Nem sok időhaladékot adának az esküvői előkészületekre, csupán annyit,
hogy a távolabb lakó rokonokat staféta által meglehessen hivogatni a
menyegző napjára.
Tiszáné nagyasszony azt kivánta Ocskaytól, hogy két helyre sajátkezűleg
irjon meghivó leveleket, az egyik Ocskay Sándornak, a vőlegény öcscsének
szólt, a másik pedig Csajághy Mártonnak, a ki, mint a nagyasszony mondá,
a szegény megboldogult Tisza Gábornak legkedvesebb testi-lelki barátja
volt; együtt is szolgáltak hajdanában a török háboru alatt, a hol a
«lelkem fiam» elhalt, a Pálffy ezrednél. Ezt a két urat expresse kivánta
meginvitáltatni.
Érkezett is mind a két úrtól idejekorán válasz a meghivó levelekre.
Ocskay Sándor kimentette magát, hogy nem jelenhetik meg az örvendetes
ünnepélyen, mivelhogy a lóról leesvén, a lábát kificzamította; nem nagy
a baj, de veszteg kell maradnia vele vagy egy hétig. Csajághy Márton
pedig azt válaszolta, hogy ha a napjára el nem jöhet is az esküvőnek,
mert aznap épen a hópénzt kell kifizetnie a katonáknak s ebre nem
bizhatja a hájat; de másodnapra «tyukverőre» (a hogy a lakodalom utáni
dáridót hiják) bizonyosan megérkezik.
Az esküvő tehát nagy pompával megtartatott; a melyen a Tisza-család
atyafiságán kívül az összes kurucz-tisztek is hivatalosak voltak. Nem
olyan szomorú lakodalom volt ám ez, mint a négy év előtti! A táborban és
a várbeli ágyúkkal annyi viktoriát lőttek, hogy egy derék ütközetnek is
bevált volna.
A menyegző napjára következő délelőtt eltelt a társzekerek
felpakolásával, a mik az új asszony kelengyéjét szállítandók voltak.
Ocskay a feleségét ocskai kastélyába szándékozott hazavinni, s a
mézesheteket ott tölteni el, a míg a háboru szünete tart. A régi
hadviselésnél még erre is jócskán ráért az ember. Nem mentek az emberek
akkor olyan bolondul egymásnak, mint most; hanem ha valaki az ellenséget
jól tartotta egy porczió ütleggel, időt engedett neki, hogy azt meg is
emészthesse. Tehát nagy volt a készület a menyasszonyhozó utazásra.
Ilonka ez időt arra fordította, hogy a leánykori barátnőitől vegyen
keserves bucsúkat, a mikor úgy illik, hogy magukra hagyja őket mindenki.
Ocskay pedig egy rövid misét tartatott magának a tábori pappal.
Mikor a miséből kijött, azt mondá neki az iródiákja, hogy egy táborbeli
úr akar vele egyedül beszélni, a ki most érkezett meg lóháton és le sem
nyergeltetett.
Ocskay tudta előre, hogy ki az? Keresztet vetett magára, úgy került
eléje.
Ez volt az a Csajághy Márton.
A nevét sem jelentette be senkinek e vendég úr, s azt kérte, hogy
mutassanak a számára egy üres szobát, a hol egyedül lehet.
Magas, ölnél is termetesebb férfi volt, jóval a harminczon túl; de
alakja és arcza annál is idősebbnek mutatta. Széles vállai voltak, az
egész alak csupa csont és izom, egy-egy keze akkora, hogy más embernek a
feje belefért a markába. A feje aránylag kicsinynek látszott a
termetéhez, még inkább a túlizmos nyak miatt. Az arczán két mély ráncz
vonult végig, a feszes magatartás véshette azt oda; barna, bronczfényű
volt a bőre, az álla simára borotválva, s a két bajusza hegyesre
kifenve, mint két orsó. A szemei mélyen bennültek s a két szemöldöke
bozontosan hegyezte a végét előre a villogó szemek fölött.
Mikor hallgat, az ajkait úgy beszorítja, hogy alig látszanak.
A két férfi szemközt állt már, de egyiknek az arcza sem mutatta még csak
a hajnalodását sem valami örömnek, hogy a másikat láthatja. Csajághy
arcza olyan volt, mintha vasból volna öntve. Ocskay erőltette a
nyugalmat.
Egyik sem nyújtotta a másik elé kezét. Ocskaynak a száján nem jött ki ez
a szó: «Isten hozott».
Csajághy szólalt meg elébb. Hangja csendes, csaknem leptető volt; egy
neme az erős suttogásnak.
– Meghivtál, eljöttem. Nem akartam a napjára érkezni, tudhatod, miért.
