istent! Pedig hát száz esztendőn át ez volt a
kor uralkodó gondolatja. Császárok, királyok, főpapok, lelkészek,
iskolamesterek, urak és parasztok, magyarok és tótok, férfiak és
asszonyok mind abban vetekedtek, hogy ki hogyan ragadhasson el egy
lelket a másiknak az aklából a magáé számára? a hittérítők odatelepedtek
a révek átjáróihoz s a kompon átkelőket igyekeztek megtéríteni; a
vásárokban prédikáltak egymás ellen, szindarabokat adtak elő, a mikben a
papokat agyoncsufolták, s hogy már a megszólalásnál felismerjék egymást,
az egyik felekezet az «ly»-psilont «l»-nek, a másik «j»-nek ejté ki, s a
mely napon egy kálvinista prédikátort a pápisták áttérítettek a maguk
hitére, ugyanaz nap tromfra tromfot a kálvinisták is fogtak maguknak egy
franciscánus barátot, a kiben diadalmaskodjanak; a mely családban pedig
egy convertita támadt, az nagyobb gyászt hozott arra a halálesetnél. Úgy
beszéltek arról, mint az öngyilkosról. II. Ferencz (Rákóczy) fejedelem
kezdé azon a hadjáratát, hogy ennek a kölcsönös torzsalkodásnak egy
minden vallásfelekezetet egyesítő oltárral vessen véget, a min a
hazaszeretet lángjánál áldoztak: ezt példázta amaz emlékpénz is. De
bizony a kor fogalmai még nagyon erős gyökerekkel voltak belenőve a
szivekbe; – Tiszáné nagyasszonynak tehát alig tudott volna Ilonka valami
szomorúbb tudósítást küldeni, mint hogy ő vele Ocskay azt a veszedelmes
Bellarminiust olvastatja. Tudta ő azt Ocskayról, hogy az valamikor maga
is barát volt.
A mai kor gyermekei előtt mind ennek a nagy keserüségnek nincsen már
értelme. Hogy valamikor háborut lehetett viselni azért, hogy az
Úrvacsorája egyes vagy kettős szin alatt szolgáltassék-e ki? Most már
csak azért háborodunk fel, ha a magunk vacsoráját redukálja valaki.
A szerelmes ifju pár úgy élt ocskói magányában, akár egy szigetben a
Csendes-tenger közepén. Hogy a világ nagy zaja meg ne háborítsa idylli
nyugalmát, arra nézve Ocskay László egy igen jó stratagemát gondolt vala
ki. Tartott egy kis ébénumfa ládikót, s a mint valahonnan levele
érkezett, azt menten becsukta felbontatlanul abba a ládikóba s a kulcsát
felakasztotta a fogasra. Miatta talpra állhatott, fejére állhatott az
egész világ tetszése szerint.
Pedig azokban a levelekben aligha fontos parancsolatok nem foglaltattak
Bercsényitől, a fővezértől, Károlyi Sándortól, az alvezértől; el kellene
már foglalni Kékkőt, Csábrág várát régen ostromolják. De Ocskay sokkal
nevezetesebb hadműveletnek tartá e helyett azt, hogy egy odvas fát
megostromoljon egy mókusfészekért. Ilonka nagyon szeretett volna egy
mókust. Az volt a valódi parancsolat. Fogott is Ocskay egyet; az meg is
harapta a kezét, megczáfolva ez által azt a hitet, hogy az ő testét nem
fogja semmi fegyver. Volt bezzeg nagy sirás az asszonyka részéről, mikor
a mókusharapás sebét kendőjével letörülgeté, s azt a miatta hulló vért
meglátta. – Boldog Isten! Ilyen sirást követni el egy mókusharapás, meg
három csepp vér kihullása miatt! – Hátha egyszer?
Bizonyosan az a rendelet is benne volt valamelyik, fogságba dugott,
levélben, hogy serénykedjék Ocskay László uram Léva várát hevenyében új
sánczokkal és pallizadákkal ellátni, mert jön Bécs felől Schlick
tábornok, a ki nem érti a tréfát. Hanem ennél sokkal elébbvaló dolognak
tartá ő az elfogott mókus számára egy olyan körülforgó kalitkát
készíteni, a miben a tréfás állatka az asszony mulattatására
szaladgálhasson.
Épen azon kapta Csajághy Márton a szerelmes párt, mikor a mókust
etették; a kalitka az asszony ölében volt, Ilonka meg a férje ölében,
Ocskay a fogaival törögette a mogyorót, a mókus furcsálkodott, a
menyecske pedig nevetett rajta. Csajághy minden bejelentés nélkül
toppant be a pitvarba. A menyecske aztán nagy szégyenkedve futott be a
szobájába, otthagyva a mókust kaliczkástól a férje kezében.
