Forró kánikulai nap volt. Ilyenkor a magyar alföldi rónán az ég
összefolyik a földdel; az átfült szikföld felett tengerhullámokat
lebegtet a délibáb, boglyát, házat, hunhalmot felemel az égbe s uszó
szigetet majmol vele. – Nagy messzeségben puszta, elhagyott a vidék. A
tavaszi nagy árvíz kiöntései lepik még most is a lapályokat; iszappal
fedett, békanyáltól sárgazöld barázdák mutatják, hogy ott szántóföldek
voltak, ki tudja, mi volt beléjük vetve? a halmosabb helyeken kopár
legelők, tele vakandtúrással, igliczetüskével. Békalencse bevonta
tömpölyök országát vigan felverte a sás, meg a szittyó, itt-amott egy
összedőlt vályogház gunnyaszt a dágvány közepén, vízbe horpadt
nádtetővel, a min egy gólya kelepel, s távolban szerte káprázik valami
szörnyű sivatag fehérség, mintha hó esett volna: ott a sziksó feladta
magát tenyérnyi vastagon a föld szinére, söpörni lehetne, egy fűszál
sincs rajta.
Nagy messzeségben egy hegyes toronytető állt ki a délibáb tengeréből,
lefelé fordított képmásával összeragadva: az ott Beregszász.
Valami zeng-zizereg a földön és a levegőben: az ezermillió prücsök, a mi
a legelőket letarolta.
A kietlen rónán nagy lomhán kanyarog végig a nagy magyar folyó, a Tisza:
még most is áradt a lefolyó belvizektől. Azt, hogy merre folyik,
mutatják a messze elterülő nádasok, meg a fűzfás szigetek és martok, a
mik között kénye-kedve szerint tévelyeg a szűz folyam, a kinek a derekát
még akkor nem szorongatták vállfüző közé.
Tisza-Becsnél van az egyetlen hid, a melyen Beregből Szatmárba át lehet
kelni. Lótolvaj, meg pióczaszedő másutt is megkisértheti az átjárást; de
a ki száraz lábbal, vagy épen szekérrel szándékozik a Tiszán átkelni, az
kénytelen azon a keskeny töltésen tartani magát, a mit a vármegye
rőzsékkel kikaróztatott, s helylyel-közzel fűzfákkal is szegélyeztetett,
hogy télen, mikor nagy a hó, le ne tévedjenek róla. Ez a hosszú töltés a
Tisza-Becsi révnél végződik, a honnan a hidra vagy le kell ereszkedni,
vagy fel kell kapaszkodni, a szerint, a mint a Tisza vagy ki van
száradva, vagy meg van áradva. Ezúttal fel kell rá kapaszkodni.
S ezt a felkapaszkodást megnehezíti még egy körülmény.
Az, hogy a Tiszának itt épen egy kanyarulata van, a mi tekergő
fordulatában egy tökéletes félszigetet képez. Ennek a félszigetnek a
földszorosu alig szélesebb a mocsárok miatt egy puskalövésnyinél, az
pedig Szatmár felé van fordulva. A kanyarulat maga, mint egy vársáncz,
képezi a hidfőt. A félsziget fűzfaerdejéből pedig négy sugárágyú van
szegezve a hid felé, a mikkel egyúttal az egész töltést végig lehet
seperni. A kinek ez nem elég, annak a számára van még a kanyarulat
mindkét oldalán a sűrű rekettyésben jól elhelyezve két-két darab kerekes
csatakigyó: azokkal a Tiszán keresztül lehet lőni; az ágyúkon kívül
pedig feles számú muskétások és lovasok állnak készen, a füzestől jól
megvédve; míg a közeledőt de még csak egy bokor sem takarja. A
gyaloghadat rácz szerezsánok és morva puskások képezik; a lovasságot a
kék labancz-huszárezred, meg a fekete sisakos dragonyosok, a kik, mikor
lőni akarnak, a lóról leszállnak.
Már pedig ezen a réven által kell menni ma a fejedelemnek. Még ma; –
mert a Tiszán túl a hivek kitűzték a zászlót; ha azoknak gyorsan
segítségükre nem siet, holnap a szolnoki hadak rajtuk ütnek, szétverik,
elnyomják az egész felkelést s akkor aztán mehet vissza megint
Lengyelországba.
Kemény dió!
A fejedelemnek még egy ágyúja sincs.
Elébb megkisérté a fejedelem Bercsényi dragonyosaival a rohamot a hídfő
ellen, hanem azok az első két ágyúlövésre szétrobbantak, úgy kerültek
vissza egész rendetlenül.
Azután elküldé Wisnovieczky dzsidásait, hogy keressenek valahol gázlót a
Tisza mentében. Azokat is mindenünnen puskatűzzel fogadták a túlsó
partról; a császáriak jól elláttak minden pontot, a hol csak az átkelést
meglehetett kisérteni.
Az egész délelőtt sikertelen portyázásokkal tarisznyázódott el.
Délest felé az ég egyszerre elhomályosodott, nyugat felől valami szürke
borulat kezdett támadni, mely gyorsan emelkedett fölfelé.
– Esőt kapunk! dörmögé a fiatal lengyel Wisnovieczky.
– Dehogy esőt! mondá Bercsényi. Ti ezt ott Kárpátokon túl nem ismeritek;
de nálunk sokszor előjön. A száraz vihar. – Nem hoz ez egyebet, mint
homokot. S még jó volna, ha a hátunkba jönne, mert akkor vele együtt
megrohanhatnók a labanczok sánczait; de szembe fuj, még ez is
ellenségnek áll be.
A fejedelemnek tanácsolták a vezérei, hogy jó lesz szárnyék után látni;
mert ha ez a vihar itt kapja a tábort a síkon, úgy szétzavarja, hogy
egymásra se találnak.
– Tegyünk még egy próbát, szólt a fejedelem. Hívjátok elő a «rongyos
gárdát».
No ez ugyan rászolgált nevére! Valami öt-hatszáz lovas, a kik közül
kettőnek a mundérja sem hasonlít egymáshoz, csak abban az egyben, hogy
valamennyi olyan rongyos, mintha ágról szakadt volna. Elzüllött marczona
pofák, összecsapzott hosszú hajjal; a lovaik lábán semmi patkó, nyereg
helyett pokrócz, kengyelük madzagból és fűzfavesszőből, a hajdani
kaczagánynak csak egy-egy darabja lóg le a nyakukból; hát még a
fegyerzet! pisztoly, mordály, ahány, annyiféle, talán el is sülne minden
ötödik, ha meg volna töltve, hanem a kardjaik, azok már igazán mustrának
valók, kitelnék belőlük egy egész zsibvásárra való ócska szerdék.
A vezérek sem különbek a katonáknál.
Borbély Balázs széles hátán szét van feselve a bekecs, a mi nyilván nem
az ő termetére volt szabva eredetben, piros nadrágján a térdfolt
valamivel pirosabb posztóból van; ez az egész luxus; hosszú, borjúszájú
inge kicsüng a dolmányujjakból s szomorkodik szennyes voltán; fekete
haja, mint a gereben, úgy áll szét a fején, a hol nem takarja a kétfelé
vásott csákós kalpag. Arczának a szine és mivolta felől olvasva is
elmehetne az oláhczigányok között.
