A sült malacz pedig nem hogy abbahagyta volna, sőt inkább visítani
kezdett, mint a malacz szokott, ha este az emséje után fut haza a
legelőről. Úgy czifrázta, hogy az csupa nevetni való volt.
A kapitány úgy mórikált, mintha dühösködnék e felett s egyszer csak a
két kezében volt az eltünt és hiába keresett kés, villa; senki se látta,
honnan került elő, s azzal egy pillanat alatt levágta a sült malacznak a
fejét.
És ekkor a levágott malaczfő a következő szemrehányó szavakra fakadt:
– Oh Muki, Muki! Mért tetted ezt velem?
A kapitány nagyot sóhajtott és elszomorodva forgatá a szemeit felfelé.
– No lássa, nagyasszonyom. Ebben a malaczban az én öcsémnek a lelke
lakik, a ki a Morvába fulladt szegény tavaly.
– Ne mondj ilyet!
– Ráismerek a hangjáról. Szólj, oh szerencsétlen! miért húzott tégedet
nyársra a kegyetlen szakács?
A malaczfő felelt:
– Azért, mert megláttam, hogy a mustos pecsenyéhez való tokaji bort
megitta.
– Ördöngösség! Boszorkányság! kiálta valaki odahátul. Az bizonyosan a
szakács volt. Az egész cselédség betódult már a nagy komédialátásra
onnan kívülről.
– Hát te boldogtalan! folytatá a kapitány, mért öntözött téged Furóné
asszonyom forró zsirral a tűz mellett?
A malaczfő válaszolt:
– Azért, mert megláttam, hogy eldugott a zsebébe egy félfont
mazsolaszőlőt.
– Jaj! a pokolravaló! Nem igaz! Nem is volt több hat szemnél az egész!
sikoltozott Furóné asszonyom.
De még aztán sorbavette a veszedelmes malaczfő az egész úri társaságot s
kinek-kinek olyan titkait vallotta ki, a mikről eddigelé még senki sem
tudott.
Végre megsokallta az exorcisatiót páter Andrássy Mihály, a kinek
kolostori életéből igen kényes adatokat kezdett a malaczfő előhozogatni,
s hogy megakaszsza a boszorkányos oraculumot, ezt a kérdést intézé
hozzá:
– No te, malaczfő, hát ha olyan tudós vagy, mondd meg, lesz-e valaha
olyan halandó, a ki Ocskay László uramat diadalútjában feltartóztatja és
legyőzi?
A malaczfő felelt:
– Lesz!
– Ki lesz az? Mely ütközetben?
A malaczfő felelt:
– Szép asszony lesz. Lakodalomban.
Nagy taps következett rá.
– Mi lesz a neve a menyasszonyának??? ostromlák egyszerre a malaczfőt
minden oldalról.
A malaczfő goromba lett.
– Eb kérdi!
– Hajadon lesz-e, vagy özvegyasszony? Ezt tudakolták tőle inkább.
A malaczfő rejtélyes lett.
– Hajadon is, meg özvegy is.
– Hogyan? Hát két felesége lesz?
– Csak egy.
Ki értse ezt?
Csak Ilonka halaványult el erre a szóra. Ő neki jutott eszébe, hogy ő
az, a ki leányfővel maradt és mégis özvegy.
Ocskay véget vetett a tréfának ezzel a szóval: hagyjátok abba az
allotriákat urak! Te meg láss hozzá a falatozáshoz, Bruder!
A kapitány azután kétfelé hasítá az elbűvölt malaczfejet, úgy hogy az
nem beszélhetett ki többé semmit.
– Kedves druszám! sugá oda Tormássy László Ocskaynak, nem tetszik nekem
ez az új szövetséges sehogy! A ki így tud a hasából beszélni és esküdni,
a ki ilyen szemfényvesztő módra tud elchangeirozni kést-villát, zászlót
és hűséget, félek én annak a barátságától.
– Ügyelni fogok rá, mondá Ocskay.
Félbeszakítá e tréfás jelenetet valami sajátszerű tempóra tartott
dobverés künn a mezőn, a mire legelőször is a nagyasszony figyelmezteté
Ocskayt, hogy mi az?
– Magam is azt hallgatom, szólt Ocskay, ez azt jelenti, hogy a
haditörvényszék ül össze, rögtönitélni valami delinquens felett, a ki a
tábori regula ellen vétett.
– Jaj, csak ne végződjék halállal.
– Ez bizony mindennapi dolog.
– Tán csak nem lesz valami nagy eset?
– Majd kisül mindjárt a turpisság.
Ki is sült rövid időn. Az ordináncz jött jelenteni, hogy a veres
huszároktól van itt egy küldöttség, a sententiával.
– Előre tudtam, mondá Ocskay. Ezek csinálják a legtöbb kontrabantot,
mintha ördögök szálltak volna beléjük.
Azzal átvette a haditörvényszék irott itéletét.