Megtörtént, – megvan. – Te nőül vettél egy leányt, a kibe az öcséd
halálosan szerelmes, – te nőül vettél egy leányt, a kinek a bátyját
párviadalban megölted. – Megtörtént, megvan. – Ezt a titkot nem tudja
más, mint az öcséd, a ki a párbajnál a te segéded volt, és én, a ki
Tisza Gábor segéde voltam. – Büntetést szenvedtél érte, az egész ezred
szine előtt. – Ezt az egykori csapatodat ellenségképen találtad a
tiszabecsi átjárásnál; mikor rájuk ismertél, úgy rohantál feléjük, mint
egy örjöngő Hercules, s levágtad, vízbe fojtogattad, az utolsó emberig.
Egy lelket nem hagytál megmenekülni azokból, a kik megszégyenítésednek
élő szemmel látott tanui voltak. – Kitaláltad azt az új divatot, hogy a
kuruczok a hajukat elől befonva viseljék; ez el takarja nálad
mindenkorra megcsonkíttatásodat: még a hitvestárs sem fedezheti azt fel
soha. – Csak ketten tudjuk azt: testvéred és én! – Most vedd eszedbe
azt, a mit mondani fogok, s a mit, hogy elmondjak neked itt és ma,
csaknem szökve jöttem ide, éjjel-nappal nyeregben ülve. – Mi ketten
tudjuk rettentő titkodat s hogy azt megőrizzük, nagy árt kérünk érte.
Kemény, lealkudhatatlan árt. Kettőt, nem egyet. Követeljük tőled, hogy
ezt a nőt, a kit feleségeddé tettél, oly boldoggá tedd, a hogy az azt
megérdemli tőled. És aztán követeljük tőled azt, hogy ezt a hazát, ezt a
szabadságot, a melynek zászlóját kezedbe ragadtad, szolgáld hűségesen,
míg végső diadalra vezeted.
Ocskay hirtelen fölemelte kezét, mintha esküdni akarna. Csajághy vas
keze lenyomta azt. Az övé erősebb volt.
– Ne esküdj! Ne fogadj! Az téged meg nem tart. – Ha te rendes mindennapi
ember volnál, ide sem jöttem volna hozzád, hogy emlékeztesselek; azt
mondanám: «úgy kell lenni, s úgy lesz». A ki az ország legszebb, legjobb
leányát feleségül nyerte, abból csak szerető férj lehet; a ki a nemzet
dicsőitését kivívta, abból csak hős hazafi lehet! De téged nem egyforma
sárból gyúrt a teremtő. – Te nem maradsz sokáig magadhoz hasonló. Egy
indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás
megfordít s önmagad ellenkezőjévé tesz. Kolostorban neveltek, onnan
megszöktél, eldobtad a barátcsuhát; katonának álltál. A táborban egy pár
átkozott szép szem miatt képes voltál életre-halálra vívni legjobb
czimboráddal s megtudtad azt ölni. A megfenyítésért átszöktél az ország
ellenségéhez, a törökhöz: mohamedán lettél. Aztán a hogy megtagadtad a
Krisztust, megtagadtad a prófétát is; falba rugtad a magas portát s
átszöktél a franczia királyhoz, annak a testőrhadnagya lettél. Annak a
testét sem védted meg. Otthagytad a faképnél s kóbor kalandorokból
csapatot toborzottál, azzal kószáltad be Németországot. A német
elfogott, fejeden halál volt; az öcséd, Sándor, futott érted könyörögni
a hatalmasokhoz, vagyonát pazarolta, hogy megvásárolja a kegyelmüket.
Elbocsátottak; de a németek zászlója alá kellett esküdnöd, s
megfogadnod, hogy csapatoddal Rákóczy táborát rontod. – A helyett
csapatostul együtt átmentél Rákóczyhoz, s most az a neved a nép ajkán:
«Rákóczy mennyköve». Hűségesen adtam-e elő a curriculum vitædet?
Jó hogy nem volt egy tükör sem abban a szobában, nem láthatta benne
magát Ocskay ebben a pillanatban. Egy hős: megfogva, megkötve,
megalázva, megverve, mint egy gyermek! Egyetlen ember által.
– És pro corodine elvetted nőül a vidék legszebb, leggazdagabb leányát,
a kiért annyi levente epedezett, de senki se jobban, mint saját édes
öcséd, Sándor…
– Nem tudtam ezt, rebegé Ocskay; de szemeit nem birta fölemelni.
Csajághy a vállára tette a kezét.