A másik hadnagy Ocskay László. Ennek a viseletén már meglátszik, hogy
valaha urféléé lehetett, de a viszontagság nagyon megviselte; zöld
dolmánya szinét hagyta, sárga csizmájáról lemaradt a félsarkantyu,
farkasbőr kaczagánya tele koldusdióval, azon módon, a hogy a mezőn
fektéből fölkelt vele; bozontos, sűrű szőke haja összegubanczolódva
fityeg a vállára kétfelől; minden boglár, csatt, gomb hiányzik az
öltözetéről; az valószinüleg ezüstből, aranyból lehetett valaha: ha
rézből lett volna, most is megvolna. Hanem egy jó kard van az oldalán,
csak úgy meztelenül, szijra kötve, a tokja ki tudja hová lett? hol
maradt zálogban?
Mind a két hadnagy huszonöt év körüli legény lehet.
– No rongyos gárda! szól hozzájuk a fejedelem. Most itt a vendégség,
csak kés kell hozzá. Azt esküdöztétek, mikor hozzám csaptatok, hogy
tüzön-vizen keresztül rohantok érettem. Itt a tűz, itt a víz, – ember
teszi a fogadást; – emberebb, a ki beváltja.
– Legény leszek a gáton! felelt vissza Borbély Balázs.
Ocskay László azonban csak a kardjával szalutált; ő rajta már látszott,
hogy katona volt; tudja, hogy nem szokás a vezér parancsára feleleteket
adni: azt csak teljesíteni kell.
– No hát előre, rongyos gárda.
A két hadnagy ügetve haladt a Tisza innenső partján elterülő mocsár
széléig; ott megálltak haditanácsot tartani.
– Balázs komám, szereted-e a vizet?
– De csak mosdásra.
– Tudod, mivel biztattuk a rongyos gárdát, mikor összeszedtük?
– Azzal, hogy a legelső ütközet előtt uniformist adunk nekik.
– Szavunknak állunk azonnal. Vessék le a rongyaikat.
– Hát azután?
– Egyszerre uniformisban lesznek valamennyien.
– Nagyon jó lesz, hát azután?
– Te kiválasztasz közülök vagy százötven ficzkót, a ki legjobb uszó, s
amonnan a mocsár benyuló széléből, a hol a folyam partjának sarkantyuja
van, csendesen leereszkedtek a vízbe; a meztelen kardot a fogaitok közé
szorítjátok s aztán leusztok szép vigyázva oda, a hol a középső batteria
áll a tulsó parton. Én azalatt a többi rongyosokkal hol egy, hol más
helyen előtörtetek a nádasból, s meg visszafordulok, mikor azok ágyuzni
kezdenek felénk. Mikor aztán látom, hogy ti közel jártok, akkor
egyszerre az egész csatával neki vágok a Tiszának s átkaptatok rajta. S
ha akkorra még ez a kis zivatar is megérkezik, hát egészen tökéletes
munka lesz belőle.
– Meglesz, komám.
Nem folyt több beszéd.
A rongyos gárda toilettet csinált. Nem tartott meg egyebet, mint a
puczér kardot. A nádas jó spanyolfal volt a jelmezváltoztatáshoz.
Gunyáikat odadobták egy halomra. Úgy sem jönnek vissza érte.
Vagy hatot, vagy vakot!
Mindenkinek tetszett szörnyen a vakmerő vállalat.
Kiszabadulni ebből a tikkasztó hőségből, a fojtogató porból, a kigunyolt
rongyokból, a maró férgekből, s a maróbb szégyenből; és menni fürödni
elébb a vízbe, aztán a vérbe. Nagy volt az öröm.
A pusztai száraz fergeteg ezalatt jött terjengve. Hajtotta maga előtt a
parti fecskék, sirályok lármás ezereit s borogatta be az ég
firmamentumát bakacsin kárpittal. Eső nem esett abból; csak egy-egy
veres csepp, ember kezére, arczára, a miről nem tudják, mitől jön; azt
mondják: véreső. Találgassák a tudósok, mi az? Majd lesz itt igazi
véreső mindjárt.
A lovas kuruczok Ocskay Lászlóval ott nyugtalankodtak a nádasban
előre-hátra az ellenség ütegével szemben; de úgy látszott, mintha nem
nagy kedvük volna nagyon mutogatni magukat a közéjük csapkodó ágyutekék
előtt.
A forgószél már a szikes pusztán tánczolt s abból kavarintott fel a
sötét égig egy fehér oszlopot; ha egyszer azt a portölcsért szétszórja,
olyan fehér sötétséget csinál belőle a világon, hogy ember nem látja
benne egymást.
Ezalatt a feltorlott Tisza hullámai között csendesen közeledett az úszó
csapat a félsziget felé. Senki sem vette őket észre. Minden figyelem a
gázlót kereső lovasság felé volt fordulva.
Egyszerre mint a tengeri oroszlánok falkája, ugrált ki a vízből Borbély
Balázs népe, mind egyforma egyenruhában, foga között a kard, a másik
percz alatt az öklében, a harmadik alatt az ellenség oldalában!
«Rajta! Rajta!»
A morva pattantyusok, a puskázó szerezsánok megrémültek e veszekedett
had rohanásától, melyet a víz okádott ki eléjük. Tetőtől talpig
meztelenek, mint az ős-ember; rémségesebbek, mintha pánczélban volnának.
Rohannak üvöltve, mint a vadállatok, kaczagva, mint az ördögök, s
mielőtt az ellenfél első rémületéből magához térhetne, lekaszabolják a
pattantyusokat és az ágyúk védőrségét az utolsó emberig. Az ellenfél meg
van lepve, az ijedség megbénítja izmát és eszét, nem tudja, mihez
kapjon? a puska nem fegyver ilyenkor, a pánczél csak akadály, emezek meg
aczélozottan a víztől, felfrissülve, gyorsan szökellve, mint az
indiánusok, míg az ellenfél egyet gondol, addig ők kettőt vágnak,
halomra vágják őket s diadalordításuk áthangzik a tulsó partra.
Ekkor aztán Ócskay László is belezúdítja lovas csapatját a Tisza árjába.
A paripák prüszkölve szelik a vizet. Ő maga kaptat legelől. A vezénylő
paripa nyerít!
– Ne hagyd magad! rivall Ócskay László a víz közepéből Borbély Balázsra,
a kinek meztelen századát egy segélyül érkezett labancz lovas-csapat
kezdi szorongatni.
A legjobb időben érkezik Ócskay, hogy beleszóljon a vitába.
Ő rajta sincs semmi, csak a derekán átkötött széles török öv, s kezében
egy szál kard: egy ércz lovagszobor, mely megelevenült.
A Varégerek küzdöttek így. Pánczél nélkül, minden nélkül, hogy a
fölséges férfiizmok ragyogása rettentse meg az ellenfélt. Maga Ócskay,
mint a Centaurok mintaképe, vágtatott az ellenfél legsűrűbb tömege közé,
villámcsapásokkal sujtva jobbra-balra, s még bántó szóval is sebesítve
az ellenséget. Hogyne? Azok is magyarok voltak. Labanczok. Kék
dolmányosok.
Úgy hullottak el a meztelen hősök csapásai alatt, mint a fürjek a
pusztában.