A vas ember arcza semmivel sem volt mosolygásra hajlandóbb, mint máskor.
– Adjon Isten jó napot.
– Fogadj Isten.
Csajághy szemrehányásteljes arczczal állt, karjait egymásba fonva Ocskay
előtt.
– Mit csinálsz te itt?
– A mit megfogadtam. Boldogítom a feleségemet.
– Hat hét óta teszed ezt már.
– S tenni fogom, a míg a hosszú életben tart.
– De az alatt, a míg te itt a feleségeddel csókolózol, velünk meg
csókolóznak a wallon dragonyosok kardjai.
– Csókoljátok őket vissza.
– Nem kaptad a táborból a leveleket?
– Kaptam. De egyet sem bontottam fel.
– Hát micsoda?
– Tudtam jól, hogy mit irnak benne. Azt, hogy rögtön üljek lóra, hagyjam
itt a feleségemet, s menjek ide meg amoda tábort járni. Ugy sem fogadtam
volna meg.
– Nem fogadtad volna meg?
– Oly kevéssé, mint a hogy nem jön vissza semmi imádkozásra egy ember a
másvilágról, a ki már ott az üdvösségnek részese lehet, hogy a ti
bajaitokban részt vegyen.
– Ember! Mi történt te veled? Kilopták belőled a lelket?
– Úgy van. Kilopták. Nem tartom magamnál. Bűvkör van körülem kerítve, a
melyen belül olyan boldog vagyok, hogy nem törődöm az egész világgal.
– Nem úgy egyeztünk, bajtárs. Két föltételt hallottál tőlem. Az egyik az
volt, hogy tedd ezt a nőt olyan boldoggá, a hogy azt megérdemli, a másik
az, hogy vezesd azt a zászlót, a mit kezedbe ragadtál, végső diadalra.
– Hát Isten vagyok-e én, hogy két ellenkező dolgot tudjak teljesíteni? A
nő boldogságát nem adhatja más meg, mint magam; a zászló diadalához
vagytok elegen.
– De olyan, mint te, nincs senki közöttünk. A mióta te elvonultál
közülünk boldog magányoságodba, nemcsak a megkezdett diadalút akadt
fenn, hanem visszafelé megy minden. A hősök, a kik vészbe-viharba mentek
akkor, mikor azt látták, hogy te előlmégy, most egy vak lármára
szétszaladnak, s árulást ordítanak, ha jön az ellenség, s a hátaikat
mutogatják neki. Egész táborodat úgy szétzavarta az első
összemérkőzésnél Vak Bottyán, hogy mind a világba szaladt a kuruczság.
– Szedje őket össze, a ki akarja.
– Harmadnapja Léva várát visszafoglalta az ellenség, épen azzal a
csellel, a mivel te megvetted. Foglyul esett a bátyád, Tormássy László
is.
– Mért nem tartotta nyitva a két szemét? Neki nem volt fiatal felesége,
a ki befogja.
– De, czimbora! A szép feleség miatt odavesz minden babérod!
– Hát bánom én azt! Egy petrencze babéron nem nyugszom olyan édesen,
mint az én asszonyom keblén.
– Hát a kötelesség? Te a fejedelem ezredes-kapitánya vagy. A
kötelességmulasztás gyalázat.
– Ha nem tetszem a fejedelemnek, csapjon el a hivatalomból. Tegyen
helyembe mást. Mit törődöm én a gyalázattal? Arczul ütnek, leköpnek? A
feleség letörli, megcsókolja a helyét – s nem fáj többet. Hagyjatok
engem magamra.
– Nem! Bajtárs. – Ilyen nagyon még a hitvest sem szabad szeretni. A ki
az lehet, a mi te voltál, a ki az lehet, a minek neked lenni kell, az
nem mondhatja azt: én nem vagyok! ne keressetek!
– S én azt mondom nektek, hogy nem vagyok! ne keressetek! Ti engemet
megkötöztetek erősen. Rajtam hajtottatok, mikor dicsőségem mámorában azt
hittem, hogy köröskörül ragyogok. Levetkőztettetek minden sugaraimból.
