– No édes asszonynéném, mondá, másnap reggelre kelve Tiszáné
nagyasszonynak Tormássy László nagybátyja, most hevenyében Ocskay László
urammal még egy vár ostromához fogunk hozzá s ha Isten megsegít, be is
veszszük.
– Hát már ilyen hamar odább akarnak menni kegyelmetek? No ezt az Ilonka
majd nagyon megfájlalja.
– Ellenkezőleg! Nagyon soká is itt maradunk. Csak azt ne fájlalja aztán
meg az Ilonka hugom. Az ő szive az a vár, a kit be akarunk venni. Időnk
pedig van a megszállásra elég, mert a fővezér parancsa az, hogy itt
őrízzük addig Lévát, meg a Bányavárosokat, a míg ő Eger városát
behódítja, s a fejedelem Tokajt löveti.
A nagyasszony kegyesen mosolygott erre a szóra.
– Hát hiszen ha «suttogóba» küldték édes bátyám kegyelmedet hozzám (a
«suttogó» volt az előjátéka a formális leánykérésnek), én sem bánom,
beszélgessünk róla. Szóból ért az ember; aztán szegény megboldogult uram
azt szokta mondani, hogy «clara pacta, boni amici», a mi magyarul annyit
tesz, hogy «a ki lovat vesz, nézze meg a fogát». Én, a mióta szegény
vőmet, Kovách Istvánt olyan szerencsétlenül lakodalma napján megölték,
felfogadtam, hogy soha több vőlegényt a leányom számára nem választok,
hanem ő rá bízom, hogy szemelje ki magának szive szerint, a kihez
legjobban odatalál az indulatja, én nem keresem, csakhogy becsületes
ember, jó magyar, és nemes ember legyen; iszákos, lunatikus,
nyavalyatörős ne legyen, se olyan fiatal ne legyen, hogy az ajka legyen
kopasz, se olyan vén, hogy a feje teteje legyen az, egyébiránt, nem
bánom, ha tíz testvérrel osztozik is otthon, s a leányomnak a napával
kell is egy konyhán lenni. Még csak a vallására sem nézek, nem bánom, ha
pápista is; ámbátor ez nagy galiba lehet az összekelésnél.
– No hát mindezekre igen jó feleletem van; mondá Tormássy. Ocskay László
uramnak hogy becsülete van: azt meghallhatta édes hugomasszony maga a
fejedelem leveléből; hogy jó magyar, azt hirdetik a tettei; nemessége
olyan régi, mint a Tiszáéké. Hogy a bor nem árt meg neki, azt megmutatta
a tegnapi itéletével. Férfinak olyan, hogy nincs párja az országban. Egy
testvére van, azzal már megosztozott. Ocskay kastélyában nem lesz más
asszony, a ki parancsoljon, a leendő feleségénél. Vallására nézve igaz,
hogy buzgó pápista, de e miatt ne legyen aggodalma kegyelmednek; a mi
fejedelmünk nemcsak a vallásszabadságot proklamálta, hanem még a
vallások közötti jó egyetértést is, a hogy ezt kegyelmed megláthatja
ezen az emlékpénzen, a mit a fejedelem veretett kiválasztott hivei
számára, s a mit kegyelmednek küld általam Ocskay, a szives vendéglátás
emlékezetére.[1]
Nagy gyönyörűséget okozott ez ajándékkal Tormássy a nagyasszonynak.
– Nem tudom, mivel örvendeztetett volna meg jobban kegyelmed, mint ezzel
az emlékpénzzel, a mit csak hiréből hallottam eddig emlegetni. Nem volt
erre szükség, hogy még jobban megszeressem ezt a derék ifjut, mint a
hogy eddig megszerettem. Ha én rajtam állna, két kézzel adnám hozzá a
lányomat, még ma, nem is holnap. Hanem én már ebbe bele nem szólok
többet. Egyszer tettem, megbántam. Azóta négy esztendő elmult. Sok derék
ifju legény megfordult a házamnál, háztűznézőbe, leánykérőbe,
mindenkinek azt mondtam: ott van a leány, édes uramöcsém; nem tartom
üveg alatt, beszélhetsz vele egyedül; úgy neveltem, hogy ne kelljen
mindig strázsálni és lesni, hogy mit beszél, merre jár? ha meg tudod
nyerni a hajlandóságát, tied lesz, elviheted! De biz az még mindig csak
idehaza van: senki se fogta el. Ha kérdeztem tőle, mért nem tetszik
neked ez az egyik, az a másik? Nem derék ember-e? Milyen jó lovas!
milyen vitéz harczos! milyen jó gazda! mennyire szép alak! Mind
ráhagyta, hogy igaz biz az, úgy van, de hát ő valami mást keres. Nem
tudom én, hogy mit? Talán olyan embert, a milyenek a holdban laknak.