Ócskay elébb szétverte őket, azután utjokat állta, hogy ne
menekülhessenek. Neki szorította a Tisza mocsarának. Egy összekeverült
tömeg lett belőlük, a mi egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt
az ezredes-kapitányuk. Egészen beszorultak már a mocsárba, nem is
gondolhattak többé a védelemre. A többi császári hadak nem jöttek
segítségükre, mert azok azt hitték, hogy a fejedelem egész serege van a
nyakukon s igyekeztek a földszoroson át kerekes ágyuikkal elmenekülni.
Kende csapatját még azonkívül az elfoglalt félüteg ágyúk is fenyegették.
Azokat most a kuruczok töltötték meg kartácsra s oda irányzák a mocsárba
szorított tömeg felé.
Pardont! Grácziát kérünk! kiáltának a labanczok, s fehér kendőket
lobogtattak dzsidáikra tűzve.
– Megkegyelmezünk-e nekik? kérdé Ocskaytól Borbély Balázs.
– Micsoda labancz-ezred ez?
– A Pálffy huszár-ezred, Kende alatt.
– Lövesd őket, aztán öljed, vágjad, a míg egy felemeli a fejét.
Az ágyúk rájuk dördűltek.
Az egész csapatból egy ember nem menekült meg élve, maga az ezredes
Kende János is oda veszett.
E közben megérkezett a száraz fergeteg, s elborította porfelleggel,
szikhomokkal az eget és a földet. A szél fütyölése, tombolása egy
chorussá vegyült az emberi ordítással, üvöltéssel, a trombiták
recsegésével; közbe dörögtek az ágyúk, a kilőtt tekék találomra
süvöltöttek a porfelleg között abban az irányban, a honnan a tömegek
rivalgása hangzott és a szélhajtotta ködfátyolképen látni lehetett, mint
árnyképeket a lovon nyargalászó ős hún alakokat, a kik, egyesével,
fegyverhagyó tömegeket kergetnek maguk előtt.
A zivatar, a milyen gyorsan jött, olyan gyorsan elrohant. Alig hullott
nehány csepp eső. Az is fehér volt, mint a tej. Ki tudja, mitől jön? Az
ördög veri ilyenkor a feleségét. Azt tartják.
A vihar nyomában maradt egy letarolt erdő, meg egy halottakkal fedett
csatatér. Utána egész szélcsend leve. Az eget bárányfelhők vonták be, a
nap már lement; ég és felhő skarlátpiros volt. S ezt a lángverességet
tükrözte vissza a sík róna ezernyi posványa, tömpölye, a miknek
szegélyéből feketén meredtek elő a sás kardlevelei, mintha vértócsákból
emelkednének ki fegyveres hadseregek. Maga a csendesen hömpölygő Tisza
is bíborfényben lángol; csak a hosszú sorban aláúszó halottak feketélnek
rajta.
Ez a szomorú hírnöksereg tudatja a fejedelemmel, hogy az út szabad:
Magyarország kapuja ki van nyitva előtte. Egyetlen egy rongyos ezrednek
a csodavitézsége tárta azt ki előtte.
Hát a rongyos gárda hol van?
Az már szemközt jön a hidon a fejedelem elé. De megnézheti azt még a
hajadon leány is. Bársonyba, karassiaposztóba, szattyánba van az
öltöztetve, mind tetőtűl talpig, farkasbőr kaczagány csügg le a
válláról, fényes aczél szablya csillog az öklében. – Ocskay László
beváltotta szavát; a labanczok podgyászszekerei tudnák megmondani,
hogyan történt meg ez a csoda!
– Itt a rongyos gárda, felséges fejedelem uram! szólt a hadnagy.
– Nagyon jól van, vitéz ezredes kapitány uram.
«NYALKA KURUCZ.»
Három hosszú esztendő telt le azóta, hogy a lévai híres lakadalom még
híresebb zomotorrá változott át. – Nagyot nőtt azóta a demutkavirág
azoknak a sírján, a kik el vannak temetve.
Ilonka kisasszony tizenkilencz esztendős már. A milyen szép volt
rózsabimbónak, olyan szép nyiló rózsa lett belőle. Nincs nálanál szebb
leánya hetedhét vármegyének. Elegen is tapossák a földet körülötte, szép
deli leventék; csakhogy nagyon rossz időben. A nagyasszony kifizeti őket
sorba apró pénzzel. – Igazán apró pénzzel. – Ha kérőbe jön a legény, azt
mondja neki: «Adok biz én leányt uramöcsém; hogy ne adnám, arra tartom;
– hanem a jegypénzt akarom elébb látni. Száz tallér nem a a világ. Hanem
az mind a száz ilyen legyen, mint ez az egy ni!» – Annak a tallérnak az
egyik oldalán II. Rákóczy Ferencznek az arczképe van verve, a másik
oldalán az országczímer e körirattal: pro libertate. Van olyan tömérdek:
csakhogy rézből. A réz «libertas» közkézen forog már; hanem az ezüst
libertás ritka, mint a fehér holló. Százával csak az kap abból, a ki
valami világraszóló nagy hőstettet követett el. – Az ekként kifizetett
gavallér aztán vagy megy a száz ezüst libertast megszerezni, vagy keres
más eladó leányt, a ki ugyanannyi aranynyal is beéri, ha nincs is rajta
semmi libertas.
Hajh, de van a hírnek dolga Ocskay László nevével. Ha beszegődött
hozzája postának, ugyan nem hágy neki nyugtot. – Napról-napra új hőstett
feledteti el a régit. Úgy jár az országban, mint az égi villám; ma itt
csap le, holnap amott; a tegnap bevett vár romja még füstölög, s ő már a
másiknak falait döngeti. Dandárja mint az áradat, úgy nő, mentől előbbre
tör. Régi híres vitézek, ifjak, vének sietnek zászlói alá, ott vannak
nála Ebeczky Ádám, Berthóthy Zsiga, a kemény Csajághy; maga közöttük a
fővezér.
Mennyit kell Ilonkának felőle hallani! senkitől sem annyit, mint az édes
anyjától; az nem győzi magasztalni a boszúálló hőst, a ki azóta, hogy
Tisza-Becsénél a Tiszába fojtotta a labanczot, úgy űzi azt maga előtt,
mint egy nyáj birkát. Nincs az előtt erős vár. Csak zsendűlt a szőlő,
mikor Fülekvárt, Losonczvárt bevette, s már azt izente a lévaiaknak,
hogy mire az új must kiforr, itt terem előttük, s Lévavár bástyáin issza
meg az új borból az áldomást. Ott van ni! már Bozók várát is megvette,
Selmecz-Bélabányát behódította, a magyar ezüstből ő vereti most a
fejedelem számára a libertast.
A mit a hír nem nagyított, megnövelte, felékesítette azt Tiszáné
asszonyom. Mint egy mesebeli hősről, úgy beszélt mindennap Ocskay
Lászlóról Ilonka előtt.
Most már emlékezett is a familiájára. Egyszer leány korában még
látogatóban is volt az atyjával az Ocskay-kastélyban, akkor még a
Laczika csak három esztendős volt; de már akkor is szerette a kardot, s
haragudott érte, ha éltes nők csókolgatták, a fiataloktól azonban
szívesen fogadta. – Kisebbik testvére még akkor csak szopós kis baba
volt: a Sándor. Azt már Ilonka is ismerheti, az utóbbi esztendőkben járt
ide a házhoz; csendes, szelíd fiu, a kin mindig úgy látszott, mintha
mondani akarna valamit, s aztán, mikor elment, mindig itt feledett
valamit, csakhogy visszatérhessen érte; – hanem azért akkor sem mondta
el, a mi a nyelve hegyén látszott lenni. Pedig ő már előkeríthetné a
száz libertast (ha csak ez a baja), mert maga is ott vitézkedik most a
bátyja seregében.