– Mondom! Egy nap sem mulik el a nélkül. Pedig milyen szigorú parancsot
adtam ki, hogy senkitől egy tűt érőt el ne vegyenek. Egy közvitéz egy
lévai asszonytól ellopott egy malaczot.
– S ezért megbüntetik? ez már nagyon helyes! Mondá rá Tiszáné
nagyasszony. Biz a föld népét oltalmazni kell a katonaság ellen, mert
nem mind ilyen gavallér az.
A kurucz tisztek erre a jelentésre mind felkeltek az asztaltól s
felkötötték a kardjaikat. Azután a vezérrel együtt mind kimentek a
tornáczra. Ott állt egy káplár, meg két közvitéz a veres huszárok
ezredéből. Lenn az udvaron pedig látható volt a delinquens, a ki hajadon
fővel, dolmányától megfosztva, hátrakötött kezekkel állt egy csapat
muskétástól körülvéve. Fiatal, daczos képű legény volt. A napba nézett s
nem pislogott tőle a szeme.
Ocskay előkérte a tintatartóját és tollát az iródiákjától s aláirta az
itéletet, aztán oda adta a hadbirónak felolvasás végett. Parasztnép,
asszonyok, cselédség, mind hallhatták.
A delinquens fejére halál volt mondva.
Tiszáné nagyasszony nem akarta elhinni, hogy ez nem tréfa.
– Uramöcsém! Ezredes úr! No ugy-e bár, hogy ez csak ijesztgetés? Csak
nem ölnek agyon egy embert egy malacz miá! Egy magyar embert! Mikor úgy
is kevesen vagyunk! Úgy is fogy a nemzetünk! Magunk is pusztítsuk? Kő
üsse meg azt a malaczot gazdástól együtt! Adok neki egy emsét kilencz
malaczával helyette. Csak nem teszik azt, hogy egy embert megpuskázzanak
miatta?
– Ez bizony szomorú kötelesség, szólt Ocskay. A legény jó vitéz volt,
gyámoltalan öreg anyja van otthon; de példát kell szolgáltatni, különben
felcsufoltatik minden hadi regula. Itten csak egy mérték van: «ma neked,
holnap nekem!»
– Hát hiszen, üsse part! verjenek rá huszonöt farmatringot, azt
megérdemli; de csak ne oltsák ki az életét.
– Nem mi teszszük: a törvény teszi. A haditörvényben csak egy sanctio
van: a halál.
– Rettenetes törvény! Bár soha fel ne találták volna.
A szabály szerinti dobütés hangzott, mire a három küldött közül a káplár
előlépve, egyik kezét a csákójához emelte, a másikkal pedig egy akkor
metszett topolyfa-vesszőt (mintegy singnyi hosszút) nyujta át a
vezérnek, e szavakat mondva hozzá:
– Pardon, gratia a szegény delinquensnek, vitéz ezredes kapitány uram!
Háromszor kell ismételni ezt a kérést; ha a harmadiknál is azt feleli rá
a vezér, hogy Istennél a kegyelem, s aztán azt a rövid vesszőt kettétöri
s a földre dobja, akkor már «lőttek» a szegény elitéltnek.
De mielőtt kettőbe roppanthatta volna Ocskay azt a vesszőt, valaki
megfogta gyöngén a kezét. – Ilonka volt az.
Hol vette ezt a nagy bátorságot, hogy egy olyan kegyetlen erős kezet
haláltcsináló munkájában megakaszszon?
– Ajándékozza én nekem kegyelmed azt a topolyfa-vesszőt.
Jaj de szépen tudott kérni az édes szájával, hát még azzal a beszélő két
szemével.
Ocskay ránézett, s rajta veszett a szeme, a lelke is.
– S mit akar kegyelmed, szép hugom, ezzel a topolyfa-vesszővel?
– Elültetem s addig öntözöm, míg kihajt, szép fa lesz belőle.
Ocskay elmosolyodott rá s odanyújtá a leánynak azt a topolyfa-vesszőt.
(Még e század elején is megvolt az Ocskay kastély kertjében az a nagy
jegenyefa, a mi ebből a topolyvesszőből lett; úgy hitták, hogy a
«kegyelem fája».)
– No te gézengúz! kiálta Ocskay a delinquensre; most az egyszer száraz
lábbal gázoltál ki a hinárból. Fogd ezt az aranyat, fizesd ki vele, a
kit megkárosítottál. Annak köszönd az életedet, hogy jó védszentet
választottál, mikor megbérmáltak. Feljöhetsz a kézcsókolásra.
De biz azt a kézcsókot nem várták be. Ilonka vígan szökdécselve futott
be a belső palotába, anyját felkeresni, a ki elfutott az executio elől s
a párnák közé dugta el a fejét, hogy ne hallja a puskaropogást, mikor
azt a szegény kuruczot agyonlövik.
– Nézd! Itt a kegyelem vesszője! Nekem adta egy kértemre! Ezt én
elültetem és ki fog hajtani.
A nagyasszony sejtette már, hogy sok más egyéb is gyökeret fog ott
verni, s levelet hajtani, nemcsak az a topoly-vessző.