Annyit veszek észre rajta, hogy azokhoz az úrfiakhoz, a kik csak
vadászatról, bajvívásról, tánczról tudnak neki beszélni, nem igen
huzódik; épenséggel idegen azoktól, a kik naphosszant kártyáznak; azt
gondolta egynémely, hogy talán lantolva, dalolva lehet megnyerni a
kedvét, azt meg épen kinevette; akadt a ki verseket darált el előtte: az
elől elbujt, ha már jönni látta. Nem tudom én, mi kell ennek? Sokszor
meglepem az apja könyvtárában, a mint a könyveket sorba nyitogatja, de
azok mind diákul, németül, meg francziául vannak. Azt pedig ő nem érti.
Honnan tanulta volna meg? A leányt csak nem lehet cserébe küldeni
Nagy-Szombatba, hogy tanuljon meg németül, könyvből pedig azt nem
tanítják. Aztán az úrfiak sem igen tudnak biz ahhoz. A hic-hæc-hoc-on
túl nem igen vitték. Biz itt astronomust nem igen kap ezen a mi
vidékünkön, a ki neki a csillagokat megmagyarázza; pedig mindig azok
között szeretne járni. Szegény boldogult apja is ilyen volt: az égen
megismerte a «Kost», de a földön nem tudta megkülömböztetni a toklyot a
báránytól. Könyv nélkül tudta Horatiust; hanem a cselédet nem tudta
összeszidni, ha valami kárt tett. A leánya is olyan, egészen ráütött,
tőlem semmit sem örökölt. A ki ezt el akarja venni, a másvilágról
jöjjön.
– No hát az én kliensem épen onnan jött, mondá Tormássy, s aztán
megbiztatá a nagyasszonyt, hogy miután elég idő van a várostromhoz, a
győzelem egészen bizonyos, a mit a nagyasszony maga tartott
legkivánatosabbnak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ocskaynak a táborában sok mindenféle nép volt, a többek között egy
csapat sárospataki diák is, a kik arra a szóra, hogy «trombita szól,
verbuválnak!» földhöz csapták a «gradus ad Parnassum»-ot s lovat, kardot
kértek. Meg is kapták.
Ocskay azonban fáin ember volt ebben a tekintetben. A múzsafiakat nem
igen küldötte a tűzbe, sőt inkább arra tartogatta, hogy a
legveszedelmesebb ellenséget, az unalmat küzdesse le velük. Csaták után
víg dalaikkal, lakomák alatt tréfás adomáikkal deríték föl a többi
hazafiakat.
Még egy szindarabot is tanultatott be velük Ocskay. Akkori időkben már
volt híre theátrumnak ebben az országban. Vörösvárott (Biebersburgban) a
herczegi palotában gyönyörű szinpadot készíttetett az akkori idők
legfényesebb dynastája: Pálffy Antal, e szinpad most is megvan még,
pompával halmozott barokstilű feldíszítésével, a mikben faragvány,
festészet, aranyozás, csigakirakás váltakozik; a falakból rejtett
szökőkutacskák löveltek eau de Colognet a néző közönségre. Hanem ezen a
szinpadon csak francziául játszottak. Erre befelé csak a kollegiumi
diákok produkáltak még szindarabokat, a miket a senior irhatott, férfi
szereplők és férfi nézősereg számára, vagy Sztáray ismeretlen
szindarabjait, a mikből csak annyit tudunk, hogy a pápista papokat
csufolták bennük kegyetlenül. Ocskay egy estén azzal lepte meg a
Tisza-kastélyban összegyült mindennemű vendégsereget, hogy egy tragœdiát
adatott elő a diákjaival magyar nyelven. Racine «Horatiusai» volt e
színmű. A legsimább képű ifjoncz játszotta Camillát.
Mindenkinek nagyon megtetszett ez az új, még eddig ismeretlen élvezet.
Mennyivel más ez, mint a vad poéták darabjai! Mily magasztos gondolatok!
Mily fölséges költészet!
Másnap egyébről sem akart Ilonka beszélni, mint erről a darabról. Hol
termett az?
Ocskay mondá neki, hogy azt egy franczia költő irta.
– S hogy lett belőle magyar?
– Lefordították.
– Kicsoda?
– Én magam, egyszer unalomból.
– Hát kegyelmed tud francziául?
– Sokáig laktam kinn Francziaországban.
– Mi dolga volt ott?
– Fegyverrel szolgáltam, mint tiszt, a franczia királyt.
– Kegyelmed több nyelven is tud beszélni?
– A mely országban időztem, annak a nyelvét mind ismerem.
– Nehéz azt megtanulni?
– Az a tanítvány kedvétől függ.
– Én úgy szeretnék egy idegen nyelvet megtanulni.
– Melyiket?
– A melyiknek legszebb hangzása van.
– Válaszszunk ki egyet. Én kegyedet, szép hugom, megtanítom az alatt,
míg itt időzünk.
– Oh az nagyon jó lesz. De melyiket?
– Válaszszon közülök, a melyik legszebben hangzik. A német úgy mondja:
«ich liebe dich!…»