Elém tartottátok a tükröt, hogy lássam milyen silány, nyomorult lélek
lakik bennem. Elmondtátok előttem a curriculum vitæt, a mit
összeállítottatok egy éretlen suhancz hóbortjaiból; s rám olvastátok
belőle, hogy ez vagyok: áruló, szökevény, hitszegő, minden ügyre nézve,
a mihez odaszegődöm. Kiszakítottátok belőlem a lelket. – Nem a
feleségemnél van az kalitkába zárva, hanem tinálatok. Van két ember a
földön, a ki gyanakodik rám, hogy áruló lehetek valaha. Most már vagyunk
hárman; mert én is gyanakodom! Undorodom a kardom markolatjától, mint a
veszett ember a tükörtől, mert azt gondolom, mikor hozzányulok, hogy én
azt a kardot még egyszer hazám ellen is fordíthatom. Hiszen képes vagyok
rá. Hiszen ötször cseréltem már zászlót, mért ne fordíthatnék magamon
még hatodszor is? Hiszen «elég egy indulat, egy szenvedély, egy harag,
egy sértés, egy tüzes pillantás, hogy önmagam ellenkezőjévé gyurjon át!»
Ezzel a szavakkal holt embert csináltál belőlem. Hagyj szépen eltemetve.
Csendes ember leszek; soha senkit, soha semmit el nem árulok többet
ebben az életben. Ne hívjatok vissza! Rossz katona leszek. Nem szeretem
a kardomat többé. S ha rá tudna birni valami, hogy elszakadjak attól a
földi mennyországtól, a mit magamnak teremtettem, képes volnék inkább
visszamenni a nagyszombati kolostoromba, hogy elkövetett bűneimért
vezekeljek, mint oda a táborba, új bűnöket elkövetni!
Ez az egész patheticus kitörés minden hatás nélkül hagyta a vas embert.
– Bajtárs! Ahhoz én régen hozzá vagyok szokva, hogy te az indulataidban
excentricus vagy. Hanem engem a heveskedés nem győz meg. Én küldve
vagyok hozzád; még pedig egyenesen a fejedelem által. Ime ő felségének a
levele.
Ocskay átvette a levelet s dölyfösen mondá:
– Ezt épen úgy nem fogom felbontani, mint a hogy a többieket nem
bontottam fel.
– Sajnálni fogom. Mert ha ezt a levelet el nem olvasod, akkor én,
parancs szerint, erőhatalommal foglak innen elvitetni. Egy szakasz
huszárt hozék magammal.
– Akkor meg épen nem fogom ezt elolvasni! kiálta indulatosan Ocskay s
kétfelé repesztve a fejedelem levelét, odadobta azt a lábai elé.
A vas embernek az arcza még erre sem változott át. Hidegvérrel mondá:
– Jól van. Hát a fejedelemnek a levelét eldobtad olvasatlanul. De itt
van nálam még egy másik levél, egy még nagyobb úrtól. – Ezt bizonynyal
el fogod olvasni. Anyád irja.
Ocskay összerezzent. Ez valóban a legnagyobb úr a földiek között. Az
anya, a kinek a fiát megölte, s a ki őt fia helyett fiává fogadta.
Ennek a levelét fel kellett bontania.
Nem volt az calligraphicus irás, nem is volt valami czikornyás stylus;
de egészen szívhez szóló.
«Kedves édes szeretett fiamuram!
«Örömmel értesülök kedves leányom sűrű leveleiből a felől, hogy
kegyelmed az én szegény leánykámnak olyan hűségesen szerető férje lőn.
Áldja meg kegyelmedet ezért, meg is fogja áldani a magasságban lakozó
Isten! Bárcsak ez a boldog örömük háborítást ne szenvedne soha. De hát
Isten akaratja ez idő szerint, hogy ne csak magunké legyünk, hanem
másoké is, a kik bizalommal vetik reánk szemeiket. A míg kegyelmed öröme
napjait éli, minket viszontagságos időkkel vert meg a hadak Ura. Lévát
elfoglalta az ellenség, házamban idegen katonák tanyáznak, a kik minden
nap gyalázzák nemzetemet. Bátyámat Tormássy Lászlót fogságra ejtették a
várban s azzal fenyegetnek, hogy ha kegyelmedet rá nem veszem, hogy a
pártjukra áttérjen: a szegény bátyám fejét bizony spiritusba téve küldik
meg én nekem.