Ez, meg a többi, így folyt a nagyasszony szájából mindennap, folyhatott
is, mert a hír szárnyára felkapott hős csak egy napot sem hagyott
betöltetlen; egy nap Szent-Benedeket kapta el, csak úgy fél kézzel,
másnap Csábrág erősségét törte be; híre sem volt még új bornak
Verebély-megyében, mikor Lévához egy napi járásnyira Korpona alatt
szétveri a labancz sereget, s a sarkában nyomúl előre.
Ott bandukolt el a vert had egy csoportja a Tisza-kastély előtt. A
tornáczból lehetett őket látni. Ugyancsak ügettek. Nem zakatoltak most a
kapun, hordó bort követelve, mint szokták. Csak azon voltak, hogy minél
elébb a várkapún belül lehessenek. Nem volt velük se tiszt, se ágyu, se
podgyászszekér: igazi vert had volt.
– Fizet nekik a Jehova Isten! Azt szeretném, hogyha valamennyinek a
nyakát mind ide tennék erre a küszöbre s itt vágnák le sorba! Hejh, de
végignézném!
Ilonka befogta a nagyasszony száját, ne mondjon ilyeneket, hisz úgy se
tenné meg.
– Megteszi Ocskay! Nem hágy az maga után eleven labanczot.
Talán ez sem igaz?
Másnap már hajnalban itt voltak a kuruczvezér komisszáriusai,
felszólítani a lévai bírót, hogy kétezer lovasnak a számára süttessen
kenyeret, ökröket vágasson, abrakot tartson készen, mert az ezredes
kapitány legfeljebb déli harangszóra itt lesz a vár alatt.
Itt fog elmenni a Tisza-kastély előtt.
Szállhatna-e be máshová, mint ehhez a házhoz?
Nem az ő számára nevelnek-e itt minden virágot: – a kertben – és másutt?
Nagyobb igazságért még Tormássy László uramtól is jött levélben izenet,
a miben csak annyi állt, hogy «decima sexta septembris, datum Levae, a
Tisza-kastélyban, collatio végett».
Elég ennyit tudni.
Várni fogják őket gazdag lakomával. Mentől többen lesznek, annál
szívesebben látott vendégek lesznek.
Már hajnalban összesereglik a föld népe a Tisza-kastély előtt, a hol a
hírhedett hős megérkeztét várják. Csak asszony és leány nép. A férfiak
óvatosak: azok még otthon maradnak, a míg a vár ellenség kezében van; de
az asszonynép vakmerő; – nem bánják ezek, ha tüzes golyóbisokkal löveti
is városukat a komendáns, ők azért eljöttek s nem maradt otthon kerti
virág, azt mind elhozták: térdig járjon benne a hős paripája.
Ilonka is készített egy szép bokrétát, piros és fehér dupla
szegfűvekből, átkötve aranyfonállal, vajjon elveszi-e?
A hogy előre megizente, a déli harangszóra ott közeledett a nagy erdő
bekanyarodójánál.
Egész tüneményes pompával szokott járni. Elől a tábori zene: lóháton ülő
trombítások fantasztikus keleties öltözetben, csodaformájú
hangszerekkel, tarkára festett lovakon; utánuk egy szakasz lovas kurucz,
zöld dolmányban, vagy égszínkékben, piros nadrágban, sárga csizmában,
sastoll a kalpagja mellett, farkasbőr kaczagány a vállán széles
rézcsattokkal, öv, tarsoly és lóding ragyog az aranyozástól. Pompásan
járatta az ezredét. – Azután jött egy üteg ágyu, hatlovas fogattal,
pofoncsapott kalapos tüzérekkel; forgó strucztoll-bokréta,
karmazsinszínű a kalapjuk mellett, veres öv a derekukon. – Csak azután
jött ő maga, kisérve táborkarától.
Egészen más jelenés, mint mikor a fejedelem elé került Tisza-Becsénél.
Alatta pompás arab mén, a mely úgy jár kevélységében, mintha minden
lábával kétszer lépne egy helyett; aranyos csojtárját hányja a fejével.
Fehér a mén, de a sörénye s a farka rózsaszínbe játszik. Maga a délczeg
lovag skarlátpiros dolmányt visel, arany sújtásokkal, zöld szattyán
csizmáin arany a sarkantyú, vállán fehérmedve kaczagány reng, ugyanaz a
kalpagja is, elől magas, kócsagos forgó tűzve föléje; olyan délczegen ül
azon a hánykódó paripán, mintha egymáshoz volnának nőve. Hát még ez az
arcz, ez a tekintet! Csupa sugárzat az egész; fény, melynek kútforrása
titok. A férfibüszkeség, a classicus szépséggel harmoniában. Csábító
szemöldök, kacsintó tűzszemek, mosolygó száj, nyájaskodó bajusz,
kötekedő áll, kihívó orr, büszkélkedő barnapiros orczák, s hozzá az a
veresbe játszó, aranyfényű gazdag hajzat, mely a kalpag alól hullámosan
alá omlik, elől vastag tekercsekbe fonva. Kinek ne veszett volna rajta a
szeme? – S ha egyszer a szeme, bizony a szive is. Mögötte egy egész
diadalsátor zászlókból; nemzeti zászlókból, meg azokból, a miket
ellenségtől elfoglalt.
A nép az út két oldalán futott mellette, hangoztatva a vivátot, nevével
kapcsolva.
Tiszáné nagyasszony Ilonkával együtt ott várta őt a kastély kapuja
előtt. Kilencz szolgálattevő fraj állt csoportban a hátuk mögött,
kantákkal és poharakkal, az első üdvözléstétel végett. Azok odahátul
ihogtak-vihogtak, hogy az milyen furcsa, hogy ennek a kurucz hadnak mind
elől van befonva a haja s úgy csügg le a vállára kétfelől. Ez még akkor
szokatlan viselet volt.
A nagyasszony oktatva feddi meg őket.
– Ne vihogjatok ti azon. Lássátok, ezt azért találta ki a vezér, hogy a
mostani felkeveredett világban alig ismeri ki az ember, hogy ki a
kurucz, ki a labancz? holott magyar mind a kettő. Sőt megesik, hogy a ki
tegnap labancz volt, holnap már csapatostól beáll kurucznak. Hogy tehát
a hadakozás alatt, mikor kardra kerül a sor, megtudhassa minden ember,
ki az ellenség, ki a jó barát, mivelhogy már a viseletük is héjaz
egymáséhoz, hát azért van a kurucznak a haja elől kétoldalt befonva, a
labanczé pedig hátúl lóg egy varkocsban. És ez bizony sokkal szebb
viselet, mint a minőt boldogult édes uram idejében viseltek a magyar
uraságok, Erdélyből kapták fel, (mért nem hagyták ottan?) hogy a fejüket
egészen kopaszra borotváltatták, s csak elől hagytak meg rajta egy
üstököt, a mi a homlokukra csüggött le, mint a macska farka. – De nem is
engedtem meg soha a lelkem uramnak, hogy azt a divatot kövesse, az ő
feje csak nem volt leborotválva soha. No, ne daráljatok annyit. –
Nézzétek, ott jön a mi drágánk! A mi szemünk fénye!
