– Az olasz így mondja: «Io t’ama» az angol így: «Aj lov ju» a franczia
így: «Zsö téme».
A leány utána próbálgatta valamennyit; kétszer, háromszor is, a mi
nehezebben ment, s aztán elpróbálta sorba mind a négyet, mintha
izlelgetné, hogy melyik esik jobban az ajkának? «ich liebe dich, io
t’ama, aj lov ju, zsö téme».
– Aztán mit tesz ez magyarul?
– Ha megmondom, akkor nem fogja kegyed megtanulni.
– De ha nem mondja meg, akkor épen nem tanulhatom meg, hát mi az? valami
rossz?
– Oh nem.
– Hát akkor mondja, mit tesz a «zsö téme» magyarul?
– Azt teszi, hogy «én szeretlek».
A leány a kezében tartott violavirággal a szájára ütött az ifjunak.
– Így rászedni az embert! Menjen innen!
– De hát válaszszon, hogy melyik a legszebb?
– Egyik sem! Egy szót sem tanulok többet kegyelmedtől.
Késő volt már. Ha azt az egy szót megtanulta. Egész éjjel nem tudott
attól aludni. Mind azt válogatta, melyik a legszebb? Ich liebe dich, io
t’ama, aj lov ju, zsö téme? Mi következhetik még mind utána? Mikor az
első szó is olyan szép mind a négy nyelven! Négy lelke van-e annak, a ki
azt mind birja? s az ötödik még a magyar?
Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, a ki egy más világból
jön ide; a ki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és
verekedni, a kinek a mennyivel erősebb a karja az asszony karjánál,
annyival erősebb a lelke az asszony lelkénél; a kinek szárnya van,
felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a
mindenséget, a minek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de a hová
mások elvinni nem tudták soha.
Másnap reggel Ocskay ujdonatúj bársony díszruhába öltözve lépett be
násznagyával, Tormássy Lászlóval együtt, a hölgyek belső palotájába s
maga kérte meg a nagyasszonytól Ilonka kezét.
– No édes leányom, mondá Tiszáné, előrehuzva a háta mögé rejtőzött
Ilonkát. Most itt van az a lovag, a kiről egyszer álmod volt, s azt
mondtad a látás közben: itt van a bátyám. Bizony már visszajött. Lásd,
én már úgy szeretem, mintha fiam volna. Nosza, válaszsz közte. Uradnak
fogadod-e el vagy bátyádnak? Ha uradnak fogadod, akkor is fiam lesz, ha
bátyádnak fogadod el, akkor is fiam lesz. No hát mondd ki azt a szót.
Ilonka arcza lángolt, mint az «égő szerelem», szelid mosolygással felelt
Ocskaynak, szemérmetes módon megkerülve a kegyetlen nehéz kérdést.
… – «Mégis csak legszebb az a szó magyarul».
S azzal a kezét ott felejté az ifju kezében a leány. Mindenki megértette
azt a választ.