Én pedig ellenben azt irom kegyelmednek, hogy ha mindjárt az én saját
fejemet fenyegetnék is a pallossal, kegyelmed a haza ügyétől soha el ne
térjen. Itt minden ember, kicsinye-nagyja, csak azt beszéli, hogy volna
csak itten Ocskay László, majd nagyot fordulna egyszerre a hadak
koczkája; kegyelmedet nézi, kegyelmedet várja minden népség és a
katonaság; úgy éneklik szerteszét a mezőn: «Hol vagytok hazámnak
csillagi? – Ocskay!» s egyik napról a másikra mind hiába várják! – Én
ugyan jól értem s érezni is tudom, hogy vajmi nehéz elhagyni az embernek
az ő boldogságát. De én abban éltem mindekkorig, hogy van még a
boldogságnál valami nagyobb is e földön. A becsület. Mikor választani
kell, az ember otthagyja a boldogságot, s a becsülethez fordul. Ha
elbukik az ügyünk, kegyelmedet fogja vádolni mindenki. És én nem akarom
azt megérni, hogy az én leányom neve egy olyan névhez legyen hozzákötve,
a mihez csak egy makula is hozzáférhet. – Szedje össze magát kegyelmed
és tegyen nemkülömben, mint a hogy tettenek őseink, és tesznek mai
napság annyi ezeren, a kik elhagynak szerető feleséget, ápolgató édes
anyát s sietnek vérüket felajánlani a legdrágább édes anyának. A gyönge
asszonyok parancsolni tudnak a könyeiknek, hogy ne folyjanak ő utánuk.
Ezt tegye kegyelmed és mi is ezt tesszük. Én nekem pedig irásbeli
választ erre a levelemre ne irjon kegyelmed másunnan, mint Léva várából.
– Maradok igaz, szerető édes anyja: Zsuzsánna.»
Ocskay László fogta az övébe dugott ónrudat s azt irta e levél alá:
«Engedelmeskedem. – Fia: László.»
Azt a levelet otthagyta az asztalon.
Azzal inte Csajághynak.
– Mehetünk.
– Nem szólsz a feleségeddel?
– Majd elmondja neki ez a levél.
S indulni akart.
Csakhogy a feleség már akkor eléje jött. Ott hallgatózott, leskelődött
az ajtón. Lehetett-e azt rossz néven venni neki?
Nem sírt. Dehogy sírt. Ragyogott az arcza az örömtől.
– Eredj! eredj! ő biztatta legjobban a férjét. Én rég küldtelek volna,
ha mertem volna tenni. Elég volt a boldogságból ennyi. Ha visszatérsz,
folytatjuk ezt a boldogságot.
Egy könyet nem ejtett. Ő maga sietett férjének előkeresni a fegyvereit.
Ő maga segíté neki fölvenni a finom aczélpánczél-inget, a mit akkor a
dolmány alatt viseltek, s a míg azt feladta rá, megtalálta a keblén azt
az amulettet, a mit Ocskay mindig magával hordott, a Boldogságos Szűz
képe volt az. Ilonka megcsókolta azt a kis szent képet. Csajághy Márton
fejet csóvált erre. De hát lehet-e rossz néven venni egy kálvinista
asszonytól, ha megcsókolja azt a talismánt, a melyre rá van bízva, hogy
egyetlenegy férjét, szerelmesét megóvja kard élétől, golyó sebzésétől?
Bizony megtette azt.
– Hogy maradsz itt magadra, egyedül? suttogá a férj.
– Nincsenek-e velem a könyveid?
Igaz. A kinek a könyvek már jó barátjai, az nincsen egyedül.
Ocskay még abban az órában távozott hazulról.
Bizonyosan meg is siratták akkor, a mikor már nem láthatott vissza.
Olyan rövid volt ez a hat hét!
Rövid a csókolódásra; de a hosszú verekedésre.
Ocskay seregének a szétveretése Schlick és Bottyán által nagy zavart
idézett elő a kurucz táborban. Bercsényinek Eger alól, Károlyinak
Kecskemétről kellett felsietni, hogy az előrehaladó labanczoknak gátat
vessenek valahogy.
A fejedelem haragudott is erősen Ocskayra, a mit a levélben is megirt.
Alig egy hét mulva Ocskay Lászlótól levelet kapott Tiszáné nagyasszony:
«Datum Levæ.»
«Itt vagyok. A várat visszavettem. Tormássy László uram feje leitta
magáról a spiritust. Ajánlom kegyelmednek anyai gratiájába szegény
magára hagyott feleségemet. – Engedelmes fia: László.»
PÁRBAJ A HARCZMEZŐN KÉT HŐS KÖZÖTT, A KIKNEK A TESTÉT NEM FOGJA SEM
KARD, SEM GOLYÓBIS.