Még most csak az asszonynép lelkesedése fogadta az érkezőket. A városok
polgári lakossága általánosságban nem szerette a háborús időket. A
kurucz név pedig épen nem volt jó hangzású. Ennek a hallatára mindjárt
sarczolás, rablás, gyujtogatás jutott mindenkinek az eszébe. A hajdani
kuruczokra gondoltak (a «crux» viselőire, innét a név), a kik a hová
leültek, ott megragadtak, s a mit a kezük elért, az odaragadt. – Hanem
aztán a hol egyszer a «nyalka kurucz» megjelent, ott a szívek is
meghódoltak előtte. Ezeket előkelő urak vezették, s gondot viseltek
rájuk; ezek kényesek voltak.
Maguk azok a nóták is, a miket a trombitásaik fújnak, valami olyan
megható, mélabús dallamúak, a mik az eddigi lepcses palóczdaloktól
egészen elütnek, s olyan szépen fújják azon a tárogatón.
Ilonka, mint egy álmodó, nézte végig az előtte elvonuló hosszú
sormenetet. Az égő napsugárban úgy tetszett, mintha a paripák lábai
által felvert por csupa tűzláng volna, a mi feljebb szállva, arany köddé
változik át, s ez arany ködből bontakozik elő az a látvány, a mit álmai
annyiszor eléje hoztak: a délczeg dalia, a kit csupa fény vesz körül, de
a mi fényből ő nem lát mást, mint azt a hódítóan mosolygó arczot, mely
nyájasan ismerősen üdvözöl mindenkit.
A régi mese: a hazatérő édes bátyáról, a ki még sem bátya és még is több
annál.
Valami édes kín állta el szivét: azt hitte, hogy rögtön sírnia kell.
Mikor a vezér kiséretével a Tisza-kastély kapujához ért, a hol az
összesereglett parasztleányok egész virágesővel fogadták, ő maga csak
hirtelen kivált a kisérete közül s odalovagolt az úrihölgyek elé. Nagy
volt a sokaság, a min keresztül kellett volna törtetnie; ő tehát, nehogy
elgázoltasson valakit a gyönge-nép közül, leszállt a lováról, rábízva az
asszonyokra, hogy fogják addig a kantárját a ménnek, s csak a nyakát
simogassák, olyan szelid az, mint a bárány. Azzal odajárúlt a hölgyek
elé.
A nagyasszony úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a torkát, vagy
mintha egy nehéz felhő feküdnék a mellén: egy szónak nem volt asszonya
ebben a pillanatban. Ilonka pedig úgy volt, mint álmában szokott lenni
az ember, beszél-beszél, de a szája csukva, nem hallja azt senki; – úgy,
hogy az egész fényes üdvözlet mind kárba vész vala, ha a hős más
fordulatot nem ád az egésznek azzal, hogy mélyen meghajolva, megcsókolja
az özvegyasszonyság kezét.
(Bizonyára Ocskay Lászlónak nagyon jó oka volt arra, hogy Tiszáné
nagyasszonynak kezet csókoljon, mikor legelőször találkozik vele az
életben.)
A minek aztán az lett a következése, hogy a nagyasszony elérzékenyülten
szorítá keblére az üdvözlő lovagot, s nem tartotta vissza sűrü
könyhullatását, a minél ékesenszólóbb beszéd nem volt soha, nem is lesz
soha ezen a világon.
A mint aztán azt a nagy felhőt, a mi a keblét nyomta, le hagyta
szakadni, felderült a lelke s vele együtt a beszélő kedve is egészen
hazatért.
– Hozta Isten kegyelmeteket, édes uramöcsém, ebben a mi határunkban!
Térjenek be szegény házamhoz pihenőre s maradjanak itten, a míg kedvük
tartja. Tekintse kegyelmed a házamat olybá, mintha az édes anyja házába
lépne be. Nyitva minden pinczém, éléskamrám, csűreim, s gabnásvermeim a
kegyelmed kisérői és seregei számára. Megvan áldva, a mit elvesznek
belőle.
A deli lovag a fülével odahallgatott, a mit a nagyasszony beszélt, de a
szemei azon a bokrétán jártak, a mi Ilonka kezében volt; a mi aztán,
félig kérve, félig kinálva, az ő kezébe vándorolt, nagy arczpirulása
mellett a szemérmes hajadonnak.
– Köszönöm, édes asszonynéném, felelt aztán a lovag Tiszánénak; el is
fogadom a szíves meghívást, mind magam, mind barátaim részére.
Becsületére fogunk válni a kegyelmed híres konyhájának. Hanem most elébb
még, pro appetitorio, ezt a kis kupiczányi várat itten, a belétöltött
labanczokkal együtt, fel kell hörpintenünk. Mindjárt meglesz az. Semmi
étel sem hűl el odáig. S a hányra terítve van, egy sem fog hiányozni az
asztaltól, mind «meghozza őket a púpos kenyér!»
Ez a hetyke tréfálózás, egy olyan halálos nagy munka előtt, oh be nagyon
jól illett a nyalka kurucznak! Ki is gömbölyödött attól minden ábrázat,
még az Ilonkáé is.
A nagyasszony mégis jónak látá megjegyezni, hogy az ilyen kemény
diótörésnél vigyázzon a testi egészségére, s minden bolond helyre oda ne
álljon.
– Hiszen igézet jár velem, mondá a hős ifju, s a kezében tartott
szegfűcsokrot odatűzé a kalpagjára, épen a kócsag drágaköves forgója
mellé. «Nekem amulétom van.» Úgy tette azt fel a fejére.
Épen fújták a sorakozót a tárogatók a sereg élén.
Erre a hangra a csatamén, mely eddig csendesen hagyta magát a paraszt
asszonyok által czirógattatni s kináltatni istenfával,
boldogasszonytenyerével, egyszerre elfelejté bárány voltát, s elkezde
nyeríteni, ágaskodni, négy menyecske se birta lefogni, olyan nagyon
kapkodta a fejét, a lovagnak oda kellett hát sietnie; egy-kettő! már a
nyeregben is volt, rövidre fogva a kantárszárat, onnan üdvözlé még
egyszer levett kalpagjával a hölgyeket; a paripa aztán egyre két lábon
ágaskodott előre, úgy ment ki a nép közül, mintha ő neki volna a
legnagyobb haragja Léva vára ellen. A lovag aztán eltünt, a hogy jött az
aranyos porfellegben; utána a sok veres zászló a «pro libertate» arany
felirattal; a nyomába vágtató kiséret közül csak egy maradt hátra, a jó
Tormássy László bácsi, az még odafinczoltatta a lovát az úri
asszonyokhoz egy jónap kivánásra.
– Fogadj Isten bátyámuram; mondá Tiszáné az üdvözletre. De csak nem
fognak talán most mindjárt igazán megütközni?
– Meg bizony mink: csak legyen kivel.
– De talán maguk a vezérek csak nem mennek olyan közel, a hol a golyóbis
elérhetné őket?
– De biz úgy igyekeznek ők a kemenczéhez, hogy az első sütetből ők
kapjanak.
– Kár volna bizony pedig azért a fiatal életért!
A nagyasszonynak eszébe jutott szegény Gábor fia, azért törülgette a
szemeit.