– Ne mondd ezt, kedves vezérem. Nekem fáj az jobban téged, a hőst, a nép
bálványát, s megvallom az enyimet is, odáig alázva látni, hogy
mentegesse magát valaki előtt; bárha édes testvére legyen is az. Én
különben is skeptikus vagyok, nem hiszek a sors véletleneiben. Abban, a
mi a világon történik, több része van az emberi akaratnak, mint a vak
prædestinatiónak. Láthatatlan az is, mint emez. – Te épen az öcséd
leveleiből tanultad megismerni azt a hölgyet, a kit ő elég ártatlanul
úgy festett le előtted, mint a női tökéletesség ideálját. Ide már
felkészülve jöttél. Rendeztél egy várostrom játékot, a miben a leány,
mint diadalmas hőst lásson maga előtt. Hisz Léva várának a bevétele
csupa mesterfogás volt. Labancznak öltöztetett katonáid, kik a szétvert
had maradványai gyanánt kerültek be a várba, hátulról támadták meg a
várőrséget, s ők nyitották meg előtted a kaput az első lövésre. A mi
attól fogva történt, az is, hitem szerint, mind csupa kicsinált praktika
volt, egy szűz vár bevételére számítva: egész a hasból beszélő
labancz-kapitány ezermesteri furfangjáig. Én még azt is tudnám hinni,
hogy maga a halálraitélési és megkegyelmezési jelenet is előre volt
scénázva. Hiszen te theatrumdirector is vagy. Jól van. Bravo! A kurtina
le van már bocsátva: most már tapsolhatunk. Tapsolunk is. Éljen a
szerző! Éljen a hős! Hanem aztán most én jövök ez epiloggal. – Győztél,
diadalmaskodtál. Én is a diadalszekeredbe fogom magamat és húzlak. Nem
állok be annak az officiosus bolondnak, a ki a triumphator szekere
mellett, az ujjongó nép hallatára, a hősnek a hibáit hányta szemére.
Dicső vagy, fényes vagy, boldog vagy. Maradj az! Ezt az egyet követeljük
tőled mi ketten, semmi mást. Férje vagy a legszebb, s a mi több annál, a
legjobb asszonynak a földön, légy boldog családfő! légy erős törzse egy
dicső családnak, hatalmasítsák el utódaidat e földön a jövő századok!
Gazdag lettél, légy még gazdagabb, uraljon kis királya gyanánt mind az a
föld, a mit felszabadítasz. – Becsülve vagy. A fejedelem egy szavával
elveszi tőlünk többiektől a becsületet, hogy te rád halmozza. Szerezz
hozzá még többet: úgy mutogassanak rád, mint követendő példaképre a
kortársak előtt. – Bálványa vagy a népnek: légy megváltója! – Vezesd be
az igéret földébe, s írd be a nevedet a legelsők közé, a kik ott
ragyognak történetünk érczlapjain! – Rákóczy villáma vagy! győzhetlen a
harczban, a nép hitében a mesék lovagja, a kinek a testét nem fogja se
kard, se golyó, hogy még sérthetlenebb légy, mindenütt ott láss magad
mellett kettőnket: öcsédet és engem, a mi testünk fog védelmezni a
csaták vészei között; mi virrasztunk sátorod előtt, mikor alszol, mi
oltalmazunk élesen vágó kardok s még élesebb nyelvek ellen, s ha esküdni
kell melletted, készek vagyunk Isten igazsága ellen esküdni és
elkárhozni érted… mindaddig, a míg e magasra vivő úton fölfelé haladsz…
Addig: igazán mondom, addig… Hanem ha te egyszer ennek az útnak a
lejtőjére tévedsz, ha te egyszer árulóvá találsz lenni e szentháromság
ellen, a minek neve «hitvesi hűség», «férfiui becsület», «hazafiui
kötelesség»: mi leszünk ketten, a kik meg fogunk ölni: én és az öcséd!
Testedet nem fogja fegyver? ám a testvér dákosa megtalálja sebhető
részedet; ha van kard a világon, a mitől félhetsz: bizony a testvéredé
az. Ha megcsalod valaha ezt a nőt, ha elárulod valaha ezt a hazát,
gyilkosod lesz az öcséd: hóhérod leszek én!
E nehéz szavakra azzal felelt Ocskay László, hogy mindkét kezét nyujtá
Csajághy elé s szeme közé nézett annak bátran, őszintén, nemesen. A két
férfi megszorítá egymás kezét, s aztán megcsókolták egymás arczát.
– A mit ez órában hallottál tőlem, dörmögé halkan Csajághy, az el van
temetve a sirban, csak magad fel ne dúld: ott marad örökre. – És most
vezess át az «édes anyádhoz».
… Mind a két asszony együtt volt, az anya és leánya. Régi jó ismerős
volt előttük Csajághy Márton. Szegény jó Gábornak ő volt legkedvesebb
barátja. Nem is tudott vele a nagyasszony egyébről beszélni, mint a
megholt fiáról; bárhogy igyekezett is Csajághy más vidámabb tárgyakra
fordítani a beszédet, meg csak visszatért rá.