A milyen jókedvű, vidám czimbora volt Ocskay ennekelőtte, olyan magába
zárt, rideg kedélyű lett egyszerre, a mint újra elfoglalta helyét a
táborban. A nevetségig szigorú fegyelmet tartott, még a muzsikálást is
megtiltotta. Sokat tréfáltak e miatt a háta mögött, szemébe nem mertek,
s ő kiolvasta azt mindenkinek a szeméből, hogy az ő rovására megy a
szólás-szapulás. Az új házast különben is mindenféle csufondároskodás
szokta illetni (az irigység dolgozik bennük), hát még az olyat, a ki a
felesége szép szemeiért szét hagyta verni a rábizott dandárt!
Ezt a hibát ugyan nagy hirtelen helyrehozta Ocskay, Léva várát
visszafoglalta egy merész éjjeli rohammal, s akkor aztán összeszedte a
serege maradványait, kiegészítette azt új önkénytesekkel, úgy, hogy mire
Zólyomnál táborba kellett szállni, már akkor ismét teljesen rendbehozott
lovas-csapatjával csatlakozott a fővezér seregéhez.
Itt is azonban az egész napot a magányos sátorában tölté s nem vett
részt a közös tiszti lakomákban. Békében is hagyták, tudva azt, hogy a
nőstényétől megfosztott oroszlánt nem jó háborgatni.
Az mégis fülébe jött neki minden elzárkózottsága mellett is, hogy
Csajághynak összezördülése volt, épen ő miatta, magával a fővezérrel.
Bercsényi, a maga szokott csipkelődő, csufondáros modorában azzal
fogadta Csajághyt, hogy «No hát megérkezett az az Andapál-katonája is?»
S még nem elég, hogy Andapál-katonájának nevezte Ocskayt, a mi annyi,
mint a német szimándli, asszonyhős, hanem még hozzátette azt a rossz
tréfát is: «Vajjon ellátta-e elég mogyoróval a felesége mókusát?» A mire
aztán Csajághy keményen visszafelelt: «A vezéremet ne sértse meg
kegyelmed, mert az olyan jó katona mint más; az asszonyát pedig épen ne
vegye a nyelvére, mert ha azt teszi, bizony mondom, akármilyen nagy
ember kegyelmed, de keresztül esünk egymáson!»
Megmondta a vitéz kapitány, hogy védelmezni fogja a vezérét nemcsak éles
kardok, hanem éles nyelvek ellen is. S Bercsényi nyelve éles volt. A
mennyi kárt tett a kardjával az ellenségben, annyi kárt tett a nyelvével
otthon a maga híveiben.
Csak a készülőre trombitáló tárogatók tudták Ocskayt sátorából
előidézni.
Zólyom alatt állt a tábor, szemközt a labanczokéval. A kurucz tábor épen
azon a történelmi nevezetességű téren, a hol Nagy Lajos király
országgyűlést tartott s Hedvig leányát Jagellonak eljegyezte, s a hol a
néphagyomány szerint egyszer egy buzakalász szárára vékony
aranyfonalakat találtak tekergőzve. Maga Zólyom városa négy öl magas
széles kőfallal van bekerítve, a miken erős kapúkon át van bejárás, s a
várossal egybekötve látszik a Hunyady Mátyás király építette hatalmas
vár, pompás palotájával, mely többször volt királyok lakása, korona
őrhelye.
Először állt két nagy táborban egymással szemközt a kurucz és labancz.
Eddig mind a kettőnél csak abból telt ki a háboru, hogy nagy tömegekben
kis csapatokat megrohant, gondatlanul dőzsölő ellenséget véletlen
támadásban szétriasztott, rosszul védelmezett várakat megostromolt,
meghódoltatott, ellenséges városokat elpusztított; de most már előttük
állt a kemény feladat: egész felállított hadirendben két egyenlő erejű
hadseregnek egymással megütközni s nyilt csatában, kibontott lobogókkal
vezéri tudomány szerint megnyerni a diadalt.
Nagyobb részben lovasság volt mind a két tábor. Kurucz és labancz
egyaránt magyar és tót. A kurucz táborban még több volt az orosz. Rendes
katonája mind a kettőnek kevés. A labanczoknál két ezred muskétás, a ki
tudott egyenes arczvonalban harczolni, nehány harám rácz lövész, meg a
dán dragonyosok. A kuruczok közt voltak a lengyel dragonyosok, nehány
ezer gyalog hajduság, a ki már a török háborúban megszokta az ágyutüzet;
a többi mind felkelő lovasság, a saját lován, öltözetében és
fegyvereivel. Ágyuik is voltak, morva tüzérekkel, de azokban nem igen
lehetett bizni, t. i. az ágyukban.