– Dejszen nem kell ő kelmét félteni. Nem fogja annak a testét se kard,
se golyó; épen mint a Vak Bottyánét.
– Az ám, azt mondta, hogy amulétja van. Bizonyosan pápista.
László bácsi elnevette magát.
– Hamarabb hiszem, hogy arra a szegfűbokrétára példálózott, a mit a
kalpagja mellé tűzött: az az amulét.
Erre a szóra Ilonka elszaladt és nem is jött elő többet.
– No hát kegyelmed nem jő be hozzánk egy pohár borra? mondá a
nagyasszony öreg rokonának.
– Főbe is lövetne azonnal Ocskay, ha megtudná, hogy a kupához nyultam, a
míg ez a vár be nincs véve. Isten áldja kegyelmeteket, asszonyhugom.
– No, én csak nem nézem ezt a szörnyű dolgot testi szemeimmel, mondá a
nagyasszony, búcsút véve a tovavágtató rokontól, s miután a szakácsoknak
kiadá a rendeletet, bevonult belső palotájába s ott elővéve a Szikszayt,
kikeresé belőle a «csatában levő kedvesekért» való imádságot s annak
neki feküvék nagy ájtatossággal.
Ilonka pedig felment a toronyba s onnan nézett az álomkép után.
Igazán álomképnek lehetett azt neveznie, mert elevenen sohasem látott
még ilyet. Várostromot egész közelségről.
Léva vára egy kis dombtetőn fekszik (mai napság már igazán fekszik:
akkor még állt), alig távolabb egy ágyulövésnél a Tisza-kastélytól.
Akkor is a régi módi becsületes ágyúkat kell hozzáérteni, a miknek a
golyóbisai nem voltak olyan kegyetlenek, mint a mostaniak, a mik, a hová
leesnek, ott mérgükben rögtön szétpukkannak, hanem vidám, jókedvű
golyóbisok voltak, a mik tovább ugráltak, tánczoltak a földön, s
kikerülték az útjokban álló embert; annálfogva ekkora közelségből minden
aggodalom nélkül lehetett a kastély tornyából nézegetni, hogyan
közelednek a veres zászlós csapatok a piros csákós-süvegekkel a vár
sánczaihoz; még a hidfőt is ki lehetett venni a kapubejárattal, sőt a
perspektivával akár a lőrések mögött leskelődő labanczok fejeit is
megszámlálhatta az ember. Azt a vezéri alakot pedig a fehérmedve
kaczagányáról, skarlát dolmányáról, fehér paripájáról el sem veszthette
az ember a szemei elől.
«Én Istenem! fohászkodék magában Ilonka, ha az én szegény Gábor bátyámra
egyetlenegy pisztolyt sütöttek el, s az is halálra találta, hát még ezt
mi éri, ha azokkal a nagy ágyúkkal czélbaveszik, ha az a sok száz puska
mind ellene fordul? Ki védelmezi meg?»
Aztán elővette a nagy lélekmardosás. Visszaemlékezett rá, hogy azon a
napon, a melyen a bátyját megölték, ő lakodalomba volt híva anyjostul,
ott mulattak reggelig; mind a ketten elmulasztották azon az éjszakán,
szokás szerint, imádkozni távollevő kedvesükért. Azon az egy napon nem
vette azt körül sem az anya, sem a testvér imája, mint valami bűbáj,
azért esett meg rajta a nagy veszedelem.
A mit akkor elmulasztottak, helyrepótolták most mind a ketten.
Egyszer csak megdördültek a várfalakról az ágyúk, olyan nagyot szólva,
hogy a kastély ablakai mind megzörrentek bele. S azután egyszerre
ropogni kezdett a puskatűz a bástyákról, mint a kerepelő, olyan sűrűn.
De a szemmel kisért alak meg sem ingott a lován: a kalpagjával köszönté
vissza a várbelieket s aztán maga előre vágtatott egy dombra, maga után
vonszoltatva az ágyúkat, a mikkel nemsokára ő lövette vissza a vár egyik
tornyát. Ilonka jól láthatta, hogy porlanak előtte, mögötte a lecsapó
ellenséges ágyutekék. Jaj, ha jobban találnak czélozni! Bárcsak az Isten
lágyítaná meg a várbeliek szivét, hogy adnák meg magukat!
A tizedik lövésre – meg lett hallgatva a félelmes szivek imádsága. Az
ellenség csak kitűzte a fehér zászlót a lövetett torony ablakába, mire
rögtön megszünt az ágyuzás, s a kurucz-táborból idáig hangzott fel a
nagy vivát-kiáltás; a vezéri kar vágtatva indult meg, élén az
ezredeskapitánynyal, a várkapu felé. De hátha ez csak gonosz kelepcze?
Hátha csak oda akarják őket csalogatni, s akkor fürtgolyókkal, szeges
zsákokkal lőnek egyszerre közéjük?
Ez volt a nagy szívdobogás! A mi onnantól kezdődött, a hol a vezér hős
bevágtat a hidon át a nyitott várkapun, egész odáig, a hol ismét
megjelen a bástyatetőn, lóháton, kezében a diadalmas zászlót lobogtatva!
A vár be van véve. Az a kis kupicza, a mit ebéd előtt még pro
appetitorio ki kellett üríteni.
Maradhat e szív egy ilyen álomlátás után kigyulladatlan?
A hányszor meglebegtette a diadalmas hős azt a vörös zászlót a vár
fokán, annyiszor lebegtette felé fehér kendőjét a leány onnan a kastély
toronyablakából: csak akkor vette észre magát, hogy minő veszedelmes
dolgot cselekszik, mikor a kastély maga is megzendült a nagy
«victoria»-kiáltástól; akkor vette észre, hogy nem maga van a háznál.
Természetes, hogy az egész házi nép mind az ostromot nézte: ki az
ablakból, ki a háztetőről. Jó szerencse, ha minden étel kozmát nem kap
ma; a konyhán egyedül maradt Furóné asszonyom. De még azt is elviszi
magával Ilonka, le a kertbe, virágokat szedni, koszorút kötözni, a mivel
azt a karszéket fogják feldiszítni, a min a mai nap hőse az asztalnál
ülend. S ahhoz jól ki kell válogatni a virágokat, mert a virágoknak
jelentősége van; más az, a mit az ember a szivesen látott vendég számára
szed; meg más, a mit az olyannak ád, a kit jobb szeret, ha nem lát.
Furóné asszonyom ennek nagy tudósa, minden virágnak tudja az értelmét:
ez biztat, ez emlékeztet, ez reménységet ád, ez nefelejts, emez meg égő
szerelem. Az utóbbiakat kimustrálta Ilonka a koszorúból. Ejh, nem illik
az! «Engemszagolj», «nenyuljhozzám», «élek-é-halok-é» inkább beválnak.
Mire a nagy karszék meg lesz koszorúzva, már akkorra vissza is térnek a
várvívók nagy diadalmas zenével. Mikor Ilonka ismét kinéz az ablakon,
azt látja, hogy a vár és kastély közötti mezőn már fel is vannak állítva
a sátorok, egész utczaszámra s a kitűzött zászlók mutatják, melyik ezred
tanyáz itt, meg amott.
A nagyaszonynak, ha száz keze volna is, mind tele volna most dologgal;
alig ér rá, hogy az izzadtságot letörülje az arczáról, mikor már a várt
vendégek érkeznek.