S Ocskaynak mindezt ott kellett hallgatnia.
(«Miért olyan hidegek a kezeid?» suttogá a hozzá simuló hitves,
aggodalmaskodva.)
– Milyen délczeg volt, és milyen jó! suttogá az özvegy. Mennyire
szerette a hugát. Mikor menyasszony volt, azt mondá vőlegényének: meg ne
keserítsd valaha a hugomat, mert akkor megöllek, oh tudom, hogyha
meghallotta volna, hogy a testvére sir a férje miatt, a sirból is
fölkelt volna a fogadását megtartani, hogy azt megöldökölje.
Ilonka egészen odaborult a férje keblére, mintha féltené azt, hogy már
öldökölik.
Édes anyja észrevette felindulását, s könyjein át mosolyogni kezdett.
– Nem téged, nem, édes. Nyughatik már jó bátyád csendesen. Testvére
boldog lesz. – Pihenj fiam, pihenj! Jöjjetek: most mutatok ti nektek
valamit, a mit eddig csak titokban, csak magamnak tartogattam. Lássátok
meg ti is.
Azzal odavezette őket ahhoz a nagy szekrényhez, a melyben meghalt fia
öltönydarabjai voltak elrakva, krónikai rendben, legfelül a himzett
mellény.
Kivette, széttárta.
– Nézzétek: ez volt rajta halála óráján. Akkor is jó hugára gondolt,
mikor azt felvette, mert ő himezte ezt ki. Itt vágta keresztül az a
gyilkos golyó, a mely életét kegyetlen kioltá.
Az anya kitörő fájdalommal emelé az égnek reszkető öklében a tépett
öltönydarabot.
Csajághy megrettenve nézett rá, ha ez most átkot talál mondani a gyilkos
fejére! – Ocskay olyan volt, mint a halál.
De a fájdalomtorzította arcz mosolyra derült egyszerre.
– De nem! Ma nem átkozódom. És soha sem többet. Legyen áldott az Úr, a
ki őt elvette s nekem ismét visszaadta. Hiszen van már megint fiam.
Áldassék az Isten.
S azzal megölelte a leánya férjét, az Úr adta édes figyermeket.
A nagy, kemény vas embernek is szemébe szökött a köny s végigfutott azon
az érczbarázdán, a mit ilyen nedv patakja nem szokott öntözni soha. Most
nem birt magával.
– Utoljára vettem ezt most elő, szólt Tiszáné. Most elteszem örökre;
azzal megcsókolta azt a golyó ütötte nyilást a mellényen, azt a
titoktartó szájat, s aztán sorba adta; mindenkinek megkellett ezt a néma
ajkat csókolni: Ocskay Lászlónak is. Akkor visszatette azt az
özvegyasszony a fiókjába. Most már aludjál csendesen. Soha sem költelek
fel már többet álmodból. – Pihenj, fiam, pihenj. – Hiszen itt van már
az, a kiért elfelejtem, hogy olyan nagyon fájt a szivem valaha miattad.
S azzal egymáshoz ölelte az ifjú párt: a vőt és leányát.
… Csajághy bucsuzott, azt mondta, hogy siet. Nem maradhat tovább. Csak
szökve jött így is. Végőrön van az állása, mindennap ellenséggel
szemközt.
Mikor Ocskay kikisérte az előpitvarba s egyedül voltak, Csajághy
megragadta a kezét vas markával s azt dörmögé fülébe:
– Ha te ezt a jelenetet valaha el tudnád felejteni!
– Soha ez életben! suttogá Ocskay.
– Eredj vissza az «anyádhoz». Neki van rád szüksége, nekem nincs. Eredj
vissza hozzá.
… Mikor Csajághy egyedül, senkitől nem kisérve lement az udvarra, a
lovát ott jártatta egy zöld monduros hajdu a fák alatt: Csajághy
véletlen szemügyre vette a hajdu arczát s megdöbbent a láttára.
– Te, legény! Nem Marczi a neved?
– A vaóna, ha más nincs.
– Nem te voltál Gábor urfinak az inasa?
– Reegen vaót a: talán nem is igaz.
– Hát téged nem vágtak le a többivel együtt Tisza-Becsnél?
– Ím nem valeek ottan.
– Hát azt mondom neked, ficzkó, hogy kapiczányon tartsd a nyelvedet,
hogy ki ne beszéljen valamit abból, a mit tudsz. Mert ha megtalál
szaladni a nyelved, bizony mondom, hogy utána fut az a te nagy tökkolop
fejed is.
– Dejszen viteez kapitány uram, van eennekem annyi eszem, a mennyi egy
embernek, menmeg meeg azonfelyül egy palócznak eleeg!
Csajághy felkapott a lovára s elvágtatott.