Igen szép idő volt, ütközetrevalóbbat kivánni sem lehetett; korán reggel
még csipős hideg, de délfelé erősen bemelegedett; a lovakat bántotta a
bögöly, a katonákat meg a szomjuság. Az ütközet még sem tudott
megkezdődni. Bercsényi folyvást tartotta a haditanácsot a franczia
tisztekkel, s a mint egy intézkedést megtett, rögtön utána küldötte a
másikat, a mivel az ellenkezőt rendelte el. Nagyon jól akarta csinálni a
dolgot. Két alvezére: Károlyi disputált, Ocskay duzzogott.
A labancz tábort pedig három magyar tábornok vezette: Forgách, Bottyán
és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudományokban jártas vezér; a
második, kit a népajk Vak Bottyánnak nevezett, mert csak fél szeme volt,
a török háboru alatt vitéz tetteivel szerezte hírnevét és vezéri
rangját; Schlick, az osztrák tábornok, a német csapatjaival valahol
Beszterczén parádézott, épen Leopold napja lévén.
A három labancz tábornok is épen abban a helyzetben volt, a miben a
kurucz vezérek. Nem tudtak egyetértésre jutni.
E közben már a délutáni három óra is eljött; a két sereg kölcsönösen
megunta egymással farkasszemet nézni, míg ellenben kölcsönösen nem
mutatott kedvet egymást megrohanni. Tudták innen is, túl is, hogy
magyarok: csak egy kérdéssel lehetett őket összekapaszkodtatni, hogy «ki
a vitézebb?»
Vak Bottyánnak ekkor eszébe ötlött az a török háborúkban divott szokás,
hogy egy-egy hatalmas dalia kiugrott a hadsorból s odavágtatva a két
sereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki személyes viadalra az
ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen párbaj vége aztán lelket
öntött a győztes dalia seregébe s gyakran eldönté az ütközet sorsát.
Vak Bottyán, mikor látta, hogy nem tud megegyezni a két vezértársával,
felcsapta a sisakját a fejére, s sarkantyúba kapva a paripáját,
kiugratott a hadsorból a harczmező közepére, s ott elkiáltá harsány
hangon, hogy meghallhatta mindkét tábor:
– No kuruczhad, ha van lelked, szólítsd elő a csizmaszárból! Én vagyok
itt, a Vak Bottyán! ha van valakinek mersze közületek megmérkőzni velem
egy kis vitézi bajvívásban, szivesen látom – Pilátushoz vacsorára!
A mint elhangzott a hetyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a
morgás. A labancz hetvenkedett, a kurucz ungorkodott: Vak Bottyánról az
volt a hit, hogy annak a testét nem fogja se kard, se golyó, az ördög
menjen azzal viaskodni!
De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, a midőn kivágtat
a kuruczok sorából egy fiatal dalia s oda tart a kihívó elé.
Vak Bottyán megismerte a félszemével is a közeledő alakot. Sokszor
leirták azt előtte: a nyalka kurucz Ocskayt, elől befonott szőke
hajával, piros skarlát dolmányával, fehérmedve kaczagányával. Mindent
tudott felőle, a mi a háború alatt vele történt. Szörnyen le is nézte!
– Elmenj, te nyáladék kölyök innen mindjárt! kiálta eléje a vén
harczedzette hős. Mert ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak! Nincs
köztetek külömb ember, a kit velem szembeállítsatok?
De Ocskay sem maradt neki adós.
– Ha a félszemem behunyom is, vagyok olyan legény, mint kend!
– Vagy bizony legény a feleséged viganója mögött! Eredj haza, fiam!
Anyádasszony tejes kását főzött, ki eszi meg, ha itt maradsz?
– Majd a kinek a kanál a kezében marad! vágott vissza Ocskay.
– Kanál? De hegyes a legény! No hát kezdjük a levesen! Váltsunk elébb
egy pár golyót.
Azzal kihúzta Vak Bottyán a nyeregkápából az egyik pisztolyt s rásütötte
Ocskayra. Ez is visszalőtt rögtön, de egyik sem talált.
Arra mind a ketten a másik pisztolyt vették elő; Ocskay közelebb
léptetett ellenfeléhez. Vak Bottyán pedig egy helyen toporzékoltatta a
lovát, úgy nehéz volt őt czélbavenni.
Egyszer aztán, a mikor Ocskay húsz lépésnyire közeljutott hozzá, a vén
dalia biztos kézzel kisüté ellene fegyverét, s abban a perczben Ocskay
egyszerre olyan ütést érzett a mellén, hogy kék-zöld lett előtte az
egész világ. Az aczél sodronyingtől ugyan nem furódhatott a golyó a
testébe, de az ütés mégis oly erőszakos volt, hogy rögtön elborította a
száját a vér, s ő maga előre, a lova nyakára borult: az okos állat
egyszerre megállt csendesen.