Ilonkának azonban egy dologtól dobogott különösen a szive. Megtörtént
hát, hogy bevették Léva várát. Elfoglalta az az ember, a kinek azért
adatott a kezébe a pallos, hogy boszut álljon azokért, a kiket
megölettek. Vajjon megteszi-e, a mit annyiszor hallott az anyjától,
«bárcsak idehoznák valamennyit, s itt az én házam küszöbén vágnák le a
fejeiket, s raknák egy garmadába!» A gyermekek el szoktak hinni mindent
szórul-szóra, a mit az anyjuktól hallanak. Azt pedig mindenkitől
hallotta Ilonka, hogy ez a kegyetlen ember a legelső csatájában egy
egész ezredét a labanczoknak leölette az utolsó emberig. Megteheti most,
hogy teljesíti, a mit az anyja annyiszor emlegetett; hiszen mind a
kezébe estek, s talán épen azok, a kik szegény Kovách Istvánt (Isten
nyugosztalja!), úgy összevagdalták lakodalma napján. Nagyon szerette
volna, ha azt nem tenné meg.
– De ugyan gyere már! Hol mélázol annyit? Hiszen nem lőnek már!
zsörtölődött a nagyasszony, leányát keresve; aztán lementek együtt a
tornáczba, oda várták az érkező urakat, a kik számra valami harminczan,
a mint az udvarra beértek, mind leszálltak a lovaikról, s a míg
csatlósaik a lovaikat elvezették, ők maguk a zsákmányul ejtett
ellenséges zászlókat a tornácz mellvédjéhez tüzögették fel.
Ocskay az udvar közepén parancsokat osztott, addig nem is üdvözlé a
hölgyeket. A lévai biró állt előtte, levett kalappal.
– Kegyelmed, biró uram, rögtön két tulkot vágasson, s háromszáz kenyeret
küldjön fel a várba az ottmaradtaknak. Fizeti az árát a számadó-tisztem.
– Nem kivánunk érte semmit.
– Mi pedig nem élünk ingyennel. Nem vagyunk zsebrákhad. Fizetünk
pengővel, nem is kongóval. Semmi szó! Egy óra mulva halljam, hogy ebédre
dobolnak!
A nagyasszony szükségesnek látta beleszólni a dologba.
– De már édes vitézlő öcsémuram, addig, a míglen itt vannak, én hadd
lássam el a csapatját minden szükségessel. A mit a hazámtól birok, hadd
adjam a hazámnak vissza, s nekem csak nem fizet azért se pengővel, se
kongóval.
– Köszönöm szivesen, édes asszonynéném, el is fogadom örömmel, a mit az
én hiveimnek felajánlott, hanem elébb a foglyok ellátásáról kell
gondoskodnom.
– Micsoda? A labanczokéról! Átkozott rablók! Nem várhatnak a maguk
sorára? Ők az elsők? Köszönjék meg, hogy mind le nem vágták őket!
– A míg ellentáll a labancz, addig vágjuk, mint a paréjt, szólt Ocskay
László szelid mosolygással; de a mint megadja magát, akkor nem ellenség
többé, hanem vendégünk. Nálam legelső az étkezésnél a fogolynép, aztán
jön a magam hada, utoljára ül le az asztalhoz a tisztikar, ott is magam
vagyok az utolsó, a kihez a tál kerül.
Hallotta ezt Ilonka, s ha eddig csak bámulta Ocskayt, ezért az egy
szóért oh de megszerette!
Mikor aztán a fogolynépről gondoskodva lett, akkor Ocskay is felment a
tornáczba s ott sorban bemutogatta a kiséretéhez tartozó hősöket. «Ez
itt Ebeczky Ádám, ez Berthóty, ez Balogh István, ez Somogyi Ferencz, ez
Andrássy Mihály (mind nagy nevek később), Tormássy Lászlót ismeri
kegyelmed.»
Legjobban megcsodálta a vendég urak között a nagyasszony Andrássy
Mihályt. Furcsa is volt az: egy magyar dalia, fehérbarát csuhában,
csakhogy a corda helyett széles öv van kötve a derekára s arról nem az
olvasó, hanem a rezes kard csügg alá.
– Hát ez mért van barátruhában? kérdi a nagyasszony.
– Azért, mert ő barát. Úgy szökött meg a klastromból, hogy közöttünk
hadakozzék. Ő vezeti a «tatár-csapatomat». Azok azt hiszik, hogy dervis,
tűzbe-vízbe mennek utána.
– Csodálatos időket élünk, mondá a nagyasszony, s beinvitálá a vitéz
urakat a külső palotába, a hol az ebédet megelőző kolláczió volt
fölterítve. Az asztal közepén egy nagy ezüst-medencze, tele finom otthon
főtt meggyvízzel, a miből merítő kanállal töltögetik ki apró kupiczákba
az étvágyingerlő italt.
– Én azonban mindenekelőtt egy pohár vizet kérek, szólt Ocskay László.
Maga sietett azt neki elhozni Ilonka; gyönyörű velenczei kristályban a
legfrissebb forrásvizet. Mosolygott is azon erősen Ocskay, mert nem ő
neki magának kellett az a friss víz, hanem annak a szegfűbokrétának, a
mi a kalpagja mellett megjárta az ütközetet és a várvívást. «El is
hervadtak szegények.» Azt a bokrétát tette bele a pohárba. Az jutott
eszébe a nagy diadalom közben. A miért aztán a leányka orczája még
jobban lángba borult.
– Látod, hogy megbecsülik a te bokrétádat, segített neki a nagyasszony
szemérmetes zavarát növelni. El is tünt onnan nagyhamar, s az egész
lakoma alatt csak nagy imádságra lehetett a terembe becsalogatni.
Mert a hajdani magyar úri házaknál a hajadon leány nem foglalt helyet az
asztalnál. Legföljebb a vendégség vége felé ült oda vagy az anyja, vagy
ifju bátyja, vagy egy éltes rokona háta mögé, s ott is csak a körme
közül nyalánkoskodott, addig pedig ügyelt a konyhára és a
tányérváltásra, meg a felszolgáló cselédekre, hogy semmiben hiba,
fogyatkozás ne legyen.
Az asztalhoz való leülésnél aztán egy kis vita támadt, hogy ki foglalja
el az első helyet? azt a karszéket, a mit Ilonka megkoszorúzott.
– Ez a vendég helye. Nálam a vendég az első az asztalnál.
– Én pedig a háziasszonyt tartom az elsőnek. Nekem azt mondták, hogy én
e házat tekintsem úgy, mintha itthon volnék. A háziúr pedig mindig az
asztal végén szokott ülni, nem az első helyen, hanem az utolsón.
– De ez a szék annak a számára van megkoszorúzva, a ki a korponai
ütközetet megnyerte; ebbe én csak nem ülök bele.
– Akkor meg épen asszonynénémet illeti meg ez a szék, mert a korponai
ütközetet bizony kegyelmed nyerte meg. Egész nap nem evett, nem ivott a
hadam, ki voltunk fáradva. Hej, ha most egy ital bort küldene ide a
tündér! sóhajtottunk egymás után. S erre mintha a «terülj meg abrosz!»
volna a kezünkben, egyszerre csak megérkeznek asszonynéném társzekerei
az eleséggel, meg a gönczi hordókkal, a miket elénk küldött; s
megfordult az egész ütközet sorsa: nagyot ivott a hajduság s danolva
vette be a sánczot. Bizony kegyelmed nyerte azt meg, hát csak foglalja
el a győztes helyét.