– Hahaha! kaczagott Vak Bottyán. Köpd ki, ha keserű!
S azzal elkezdte a lovát finczoltatni, a diadalmasan felemelt
pisztolylyal mutatva a saját táborának, hogy ellenét legyőzte.
Ocskayt azonban még nem hagyta el az öntudat. Tudta ő azt jól, hogy Vak
Bottyán is pánczélinget visel dolmánya alatt, még pedig karikákból
fűzöttet, a miről lesiklik a golyó. Hanem eszébe jutott, hogy a
pánczélingnek van egy nyilása hátul, hogy fel lehessen venni. A mint Vak
Bottyán nagy diadalában a lovát toporzékoltatta előtte s e közben azt az
Achilles-sarkát fordította feléje, Ocskay hirtelen összeszedte magát,
felemelte végső erejével a pisztolyt, odaczélzott és lőtt. A pisztoly
három golyóra volt töltve; az egyik megtalálta a hasadékot a
pánczélingen s a vitéz tábornok derekába hatolva, a háta gerinczében
állt meg.
E lövésre Vak Bottyán nagyot ordítva görnyedt hanyatt a nyeregben, s
csak a kengyel tartá, hogy le nem bukott a lováról.
Többet aztán Ocskay sem látott: a világ elsötétült előtte, nem tudta
többé, mi történik vele?
Mikor magához tért, a sátorában találta magát. Be volt erősen pólálva
mindenféle pokróczokba. Azon törekedtek, hogy izzadásba hozzák. Még a
feje is be volt kötve.
A sátorban orvos is volt már. A tudós doctor Wolffius. Az különösen
lelkére vette s fogadkozott, hogy a megsérült lovagot, ha hat hétbe
kerül is, lábra állítandja a tudományával.
Akkor is ott volt a doctor, a mikor a sérült lovag a szemeit felveté.
Csak a nyelvét akarta látni; minden beszélést és legkisebb mozdulást is
megtiltott neki. Megfogta a tenyerét s rátette a temperamentum-mérőt. A
vizahólyaglemez egyszerre mind a két végével összeugrott. «Ez
veszedelmes indicium!» Írt neki rögtön reczeptet; volt abban annyi
mindenféle életrehozó szer, hogy egy temetőnek fel kellett volna támadni
tőle. Hanem egy fatum történt a reczepttel. A famulus, a kire bízva volt
a tábori patika, a minapi gácsi mulatozás után, a gyógyszeres ládikó
helyett a várbeli szakácsnak a fűszerszámos ládáját hozta el magával,
mivelhogy olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ez még hagyján, de csak a
chirurgiai eszközök tokját fel ne cserélte volna a háziúr borotválkozó
eszközeinek etuisjével! Már most addig, a mig a gyorsfutár vissza nem
cseréli az eltévesztett szerszámokat, sem a csodahatású gyógyszert nem
lehet elkészíteni, sem az olyannyira szükséges érvágásokat nem lehet
foganatosítani a betegnél. Az is nagy baj, hogy a mindenféle írok és
kenőcsök felkenésére szükséges vászonpólya, pelenka s más efféle szintén
mind ott maradt, ki tudja hol?
Tehát addig is, a míg mind ez reggelig megérkeznék, csak igyék
szorgalmasan a patiens veres czéklalevet, a mi a mellvérzést elállítja,
mivelhogy maga is veres, és izzadjék minél többet, kezeit, lábait a
pokróczból ki ne dugja.
Alig várta Ocskay, hogy megszabaduljon az Aesculáptól, s egyedűl
maradhasson Csajághyval.
– Meg volt-e az ütközet? Ez volt az első kérdése.
– Meg bizony, felelt Csajághy. Még pedig teljes és tökéletes diadallal.
Megvertük a labanczot hiresen; elvettük ágyuikat, beszalasztottuk a
városba: még ott sem maradt tőlünk veretlen, megostromoltuk a falakat s
elfoglaltuk a várost; a labancz mind befutott a várba, ott reteszelte el
magát.
– Hogy énnekem nem lehetett ebben részem! sóhajtá fogcsikorgatva a
patiens.
– Sőt inkább neked volt ebben a legnagyobb részed, hidd el. Mert az
által, hogy te a hatalmas kérkedő Bottyánnal szembeszálltál, hogy a
sérthetetlennek hitt embert megsebesítetted, egyszerre úgy fellelkesítéd
a mi táborunkat, míg viszont a labanczokét oly rémületbe hoztad, hogy
könnyű lett a győzelem. Az öreget lepedőbe vitték el a csatatérről s
vele aztán fejét veszté az egész labancz tábor. Senki se parancsolt
többet. Te nyerted meg ezt a diadalt. Énekli is felőled az egész
kuruczság, hogy «Dávid verte meg a tíz ezerét».