A nagyasszonynak akarva nem akarva el kellett foglalnia a præsidiumot,
míg Ocskay az asztal ellenkező végén telepedett le, a miből ránézve az
az előny támadt, hogy az ablakvilágossággal szemben maradt s az arczának
minden kifejezését meg lehetett figyelni.
Volt, a ki nagyon ügyelt ezekre a vonásokra. Ilonka, a hányszor az anyja
háta mögé lopózhatott egyet-mást kérdezősködés ürügye alatt, lopva
mindig az ő arczát vizsgálta. A természet oltotta a leányszivekbe ezt az
ösztönt, hogy kiváncsiak legyenek azt a férfit, a ki őket érdekli,
olyankor megfigyelni, a mikor az iszik. A bor olyan, mint a
mikroskopium: százszoros mértékben mutogatja fel azokat az indulatokat,
a mik a férfijellem fundamentumát képezik, a jót épen úgy, mint a
rosszat. Sokszor megesett már, hogy olyankor szeretett meg egy nő egy
férfit, a mikor ittasnak látta.
Ocskayra az első poharak még alig hatottak. Nagy győző volt – még a
kancsók között is. Később valami mélázó búskomorságot keltett fel nála a
bor, a min csak néha czikázott át egy-egy tréfás ötlet villámszikrája.
Közepe táján járt még az ebéd, a midőn megérkezék a fejedelem stafétája
a tokaji táborból mindenféle levelekkel.
Ocskay László az iródeákjának, Tallósy Benjaminnak nyujtá át azokat
elolvasás végett. Azok részben eredetiek, részben másolatai voltak a
harcztér külömböző pontjairól a főhadiszállásra beküldött
tudósításoknak, a mik a fejedelem által az egyes alvezérekkel maguk
miheztartása végett közöltettek.
A nagyasszony el akarta hagyni az asztalt, azt mondván, hogy ezek már
tábori titkok, a miket nem szabad idegen füleknek meghallani, de Ocskay
megmarasztá, hogy csak vegyen részt bennük; a kik hűségesek az ügyhöz,
azok előtt nincsen titok.
Voltak azok között örvendetes és kevésbbé kivánatos tudósítások vegyest;
Benjamin diáknak volt annyi emberségtudása, hogy a rossz híreket olyan
alant hangon olvasá, hogy a szomszédjai se hallják, ellenben a
diadalhíreket annál magasabb stentorral bocsátá közre, a miknek a végén
aztán volt nagy vivátozás és pohárösszecsördülés.
«Borbély Balázs megvette ostrommal Szolnok várát!»
(Ah! A rongyos-gárda egyik vezetője!)
«Deák Ferencz Halasnál szétverte a félelmetes Kyba rácz ezredes táborát,
magát a vezért is megölte.»
Iszonyú örömzaj! Ez a Kyba volt a réme, pusztítója a magyar alföldnek.
Sok nagy város keserű füstje szállt ellene panaszra az égbe. Végre
megkapta gonosztetteinek zsoldját!
«A hatalmas labanczpárti Sennyey István áttért a fejedelemhez, nagy
tapasztalásával segíti az ügyet; maga vezeti Szatmár ostromát.»
Ez is kapott egy hatalmas vivátot.
De legnagyobb riadalt keltett az a levél, a miben tudatják, hogy a
hatalmas szatmári főispán, a császári generális, Károlyi Sándor,
sógorával Andrássy Györgygyel együtt, haraggal jött vissza Bécsből,
otthagyta a labancztábort s Bercsényihez csatlakozott: együtt vívják
Tokaj várát. A fejedelem is megérkezett, Károlyi, Andrássy hűséget
esküdtek, tábornokokká lettek alatta.
A nagyasszony mindenik jó hirnél jobb meg jobb borait hordatta fel a
pinczéből; utoljára már azokra a pókhálóbelepte átalagokra került a sor,
a mik a mult században járt üstökös-csillag tüzét szítták magukba. A
nagyasszony nem ivott azokból, mégis ittasabb volt valamennyi
vendégénél, attól a sok diadalhírtől.
Most jön egy levél a fejedelem saját keze irásával. Ennek a pecsétje
felnyitásához már kegyelettel kell nyulni: a nagyasszony az övéről
ezüstlánczon lecsüggő ollóját nyujtja e szolgálatra, s Ilonka
kisasszonyt is odahivják, hogy hadd lássa meg ő is, milyen irása van a
fejedelemnek? Nagy kiváncsian támaszkodik az anyja vállára.
– Hanem ehhez elébb ezt a régi átalagot nyissuk fel!
A míg a levél fel lett nyitva, az átalag is ki lett dugaszolva, s a
poharak tele töltve. Szokásuk az uraknak, hogy az eléjük töltött bort
előbb szürcsölve megkóstolják. Valamennyien úgy találták, hogy az a bor
keserű. A régiségtől az.
No hanem a levél, az még keserűbb volt. Abban a fejedelem kegyetlenül
megmosdatja az egész felvidéken táborozó alvezéreknek a fejeit: csak
confusiót csinálnak, fejetlenül dolgoznak előre-hátra, zsarolásaikkal,
disciplina nem tartásával elriasztják a föld népét, kihagyják az
ellenséget a kezeik közül osonni, mikor már fogva volna; egymás között
veszekednek, a parancsszót nem fogadják… etcætera, etcætera. Akármilyen
lassú hangon igyekezett is Benjamin diák azt a pirongatoriumot
lemorzsolni, meg kellett azt hallani mindenkinek, mert olyan csendesség
támadt, hogy a zsebórák ketyegését is ki lehetett venni. No ezért ugyan
érdemes volt még Ilonka kisasszonyt is beczitálni, hogy hallgassa meg.
Ilonka az egész levél-olvasás alatt Ocskaynak az arczvonásait nézte. Meg
sem rándultak azok. Még csak a szemöldöke sem húzódott össze, csak a
szemei égtek tűzben-lángban.
Ámde most egyszerre magasra emelé a hangját Benjamin diák s olvasá a
következőt:
«Egyedül Ocskay László volt az, a ki megnyerte a becsületet.»
Ennél a szónál azt látta Ilonka, hogy a hős szemeiből egyszerre két
nehéz könycsepp gördül végig az orczáján.
Ah! mi a sivatagban epedőnek a szomja a forrás után! mi a kínzott
rabszolgának a szomja a vér után! mind nem olyan pokolégés az, mint a ki
ezt a szót szomjazza: «becsület!»
Egyedül ő tartotta meg a becsületet!
Ha a Duna-Tisza közét neki adta volna donatióba, nem tette volna olyan
boldoggá a fejedelem, mint ezzel az egy szóval.
Ocskay felemelte a poharát, de nem tudott szólni. Azért elértették azt
mind a társai s felugrálva helyeikről, háromszor kiáltának harsányul
vivátot a fejedelemre. S kiitták utána a poharaikat a körömpróbáig.
Dehogy volt az a bor keserű!
Ilonka a szentek glóriáját látta Ocskay feje körül derengeni.
Jaj de szép a férfiarcz olyankor, a mikor ez a dicsfény ragyogja körül:
«becsület».