– Mégis szerettem volna megmutatni Bercsényi uramnak, hogyan szoktak
verekedni Andapál katonái.
– Megbánta ő azt már. Általam is üdvözletét küld hozzád, s kéret, hogy
csak a meggyógyulásodra ügyelj s az orvosának a rendeleteit megtartsd.
– Mi fog történni most tovább?
– Az attól függ, hogy a labanczok mire határozzák el magukat? Ha az
egész seregükkel bennmaradnak Zólyom várban, akkor nagyhamar
kiéheztetjük őket, de hevenyében ostromra nem mehetünk, mert jól védve
vannak. Ha azonban a nagyobb rész ki akar törni a várból, akkor azt
üldözőbe veszszük, s a bennmaradtakat ostrommal nyomjuk meg. Épen most
értesült a fővezér átszökő labanczok által, hogy odabenn az a szándék,
miszerint a sebesült Vak Bottyánt ott hagyják egy dandárral a várban,
Forgách és Eszterházy uraimék pedig a másik kettővel eleblábolnak
valamerre, ha igen sötét lesz. A fővezér a mi ezredünkre bízta, hogy a
Szentkereszt felé vezető szorost tartsuk szemmel, s ha arrafelé akar
menekülni a labancz, hányjunk neki ellent, míg a többi seregek
körülfogják s megszorítják. Te csak pihenj addig és izzadj az orvos
rendelete szerint.
A mint Csajághy elhagyta Ocskay sátorát, késő éjszaka volt már. Ocskay,
a mint a földön feküvék (mert biz a tábor nem hordott magával ágyat
senki fia számára), hallotta jól az elvonuló lovasságának a dübörgését
sokáig a csendességben; azután megint egy huzamosabb dübörgést, a miről
kitalálta, hogy az a menekülő labanczok dobaja, kik a várból kifelé
szöknek. Magában számítgatta, hogy mi fog történni? Kudarcz lesz belőle.
Nem az ő ezrede fogja megszorítani a labanczokat, hanem azok nyomják el
az ő kuruczait.
Nem volt többé nyugta. Lehányta magáról a pokróczokat, kifutott a
sátorból, ott folyt előtte a Vág vize; beledobta magát, lebukott a
csipős hideg hullámba egy párszor, aztán visszasietett, a csatlósával
felöltöztette magát, feladatta a pánczélinget, előhozatta a lovát,
nyeregbe kapott s utána vágtatott az előrehaladt ezredének. Épen csak
minutára érkezett meg, hogy kiszabadítsa a katonáit a kelepczéből, a
mibe jutottak. Mivelhogy a kurucz tábor többi része szép csendesen aludt
az Úrban, ezt az egy ezredet, meg a szorost őrző nehány száz főnyi
hajduságot a meneklő labanczok mind káposztává aprították volna; így
azonban, a mint Ocskay megjelent közöttük s felismerték az alakját, a
kurucz új lelket kapott, a labancz meg azt hitte, hogy a halottak
támadnak fel ellene, s futott, a merre tágasabbnak látta a világot,
egyre üldöztetve, vágatva Ocskay ezredétől, a kinek volt annyi esze,
hogy nagyon mélyen közéjük ne menjen. A labancz-dandár egészen eszét
veszté, s erre-amarra elkóborolt, tizedrésze sem talált oda Schlickhez.
Reggelre tért vissza Ocskay a táborba az ezredével a nagy éjjeli
tusából, egy csapat fogolylyal.
A bámuló doktor Wolffiust ott találta épen az üres sátor előtt.
– No hát doctor, én megtartottam híven a kúrát. Izzadást rendelt, meg
érvágást. Az izzadás meg volt nálam, az érvágást meg én tettem meg
máson. Probavi et successit. Ezt is beirhatja a receptkönyvébe, hogy
«kovácsnak orvosság, szabónak halál». Aztán most már pólya és pelenka is
van elég, a mire a kenőcsöket fel lehet mázolni a daganatomra.
S azzal odaadta neki a labanczoktól elfoglalt zászlót, a mi épen fehér
volt. Jó lesz sebkötőnek!
Bercsényi azt irta erről a fejedelemnek:
«Ocskay is hozott vagy negyven német fogolyt: ő tudja, hol vette?
Standár semmi».
Biz azt fölszabták kenőcspólyának.